Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
Szabó István téeszelnökkel A Sok kívülálló gyanakvással szemléli a ® téeszekben szaporodó ipari tevékenység elterjedését. Van aki attól fél, úgy elburjánzik ez a törekvés, hogy veszélybe kerül az alapvető cél, a mezőgazda- sági termelés. — Én is hallottam hasonló aggódást, kiegészítve azzal, hogy ezeket a melléküzemeket valósággal ellepik a könnyű sikert, a busás hasznot remélő konjunktúralovagok. Erről majd később szólnék, most azt szeretném tisztázni, hogy a melléküzemág nem'a téeszek öncélú passziója, hanem fontos népgazdasági érdek megtestesítője. A Szívesen venném, ha ezt bővebben is * kifejtené. — A mi példánknál maradván: 1977-ben három szakszövetkezetből alakult a balkányi „Szabolcs Tsz”, a korábbi jogelőd 870 hektárjával szemben a nagy szövetkezetnek már 6 ezer hektáros lett a területe. Ez így szépen hangzik, de ha hozzászámítjuk, hogy itt csupán 8 aranykoronás a föld, s hogy a termeléshez a legelemibb technikai feltételek is hiányoztak, akkor már nem olyan fényes a helyzet. Hiába segített az állam — 20 milliót adott gépekre, forgóalap bővítésére — a föld jóformán a ráfordított költségeket sem termelte meg. Én a nagykállói járás megszűnése után, 1979-ben kerültem a téesz élére. Akkor bizony 5 milliós deficitünk keletkezett, ami felemésztette a teljes tartalékalapunkat. Ez az a bizonyos reménytelen helyzet a gazdálkodásban: az ember nem tudja, merre a kiút. önszanálást hajtottunk végre, lehetőséget kaptunk arra, hogy próbáljuk meg talpraállítani a téeszt, stabilizálni a termelést. G Ekkor jött a melléküzemág gondolata? — Pontosan. Ha az ember kutyaszorítóban van, akkor mindent megpróbál, hogy kijusson a nehézí helyzetből. A melléküzemágat nem mi, balkányiak találtuk fel. Előttünk már nagyon sok közös gazdaság próbálkozott sikerrel az alaptevékenység mellett olyan akcióval, amely növeli gazdálkodása biztonságát, új pénzügyi forrást jelent, s amely mindezek tetejébe még a foglalkoztatás egyre feszítőbb társadalmi gondját is apasztja. Gondolom, ez a próbálkozás nem volt w egy sétamenet. — De nem ám! Mint a legtöbb ember, mi is merész álmokat kezdtünk szőni, műanyag tasakgyárról, textilüzemről, harisnyagyárról tárgyalgattunk többek között, vagy például a szállítási kapacitásunk lekötéséről alkudoztunk Leninvárossal. Mindhiába. De hát ez álom volt. Aztán az ébredés. Nem tévesztettük szem elől a legfontosabb célt: mindenképpen nyereséges tevékenységet kell folytatnunk. Ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg: nem a legszerencsésebb ez az elnevezés: melléküzemág, mert félreérthető. Hiszen az úgynevezett „mellékes” tevékenység a legtöbb termelőszövetkezetben közvetve, vagy közvetlenül is kapcsolódik az alapmunkához, a mezőgazdasági termeléshez. Ha például a ládaüzemeket vagy az építőipari részlegeket vesszük szemügyre, azoknak a munkája a legközvetlenebbül érinti a növénytermesztést, az állattartást, hiszen az almához láda kell, a teheneknek, a juhoknak pedig istállókra van szükségük, amit a kőműveseink készítenek. A Megint csak közbevetném: ugyan miképpen kapcsolódik az önök targoncafelújító tevékenysége a mezőgazdasági termeléshez? Mert, hogy itt a balkányi Szabolcs Tsz-ben most ez a munka a sláger... — Egyszerű ez: szövetkezetünkben is nagy feladat az anyagmozgatás, kiváltképp betakarítás idején. Tehát nekünk is szükségünk van anyagmozgató targoncákra, no meg azokra az alkatrészekre, amelyek nemcsak a targoncáknál hasznosíthatók. S akkor még nem is beszéltem a szállítóeszközöket javító szakemberek jelenlétéről: velük együtt a szövetkezet egész gépparkja könnyebben és biztonságosabban üzemeltethető, javítható. Ezért is örültünk mi, amikor egy kis szerencse révén — mert a jó üzlethez szerencse is kell — a leninvárosiak átadtak nekünk néhány bonyolultabb típusú targoncát javítani. Csak később döbbentünk rá: ez amolyan vizsgamunka volt, mert utána a partner dicsérő véleménye által figyelt fel ránk az Ipari Minisztérium. Másik szerencsénk pedig az volt — vagy nem is annyira szerencse dolga volt már ez —, hogy a kormány akko„...veszélybe kerüli volna a kizSs megrendelése, a közös alkatrész- parkfa, ezért megváltunk a főszervezőtől is. Mégiscsak furcsa: a közös gazdaság kaparta ki a sült gesztenyét, amit ezután csak néhány ember akart ízlelgetni. Ennek vettük elejét... Gondunk azért maradt. Van például olyan kiváló szakemberünk az alaptevékenységnél, aki aztmond|a,vele mindenről lehet beszélni, csak « targoncáról nem. Ma is úgy érzi, hogy hátrányba került a klasszikus mezőgazdasági munka, bár ez koránt sincs így...” riban, 1980-ban behatóan tárgyalta az emelő- és rakodógépek problémáját, amit a munkaerőhiány és a hatékonyabb anyagmozgatás sürgetett. — Mindez együtt adott zöld jelzést a mi próbálkozásunknak, amit persze jó minőségű munkával kellett elismertetni. Jó propagálónk volt a nagyhírű leninvárosi gyár, aztán a MÜÁRT, amellyel az alkatrészek miatt építettünk ki jó kapcsolatot. Most 112 vállalattal vagyunk partneri kapcsolatban, a teljes kapacitásunkat már lekötöttük 5 évre, s az idén már 43 milliós árbevételt remélünk ettől az üzemtől, ami 3,5 milliós tiszta nyereséget jelent a számunkra. A Ez tiszteletre méltó dolog. De szeret- ® ném emlékezetébe idézni korábbi jelzését: ez az ipari munka nem gátolja, de egyenesen segíti az alaptevékenységüket. Így is van ez? — A melléküzemág jelenléte kedvező hatással van az egész gazdálkodásra. Bármennyire is különösen hangzik: kapcsolata szinte közvetlen a korszerű vetésszerkezet kialakításával. Amíg ugyanis csak az adósságot számolgattuk — szegény ember vízzel főz — a pénztelenségben még a fantázia is megbénult. Nálunk a targoncaüzem létével kiegyensúlyozottabb, szilárdabb lett a termelés, hogy azt mondjam: lélegzethez jutottunk, elereszthettük a fantáziánkat. A melléküzemág létével felélénkült a téesz pénzügyi élete, jobban „volt mihez nyúlni”. Az a puszta tény, hogy nem fenyeget immár a mérleghiány réme, önbizalmat adott a tagságnak, a vezetőségnek, s bátrabban látott hozzá a mezőgazdasági munkák — köztük a korszerű vetésszerkezet — kialakításához. A kézimunka-igényes termesztésről a gépesítettekre összpontosítottunk. A Üj pénzeszközökhöz is jutottak a mel- ^ iéküzemág által? — Például vcűt olyan év, hogy a termelési adóból közel 5 milliót kaptunk vissza, a fejlesztés támogatására. Kedvezően bírálta el az állam termelési adónkat: a kedvezőtlen adottság miatt mérsékelte azt. Felvehettünk 10 milliós hitelt a targoncaüzem fejlesztésére, amit 8 év alatt kell visszatör- lesztenünk. Ezáltal viszont 70 embernek sikerült állandó munkaalkalmat teremteni. Nekünk az is nagyon fontos, hogy a targoncafejlesztés közben modern tmk-részleget sikerült létrehoznunk, ami az alaptevékenység mezőgazdasági gépeinek a karbantartását is ellátja. Gazdagodott gépparkunk, mind több speciális képzettségű szakember volt a biztos háttér. S ami nem „mellékes”: a kiegyensúlyozottabb, pénzügyileg stabil gazdálkodás lehetőséget teremtett az alaptevékenység gyorsabb fejlesztésére is. Három év alatt összesen 40 milliót költöttünk különböző fontos fejlesztésekre. Elkészült egy burgonyaosztályozó és tároló. 10 darab „Sirokkó” TDO dohányszárító, további 60 sima szárító, épült 900 férőhelyes juhhodály és korszerűsítettük a szarvasmarha-tenyésztő telepet, modern útrendszert kapott a tsz központja. Igaz, mindebben benne van a megyei tanács támogatása is. Gondolja meg: mindez egy olyan közös gazdaságban ment végbe, ahol nem is olyan régen még a csőd szélén álltak a dolgok! A Mindenki támogatta a melléküzem öt- ^ letét, vagy voltak ellenzőik is? — De még mennyire voltak ellenzők! Minek tagadnám, hogy még engem is fenyegetve figyelmeztettek egyesek, akik iszonyodtak minden újtól, mert féltették az addigi biztos pozíciójukat. Mondták: vigyázz Pista, rámehet erre még a házad is! Volt, amikor megriadtam magam is, mert nem láttam az út végét. De akkor azt mondtam magamnak: több mint másfél évtizedig mint pártmunkás arra biztattam a gazdasági vezetőket, hogy merjenek kockáztatni, s most, hogy rajtam a sor, most futamodnék meg? Tudniillik a nagykállói járás megszűnésekor jöttem haza a falumba, s megválasztottak elnöknek. Ehhez azonban még hozzátartozik: bár rendelkezem a legfontosabb szakmai képesítéssel, de tudatában vagyok annak, hogy vannak nálam szakmailag felkészültebb emberek a közösben, akiknek a véleményére én mindig, nagyon sokat adok. Ha elbizonytalanodtam a döntéseknél, akkor velük ültem le biztatást kérve, szakmai tanácsért. Gyakorta hajnalig is világolt akkor nálunk a villany, de nem éreztem fáradtságot, mert konokul hittem benne, hogy sikerülni fog. H Emlékeztetném rá, csak érintettük be- w szélgetésünk elején, hogy Ilyen helyeken felütik fejüket a könnyű gazdagodásban reménykedők... — Mi sem voltunk kivételek, de időben kapcsoltunk. Az történt, hogy a már jól menő targonca javító üzemnél néhányan „magánzók” szerettek volna lenni, gazdasági munkaközösség címén akarták maguknak lefölözni a közös elől a hasznot. Nyitni akartak egy kis maszeküzemet kinn a faluban, mondván, hogy a téesz nem bírja kielégíteni a targoncajavító igényeket. Ez így nem igaz, ráadásul veszélybe került volna a közös megrendelése, a közös alkatrészparkja, ezért megváltunk a főszervezőtől is. Mégiscsak furcsa: a közös gazdaság kaparta ki a sült gesztenyét, amit ezután csak néhány ember akart ízlelgetni. Ennek vettük elejét. Gondunk azért maradt. Van például olyan kiváló szakemberünk az alaptevékenységnél, aki azt mondja, vele mindenről lehet beszélni, csak a targoncáról nem. Ügy érzi, hogy hátrányba került a klasszikus mezőgazdasági munka, bár ez koránt sincs így. Aztán akad bizony egy kis bérfeszültség is a különböző üzemágak között, s némelyek irigykedve nézik a „targoncásokat”, mert azok jobb körülmények között dolgoznak. Ezeket igyekszünk feloldani, megszüntetni egyrészt azáltal, hogy tovább könnyítjük, korszerűsítjük a növénytermelést, az állattenyésztést, másrészt úgy, hogy télen például az erőgépkezelőket a targoncaüzemben foglalkoztatjuk. Most évi 140—150 targoncát újítunk fel, 1985 végére már 400 darabot javítunk, két műszakban. A Tehát a melléküzemág már egyáltalán ^ nem mellékes? — Ha sikerül jól megszervezni, biztos piacot nyerni, akkor jó üzlet lehet. Nálunk ma a nyereségnek már a 60 százaléka származik a melléküzemből, de az elmúlt években fejlődött az alaptevékenységünk is. Például három év alatt a búza 26-ról 38 mázsára növekedett hektáronként, exportképesebbek termelvényeink. Októberben például 100 vagon burgonyát és 50 vagon almát exportáltunk. G A jövő? — További fejlesztés. Tapasztaltuk: az almásládákhoz általános a szeghiány. Mi vállalkoztunk rá és megnyitunk egy szeggyárat. Évi 100 tonna szeget kívánunk gyártani, aminek biztos piaca van. Jövőre már termel az új üzem. Aztán tovább: most tárgyalunk a Budapesti Akkumulátorgyárral feltöltő üzem létesítéséről. Ez bérmunka lesz. A pesti gyár díjtalanul ad töltőgépeket, mi az épületet adjuk Perkedpusztán. Itt is meglesz a biztos nyereségünk... De én szívesen megemlítem azt a nyereséget is, amit nem lehet számokban kifejezni. A melléküzerrfig nemcsak felfogja a helybeli, különben ingázásra kényszerülő lakosságot, és nemcsak biztos megélhetési forrássá válik. A téesz „gyára” a maga feszesebb munkarendjével, a magasabb szakmai követelmények megjelenésével felgyorsítja a szemléletváltozást a falun. Nagyon sok család vegyes családdá válik, ahol egy fedél alatt él a növénytermesztő apa. az állattenyésztő fiú és a melléküzemben munkássá váló nagylány. Ha az anyagi haszon nem is jelentkeznék ilyen szépen a melléküzemágnál, már akkor is megérné a sok fáradtságot ez a próbálkozás, mert újfajta család- és, faluközösségeket formál jelenlétével. 9 Köszönöm a beszélgetést. Angyal Sándor ^HETVÉGT lINTERJÜ, Tisztelt almaterimelő! Legalább gondolatban hadd fogjam meg fejszét ragadó kezét, ne bántsa alig termőre fordult fácskáit! Megértem dühét, átérzam keserűségét, amint látja, hogy egész évi munkájának mosolygó piros gyümölcse szinte a szeme láttára megy tönkre. Tudom, hogy kilincselt az átvevőnél, még olyat is hallattam, hogy dugipénzt ígért, csakhogy elvigyék az almáját, ami hovatovább nem keresetkiegészítést jelent, hanem gondokitól barázdált homlokán szaporítja eggyel a ráncok számát. Ugye nem hitte volna néhány évvel ezelőtt, hogy ilyen szép termést ad az alma? Átvitatkozott esték, szomszédok jó tanácsa, szaikkönyvek betüzgetése kellett hozzá — no és a szerető gondoskodás, amely fagytól óvta, jégtől féltette, kártevőtől mentette egész éven át, hogy ősszel a család apraja, nagyja ott szorgoskodjon a fák alatt, gyengéd mozdulattal szedje le, óvatosan rakja ládába a gyümölcsöt. S nem csak ön, hanem ezernyi, tízezernyi társa van, aki hasonlóképpen cselekedett, mint ahogy az üzemek sokaságában is azért ültették az almát, hogy a silány homokon, a szatmári agyagon jobb jövedelmet hozzon, biztosabb kenyeret adjon a vele foglalkozónak. Most, amikor ládahegyek torlaszolják el az udvarokat, amikor a termelőszövetkezetekben színekben, fóliák alatt áll az alma, s várja mindenki az értesítést a szállításról éppen a bőség miatt lobbannak fel az indulatok. Sok az alma — mondják —, ennyit nem lehet eladni. S a szállítás ütemét, az értékesítés csatornáit nézvén bizony igazat kell legalább részben adni azoknak, akik túltermelésről beszélnek. Legfeljebb azt nem értik sokan, hogy a négyöt forintért átvett almából hogyan lesz 10—12 forintos, mire Budapestre ér, azon meditálnak el, hogy miért'sikerül egyeseknek gyorsan, s jó áron túladni az almán, miközben a másik várja a jószerencsét. Nem akarok belebonyolódni a miértekbe, mert nem sok utánagondolás szükséges ahhoz, hogy a felvásárló kereskedelem megannyi láncszeme már növeli az árat anélkül, hogy a szállítás során jögos romlást figyelembe vennénk. Ugyancsak igaz, hogy nehéz helyzetben szaporodnak meg a kiskaput keresők, jelennek meg a szerencselovagok, az ügyeskedők. Mindez nem vigasztalja azt, aki nem tudja eladni az almáját. S a miértekhez tartozik az is, hogy többet 'beszéltünk a fajtaváltásról, mint amennyit cselekedtünk, többet tettünk azért, hogy igazán jó minőségben termeljünk, mintsem arra is gondoltunk volna, hogy mindezt valahol, valakiknek el kell adnunk. Sorolhatnám hosszan a községek, gazdaságok neveit, ahol girbe-gurba idős fák is érlelik a gyümölcsöt, miközben rég döntöttek a kivágásukról. Említhetem, hogy varinak almások kis- és nagyüzemben egyaránt, • ahol valóban többe kerül a termelés, mint amennyi bevétel származhat belőle. Talán ezt is meg kell gondolnunk, amikor a sok almáról beszélünk. S láttam azt a listát — majdnem félér egy vastagabb könyvvel — amit az exportátvevők adatai alapján állítottak össze azokról a szállítókról, akik olyan minőségű almát kínáltak fel exportra, ami jóval alatta marad annak. Ott vannak a gazdaságok mellett ezen a listán a Zöldért-telepek, Áfész-felvásárlók is, akik a kistermelőktől kapott almát továbbították volna. A fentiek tények, olyanok, amelyekkel szigorúan szénibe kell néznünk. S látnunk kell azokat az erőfeszítéseket is, amelyeket a megyén belül tettek, hogy minél több hűtőtároló épüljön, léüzem álljon munkába, hogy minél kevesebb legyen a veszteség. Nem tartom valószínűnek, hogy az „alma-fronton” egyik napról a másikra gyökeresen megváltozik a helyzet. Még egyik évről a másikra is csak a kis lépések taktikájától várhatunk sikereket. Ennek kell alárendelni a telepítést, ehhez kell igazítani az almaszüretet, a tárolást és felvásárlást. önnek, kedves almatermelő, gondolatban megfogtam fejszét tartó kezét, mert látom azt a másikat, aki Moszkvában nyúl a gyümölcsöstálban piruló alma után, aki jóízűen kortyolja a vitamindús üdítőt. Ám szeretném önnel együtt biztatni azokat, akik tehetnek valamit Szabolcs aranyéért, hogy ne késlekedjenek, egyszerre bíztassanak, s visszafogjanak, támogassanak és orientáljanak, mert különben évről évre előjönnek a viták, értékek mennek veszendőbe. j M É a melléküzemág hasznáról KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. november 13.
