Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-06 / 261. szám
1982. november 6. KU ÜNNEPI MELLÉKLET V adonatúj házak, friss betonfalak, még újabb aszfaltjárdakígyók között van egy kis sziget. Mátészalka kellős közepén, a Szatmári szimbolizáló térplasztika körül a régi utcát borító bazaltkő kockákból rakták ki a piciny tér körkörösen díszes pádimentumát. Zúzhatatlan kemény kőből híd ez tegnap és ma, múlt és jelen között. Át kell menni rajta, ki nem kerülhetjük, le nem tagadhatjuk, fel nem robbanthatjuk. Tudva vagy tudatlan megjárja e híd hosz- szát az ember, a nemzet, az osztály, egyszer lassan, másszor rohanvást. Aki átér, más mint előtte volt. Emlékszem, közvetlenül a háború utáni hónapokban kamaszos hevességgel vitáztam néhai tanárommal, a már akkor sem fiatal Ádám Jánossal. Mondom neki: — Tanár úr! Most jön a mi világunk. Mert van szebb, mint felforgatni a világot? Meghallgatott, s végtelen türelemmel csak annyit mondott: — Van. Rendberakni szebb. Akkor még nem értettem, s haragudtam is rá. Ki hitte, hogy igazat mond. Ki tudta, hogy a nagy forradalom látványos perce csak egy villanás. Ami ezután jön, az a hosszú. A kis forradalmak az emberben, a megvívott háborúk szívben és lélekben, az út, át a hídon. — Azt mondták: ha te belépsz, utánad megy a falu. Gondolkodtam. Megtehetem? Mit szól majd a sógor, akinek nem is olyan régen együtt mértük a három hold osztott földet? Hogyan vegyem a lelkemre, hogy a szomszéd négy lovát tereli majd a közösbe. Miért én? De miért más? Én voltam az egyetlen párttag középparaszt a községben. Sorba vettem a gazdákat. Üjakat, régieket. Ki mire viheti? Amit máskor nem tehettem, most igen. Mondtam a gondom az asszonynak. Az meg csak olvassa a Bibliát. Egyszer aztán így szól: — Tudja András, hogyan járt Lót felesége, amikor visszafelé nézett? Beléptem. Elnök lettem, aztán brigádvezető, ma pedig nyugdíjban vagyok. Az idő elszaladt, s ki emlékszik már a régi napokra? — fejezi be történetét jó öreg barátom a Bereg egyik községében. Ma már vissza mer nézni a hídon, melyen át kivezette népét a tegnapból. Német kollégámat kísér- getem a múzeumban. Amul- va áll meg a kézi kőmalom előtt. Próbálja megforgatni, s bár jól megtermett legény, nehezen megy. Mesélni kezdem neki a történetet. Gellért püspökről, a lányról, aki dalokat énekelve forgatta a követ, pont ilyet, csak éppen nehezebben, hiszen kölest darált. Több, mint kilencszáz év előtt. A puszta egykor szabad lánya, a lovon nyargaló, a lókoponya előtt áldozó apa lánya. A megszelídült, akit István véres forradalma tett engedelmessé, földet művelővé, kölest s búzát termelővé, s munka közben dalra fakadóvá. S még koldulva bolyongtak Augsburg csonka vitézei, rabló kardok markolata mellett új szerszám jelent meg: az életért életet őrlő kő. A sátorbőrt szétcibálták a kutyák, kő- ből-földből épült a ház, s a túlsó parti életet csak az igric dala őrizte már. A harcos forradalmat követnie kell a dolgos forradalomnak. A romboló revolu- ciót az építőnek. A halált is osztót az életet mentőnek. Így alakul előttünk a tegnap kockaköveiből rakott mai híd, melynek fugáit a bánat és öröm köny- nye, a siker és kudarc véráldozata, az elesettek csonthabarcsa, a küzdők izzadtsága tölti ki zúzhatatlan kötőanyaggal. Mi magunk vagyunk a híd. Neve napján köszöntőm falusi pártittkár ismerősömet. Lakásán ülünk, körben a konyhaasztalnál. Beszélgetünk a vízműről, arról, ami kellene. Szemem az ablakpárkányra téved. Két cserép virág és egy üveg között szentkép, fakult, régi. Az Istenanya, ölében a gyermek. Észreveszi, hogy nézem a képet. Zavarba jön. — Tudja, az asszony, nos, az asszony miatt van. Ö még régimódi. Meg aztán az anyósom miatt sem vehetem el onnan, öreg, nagyon megbántanám. Meg minek huzakod- jak vele. A múlt vasárnap is mondja reggel: megyek fiam a templomba, megköszönöm az Istennek ezt a jó világot, amit adott. Nyugtatgatom a titkárt: ne szabadkozzék. Lehet, hogy nem használ, de ártani semmiképpen nem árt, ha forradalmunkért imát is mondanak. Sokan jöttünk a tegnapból a mába, és sokan indulunk tovább. A forradalom legfeljebb egysorsú- vá, de sohasem egyformává tesz bennünket. Az öregedő ácsnak különös szenvedélye van. Hegedűket készít. A mezőségi faluban, ahol lakik, nem is hívják másként, csak így: Miska a hegedűs. Nem mesteri hangszereket készít, csak olyanokat, melyeken lakodalmakban játszik. Nem pénzért, csak passzióból. El nem ad, de ajándékoz, jó szívvel. Miska kemény ember. Keze kőkemény, ujjai vaskosak. Nem érzelgős, verekedett ötvenhatban is a jóért, munkatársaiért mindig kiáll. — Nekem a hegedű, a muzsika, amit kicsalok belőle, az általam alkotott s megszólaló szárazfa a beteljesülés. Kis gyermekkoromban mondta a tanítóm apámnak, aki napszámos volt: lehetne Miskából kántor is, olyan füle van, de még énekes is. Ács lettem. Amit a sors megtagadott, most én veszem el. A négy húron enyém minden szépség. Az öregedő Miska nem ért rá az elmúlt harminc évben muzsikálni. Neki építeni kellett, s védeni az épületet. Ma felül a híd korlátjára, s ha hegedűszót hallanak, ő muzsikál. Csekénél magyarázza nekem a vízügyi mérnök: — Itt most beépítünk a partba sok száz tonna követ. Nehéz, főleg kézzel folyó munka ez. Néha kínos, a kezet felvéreztető, emberfeletti erőfeszítést kívánó. De ezt meg kell tenni. Mert ugye a folyót egyszer szabályoztuk. Mederbe kényszerítettük. Gátat is építettünk. De a föld, ami mindezek mögött van! Ezt kell megvédeni. Mindenáron. Talán a legkönnyebb megtervezni, kivitelezni a partvédelmet, az árvédelmet. De tartósan megvédeni azt, amit elértünk! De sose fel nem adni, amit egyszer megnyertünk! Ehhez kell a kő, a sok ezer tonna kő. Kár, hogy nem előbb hallottam mindezt tőle. Elmondhatnám minden forradalmi pártnak. Megvívni a harcot egy dolog. De megőrizni az elértet! Mi ez, ha nem forradalom? Közben vérzik a kéz, néha másutt is sebet kaphatunk, ínaszakadtáig dolgozhat az ember. De tanuljuk meg: a kőből nemcsak harci barrikád épül. Híd is, védőfal is. Hej, forradalmak! Bas- tille-t megrohamozó, Tán- csicsot kiszabadító, kommü- nárokat nevelő, Téli Palotát ostromló, tanácshatalmat kivívó, Nagy Menetelésen alakuló, vörös forradalmak ! Olyanok voltatok, mint a hatalmas anyaméhben hordozott embrió, kinek neve Lehetőség. Volt, aki elvetélt, más a világra született, vérben, bajban, sírón, küszködőn. De megszületett, hangot adott, teret kért, megölte anyját, á multát, hogy megalkossa a mát, kinek vonásaiban ott az anyáé is. Valóban: mi hozzátok képest a mi szürke napi kis forradalmunk!? Honnan és meddig lehetünk örökösök mi, akik kicsit elhízottan, jóllakottan, kényelmesen, néha még agyunkban is to- kásan, motorizáltan vonulunk, és hamisan énekeljük indulóinkat keringő ütemre? November van. Járom a megyét, valahol Gulács környékén. Szekér megy előttem, rajta tengeri. A lovacskák lassan baktatnak. Történet jut eszembe, mit valaha a Tiszaháton hallottam. A gazdáról, aki baktatott a megrakott kocsi mögött, s ha leesett valami róla, hát mindannyiszor lehajolt érte. Százszor is ha kellett visszatette a tengericsövet. Meg-megállította a tehénkéit, semmit nem hagyott elveszni. Amikor ugratták, hogy így sosem ér célba, csak ennyit mondott: lehet, hogy éjszaka lesz, de egy biztos, teli lesz a szekér. Így haladt a szántóföldről haza, onnan ide, át a hídon. Z llok a szálkái kőpádi/% mentumon. Szeretnék gondos gazda lenni, ki lehajol mindenért, ami érték, aki óvatosan hozza a hídon át a históriát. A kis forradalmakét, melyekről ritkán szól krónika, de melyek mégis alapjai minden mai történelemnek. Folytatói vagyunk a zajos forradalmaknak, örökösei a vérben született Lehetőségnek. Egy kőkocka a hídban. Csak egy kőkocka, de enélkül nem létezhet az ív a tegnapból a mába, s a mától a holnap felé. Bürget Lajos Egy kőkocka a hídban — Mikó István a nevem, most töltöm a nyolcvanharmadik évem, itt lakom Tu- zséron, a volt grófi kastélyban. Pontosabban az uradalmi épületben, mert a kastély a falué, könyvtár, kultúrház van benne, meg persze nyugdíjasklub, agrárklub. Kőműves voltam én valamikor, de nem lehetett abból megélni. Pedig higgye el, nem féltünk mi a munkától, ha belegondolok, hányszor megtettük az utat gyalog Nyíregyházig, Debrecenig, hogy munkát kapjunk. De ki épített abban az időben ... ! Beálltam hát napszámosnak, summás lettem az uradalomban. Summás meg cseléd volt itt akkor majd minden ember. Itt szolgált a régi elnökünk is, Bánházi Józsefné ... ★ — Szobalány voltam a kastélyban, az uram meg olyan gépészféle ember szintén a grófnőnél. Az volt akkor a szegényember sorsa. Vagy beállt az uradalomba, vagy vehette a kis batyuját, s irány Amerika ... i A Ló- nyayaknál szolgált nekem mindé, ősöm: apám, nagyapám dédapám, de mehetnénk vissza az időben isten ,udja hány száz évet. Az urán odamaradt a háborúban, eltűnt valahol a fronton, itt maradtam gyereTörténelmünk élő tanúi Szegényember sorsa kekkel. Hivat egyszer az az intéző, hogy maga Zsófi ki van rúgva. Mi volt a bűnöm? Szólni mertem az ellen, hogy az intéző azt csináljon a kis fiatal szolgálólányokkal, ami csak neki tetszik. Kint voltam tehát az utcán, de szerencsére már nem tartott sokáig az urak világa. Jött a fel- szabadulás . . — Mi férfiemberek fogadtuk a szovjet katonákat, egy tiszt vezette őket. Élt itt nálunk egy ember, Alexa Sándor volt a neve, vagyis hát Gulijew Sándor, hadifogolyként maradt itt még az első háború után. Megnősült, cselédlányt vett feleségül, hát jön hozzám egy este, hogy no, Mikó István, itt vannak a testvéreink, már a szomszéd faluban járnak. Másnap Tuzsér- ra is értek. Ez az Alexa, vagyis Gulijew Sándor beszélt velük, mert 5 még nem felejtette el az anyanyelvet. Szép piros arcú, szíves szavú volt a tiszt, kár, hogy olyan fiatalon hait meg. Kint a Tisza-parton kapott halálos golyót, itt temettük el a kastély kertjében. Ö meghalt, mi életben maradtunk. Nekiláttunk a pártot szervezni, meg a földet osztani. Még az asszonyok is jöttek, ott volt Zsófi, Bánháziné is... — Mérjük kint a határban a földet, jön az intéző, nézi mit csinálunk. Nézze csak intéző úr, nézze! — mondom. — Minket maga már nem tesz ki többet az utcára. A magunk ura lettünk. Kaptam én is öt holdat, megszerveztük közben a pártot is, mikor néhány év múlva jött a direktíva, szövetkezetei kellene alakítani. Kik fogtak össze akkor is? A régi cselédek, a régi kommunisták. Katkó Imre, Katkó Gyuri, Lévai András, Mikó István ... Összeálltunk tizennyolcán, vagy 200 holdon megalakítottuk a Békét. Másfél év múlva meg engem választottak elnöknek, még iskolába is küldtek. 10 hónapig tanultam Hajdúdorogor, az elnökképzőben. De tudja hányán kacagtak rajtunk: no hiszen. „dudva jegyzőre” bízzátok a közöst... ! ? — De hiába kacagtak rajtunk, hiába zörgették az ablakunkat 56-ban, mégis együtt maradt a csoport. Nézzék meg most a szövetkezetét! Elvetettük a magot, gondoztuk, s gyönyörű szép gyümölcsöt hozott. Mi kezdtük meg az utat, de már rég a fiatalok vezetik a traktort. Igaz, még mi is rajta ülünk. Túl vagyok már a nyolcvanon, a közöstől kapom a nyugdíjat. — És látják a „dudva- jegyzők” mégis csak megáll- ták a helyüket. Én hazajöttem az elnökképző iskolából, de akkor már a tanácsnál, később meg a földművesszövetkezetnél volt rám szükség. Innen is mentem nyugdíjba ... Bizony már 15 éve. A földtől ugyan messzebb kerültem, de nem annyira, hogy ne tudjam, mi történik kint a határban. Hallom ám egyszer, hogy valami tengeritö- rőgépet vásárolt a tsz. Felkerekedtem, irány a határ! Hadd lássam azt a csodát. Bizony mondom, megköny- nyeztem én azt a gépei,,, Balogh Géza Szívünk Akik látatlanból felismerik egymást mi azok vagyunk akiket romokban sem rontott a rontás mi azok vagyunk akik messzi útra botladozva léptek mind azok vagyunk s kik az út fölvert porába visszanéznek ma azok vagyunk A régvolt napszámosok: a csillagsúrolók mi azok vagyunk a fáradtak és naponta megújhodók is magunk vagyunk a madzagos-puskák marék szorítói az emlék vagyunk . tékozlók de nagy idők jó katonái voltunk és vagyunk Akik szárnyaltak és zuhantak — ha kellett — mi azok vagyunk akik darazsaktól megvédtük a kelyhet azok is vagyunk akik győztük a szélt — a legjegesebbet mind azok vagyunk és kik győzői lettünk a tűz-sebeknek ilyenek vagyunk Akik Mindig Mindent e Hazáért tettünk ilyenek vagyunk akik kételkedés nélkül újra kezdtük voltunk és vagyunk akiknek istenük egy van: csak a Törvény mind együtt vagyunk akik ha csontjaikat is összetörnék összetartozunk És akik — ha hívtak — vállaltuk halálig mi azok vagyunk és akik megtettek mindent roskadásig azok is vagyunk s az ébren álmodok nagy rokon-serege örökkön vagyunk a test sejtjeinek őrködő őrhelye szív és tüdő vagyunk Akik úgy adtak, hogy nem vártak cserébe mi azok vagyunk mert tudtuk: átlőhet a szándék sötétje s bár földre zuhanunk nincs nagyobb adomány, mint viszonzott csókunk mit e Földnek adunk mi, akik a Szabad jogáért vonultunk mert ilyenek vagyunk { I Erőnk! földben gyökér, tartásunk vastraverz, mind ilyenek vagyunk együtt: Győztes Idő-szívünk parancsa ez — hű csapat vagy un:: nézzük a visszaút express-robogását az út mi vagyunk s nemcsak visszafelé, de már Előre is együtt robogunk. ^_______________________________________________> Lovas László:
