Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-06 / 261. szám

1982. november 6, O A munka pillanatai A targoncás Rakamazon a frissiben épí­tett almatárolóban — amikor avatták a hatvankét millióért készült létesítményt — én csak Kutifa Ferencnét néz­tem. Ült a villamos targon­ca nyergében és a kertből az imént behozott almával teli konténereket percek alatt el­tüntette a hűtőkamrában. Aztán beszélgettünk. Nőnek való munka, amit csinál? — Miért ne? — kérdezte, nem vagyok egyedül akinek hasonló a szakmája. A nyír­egyházi konzervgyárban tisz­tára asszonyok vezetik a tar­goncákat. Én is ott tanultam. Indult egy tanfolyam évek­kel ezelőtt. Akkor már asz- szony voltam, nem is fiatal, de azt mondtam,' ha más meg tudja tanulni, akkor én is. Van egy fiam meg egy lá­nyom, 12, illetve 13 évesek. Szabó Bálint Két gyermek mellett dolgoz­ni is, tanulni is nem köny- nyű. — Akkor miért csinálta? — Mert nem mindegy az, hogy hol dolgozik és miért dolgozik az ember. Van aki­nek elég, ha csak munkába jár. Nekem nem elég. Ott, ahol ma az új 3200 tonnás hűtőtároló áll, néhány éve még kukorica termett. Az az asszony, aki ma bo­nyolult és érzékeny járművet vezet, nem volt több segéd­munkásnál. — Azért jöttem ide, mert itt lakunk a szomszédban. A férjem is itt dolgozik a ter­melőszövetkezetben, aszta­los. Szóval ez így jó és ké­nyelmes. Nem kell utazgatni, több időm jut a családra. — Mennyit keres? — ötezer-ötszáz, hatezer forintot. Tizenkét órát dolgo­zunk és megállás nélkül. A juhász Kutifa Ferencné — Baj hát. Itt kevesebb a szabad idő, nincs vasárnap, sem ünnep. Sokszor nincs váltóember és az állat nem maradhat egyedül. Aztán van úgy, hogy egyszerre sok min­den összejön. Most én az al­ma miatt is aggódom. Kimentünk a legelőre a növendék állatokhoz is. Messzebb legelt a nyáj és a juhász öles léptekkel, vágott a réten át, terelte a jószágokat, hogy mutassa, rendben van minden. A kombájnos Szabó Bálint, a gacsályi Dózsa Termelőszövetkezet 34 éves kombájnosa az igyekvő férfiak közé tartozik. Azt mondta: — Igen szeretem ezt a munkát csinálni, na és ha már a kombájnon ülök, ak­kor hadd menjen a motor. Én az erőmet, időmet nem saj­nálom. Ezen a nyáron Szabó Bá­lint saját termelőszövetkeze­tében 206 hektárról 7030 má­zsa búzát csépelt, de kom­bájnolt a méhteleki Oj Élet és a rozsályi Rákóczi Terme­lőszövetkezetben is. A gép és ő annyi búzát vágott pár hét alatt, amelyhez harminc­negyven éve száz aratópár sem lett volna elég. A sok munka, a nagy munka gyü­mölcse volt idén a kombájn­vezető elsősége. Büszke rá? — Nem különösebben. Jól­esett. Tudja, én már régtől kombájnotok. Pedig hát gép­lakatosnak tanultam Buda­pesten. Ez a szakmám, de 1970-ben már arattam, se­gédvezető voltam. Erre azért emlékszem ilyen jól, mert az Almási Lajos esküvőmre is a tarlóról men­tem. — Szóval szereti a kom­bájnt, kedveli a határt, örül a búzatáblák látványának? — Valahogy így. Pedig egyszer majdnem hűtlen let­tem. Volt egy év kihagyásom, elmentem tejüzemi karban­tartónak. Gondoltam, jobban járok. Nem úgy lett. Vissza­mentem a tsz-be, szívesen visszavettek. — Mit gondol, milyen a jó kombájnos? — Ügy hiszem, mint min­denre, erre is születni kell. Szeretni kell a gépet, sőt be­csülni, hiszen a kenyéradónk. Seres Ernő PARTTITKAR „CIVILBEN” A világjárt lakatos Ha tőmondatban kellene megfogalmazni, milyen em­bernek ismertem meg Han- kószki Andrást, azt monda­nám: mai, korszerű fiatal­nak. Ha bővíthetném is a jellemzést, hozzátenném: szakmáját szerető ■ középve­zető, akit tisztelnek munka­társai, s aki párttitkárként részt vállal a nagyobb közös­ség életének alakításából is. Ám addig, míg Hankószki András, a nyíregyházi Építő- és Szerelő Vállalat 34 éves lakatos művezetője elérte, hogy természetes legyen: reggelente kétszobás szövet­kezeti lakásában köszön el feleségétől, két fiától, beül a Zsigulijába, hogy beosztott munkatársainál mindig né­hány perccel korábban ér­kezzen, s irányítsa, szervez­ze a vállalat egyik fontos ré­szének munkáját — cseppet sem volt egyszerű az élete. Ma sem az. Az első döntés A borbányai Rezeda utcá­ból indult iskolába egy kisdi­ák, aki inkább nagyapja, nagybátyja közeli münkahe- lyéhez — az építőkhöz — vonzódott, sem mint édesap­ja cipész szakmája iránt. Amikor géplakatos szakmun­kás-bizonyítványát az érett­ségi oklevéllel együtt meg­kapta a Kossuth szakközép- iskolában, pár nap múlva már az ÉPSZER-nél dolgo­zott. — Még talán meg sem me­legedtem a vállalatnál, ami­kor meghallottam, néhány magyar fiatal dolgozni mehet az NDK-ba — mondja élete egyik első nagy önálló dön­téséről. — Én külföldön ad­dig nem voltam, s hajtott a vágy világlátásra, új ismere­tekre, nagyobb fizetésre, nyelvtanulásra. Mint egy modern valcoló, így i'ndult útnak Karl-Marx- Stadtba 19 évesen, ifjúmun­kásként Hankószki András, hogy a vállalt és becsülettel letöltött három év után ko­moly felnőttként, feleséggel, gyermekekkel, új — marós — szakmával térjen vissza szü­lővárosába. Természetesen régi munkahelyére, az ÉP- SZER-hez — de éppencsak „vendégségbe”, mivel itthon a katonai behívó várta ... A fordulópontok sora azon­ban korántsem ért véget ez­zel az ifjú szakember életé­ben, hiszen leszerelés után olyan „kipróbálj uk-féle” ki­tűzőmunka várta, s a kérdés: vajon tud-e emberekkel is bánni, vagy csak szakmájá­nak mestere. Jól bizonyítha­tott, hiszen egy év múlva, 23 évesen, a vállalat egyik leg­fiatalabb művezetőiéként már 55 embert irányított. Aranykezű szakikkal — Nagyon jól jöttek a ré­gebbi, köztük az NDK-ban szerzett tapasztalatok — em­lékezik az első napra. — Nem kisebbről volt szó, minthogy milyen legyen az a munka­hely, amelyet gondjaimra bíztak. Akkor arra gondol­tam: legyen tiszta és fegyel­mezett, mert ez már maga követeli a pontos, takarékos munkát. Ha azt mondanám, könnyű volt húszéves srácok­kal és nyugdíj előtt álló aranykezű szakikkal vezető­ként dolgozni — igaz is vol­na, meg nem is. Egy munka­helyen nagyon sokszor kell bizonyítani... — Én különben ide is ha­za jövök. Öröm, amikor a műhelyben indul a munka, mindenki teszi a dolgát, szemvillanásból is értjük egymást. Ha valami sürgős, „rá kell húzni”, senki sem a kifogást keresgeti, mert tud­ja: ha kérünk, fontos, nem kapkodás az oka. És mindig jólesik, ha szép munka ke­rül ki a kezünk alól. Amire a legbüszkébbek vagyunk, mégis az, hogy a vállalat ga­ranciális brigádjában nin­csen lakatos. A mi munkán­kat utólag nem kell javítani. Vagy ha mégis, mi akarjuk tudni, ki hibázott... Hogyan lett később Han­kószki András párttitkár? — Én mindig vonzódtam a közösséghez. Hiányzott, ha nem szervezhettünk valami­lyen KISZ-rendezvényt, de amikor 1971-ben már két­gyermekes apa voltam, sok­szor másként alakultak a dolgaim, mint a fiatalabbak­nak. A párttól is munkát kértem, és egyben a felvéte­lemet is. Később öthónapos pártiskolára küldtek, meg­kezdtem az esti egyetemet. 1975-ben a választások előtt tudtam meg, hogy a 3-as alapszervezet titkárának je­lölnek. — Tudtam, a világot ez­után sem válthatjuk meg egyik napról a másikra, de abban, hogy összegyűjthet- j ük a jó javaslatokat, hogy lendíthetünk a munkán, hogy többét tehetünk egy­másért, abban az első perc­től kezdve bíztam. És az alapszervezetben, a pártcso­portokban most is így van. A szervezésből, az elméletből csak annyit akarunk, ami a jó munkához kell. — Tehát minden egyszerű? Ellenfél: az idő — Az idő a nagy ellenfél. Mostanában észrevettem, hogy haza is egyre többször kerül munka, pedig azt nem szeretem. Egy hosszabb be­számolót azonban nem lehet az üzemben, munkaidő alatt írni. Aztán alakítottunk egy vállalati gazdasági munkakö­zösséget is, a nagykállói posztógyár csarnokát építjük szombat, vasárnap. Ezt a vállalat már nem bírta ka­pacitással, de Kállóban na­gyon kellett, s mi kihasznál­tuk a lehetőséget. — Az este néhány órája, a vasárnap délután viszont mindenképpen a családé. A nagyobbik fiú, René hetedi­kes a IV-esben, nagy focista, s mit meg nem adna, ha el­ső számú kapus lenne. De most a második helyen áll. Sokszor reggel hatkor már rohan az edzésre. Bandira, a kisebbikre is rá kell nézni, most a matematika és az orosz megy gyengébben, s lemaradni nem szabad ... A feleség, Regina — ma már szintén ÉPSZER-es — tehát többet vállal otthon. A nagy terveket azonban közö­sen szövögetik, s azok termé­szetesen a gyerekekhez kö­tődnek. Nemcsak családláto­gatást terveznek az NDK-be- li rokonokkal, hanem jövő­re egész szünidőcserét előbb az egyik, majd a másik srác­cal. Mert itt az ideje, hogy megtanulják édesanyjuk nyelvét is ... Ha jól számolom, öt vagy hat jelentős fordulat min­denképpen volt már Han­kószki András életében. Életútja azonban mégis nyíl­egyenes. Marik Sándor Akkor Almási Lajos csen­ged juhász rákönyökölt a karámra és szidta a gondja­ira bízott kosok minden por- cikáját. Mi volt a zsörtölődés oka? Pontosan nem tudha­tom,- de talán a kertben lé­vő 110 almafa. Abba ölte bele Almási Lajos minden szabad idejét, pénzét, és termett számára legalább 20 tonna gyümölcs, ami testvérek kö­zött is legalább 120 ezer fo­rintot ér. És lassú az eladás. — De minek a pénz? — Minek? Azt ne tőlem kérdezze. Én csak azt tudom, világ életemben dolgoztam. Most 56 éves vagyok, de nem tudnék meglenni munka nél­kül. Az akolban rend volt és tisztaság. Harminc váloga­tott, jól megtermett kos fi­gyelte mit tett, mit mondott a gondozójuk. — Mintha értenének a szóból. — De még mennyire! — mondta a juhász. — Figyeljen csak. Miska! — kiáltott — Gyere Miska! A felszólításra egy nagy­testű merinói kivált a boly­ból és ügetett Almási Lajos után. — Te bolond — mondta — menj vissza! Menj csak szé­pen a helyedre! Nem dolgoztam én mindig itt. Növénytermesztő vol­tam, de mert kevés az em­ber. idetettek. — Ez baj? - ­Tiszavasvári, Gorkij utca 5. Takaros egyeme­letes, befejezetlen csa­ládi ház. Itt él özvegy Barna Mihályné tsz- nyugdíjas. Élőkért, zöld pázsit, pompás erdei, fe­kete- és lucfenyő. Szom­szédságában karcsú, nyírfácska. Mariska né­ni ültetgette, nevelte. „Igyekszem széppé va­rázsolni környezetem. Van rá időm, amióta nyugdíjas vagyok. Azért ültetgettem a fenyőket, hogy szeressenek haza­jönni a gyerekek! Jön­nek is, ha csak tehetik. Géza, a honvéd alezredes a minisztériumból, Erzsi­ké a vezető asszisztens Debrecenből. És a máso­dik gimnazista unoka, Karcsi. Kíváncsisága ösztönözte, s adatott tol­lat a nagymama kezébe múltja meséléséhez. Ma­ma, mesélj nekem, ho­gyan éltetek. S én mesél­tem. Amikor meg na­gyobb lett, arra kért, ír­jam is le. Hát így szüle­tett ez a pályázat.” Lapozgatok Mariska néni kékfedelű füzeté­ben. Vakaráknak született, nyolcadikként, negyedik lánynak. Gyerekszobája a kemence sutja volt. Ha húszéves bátyjához ba­rátok jöttek, eldugták, szégyellték. „A kenyér óriási kincs volt. Ha egy darabka ke­nyeret leejtettünk, fel­vettük, megcsókoltuk, lefújtuk róla a port és megettük. Nyáron önel­látóak voltunk. Ha érett az eper, állandóan az családból az ment dol­gozni, aki munkát ka­pott.” „Mikor leendő uram megkérte a kezem, anyám azt mondta: sze­Hét kilométert gyalo­golt. Barna Mihályt önér­zetében ez a megalázott- ság sértette, Nem akarta engedni feleségét, de az élet nagy kérdése az Kékíedelű füzet Cjsághír: „Véleményem az egyenjogúságről^-címmel hirdetett pályázatot a Ma­gyar Nők Országos Tanácsa, amelyre 6S8 pályamű érkezett. A bíráló bizottság első díjjal jutalmazta özv. Barna Mihályné munkáját. eperfán voltunk. Elcsa­varogtunk a határba. Sárgarépa, karalábé, dinnye, saláta mindig kikerült. Télen ha tehet­tük, felkeltettük a ke­nyeret.” Ilyen szépen ír­ta le: ellopták a saját kenyerüket, s a takaró alatt majszolták éjszaka. Gyereklányként volt félkezes. (Ez a marok­szedő, s azért nevezték félkezesnek, mert csak félkommenciót kapott.) Első évi aratáskor végig- imádkozta a rendeket kaszása után. Csak bírja, csak össze ne essen. A második évben meg vé­gigsírta. Könnyeit nem láthatták, mert összeke­veredett verítékével. Is­kolát takarított 4 mázsa egész évi életjárandósá­gáért. „Ebben a nincstelen, szegény paraszti réteg­ben úgy nyilvánult meg az egyenjogúság, hogy a gény lány akkor megy férjhez, amikor kérik! így jött létre férjem anyjának beleegyezése nélkül a házasság.” Szombaton esküdtek, orgonaszóval. Vasárnap rendezkedtek be az új „otthonukba”, s az első emberségi próba hétfőn bekövetkezett. „Egy kamrafélébe köl­töztünk. Bátyámtól kap­tuk. Kimeszeltük. Az ócska bútorokat a test­vérek adták össze. Édes­anyám adott egy kenye­ret, az egyik testvérem egy kosár lisztet, a má­sik két liter olajat, a harmadik egy kevéske zsírt. így adogatták ösz- sze, amivel az életet megkezdhettük.” Hétfőn délután az ifjú asszony bátyút kötött, s elindult a Fülöp-tanyára dohányt csomózni, mert csak neki volt munkája, szerződése. volt, mi történik velük? Szinte elviselhetetlennek vélte férje, hogy egy asszony keresse meg fér­fi ember számára az első kenyeret. „1945 tavaszán eljött a földosztás. Kaptunk 4 hold földet és egy nagy birtoklevelet, amely bi­zonyította, jogosak va­gyunk a föld használatá­ra és telekkönyvezésére. Az érdekesség az volt benne, hogy csak a fér­jem neve volt a birtok- levelen. Ha a határba készülődtünk, mindig mondta, siessünk, mert sürgős a munka a bir­tokán.” Jött egyszer a postás és egy yaskos borítékot hozott a járásbíróságtól: A földkiosztásról szóló végzések voltak benne. A föld fele-fele arány­ban volt telekkönyvez- ve. „Nehezen vártam ha­za a férjem — meséli. Vacsora közben mond­tam, hogy most úgy ké­szüljön, másnap az én birtokomat dolgozzuk. Volt is nagy nevetés, heccelődés.” így fújdogáltak lassan az egyenjogúság szelei, és Mariska néni, aki hat elemit és három ismétlő iskolát végzett, már tsz- tagként iratkozott be az általános iskolába és el­végezte a hetedik-nyol­cadikat. Amikor meg „kiemelték”, megtanulta a kettős könyvvitelt is. Boldogan vetette magát a közéletbe. Tíz eszten­deig volt a tsz nőbizott­ságának az elnöke és csaknem két évtizede párttag. Mariska néni tizen­nyolc évig élt férjével, a szegény világban, köl­csönös tiszteletben és megbecsülésben. Néha a nincsen zördültek össze, könnyen elillanó harag­„Az én nézetem sze­rint nincs férfi és nő, hanem emberek vannak. Az emberek között pedig a munka, az emberiség, a tudás és a rátermettség határozza meg az érték­rendet. Ez az igazi egyenjogúság.” Farkas Kálmán KM ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents