Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-06 / 261. szám
1982. november 6. Kelet-Magyarország 3 Mindnyájunk próbatétele D ekonjunktúra, recesszió — olvashatja immár néhány éve és napjainkban mind gyakrabban a lapok öles címbetűit a Nyugat utcaembere. A kapitalizmus gazdasági válságának vihara könyörtelenül seper végig a világban. A számok hallatán — amelyek szerint Angliában máris 300 ezerrel több a munkahelyétől elbocsátott ember, mint a2 1929—33-as nagy világválság idején — a magyar olvasó is megdöbben. És önkéntelen is megkérdi: hogyan hat miránk ez a soha nem látott méretű és idejű válságfolyamat? Az elmúlt nyolc év alatt a külpiacokon értékesített termékeink leértékelődtek, az onnan importált áruk megdrágultak, a magyar árveszteség — közgazdászok kiszámították — szinte pontosán megegyezik második világháborús anyagi veszteségünkkel. És e közben stabilan tudjuk tartani országunk kormánykerekét. Még csak hiú ábrándokat, légvárakat sem kergetünk, amikor újabb és újabb célokat tűzünk ki, ha azok arányaiban kisebbek, mennyiségben kevesebbek is, mint a korábbi években megszokottak. Tervezünk, építünk és átadunk, ha nem is parádéval lakást, kórházat, iskolát, üzleteket és közművelődési intézményeket. Kimondom, mert így igaz: semmilyen más politikai és gazdasági struktúra ezt a nyomást nem bírta volna ki. Tisztelet a szocializmusnak, amely ilyen szilárddá építette ezt az országot. Gazdagabb államok polgárai irigyelnek minket csodálkozva, fürkészik a magyar szocializmus titkait: hogyan visel el népünk áremelést, vesz nyugodtan tudomásul növekvő terheket, amikor sehol sem könnyű állni a vihart. A csoda nem más, mint a nemzet egysége. Az a biztos tudat, hogy a legnagyobb bajokat is le lehet küzdeni, hogy a gondok csökkentésének kulcsa a mi kezünkben van. Nincs ma helye felhőtlen optimizmusnak, de jó, hogy már nagyon sokan tudják nálunk: csupán talpon maradni is kegyetlenül nehéz. Ennek az ügynek egy egész nép viseli a felelősségét, egy nép egységesen tehet azért, hogy kivédjük az előttünk lévő hónapok, évek terhét. Felvetődhet a kérdés: lesz-e ehhez erőnk ? Van. Erőnk is, tartalékunk is. A sorok rendezésében, a jó légkörben, az alkotó kedvben, a konkrét cselekvésben, munkánkban, fegyelemben. A szép novemberi ünnep, a közeledő év vége is arra serkenti az embert, hogy számvetést tegyen. Otthon, a munkahelyen, a gazdálkodásban. Különösen most, amikor a nehezeb körülményeket mindenki a saját háztartásában is érzékeli. Most, amikor azt is tudjuk, hogy a közeli jövő sem ígér könnyű sikereket. Számvetést teszünk, gondolkodunk a megyében is, hogyan lehetne másként, jobban. Tennünk kellene ezt akkor is, ha nem lenne válságokkal terhes a köröttünk lévő világ. Egy gazdaságnak, amely elérte fejlődése intenzív korszakát, s amely nem akar statikus helyzetben maradni, számolnia kell ezzel. A politika, amit a magyar párt több mint negyedszázada folytat, valóban élvezi az emberek bizalmát. Ez erőt, biztonságot ad a vezetésnek, de nincs ez másként az emberek, a lakosság körében. Nincsenek külön célok, hiszen már sokan tudjuk, hogy nálunk az ember boldogulása elválaszthatatlan a közétől, mint ahogy közjólétről sem szólhatunk az egyén jóléte nélkül. Jó, hogy ezt egyre többen tudjuk, mint azt is, hogy meg kell tanulnunk becsülni a nagy százalékok után a kisebbeket, hogy céljainkat — kollektiveket és egyénieket — lassabban ugyan, de meg fogjuk valósítani. Talán öröm is a bajban: át kell állítani egész gondolkodásunkat, s jobban meg kell küzdenünk a korábbinál mindenért. Mind többen tudjuk azt is: nagyon sok múlik rajtunk. A közös elhatározásokon, a jó döntéseken, a végrehajtáson, a következetesebb és szigorúbb számonkérésen. Arra is rádöbbentünk: nemcsak munkavállalói, de tulajdonosai is vagyunk áz országnak. A gyárnak, a termelőszövetkezetnek, az intézménynek. Nélkülözhetetlen e folyamatban a felelősség. Hogy saját területén mindenki többet tegyen, jobbat adjon, felelősen gondolkozzék és járjon el. Eddig élveztük a szocializmus minden előnyét. Most a gondokból is kezdjük látni, hogy ez a rend sem tudja teljesen kiiktatni életünkből a feszültségeket, az ellentmondásokat. Üj helyzet állt elő, amelynek megoldásához új fajta viszonyulás kívántatik. Haladásunk abban rejlik, hogy jobban lássuk saját lehetőségeinket. Bíznunk kell magunkban, támaszkodni saját erőnkre. Igaz ez akkor is, ha sok a gondunk, ha történetesen épp ebben a megyében vannak visszatérő értékesítési zavarok almából, burgonyából, ha tőkehiányosak mezőgazda- sági nagyüzemeink. Talán éppen ezek kényszerítenek minket arra, hogy eladha- tóbbat termeljünk, hogy megóvjuk, amit nehéz munkával megteremtettünk, hogy tanuljunk meg időben és veszteség nélkül betakarítani, feldolgozni, csomagolhi. Egyáltalán olcsóbban, korszerűbben termelni, és mindenfajta pazarlást megszüntetni munkaerővel, géppel, energiával. Meg kell tanulnunk, hogy nagyon nagy károkat okoz akárcsak lehetőségeink ki nem használása is. Az idő, amelyben élünk, vizsgaidőszak is. Sok vezető, beosztott munkahely és család is vizsgázik. Korszerű tudásból, szervezésből, munkahelyi; állampolgári fegyelemből, takarékosságból. Vagy akárcsak bátorságból: szóvá tesszük-e az általunk tapasztalt hibákat, vagy elmegyünk mellettük és várjuk: vegye észre más. A tettek minősítenek. Kísértenek még beidegződések, merev szokások, dogmák, cinizmus, közömbösség, önzés és intrika, amellyel újra és újra meg kell birkóznunk, ha azt akarjuk, hogy helyesebb vágányra terelődjék életünk. Tudnunk kell, hogy a hibákért felelősek vagyunk, helyzetünkön javítani elsősorban mi tudunk. Ha elnézzük, hogy eleve olyan terveket készítenek, amelyet túlteljesíteni egyáltalán nem művészet, ha nem szólunk a munkahelyre későn, vagy éppen alkoholosán érkezőnek, a gyáron, az intézményen belül csellengőnek, vagy éppen az utcán kárt okozónak, vajon kitől várhatjuk a helyzet javulását? Megismertetni, elfogadtatni a politikát ma nem jelenti, hogy mechanikusan ismételgetünk régmúlt jelszavakat, mondunk egykori igazságokat. A politizálás rugalmas cselekvés, amely az élet változásaihoz új módon igazodik. Bármilyen nemes az elv, kevés ha azt a gyakorlat nem igazolja vissza, ha azt a helyi teendők nyelvére nem vagyunk képesek lefordítani, ha ott is a „fentre” hivatkozunk, ahol „lent” van a baj, a tennivaló. A ma követelménye, hogy nyitottabb legyen a szemünk, fülünk, hogy érzékenyek legyünk mindenre. Kötelességünk, felelősségünk is fellépni a negatív tendenciák ellen, bátorságunk és lelkierőnk szólni, ahol szükséges, erkölcsi és törvényes bátorítást adni az ilyen embereknek. Ha közügyeink résztvevőivé tesszük az embereket, ha érzik, hogy valóban rajtuk múlik a termékek ára, azt is biztosan tudják: nem kivédhetetlen istencsapás, amit a külső hatások és saját utunk minőségi váltása hozzánk közvetít. E tekintetben is biztató folyamatnak vagyunk tanúi. Sokan törik a fejüket az újon, a távlatilag is igényesebben. Halaszthatatlan kényszerűség okosabban dolgozni. És jó, hogy mind több a gazdaságban, a társadalomban az olyan ember, aki meglódítja a gépezetet, másokat is gondolkodásra, megújulásra, értelmes kezdeményezésre késztet. Aki nem kesereg, nem a más hibáival magyarázza saját rossz bizonyítványát, hanem azt kutatja: mit tehet ő, s megtette-e? Próbatétel ez, ami közben mind világosabb, ki képes a jobbra, többre. Olyan időszak, amikor kiütközik a kényelmesség, a megszokás, a régihez való ragaszkodás, a „majd csak lesz valami” káros volta. Megváltozott életünk olyan embert kíván és becsül meg törvényszerűen, aki nem sémákból, sablonokból építkezik, aki képes alkalmazkodni az új követelményeihez, aki azért tisztességes, mert kötelességtudó. Munkánk mércéje nem lehet más: mennyiben igazolja azt vissza az élet, a produktum. Az új iránti érzék, a gyors reagálás képessége jelenünk nélkülözhetetlen vonása. És ezért is meg kell becsülni a türelmetleneket, a holnapunk érdekében vitatkozókat, jobban fel kell készülnünk vitázni korszerű tudással, érvekkel. így lesz erőnk ahhoz, hogy úrrá legyünk a gondokon. A kilábalás legfőbb biztosítéka, a cselekvés terepe, a jó politikai légkör adott — de nem egyszer & mindenkorra, azért minden nap, minden órában újra meg kell küzdeni. M anapság — miközben a talponmara- dásért küzdünk — felszínre jönnek bőséges tartalékok. Üj ötletek, kezdeményezések érvényesülnek gyorsan a gazdaságban, társadalomban. Szerencsénk is, hogy ezzel együtt dőlnek halomra korábbi tabuk, amelyeket sérthetetlennek tartottunk, vagy kényelmességből kerülgettünk. A kincstári optimizmust felvátlja a realitás, a dicsekvést a szerénység. És ez erősít, előrelendít, felkészít arra, hogy később se érjenek minket meglepetések. Nehéz korban élünk, de a szocializmus pozíciója világméretekben és itthon is rendíthetetlen. Bizonyság erre, hogy miközben nehéz küzdelmet vívunk a gazdaságért, ilyen viszonyok mellett is a demokratizmus fejlesztését, a 40 órás munkahetet, a több- gyerekesek, az alacsony nyugdíjasok megsegítését, életünk minőségének javítását tervezzük. Ünnepelünk, ha szerényebb keretek között is, mint korábban. A Nagy Október évfordulóját köszöntjük eddigi munkánkra és mai lehetőségeinkre alapozott jogos bizakodással. A tét ma sem kisebb, mint évtizedekkel ezelőtt. Rendünk erősítése olyan cél, amiért érdemes küzdeni. Kopka János siker陓 Megragadni az alkalmat Büszkélkedhet a Kallux, a Nagykállói Cipőipari Szövetkezet. Az idén harmadszor nyerte el a Budapesti Nemzetközi Vásáron bemutatott modelljeivel az OKISZ plakettjét. A szovjet külkereskedelmi partner, a Raznoexport ismét arany diplomával jutalmazta határidőre történő, minőségi munkáját. Kérdés a szövetkezet elnökéhez, Árvái Imréhez: — Már 25 éve irányítja a szövetkezetei, előtte műszaki vezető volt. Ennyi év után nem felejtette el a mesterséget, tud még cipőt csinálni? A válasz igen csak rövid: — Tudok. Megbízható partnerek Az egyszavas mondatot néhány nappal később Ivánka Andrásné műszaki vezető bővíti ki: — Beteg lett a modellőrünk, sürgetett a határidő, készültünk a vásárra. A főnök állt be, azok a cipők, amelyek díjat nyertek, az ő munkái. Alighanem sértésnek vennék Nagykállóban a régi szállóigét: „A suszter maradjon a kaptafánál.’’ Mert az itteni mesterek utódai rég túlléptek a lábbelikészítés ősi fogásain. Nemcsak azért, mert szalagon, gépekkel dolgoznak, mert nem hagyják ki a korszerűsítés lehetőségeit, hanem megragadják a kínálkozó alkalmat akkor is, amikor az általuk gyártott férficipőket kell eladni. így jogos a következő kérdés az elnökhöz: — Mit tesznek Nagykállóban azért, hogy megbízható partnerek legyenek? — Alapvető partnerünk a Tannimpex, ír. ellette a Kon- sumex és a Hungarocoop rendelésére is szállítunk. Szerintem ha korrekt az üzem, ha tartja a határidőt, minőségben teljesít, akkor semmi gond az exporttal, különösen a szocialista országokban. A tőkés piac már kiszámíthatatlanabb, nekünk ugyan háromszorosára nőtt a kivitelünk, azonban a hárommilliós tétel tulajdonképpen nem jelentős a mi nagyságunkhoz képest. Az év első kilenc hónapjában majd 300 ezer pár cipőt gyártottak, 17 ezerrel többet, mint egy évvel korábban. Az árbevétel is közelíti a százmilliót, s ezzel arányosan növekedett a szövetkezet nyeresége is. Azonban a szalagok mellett ma sincsenek többen, mint korábban, a gépek sem változtak. Vagyis a 310 dolgozónak kellett többet nyújtania a jobb eredményekhez. Mogyorósi László A szalagnál nincs megállás, ja az eredménynek. (Elek főművezetőnek a véleményére így joggal lehetünk kíváncsiak: Testre szabott feladat — Eszerint önnek az a dolga, hogy jobban hajtsa az embereket? Ne legyen egy perc nyugtuk sem, csakhogy minél többet termeljenek? — Ez így nem igaz — tiltakozik. — Annyi biztos, hogy sokkal jobban kell megszerveznünk a munkát. Olyan reszortokra állítjuk az egyes embereket, ahol a legjobb teljesítményt nyújtják. Mindezt persze egyszerűbb elmondani, mint megvalósítani. Annak, aki megszokott egy műveletet, egy munkafolyamatot, nehéz átállnia egy másik gépre. Mégis így tett Lipták Istvánné is, aki a tű- zödei szalagról került át a szabászgépre, mivel éppen ott volt kevesebb ember, hiányzott a szakmunkáskéz, a precíz munka, amelyik párosul a jó szemmel, az anyag- ismerettel. — A szövetkezetnek nyilván megérte, hogy egy jól képzett, ügyes fiatalasszonyt tett a gépre. De hol van a haszna annak, aki mindezt váltál ja? Előfordult már, hogy tízéves gyakorlattal több fizetést vitt haza, mint a férje? — Vállalkoztam, mert láttam, hogy a tűzödei szalagon most kevesebb a munka. A keresettel pedig elégedett lehetek. Rögtön át kellett venni a normát, először két párral, majd öt párral szabtam ki többet, mint korábban, úgy számítom, december tízig kiszabjuk a 30 ezer pár csizmának az anyagát. S az sem iehet baj, hogy tényleg van olyan hónap, amikor többet keresek, mint a férjem, aki a költségvetési üzemnél dolgozik. Van két gyerekünk, Kál- lósemjénben lakunk, van mire elköltenünk a több fizetést is. Á legjobban fizető Annyi biztos, hogy a környéken a legjobban fizető könnyűipari üzemek közé a folyamatos termelés az alap- Emil felvétele) tartozik a szövetkezet. Ennek viszont csakis az állandóan eredményes, hatékonyan végzett munka lehet az alapja. Az idén havonta majd tíz pár cipővel többet készít egy- egy ember, mint tavaly. S az elismerést az a nyolcszázalékos mozgóbér jelenti — általában 4—5 ezer forintot kaptak kézhez —, amit az eddigi éves kereset alapján fizettek ki a közelmúltban. Az év végére az előzetesen vállalttól magasabb export- szállítást szeretnének teljesíteni. Egy olyan külkereskedelmi ügyletnek a részesei, ahol a tőlük szállított cipőkért a népgazdaság kokszot kap. Csakhogy ez a vállalás újabb szervezést kíván (glő- Vé hozták a két ünnep Roáöt- ti munkanapokat, szabad szombatokon dolgozzák le a december végi napokat). S bizony estére az elnök arcán meglátszik a folytonos feszültség, fáradtabban veszi kézbe a kimutatást, ami már a jövő év második felének rendelését adja. — Ennyire jól áll a szövetkezet, hogy már tudják az 1983-as feladatot? — Az első fél évre szinte a teljes kapacitásunk lekötött. De éppen most küldjük el a telexet a Tannimpex- nek a második fél évről, ösz- szesen 365 ezer pár cipőt kérnek, így jövőre már a termelésünk 90 százaléka lekötött saját modelljeinkből. Nem sétamenet Pedig korántsem sétamenet a termelés. Az év elején anyaghiány miatt állni is kényszerültek. Üjabb erőfeszítések kellettek, hogy behozzák a lemaradást. De mintha a gondról kevesebbet beszélnének, s az eredményeket se hangoztatnák. így jogos Árvái Imréhez az utolsó kérdés: — Miért nem dicsekednek többet a várható eredményekkel? Tavaly is, azelőtt is úgy dolgoztak, hogy megkapták a kiváló címet, aminek újra várományosai. — Mire vágjunk fel? — kérdez vissza. — Látom én a többi üzem erőfeszítéseit is. Meglehet, hogy nekik most nem megy olyan jól, ezért tényleg dicsekvésnek tűnhet, ha mi az idén a tavalyitól jobb eredményt várunk. Persze, hogy benne van ebben a szövetkezet minden dolgozójának erőfeszítése, de én majd csak akkor örülök, ha lezártuk az évet. Lányi Botond
