Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-20 / 273. szám
Tisztelt brigádvezetői tanácskozás! Mi tagadás, meglepett a döntésük. Önök, akik a szocialista brigádokat vezetik és így egymás munkájáról is véleményt mondanak, egyöntetűen foglaltak állást egy brigád ellen. Pedig nem egy renitenskedő, zűrös kollektíváról van szó. Éppen az egyik legjobb, a Bláthy Ottó brigád sorsáról döntöttek. Többszörös aranykoszorúsok, sok tekintetben kivívták maguknak a nagyhalászi gyár elismerését. Két éve történt: az egyik brigádtagnál a leltár során az egyik szer- számoskészletet hiányosan találták. Mondhatták a brigád tagjai, hogy nem egy drága műszerről van szó, s hiába térítették meg az anyagi kárt, a fegyelmi mégsem maradt el, s az erkölcsi következményeit is viselni kellett a brigádnak. í Pedig a gyár vezetése a történtek ellenére is javasolta ezt a kollektívát a minősítésre. Szépek az eredményeik az anyag- és energiatakarékosságban, az importot helyettesítő anyagok felhasználásában, kivétel nélkül mindannyian többszörös véradók. És mégis. A fegyelem egyformán vonatkozik rájuk is. A gyár vezetésének véleményével ellentétben szavazott a brigádvezetői tanácskozás. S ez az, ami levélírásra késztetett. A testület magasra állította a mércét a többiek előtt. Nem korábbi eredményekre hagyatkozott, nem is a vezetők javaslata szerint járt el, hanem saját meggyőződésük szerint döntöttek a brigádvezetők. Pedig bizonyára kényelmesebb megoldás lett volna, ha „beleegyeznek” a javaslatba és szemet hunynak az egyszeri fegyelmi ügy mellett. Csakhogy akkor joggal tehette volna fel a kérdést a másik és a harmadik brigád, hogy náluk is „csak” egy fegyelmi fordult elő, akkor őket vajon miért nem minősítik? Kivételeznének a Bláthy brigáddal. Nem, a tanácskozás kétségtelenül a nehezebb megoldást választotta. Nemet mondtak akkor, amikor úgy ítélték meg, nincs erkölcsi alapjuk ugyanazt az arany fokozatot odaítélni egy példás kollektívának és a fegyelmi terhét cipelő brigádnak. Példát statuáltak a legjobba- kon keresztül. Így senki nem foghatja a brigádvezetői tanácskozásra, hogy részrehajló, nem egységesen érvényesíti a szabályt mindenkire. Pedig a döntést nagyon zokon vette ez a brigád. Napokon át forgatták a fejükben, hogy feloszlatják a kollektívát. Lehet, hogy röstellkedtek a többiek előtt, de bizonyára néhányan értelmetlennek látták az erőfeszítést. Ám amelyek kollektívát nemcsak a naplóban rögzített névsor tart össze, nem tudja egyik napról a másikra eltépni a szálakat, ök sem tudták, falubeliek, régen ismerik egymást, sok mindenben segítettek már egymásnak a brigád tagjai. Persze, hogy nem oszlatták fel önmagukat meggondolatlanul. A kollektíva erejét mutatja, hogy egy év múlva már a Vállalat Kiváló Brigádja lettek, s most októberben a takarékossági hónap alkalmából éppen a Bálthy Ottó szocialista brigádot tüntette ki az OTP. Ezek a villanyszerelők megmutatták a többieknek és önmaguknak is, hogy napirendre tértek a történtek fölött, s dolgoznak ismét teljes meggyőződéssel. Bizonyára hozzájárult ehhez, hogy a tagságnak több mint a fele párttag, párt- és KISZ-vezető is van köztük. A megingás után nemcsak talpra álltak, hanem még magasabb szinten teljesítették önmagukkal szemben támasztott követelményeiket. Tisztelt brigádvezetői tanácskozás!' Ezért érzem különösen értékesnek az akkori döntést. Büntettek, amikor kellett, s jutalmaztak, amikor annak' látták értelmét. Megvallom, jó néhány jellemzésről hallottam, amelyik csupa jót tartalmazott. Ahol viszont ki merik mondani azt is, hogy egy brigád éppen abban az évben nem érdemli meg a jó minősítést, ott megnő az értékelés rangja. Biztos vagyok benne, hogy akiknek az Önök testületé ítéli oda az aranyat és a többi fokozatot, valóban megérdemli. Mert Önök döntésükkel adtak hitelt a címnek. Bán Ferenc tervező mérnökkel az építőművészetril _ Pocsék, merész, szürke. Ez igen! Te jó 9 ég, milyen szín! Bunker! Bizonyára ismerős felkiáltások ezek. Az utca embere gyakorta így reagál egy-egy épület láttán. Mit szól a tervező az ilyen megjegyzésekre? — Abból szeretnék kiindulni, hogy minden ember jár az utcákon. Ott váltakozó gépek jelennek meg előtte, a város vagy falu utcáinak, tereinek részletei. Más néven: képek. Ezek természetesen hatnak rá. Hangulatára, érzéseire, s még akkor is, ha nem tudatodul benne: esztétikai érzékére is. Valami tehát vagy tetszik, vagy nem. Összességében az már jó, ha valaki észreveszi környezetének változásait, s vagy hangosan, vagy magában, de nyugtázza a látvány keltette érzéseit, tetszését vagy elutasítását. Többek között ez a felismerés késztette a Magyar Építőművész Szövetség vezetőségét, hogy célul tűzze ki az építészettel kapcsolatos ismeretek terjesztését. Ügy gondoljuk, hogy minden művészet esetében magyarázatot kell adni az esztétikai kérdésekre, s arra is, mit jelent az'építőmű- vészet ma. Szövetségünk vezetősége fiatalodott. Többségében olyan emberekből áll, akik tevékeny részesei a mai modern építőművészetnek. Tudtunk szakítani azzal a korábbi gyakorlattal, amely az udvari szabó módján mindig a felsőbb szerveket leste, azt figyelvén, nekik tetszik-e amit a mai építőművészettel kapcsolatban mondanak. S most visz- sza a válaszhoz: mindaddig, amíg nem tudunk eredményesen hatni a közízlésre — s még a hivatalosra is — addig minden véleményt el kell fogadni, hiszen igen kevesen értői a mai építészeti törekvéseknek. A mai építőművészetről szólva sokan emlegetnek válságot. Köztudott, hogy kemény harcok dúlnak irányzatok között. Szinte mindig visszatérő, hogy gazdasági körülményeket és társadalmi igényeket állítanak szembe művészettel... — Mindez ismerős. Szeretném leszögezni, hogy a társadalmi igények és gazdasági nehézségek emlegetése legtöbbször csak önfelmentés. Ostobaság lenne azt mondani, hogy nem szabályoz pénz, technológia, anyag, szakember, azt sem állíthatom, hogy a. tömeges lakásépítésben nem rejlenek olyan veszélyek, melyek a szürke, semmitmondó házalót szülik. De hangsúlyozom: ez többnyire kifogás. Hasonlóan kifogásnak érzem azt is, amikor válságot emlegetnek. Ez a kifejezés mindig jó arra, hogy a tehetség híján levő magyarázza magát. De nem akarok belemenni se abba, hogy személyeket kritizáljak, se abba, hogy a már megépült lakótelepek kapcsán felmelegítsem a sok vitát. Sokkal inkább szeretném hangsúlyozni azt, hogy a mai tervezőnek, mondjuk nyugodtan: építőművésznek alapvető dolga, hogy kiválóan ismerje a rendelkezésére álló anyagot, tudja annak minden fortélyát, merje abból kihozni, amit magában rejt, kínál. Ha úgy tetszik, ezt tették hajdan azok a falusi építők, akik ma csodálatosnak mondott házaikat építették. De ne higgye véletlenül se, hogy valamilyen népies irányzatot akarok népszerűsíteni, ez is álság. Nem azt kell követni, hogy a falra, balkonra felbiggyesztünk néhány tulipánt, cirádát. A szürke és komor a rárakott dekorációtól nem lesz vidámabb. Amikor azt mondom, hogy a tiszta forrásból merítés számunkra is törvény, akkor elsősorban arra gondolok, hogy megtanulandó az anyag ismerete, követendő a funkció tökéletes szolgálata, s mindaz az esztétikum megteremtése, amit a kettő sugall. Persze ez sok gondolkodást, küzdelmet kíván, nem lehet egyszerűen sakkozni a panelekkel, állítgatni a dobozokat erre-arra. Ebből az ember arra következtet, hogy elsősorban az egyedi tervekben rejlik a szép teremtésének lehetősége. De mi van alkkor, amikor városrészekről, utcákról, lakótelepekről van szó? — Ez tévedés. Nagy baj lenne, ha a tétel csak egyedi épületekre lenne igaz. Abból kell kiindulni, hogy amikor a tervező leül, hogy megtervezzen akár városrészt, akár lakótelepet, nem gondolkodhat csak házban. Az építészet — térképezés. Házon belül és házakon kívül egyaránt. Ahhoz, hogy valaki az épületek formájával, elhelyezésével, környezetével hangulatot teremtsen, az nem egyedi vagy tömegtermelési, hanem tehetségbeli kérdés. Vannak hazai és külföldi példák egyaránt annak igazolására, hogy lehet sokat is jól építeni. Hogy ez nem mindig valósul meg, abban gyakran ludas a tervező, de sokszor a kivitelező is. Hozzátenném a beruházót is, aki számára lényegében másodlagos, hogy valami szép-e vagy sem. Hogy a tervezőnél, az építőművésznél maradjak: szükséges, hogy legyen benne hiúság, mondjuk szebben: becsvágy, és merjen kockáztatni is. Nem túlzás, ha azt mondjuk, egy-egy épület több száz évre készül. A hajdani korok üzenete a reánk maradt város, épület. Ma senki nem töri a fejét azon, vajon hogyan boldogult a kor anyagával egy Bramante, Michelangelo. A kész mű beszél, senkit nem is érdekel, milyen nehézségei voltak a régi építőművésznek. A mi alkotásaink esetében sem az objektív körülményeket sorolják majd, hanem a fennmaradó produktumot. A tömegtermelés esetében arról beszélni, hogy kielégít egy igényt akkor is, ha nem szép, egyszerűen mellébeszélés. Ha az ősember szerszámát, használati tárgyát, kunyhóját nézem, kiderül: egyszerre volt nagyon praktikus, és szép. Holott nem azért csinálta, hogy szép legyen, mégis igénye volt arra, hogy a használt anyagból kibányássza a benne rejlő szépséget is. _ Ha mondjuk Nyíregyházán körülnézünk, 9 találunk-e olyan példákat, melyek ez elv valóraváltását mutatják? Ha valaki a városunkba jön: dicsér. Néha nem is tudjuk, miért. — Mindenki tudja, hogy jómagam sokat ütköztem, s bizonyára fogok is. Ugyanakkor az is igaz, hogy nemcsak én, de kollégáim is jó partnerekre akadtunk a megyében. Mindezt azért bocsátom előre, mert azt bizonyítja: lehet jót, modemet tervezni, megvalósíthatunk épületeket, melyek lehet, hogy vitákat kavarnak, de amelyeket vállalunk. Olyannyira, hogy ma a szakma már nyilvántart egy „nyíregyházi iskolát”. Nem lehet véletlen, hogy ide látogatott az angol és a szlovák mesteriskolások csoportja; itt tartotta tanácskozását a műszaki egyetem lakóépülettanszékének küldöttsége; meghatározott céllal kereste fel a várost amerikai építész; tanulmányi utat szervezett ide a kecskeméti és a szolnoki tervezőiroda. Mindez a közelmúltban történt. A Nyírfával szemben épült sávház, a művelődési központ, a tanácsi továbbképző, a dombház, a Kossuth utca eleji lakóház mind-mind figyelmet keltett, vitát provokált, elismerést hozott. De szólhatnék arról is, hogy mi végre szakítottunk a letaro- lós szanálásokkal, s olyan városközpont építése folyik, mely menti azt, ami érték a múltból. Ügy hiszem, hogy a majdan elkészülő Belső-kőrút fényes bizonyítéka lesz ennek. Vagyis van itt bőven, ami érdekes, figyelmet felkeltő, s bizonyítja a legfontosabbat: a tervezőművész gondolkodásának rugalmasságát. Aki csak kockás papíron tudja elképzelni a tervezést, az természetesen kiesik abból a körből, amely vállalja, hogy az anyag, a technológia, a funkció, a pénz együtteséből kifacsarja a legjobb és legszebb megoldást. _ Amint hallom: a tervezést kemény V munkának, kínlódásnak, sokszor gyötrő tevékenységnek minősíti. Hogyan látja a megvalósulást? Sikerül azt megépíteni, ami a tervezés célja volt? — Igen, a tervezés gyötrő munka. Nagyon tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a tervező megálmodik valamit. Álmodni légvárakat lehet, épületeket nem. Nem sorolom ismét, milyen sok tényezőt kell nagyon is racionálisan számba venni, s ehhez jön még maga az alkotó folyamat. A tér alakítása, a harmónia, a szerkezet, anyag kínálta variánsok — de nem sorolom. Az eredmény mindig valóság, megépíthető kell, hogy legyen. Az mondhatom, mára már megteremtődött egy alkotó szervezet. Csak egy példa a közelmúltból. Az épülő .színészháznál a vasbeton- szerelők, ácsok szinte hihetetlenül lelkesek voltak az új szerkezet láttán. Sokszor elmondták: számukra bizonyítási lehetőség ez a munka, örülnek, hogy alkothatnak. Képességeik visszaigazolását látták tevékenységükben. De társakat talál az ember a tanácsoknál is, egyszerűen nem igaz, hogy társ- talan az, aki valami újat akar. Tény: sokszor vannak küzdelmek. Előfordul, hogy a beruházó belevész a szabványok dzsungelé- be. Volt példa arra, azért kellett módosítani a tervet, mert nem volt a kívánt anyag, aztán a helyettesítőt sem gyártották. Aztán jönnek a megszokások. Ha valami szokatlan, akkor egyesek vonakodnak, hivatkoznak arra, hogy másutt a hagyományos épült, jó lesz ide is olyan, gyakorta a megrendelő csak a saját épületben gondolkodik, s fittyet hány a környezetre. Csak egy ijesztő példa Nyíregyházán: a Szabolcs Szálló (természetesen az új), amely teljesen idegen attól a miliőtől, amelyben található. Szóval nem túlzás, ha mind az alkotást, mint az utána való periódust küzdelemnek nevezem. De ez talán nem is baj. Tudom, ezernyi kompromisszumra kényszerül az ember, de azért én sosem térek ki az ütközések elől, s tudom, hozzám hasonlóan mások is vállalják a jóért a személyes harcot. Ismeretes, hogy hazánkban sok tehetséges, fiatal és középkorú építőművész él és dolgozik. Mégis, harc ide' vagy oda, sok rossz épület is születik, s sokszor bírálják a tervezőket. Nincsen ebben valamiféle ellentmondás? — Biztos, hogy van. De ez megmagyarázható. A fő ok: nálunk nem lehet megbukni. Aki egyszer diplomát kapott, s bejutott egy tervezőirodába, azt foglalkoztatni kell. Nos van, akiről kiderül, sosem lesz belőle igazán alkotó. De miután ott van, tervezni fog élete végéig, s ha már tervez, akkor azt meg is építik. A versenyeztetés hiányzik. Csak egy példa. Japán példa. Tadao Ando ma a világ egyik leghíresebb tervezője. Irodájában átlag 11 fő dolgozik, néha négy, a legtöbb húsz. A munkától függően. Csak a legjobbakat foglalkoztatja, behív egyetemi hallgatókat is. Ha valaki kiugrik, biztosítják számára a maximális népszerűsítést. Vagyis a maximális munkát. Aki kihull, az marad részmunkáknál, vagyis működik a normális szelekció. A japán példa szerint egy fiatal, tehetséges építész 8—10 év alatt feljuthat a csúcsra, szakmailag ismert, megbecsült lesz. Neve bejárja a világot. Nálunk ez elképzelhetetlen. Sok, túl nagy és tehetetlen gépezet működik, nagyon drága adminisztratív, igazgatási háttérrel. Sokszor a túlzott tervszigor sem jó, nem hiszem, hogy a bevételi terv megszervezésének jelenlegi módja segítené a valóban alkotókat. Nem akarom erre fogni, bár lehet, van összefüggés, de itt rejlik valahol annak az oka is, hogy nem engedjük érvényesülni az élet szervező erejét. Ha megnézzük a városok kialakulását, az utcák, terek rendjét, akkor láthatjuk: a történelem során mindig hatott a célszerűség, optimális körülmények jöttek létre. Nem mondom, hogy követendő, de elgondolkodtató, amit Madridban hallottam. A spanyol fővárosnak nincsen rendezési terve. Ami megszületik, mégis kegyetlenül a helyére kerül. Egyszerűen az élet mindennapi követelménye kényszeríti ki a legjobb, s tegyük hozzá: o leggazdaságosabb megoldást. • Gazdaságosság. Manapság kulcsszó. Vajon van-e lehetőség ma arra, hogy az Ön által elképzelt szépet olcsón, s a sokat is gazdaságosan építsük meg? — Nem bonyolódnék bele az árakba, ez talán más terület. De egy biztos, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben szükségszerű az olcsóbb megoldások keresése. Nyomatékkai mondom: az olcsó alatt nem a megspórolt esztétikumot, nem a kispórolt igényt értem. De engedtessék meg, hogy hazai híján ismét külföldi példákat hozzak. Nyugatnémet, francia és angol építészek újra felfedezték a hagyományos anyagokat. Előtérbe került az agyag és az a mészhomok, melyből hajdanán a felrobbanthatatlan várfalak is épültek. Emeletes házakat készítenek belőlük, sorozatban. Lényegében az anyag az építendő ház tövében található, energiatakarékos feldolgozást tesz lehetővé. De próbáljon meg valaki ilyet említeni. Azonnal jön a válasz: az agyagház a szegénység jele, a mészhomok a nincstelen építőanyaga volt. De hogy azt, ami jó volt, ma is lehet használni, persze mást építve belőle, annak bizonyítása ismételten küzdelmet kíván. Lehet, tíz év múlva felfedezzük, alkalmazzuk mi is. De el tudnám képzelni az olyan házak építését mondjuk házgyári technológiával, melyek csak a teret — falak nélküli teret! — adják, s aztán mindenki tetszése szerint alakítja, saját költségén. Amikor a beszélgetés elején arra utaltam, hogy közízlést szeretnénk változtatni, akkor gondoltam a szemléletre is. Nem lesz egyszerű, az biztos, de el kell kezdeni. A mai építőművésznek folytatnia kell azt a gyakorlatot, hogy minden ceruzavonásakor az emberre gondoljon, akinek épít. Az emberre, akinek anyagi igényét épp úgy szolgálnia kell, mint környezetével, hangulatával, szépérzékével kapcsolatos vágyait. Vallom, hogy ez ma is lehetséges, s ha az, akkor kötelező. 9 Köszönöm az interjút. Bürget Lajos KM hétvégi mhjJklit 1982. noverr.befi 20. r. HÉTVÉGI INTERJÚ, k A „1 hajdani korák üzenete a reánk maradt város, épület Ma senkt nem töri a fejét azou, vajon ho- gyan boldogult a kor anyagával egy Bramante, Michelangelo. I kész mű beszél, senkit nem is érdekel, milyen nehézségei veitek a régi építőművésznek. R mi alkotásaink esetében sem az objektív körülményeket sorolják majd, hanem a fennmaradó produktumot”
