Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
1982. október 9. O A z őszi, tavaszi vizek utáni sok kínt okozó ragacsos agyag másfél ezer évvel ezelőtt ipart teremtett Beregben. Bizonyítja ezt a régészet, Csallány Dezső valamikori múzeumigazgató beregsurányi ásatása, amikor is, a hatvanas évek derekán, párját ritkító leletre bukkant a kis beregi £j faluban: a korai népvándorjí lás korából származó, fél— I száz, feltehet deg a gepidák í által épített ,'gyagégető ke| mencét, s körötte több tíz j ezer agyagtárgyat talált, j Közöttük bámulatosan szép darabokat, melyek az akkori mesterek ma is becsülendő tudásáról árulkodtak. S, hogy a szenzáció teljes legyen : ötvenkét darab — nevezzük így — pecsételőt is leltek, melyek alapján bebizonyosodott: a gepidák agyagtárgyai nemcsak a mai Beregben, de távolabbi tájakon, a Kárpátok vidékén. a mai Kelet-Szlovákiában, Krakkó térségében, Romániában is keresett cikkek lehettek. Ez mintegy ezerhatszáz éve volt. Kihunyt a cserépégető kemencék tüze, elporladtak a régi mesterek. Hajdani létüket homály fedte, mígnem egyszer a régész ásója a beregsurányi cserépre koppant, s akkor kezdte meg a régi ipar emlékeinek feltárását, amikor az új ipar alapjait kezdték Beregben lerakni. Vásárosnaményban a pártbizottságon Szabó Tamás adatok sorával jellemzi az iparosodásnak indult, ámbár a gyerekcipőkből még ki nem lépett mai Be- reget. Tisztes listáját állítja gyáraknak, sorjáz kicsi és nagyobb céget, téesz melléküzemágat, mindent, aminek köze van a fogalomhoz: ipar. Írom a neveket, tán egy tucatot is számlálok végül, csakhogy ebből még nem tudom: mekkora hát ez az ipar? Vagy legyen bármekkora, a korábbi szinte semEZERÁRCU SZABOLCS-SZATMÁR A beregi tíz százalék mihez képest már valami? Próbáljuk meg kiszámítani: mindez mennyit ér. A járás székhelyén (egy kivételével minden valamire való üzem itt található), működik egyebek közt az Irodagépgyártó Vállalat és a Vörös Október Ruhagyár „leányvállalata”, az ÉRDÉRT forgácslapgyára, a FEFAG ládagyára, az Üvegipari Művek gyáregysége, de található itt a gabonaforgalmi vállalatnak egy részlege, továbbá költségvetési üzem és ipari szövetkezet. önálló — fontosabb — üzem, egy sincs. Magában a járásban, ezeken kívül egyetlen — ám jelentősebb — gyár dolgozik: a „Magyar Acél” tiszaszalkai gyára. Ezeken kívül néhány — igaz szaporodó számú — téesz melléküzemág, valamint néhány száz kézimunkázó asszony, a nyíregyházi háziipari szövetkezet bedolgozói. A lajstromot nézve, ez akár sok is lehet. Csakhogy a járást lakó mindössze harminchatezer emberből ez az (elsősorban vásárosnamé- nyi) ipar, alig három és fél ezer embernek, az összlakosság tíz százalékának ad kenyeret. S ha a további adatokat faggatjuk, kiviláglik: ez a kenyér néha méltatlanul kisebb, mert tény: a Beregben dolgozó beregi 500—800 forinttal keres kevesebbet, mint az anyagyárban munkálkodó fővárosi társa. Pedig a munka sokszor már egyenlő, vagy jobb, csak a bér nem áll arányban ezzel. A nagy egységek átlagbére 1981-ben 42 ezer forint volt. S vegyük még ide azt is, hogy felsőfokú végzettségű szakember vajmi kevés téved erre. Csak példaként: a 620 embert foglalkoztató VOR-ban jó, ha négy akad. Szabó Tamás mondta: — Ma már világos: a határ menti falvak megtartó képessége csak úgy növelhető, ha odaviszik a munkát. Vigye oda a téesz, a gazdaság. A gyenge adottságú szövetkezetek csak ipari tevékenységgel tudnak nyereséget produkálni... Tavaly harmincmilliós eredményük volt a szövetkezeteknek. Idén még ennyi sem lesz ... A járásban szabad munkaerőt mintegy ezret tartanak nyilván, de kevesebbre, mint felükre számolhatnak a még tervezett ipartelepítések során. (A Hazai Fésűsfonó szándékozik gyárat létesíteni 1985-ig a járásban.) A munkára fogható többiek — elsősorban nők — azonban csak a statisztika számára léteznek. Ök ugyanis a második gazdaság miatt nem vállalnak munkát, eljárást különösen nem. Közülük Beregdarócon mintegy hetvenen a háziipari szövetkezetének való bedolgozással tesznek szert nyugdíjalapra, s szereznek jogosultságot „gyes”-re. Ehhez ugyanis ötszáz forint havi jövedelem is elég. Ennyi pedig összejön. És jut idő a háztájira. A beregdaróci részleg vezetője Gajdosné Ancsa Katalin, a népművészet ifjú mestere: — Ez csak kisegítő munka — mondja, miközben a szebbnél szebb hímzéseket mutatja. — Aki nem tud másutt dolgozni, vagy beteg, az így keres pénzt. Ránézek egy térítőre: — Ezzel mennyit lehet keresni? — Száznyolcvan forintot. — Mennyi időbe telik? — Egy hét, napi négy-öt óra munka. A számolás gyorsan megy. Alig több ez órabérben hat forintnál. — És az eladási ár? — Több mint ötszáz forint ... — Megéri ezt csinálni? — Most jelentkezett egy fiatalasszony, hogy bedolgozna. Az kiszámította, Vá- sárosnaaményban keresne 2200 forintot, ha ebből leveszi az útiköltséget, az étkezést meg miegymást, alig marad pénze. Annál ez jobb. Tiszakerecseny nem nagy távolság Beregdaróctól, s itt, a faipari üzemet nézve, mintha közelebb lennénk a tényleges iparhoz. Még akkor is, ha — jobb szó híján — a csarnok közvetlenül a birkahodály mellett fekszik, aminek következtében feketén rajzanak a fáradni az ősz ellenére sem akaró legyek. Ha majd egyszer valaki megírja az esetleg felnövekvő kerecsenje fafeldolgozás történetét, akkor rövidre fogva, ezeket veti papírra. „Fában viszonylag bővelkedik ez a terület. A három községre kiterjedő téesznek először Lónyán volt egy kis faüzeme, mert rájöttek, ez kifizetődőbb, mint eladni a fát. Felmérték az erdőt is, úgy látták, legalább tizenkét évre van alapanyag. Kerecsenybe pedig azért helyezték az üzemet, mert innen közelebbi a szállítás.” De: félre az iróniának még a látszatával is. Ez az üzemecske 100—120 embert foglalkoztat a bedolgozókkal együtt, több mint a felük nő, s akit Sándor László fűrészüzem-vezető — végzettségére nézve középfokú gépész szakember — körbevezet az üzemen, az annyit mindenesetre lát, hogy a legalapvetőbb munka- és szociális feltételek adottak. — Az átlagkereset 14—22 forint óránként — magyarázza az ágazatvezető —, tizennyolc és fél milliós értéket termelünk, vagyis any- nyit, amennyit az 5078 hektáros szövetkezetben a növénytermesztés hoz. És tegyük hozzá, tavaly volt először nyereséges a növény- termesztés. — Mennyi a nyereség? — kérdem, mert a látottak alapján sokra taksálom. S hogy igazam lehet, a hozzánk csalakozott Liba Bertalan párttitkár kissé bizonytalan, egyszavas válasza igazolja: — Jó ... Mennyi az a jó? Maradjon titok. Mondják: a dolgozók jelentős része cigány. Csakhogy ez ebben az esetben nem azonos a problémák özönével. S példaként Me- nyust említik, aki éppen almát szüretel, s aki öt vagy hat gyereket nevel tisztességesen, nemrég épített házat és állatot is tart. Mit hoz a jövő? Egy biztos — mondják —, 1983-ban már dolgozik az új csarnok ... A tiszaszalkai acélárugyár érdemeit méltatni talán kár is, szerencsére sokszor kerülhetett arra már sor. Legyen elég ehhez egyetlen panaszos mondat, amiről az élet tanúsítota, hogy nem dicsekvés: — A nagyvállalat jósze- rint belőlünk él... Ezt Szedlár Sándor, a gyár fiatal igazgatója mondta egy beszélgetéskor, de joggal fűzte hozzá: — A vállalati értékrendben ,az itt dolgozók még mindig másodosztályú állampolgárok. Bizonyítja ezt, hogy egy tiszaszalkai munkás 1981-ben 41 ezer 300 forintot keresett. A talán legjobb és legnagyobb beregi gyár a centrumoktól távol eső üzemek egyéb „kórisméit” is magán viseli. Elég ha egyet említünk: a hétszáz emberből talán tíz diplomás akad. Márpedig egy olyan gyárnak, ahol a korábbi sokmázsás vasak helyett ma néhány dekás fúrókat gyártanak, mind több és több képzett szakemberre, vezetőre van szüksége. S ha a hiány okait keressük, elég két szót leírni: lakás, fizetés... ■ Meglehet, a gyár gondokkal küszködik, ám létét nemcsak a népgazdasági érdekek igazolják. Mert huszonkilenc község lakóinak ad elérhető távolságban kenyeret, és aki a tiszaszalkai szép — néha már villákra emlékeztető — házak között sétál, az tudja, a gyár nélkül ezekből sem lenne ennyi. Szabó Tamásnak tökéletesen igaza volt, amikor az ipar embert megtartó szerepét említette. Csak az a kérdés: milyen legyen az a munka, amit a távoli vidékekre visznek? Mert az azért kérdéses: jó-e, ha az ipar — különösen ha melléküzemág — oly távol esik az alaptevékenységtől, mint ma. Nem állítok, csak kérdezek: Aranyosapátinak harisnyagyárra van szüksége? Galvánüzemre Csaródának? S Tarpa a hőtükör- és fecskendőgyártással lép előre? Hosszabb távon gondolkozva, s gazdaságilag jobb időkben bízva talán felvethető: jó-e, ha a beregi legelőn hízott jószágot Miskolcon kell feldolgozni? S az almára nem lehetne üzemet, gyárat alapozni? Speidl Zoltán Műszakváltás Tiszaszalkán. (Elek Emil felvétele) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
