Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
Falusi képek A ígeuU láncba szedése (hunyag) Konyha (Gebe. GSnyei Sándor (elvételei) vérdíjból szármázó uradalom Végh Endre kisszekeresi tanító 1937-ben ezt írta hírlapi cikkében: „ ... én, mint a községnek 15 év óta tanítója, valahányszor 1848-ról és Haynauról tanítok egy 40 férőhelyes, de 120 lélekszámú kis iskolámban, amikor a Haynau rémregénynek is beillő tetteiről beszélek a csillogó, majd sírásra váló szemű kis magyaroknak, mindig drukkolok. Attól, hogy egy ökölbe szorult kezű kis magyar azt kérdezi tőlem: tanító úr, hát ha az igaz, hogy lehet akkor itt Haynaunak birtoka? Félek, hogy nem tudok rá megfelelni!” Ezek az indulatos sorok akkor íródtak, amikor egy kampány folyt az erdőháti Hay- nau-birtok legalább részbeni kisajátításáért. Az eljárás már a húszas évek elején megkezdődött, de az ellen- forradalmi korszak törvényeinek labirintusában mindig találtak kibúvót az érdekeltek. Most, hogy Haynau személye ismét az érdeklődés homlokterébe került, szükségesnek véljük megyei kapcsolatainak néhány vonatkozását feleleveníteni, különös tekintettel Szatmár megyei földbirtokába — a teljesség igénye nélkül. Julius Haynau 1786. október 14-én született Kasselben, mint I. Vilmos hesseni választófejedelem és Ritter Róza színésznő törvénytelen fia. Anyját később Lindenthel név alatt nemesi rangra emelték. Katonai pályafutásának részünkről legfájóbb adata, hogy nevéhez fűződnek az október 6-i aradi és pesti kivégzések. 1850. július 6-án az osztrák császár leváltotta és nyugállományba helyezte hűséges hóhérját. Ekkor nagy anyagi követelésekkel állt elő. Először is 26 000 forint évi járandóságon kívül, mivel ő a nádor helyettese, még működési pótlékot is kért. További igényt emelt Kiss Ernő kivégzett honvéd tábornok ezüstneműire is. Mindkét igényét elutasították, mert ő nem katonai kormányzó, hanem hadseregparancsnok és a minisztérium nem láthatta be, hogy miért volna pl. az ezüstnemű Haynau magánzsákmányának tekintendő? Aztán két magyar puszta adományozását kérte 2 millió forint értékben. Ez elől nem zárkóztak el, de mivél a forradalom miatt elkobzott javak adományozása pert idézhetett elő, a megállapodás pénzbeni adományban történt, úgy, hogy Windisch- graetz, Haynau és Jellasich egyenként 400 000 forintot érő államkötvényt kaptak. Haynau Magyarországon ebből vásárolta meg a gróf Mailáth Antal-féle kisszekeresi és nagygéci háromezer-nyolc- száz holdnyi birtokot. Ügynökei hónapokon át járták az erdélyi községeket, de megfelelőt nem találtak. Az erdélyiek a legfényesebb ajánlatokat is visszautasították, s nem engedték, hogy magyar föld kerüljön az aradi tizenhármak hóhérjának birtokába. Végül a Mailáth-féle birtokot sikerült megkaparintani, amiről Széchenyi Blick-je szerint az a hír járta, hogy a szérűskertjét felgyújtották. Haynau végrendeletében meghagyta, hogy Magyarországon, Szatmár megyében levő géci és szekeresi birtokaiból hitbizomány alakíttassák, amelynek tulajdonjoga mindenkor a Haynáuk közül a hozzá legközelebbi rokonra, mindig a korban legidősebbre szálljon. Ha pedig a Haynau bárói családnak összes férfiágon való leszár- mazói kihalnának, a majorátus Hausslein Vilmos báróra, Haynau nővérének a fiára szálljon és annak törvényes utódaira, de azzal a kötelezettséggel, hogy a Haynau nevet felvegyék, mert — úgymond a végrendelkező — „határozott akaratom, a Haynau nevet a késő nemzedékek is viseljék.” Az örökösök természetesen nem maguk művelték a földet. A húszas évek földreformja előtt évtizedekig a Fried-család bérelte. Éppen a földbirtokreform-törvény „megalkotása” után a géci birtok megváltása iránt keresetet adtak be Szász István és társai. Az Országos Földbirtokrendező Bíróság ítéletet is hozott és kimondta, hogy 260 katasztrális holdat megvált, éspedig 4 kh és 800 négyszögölet 18 házhely részére, 56 kh-t közös legelőnek, a többit pedig szántóföld, utak és utcarészek céljaira. Az akkor Mariborban élő Haynau Gyula báró (a soros örökös), a hitbizomány ura, nem nyugodott bele áz OFB ítéletébe ... 1930-ban újra bérlet alá került a birtok és sok kér- vényezés után a szekeresiek ígéretet kaptak 100—150 kh bérletre. Örömmel olvasták az értesítést, amelyben a helyrajzi számokat is közölték velük. Ki is keresték a térképen, meg is voltak elégedve. Mire a 100 kh bérletükbe került volna, a helyrajzi számok csodálatos módon úgy elváltoztak, hogy az eredeti számokból alig néhány maradt. A 100 holdat 45 gazda kapta, a határ különböző helyein 8 parcellában. (Kisszekeres lélekszáma 604 volt. Ez a 604 ember 1924-ig 168 hold földből élt, beékelve egy 2000 és egy 1200 holdas birtok közé. Egy talpalatnyi legelője sem volt. Jószágot nem tudott tartani; amije termett, vagy amit keresett, felélte. Földet nem vehetett, mert nem volt miből és nem volt hol venni. 1924-ben felesleges jószágából vett 70 hold földet, majd amikor a bomladozó Vályi- féle birtokból ugyancsak 50 hold újra eladó lett, ezt is megvette, de már adósságra. Ebbe aztán bele is fűlt. Tetézte ezt, hogy ebben a kis községben 60 telekhelyet kellett kiosztani, mert egy udvaron 5—6 család is lakott. Mire ezek részben felépültek, az adósság még jobban felszaporodott. A lakosság fele részes munkás volt. Egy nyáron egy arató a Hayna u- uradalomban keresett 2—2,5 mázsa búzát. Mire learatott, nagy részét megette. Karácsony táján már csak minden második házban volt kenyér. A 100 hold bérlet tartotta a lelket a lakosságban, ezért pontosan fizette a bérleti díjat mindenki. De ez nem volt elég. Szerettek volna örökbérletként 200—300 hold földet. Mint akkor köztudott volt, a Haynau-birtokot a hitelezők zár alá vétették. A tulajdonos osztrák, a főbérlő román állampolgár volt.) A harmincas évek végén újabb akció indult a Haynau- uradalom kisajátítására. Nagyhangú szónoklatok hangzottak el, cikkek íródtak — kevés sikerrel. Az eredmény ismert. A közel százados huzavonára végül is a felszabadulást követő igazi földreform tett pontot. Nehéz megindultság nélkül olvasni a Szatmár-Bereg Népe című megyei lap 1947-es hírét:, „Nagyszekeresen a mindig lázadó parasztok földjén, Haynau egykori birtokán kiosztották 124 újgazda ícözötf a telekkönyvi kivonatokat.i Dr. Tóth Géza adta át a vármegyei Földhivatal képviseletében a hivatalos végzéseket. Nagy Sándor MKP vátme- gyei titkár beszédében rámutatott a földosztás jelentőségére és arra, hogy most már megszűnt a kisparasztok ki- semmizése .... Haynau egykori zsellérjeinek unokái boldog felszabadultsággal ünnepelték meg ezt a számukra feledhetetlen napot.” Ez röviden a vérdíjból származó egykori Haynau- uradalom története. Nyéki Károly A diófa balladája — Sajnos nem járulhatok hozzá ennek engedélyezéséhez sem, ennek elnézéséhez sem! — szólt szigorú, száraz hangján Bahul Géza, majd elnyomott egy ásítási ingert. (Mindig ásítozott, amikor időváltozás történt. Ettől függetlenül a természetet töretlenül kedvelte). Girgácz Jenő magába roskadva ült tovább. Keserveset akart sóhajtani, de Bahul Géza osztályvezető tovább folytatta. — A mai energiaválságban nem mindegy, hogy mi történik ezzel a fával. A dióit pedig nem engedhetjük herdára. — És tönkre sem — szólt kiegészítésképpen Girgácz Jenő. — Ennek megfelelően kérem magától is, hogy megértéssel vegye tudomásul a vezetőség ezután születendő határozatát! Girgácz Jenő családjára való tekintettel (mely hattagú volt), megértőén bólintott, és szomorúan visszaballagott a helyére, hogy kiváló munkáját folytassa. Amikor a diófa megmutatta bő termését, a cseresznye nagyságú bogyóit, összeült a vezetőség. Bahul Géza osztályvezető és természet- barát előadta a vállalat égetően fontos problémáját, kitekintéssel a diófának háromága szemléletre, mely alatt figyelembe kell venni, hogy három árva (van). Mert Bahul Géza a természettel kötött mély barátsága mellett a népballadákat is kebelbarátjának tekintette. — Remélem, hogy megfontolt döntésükkel a vállalat érdekeit tartják szem előtt! — fejezte be gondolatébresztő előterjesztését Bahul Géza, majd egy apró könnycseppet morzsolt szét a jobb szemének a bal sarkában, ezzel is bizonyítva beszédjének megható momentumait. A szakszervezet részéről javaslat történt, hogy az osztály dolgozóinak hűsölési lehetőséget biztosítanak a diófa lombja alatt, hetenkénti turnusokban. A bérelszámolás drámai keretek között ecsetelte, hogy nincs több prémium, mert az év során összetörték a megadott keretet néhány túlórával. Ezek után -a dolgozók anyagi elismerését feltétlenül megoldhatják, ha kilós csomagolású diót osztogatnak ki. Bahul Géza ez utóbbi javaslatnál hevesen csóválni kezdte a fejét. — Szó sem lehet a kilós csomagolásról! A túlórákat is meg a prémiumot is?! De kartársak, mérsékeljék magukat! Elégedjünk meg egy-egy szem dióval! Az egyetértés lágy szösszenete telepedett a résztvevők lelkére. Csak a raktáros feszengett a leselejtezett széken, majd halk hangon hozakodott elő semmiségnek tűnő észrevételével. — Én is egyetértek a kollégákkal, de... Még nem lehetett tudni, hogy mit ákar mondani Demeter József raktáros, de aggályoskodása mindenkit felingerelt. — Nem tudom, hogy... — Maga egyébként sem tud semmit! Most minek lopja a mi drága időnket? — szólt közbe Varr Zsuzsa az osztály titkárnője, akinek az ínhüvelygyulladása kezdett kiújulni. — Nem tudom, hogy a diófát minek vegyem a nyilvántartásba. — Állóeszközként! — dörögte Bahul Géza természetbarát ellentmondást nem tűrő hangon. — Fogyóeszközként! — köhintett a főkönyvelő. — Ez anyag a javából, fa! — szólt közbe az anyagbeszerző. Óriási vita kerekedett. Bahul Gézát leszélhámosozta a főkönyvelő, az anyagbeszerző pedig sikkasztónak nevezte Demeter Józsefet. A szakszervezetis bizalmasan megkérte Varr Zsuzsa kezét a nagy forgatagban. A bérelszámoló az asztal alatt többször sípcsonton rúgta Girgácz Jenőt, mert nem ő kapta meg a lakást. Bahul Géza, a természetbarát osztályvezető fültövön vágta a szakszervezetist, majd Varr Zsuzsa fenekébe csípett, és jelentőségteljesen kikacsintott a diófára ... De hiába. Ennek oka, hogy a jegyzőkönyv tárgyát képező diófa engedély nélkül távozott a vállalat területéről. A portás vallomásából: — Tudom, hogy kiment. De azt ígérte, hogy öt perc múlva visszajön, csak a boltba ugrik- ki reggeliért. Én kérem, mindenkiben megbízok! Szűcs Mariann KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Haynau birtoké Szatmár megyében 1982. ok óber 9. A z udvaron álló diófa kacéron billeg- tette ágait Bahul Géza osztályvezető felé. Hiába. Az osztályvezető arcán mély árkokat húzott a gond, és éppen az illegető diófa miatt. A vállalat területén ugyanis szolgálati lakás állt a földszinten, a hozzá tartozó udvarral együtt. Az év elején ^Girgácz Jenő (és hattagú családja), mint az osztály kiemelkedően jó dolgozója, megkapta a tenyérnyi lakást a talpalatnyi udvarral együtt. De az udvaron lévő diófa nem szerepelt a kiutalásban. Bahul Géza, a természetet kedvelő osztályvezető tudta, hogy a diófa hosszú évek után ad először diót, és az előbb említett fa már nyolc éve rendszeresen termett. Bahul Géza még azt is tudta, hogy ez a fa a vállalaté. Mivel az osztály tevékenysége nem volt gyümölcsözőnek mondható, Bahul Géza kötelességének érezte, hogy ezt a csonthéjas gyümölcsöt az osztály eredményeként könyvelhesse el. Bahul Géza, a természetet kedvelő osztályvezető, miután szemrevételezte a ka- céran hajlongó diófát, felment irodájába, és hivatta Girgácz Jenőt (akinek hattagú családja volt). — Nézze, Girgácz kartárs! A diófa ügyében hivattam. Remélem, tudja, hogy ez a fa a vállalat tulajdona? Illetve, hát eddig a mi osztályunk tulajdona volt. Amíg nem dönt a vállalati vezetőség a fa további sorsát illetően, kérem, hogy ne élvezze a diófa termését! — De azért a családommal aláülhetek, nem? — kérdezte Girgácz Jenő, a kiemelkedően jó dolgozó (akinek hattagú családja volt).
