Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
Delirium tremens „Anyuka kórházban van...” „Átmeneti tudatzavar nyugtalansággal, ön- és közveszélyessé válható tevékenységgel (megnyilvánulással). Lázas állapotok, mérgezések okozhatják”. Vádlott az alkohol. De ki vádolja: a társadalom, a család, az egyén? Idézem a bot- paládi Hajdú Sándort, aki nyugdíjas-találkozón felszólalt és furcsa módon így fakadt ki: „A múlt a hátunk mögött van, a súlyát mi érezzük. Amit tehettünk megtettük, csak ezt a pálinkatermelő úristent tudnánk kiküszöbölni, hogy kialakuljon egy egészséges társadalom, legyen fegyelem és maradjon meg embernek az ember ...” Ezzel szemben — anekdotába illő — hogy Szatmárban, az egyik kis községben amikor a mértéktelen szeszfogyasztás volt témája az egészségre nevelésnek, felállt az egyik őstermelő és azt mondta: — Nem értek én valamit, doktor úr! Azt tessék nekem megmondani, ihát miért isznak az emberek annyi szeszt, amikor itt van ez a jó szatmári pálinka? Ettől még senki sem lett beteg. Szesz vagy pálinka? Van aki tudja, van aki nem, mi okozza a mámort, hogyan lesz az emberi mámorból delirium. Mikor szakad a kötél úgy, hogy az egykor józan ember ön- és közveszélyessé válik. W „Eri mindent el ittam..." Ragyogóan szép őszi napon, szüret idején beborult sorsokról beszél az, aki naponta tanúja tragédiáknak. Nőkről van szó, korhatár nélkül. A megyeszékhely közeli kórházában hatvan ágyas osztály, van, ahol soha nincs üresedés, ahol az egyik beteg monológja így hangzott: — Nővérke, én mindent elittam. Elittam a gyermekeim ebédjét, vacsoráját, a férjem ruháját, bőrkabátját, a párnát a fejünk alól, testünkről a takarót. Az én uram rendes ember. Pestre jár dolgozni. Nem érdemelte meg, amit tettem, de alig vártam, menjen már az a vonat. Amikor az uram befordult az utcasarkon, én már vettem is a bőrkabátot és eladtam. — Az uram elvert. Meg- rugdosott. Megérdemeltem nővérke, de mit tegyek, ha már rajtam van ez a sorscsapás. Dehogy iszom én többet. A gyermekeimet visszaszer- zem, az ér drága jó uramat megbecsülöm...., Fekete világ a hófehérségben. Fehér vaságyak, fehérre meszelt falak, fehér hálóing. Mondják, az alkoholistákat ott most új módszerrel kezelik. Azzal kezdik, hogy pszichikaiig próbálnak hatni rájuk. Szóban és vetített képben felidézik azokat a borzalmakat, amit a delirium tremens kivált. Bogarak, hüllők, egerek borzalma ez. Agyrém. A látomásos személy menekül az őt üldöző kígyók, békák elöl, tör, zúz, önmagát károsítja. De nemcsak önmagát. „Erzsikém ! Adj magadra!" Na és a józan pillanatok? Olyanok, mint amikor a tehetősebb falusi asszony nem sír, nem panaszkodik, csak kikívánkozik belőle, hogy miként is esett a szégyen rajta, amelynek fedőneve a családban: „Anyuka kórházban van”. — Bűnös vagyok. Pedig nem bántottam én senkit, csak ittam. Dolgoztam és ittam. Ügy tessék elhinni, hogy nem volt rá szükségem, de mert hát volt és mindig kéznél volt. Mi, az uram meg én sokat dolgoztunk. Korán keltünk, jószágot etetni, ital- ni, fejni és ehhez a féldeci pálinka mindig erőt adott. Aztán az uram elment a termelőszövetkezetbe én meg maradtam. Dolgoztam tovább mint egy állat és ott volt a pálinka. Saját főzet, nem látta senki, nem kérte számon senki, hát ittam még. Házat építettünk, kocsit vettünk, gyermeket is szültem és én azt hittem, az ital tartja bennem az erőt. — Nagyobb bűn, hogy egyszerre csak nem kellett az uram. Igen, ez az én nagyobbik bűnöm. És az uram ezt nem bánta. Eleinte azt hittem, van valakije, ezért még jobban ittam. Akkor egy idő után panaszkodtam a szomszédasszonyunknak és ő azt mondta: „Erzsikém, adj magadra. Hát, hogy nézel ki? Ha én férfi lennék, nekem se kellenéi.” Akkor én megharagudtam, hazamentem és elfolyattam minden bort, pálinkát. Egy egész vagyont. Az uram megvert, meghurcolt. Ezért vert meg. Nem velem törődött, hanem a vacak pálinkával meg a borral. De most már szeret. Látta nővérke, látta, jön mindig, virágot is hoz... ★ Aki egyszer már a kórházba kerül, az mind fogadko- zik. Soha többet. Aztán ha visszakerül, eleinte restelkedik, még van szégyenérzete. Negyedik alkalommal már annyi emberi tartása sincs, hogy szégyenkezzék, magyarázkodjék... <■ — Az alkoholizmusnak különböző fokozatai vannak — mondja a nővér. — És az a legelszomorítóbb, amikor a gátlások végleg feloldódnak. Személyes élményem Nyíregyházán — ha egyáltalán élménynek lehet nevezni —, hogy az utcán egy javakorabeli nő suhancokkal repriká- zott. Zengett a környék a nyomdafestéket nem tűrő szövegektől. A lényeg; a kölykök a gyakran „elázó” asszonyt gúnyolták, csúfolták. Noha addig, nem tudta a világ, hogy az asszony iszik, most megtudhatta. A lakótelep házainak ablakaiban kíváncsi fejek jelentek meg és derültek az ingyen cirkuszon. Következett viszont a szomorúbb felvonás. Két gyermek jelent meg és sírva vonták- húzták az anyjukat. Ök alig tízévesen restellték a dolgot, féltették anyjukat a nevetségességtől, a lakótelepiek lesújtó kárörömétől. Hogy mi vár még a két gyerekre? Hol, miben gyökeredzik az életeket rontó, embereket tönkretevő iszákosság? Mindenekelőtt ki kell jelenteni: nem igaz, hogy a társadalmi jólét hozta ezt magával. Az sem igaz, hogy csak egy bizonyos rétegből szedi áldozatait az alkohol. Abban a hatvan ágyas vidéki kórteremben korra, foglalkozásra és műveltségre való tekintet nélkül szinte mindenféle nőket ápolnak. — Van aki még nem töltötte be a húszéves kort, és van, aki már elmúlt hatvanéves. Vannak háztartásbeliek, mezőgazdasági dolgozók, ipari munkásnők és vannak, akik főiskolát, egyetemet végeztek. Van, akinek a szülei rendesek, soha sem voltak iszákosak, de olyan is szép számmal akad, aki örökölte a hajlamot, olyan környezetben nőtt fel, ahol mindennapos volt a részegség, az italozás. — Eredményes-e a gyógyítás, a kórházkezelés? — Sokaknál igen, másoknál nem. Az ital gyengíti az akaratot. Aki ugyanolyan körülmények közé kerül vissza, egy idő után ott folytatja, ahol abbahagyta. És ebben szerepe van a férjnek, aki maga is iszik, a barátoknak, a barátnőknek, akik önzők és ismételten rábeszélik, rátukmálják az italt a betegre. Ilyen szempontból nagyon veszélyesek a hivatali, vállalati rendezvények: a névnapok, születésnapok, a kitüntetések és ezeregy dolog, ami okot ad az ivásra ... Az első pohár Inni nemcsak a kocsmában, a vendéglátóhelyeken lehet. Sőt. A nők többsége nem nyilvános helyeken fogyasztja az italt. Ügy igaz, ahogyan azt az ápolónő is mondta: gyakoriak az olyan munkahelyi rendezvények, amikor is nemcsak virággal, apró ajándékkal köszöntik az ünnepeltet, de itallal. Ki ne vett volna részt olyan névnapi, születésnapi bulin, ahol a kávét, a kólát, a teasüteményt tömény szesz egészítette ki. Ismerős a szöveg is: — Csak egy pohárkával! Ez aztán igazán nem árt. Kinek mennyi árt, azt embere válogatja. És hogy ki marad meg az egy pohárnál, az is emberétől függ. Van egy magyar mondás: az első pohár az egészségé, a második pohár a jókedvé, a harmadik pohár a betegségé. Mint általában minden közmondás és szólásmondás, úgy ez is sántít valahol, nem lehet általános érvényű. Szép számmal akad olyan ember (sajnos), akinél már az első pohár is betegség, mert egy olyan folyamat indul el, ami az alkoholizmusba torkollik. Aki tehát úgy érzi, sőt tudja, hogy neki az ital árt, az ne vegye fel az első poharakat sem. A behízelgő rábeszélés — Muszáj volt inni — hangzik egy ápolt monológja. — Igazán mindig olyan jó társaság volt együtt, sokat mókáztunk, bolondoztunk, nem ronthattam el a lányok kedvét. Aztán nekem volt egy nagy csalódásom is. Ha ittam, “megnyugodtam, felejtettem. Így történt... Muszáj-e, kötelező-e inni? Nem. Erre sem kollegalítás, sem barátság, sem a férj nem kötelezhet senkit. Sajncs, az emberek nem így tudják, nem így érzik. Ha elhangzik a kínálás-kívánság: „Egészségünkre!” — „A barátságra!” „A hölgyek egészségére!” — koccannak a poharak. Ha mégsem koccint valaki, következik a behízelgő rábeszélés. — A kedvemért, — avagy, ugyan, ne kéresd már magad?! Sőt (ezt általában nők mondják egymásnak) „Jaj, de undok vagy!” És nem akar senki undok lenni. A barátságot egy pohár ital miatt senki sem szegi meg. De milyen barátság az olyan, amit az ital tart fent? Legtöbbször semmilyen. Férfiak esetében gyakoribb, de nőknél is tapasztalható az ivócimboraság, a „piabarátság.” De amíg a férfiak többsége ezt a „barátságot” a kocsmában ápolja, addig a nők egy része ezt jó szomszédi viszonnyal, szomszédolással pótolja. Tapasztalható, hogy ma már nemcsak „pletykázni” járnak össze egyes nők, de a szomszédolást az ital teszi kellemesebbé ... Ismét személyes élmény. Azért ment át a szomszédba a nő, hogy a barátnőjével megtárgyalja mit főznek ebédre. Vendég voltam a háznál, de ez sem tartotta vissza a férjet, hogy a déli harangszóra virágos kedvében megtérő feleségét „le ne ápolja”. A szemrehányás enyhe változata: — Már megint leittátok magatokat. Megtiltom, hogy ahhoz a szemérmetlen k ... - hoz még egyszer átmenj! Ilyen is van, sőt többnyire csak így van, ha a barátság a jó szomszédság harmadik utasa az ital. Nem szeretném, ha igazságtalansággal, elfogultsággal és egyoldalúsággal vádolnának. Tudom, több férfi iszik mint nő, több a férfi az alkoholisták között és az is igaz, hogy nagyon sok nőt családot a férfi iszákossága tesz tönkre. Itt és most tehát nem arról van szó, hogy csak a nők. Az sem állja meg a helyét, hogy a „nők”. Inkább helyes a fogalmazás, hogy egyes nők, hiszen a lányok és asszonyok túlnyomó többsége nem iszik, józanul él és dolgozik, neveli gyermekeit, törődik családjával. Tisztelet érte. Viszont mindezt tudva és leírva mégiscsak létezik az a hatvan ágyas kórterem és még sok hasonló kórterem szerte az országban. Ez pedig baj. Gond az egyénnek, a családnak, a társadalomnak egyaránt. Az italozás elleni küzdelem állandó és egyre nagyobb méreteket ölt. Nem ok nélkül. Egy adat a sok közül: a megyében 1981-ben 2687 embert kellett a detoxikálóba szállítani közterületről. * Mint azt a lexikon is leírja: deliriumot lázas állapot, mérgezés okozhat. Az alkohol méreg és aki ezt mértéktelenül fogyasztja, önmagát mérgezi. Ügy mérgezi önmagát az ember, hogy nem csak saját magát kergeti őrületbe, de gyötrelmeket okoz családjának, környezetének is. Az ilyen ártalom néha olykor nagyobb tragédia az egyén szenvedésénél. Ellene csak addig lehet tenni, amíg van ítélőképesség, felelősségérzet és bűntudat. Seres Ernő KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. október 9. ®
