Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. október 9. VÁLTOZÓ ÉLETŰNK Város és építészet* Egy illúzió nyomóban Kossuth Lajos levele Szabolcs vármegyéhez 1883-ban 1978-ban a Magyar Urbanisztikai Társaság „Hild”- éremmel ismerte el a Nyíregyházán megmutatkozó városfejlesztő tevékenységet. A szabolcsi megyeszékhely építészete az ország szakmai, szellemi áramlatainak része, az építőipar lehetőségeinek élethű lenyomata itt Nyíregyházán is. összes erényeit és hibáit magán viseli. Ez az elmúlt két évtizedben hirtelen növésnek indult város-kamasz kinőtt ruháit hordja: hol itt szőrit, hol ott szűk valami, de ez a várospolitika gondja — a műszakiaké a szabásvonal, a város új ruhája. A város szerkezetét a tirpák életforma alakította. A központból sugaras-gyűrűs utak vezetnek a szomszéd települések felé, melyekről egyúttal a bokortanyák dűlő- útjai is leágaznak. A szorgalmas tanyalakók a városi házukat tisztaszobának használták, ahová ünnepek és vásárok idején be lehetett látogatni, és a kemény munkával szerzett vagyont ki lehetett állítani. A sugaras utakat közök kötik össze a közlekedés megrövidítésére. Ezt a forgalmi rendet törvényesíti 1904-ben a Szesztay-Pálóczi- féle városrendezési terv, és erre épült 1969-ben a Kalata Gyula (tevékenységét 1982 tavaszán „Nyíregyháza városért” kitüntető érem adományozásával ismerte el a városi tanács) készítette általános rendezési terv is. A rendezés lassan valóságban is kirajzolódó 'koncepciója a sugaras utcákat két körútrendszerrel köti össze úgy, hogy a városközpontba csak célforgalmat enged. A forgalom átrendezése már a közeljövő nehéz feladata, de az egymásba nyíló térsorolás, ami központunk jellegzetessége: a Benczúr—Lenin—Kossuth— Tanácsköztársaság téren át olyan építészeti gazdagsággal sorakozik, hogy a végeredmény megér néhány kompromisszumot. 0 1945-ig csak a városközpont néhány középülete magasodott a város fölé, a templomtornyok délutáni árnyékán túl azonban kertes, udvaros porták, a módos gazdák zártsorú beépítése vagy a szegény polgárok kertes házai sorakoztak. Középületeink a millenniumi konjunktúrában és a századfordulót követő gazdasági fellendülésben épültek. Építészei korunk illusztris szakemberei: Nagy Virgil, Wälder Gyula műegyetemi tanárok. Alpár Ignác a város legtöbbet foglalkoztatott építésze — a megyei tanács, a volt evangélikus iskola, a színház és a Korona-szálló épületével jeles téralkotónk. Ezeken a pa* Részlet Gyuri eskü Kálmán nyíregyházi városi tanácselnök felszólalásából. Elhangzott az Építőipari Tudományos Egyesület országos elnökségi ülésén Nyíregyházán, 1982. szeptember Z»-én. tinás középületeken nincsenek műemléki táblák, de mint jellegzetes városképi épületek, meghatározó elemei építészeti tudatunknak. A modern építészet első hírnökeként a romantika, historizmus és a szecesszió után Münich Aladár és Ko- tsis Iván egy-egy épülete gazdagította városunkat. A háború után az új építészet folytatta térhódítását. A lebombázott állomás helyén épült új épület és Rimanóczi Gyula dohányfermentálója ma is építészeti értékek. A „szocreál” építészet csak két épületet hagyott itt: a Tanácsköztársaság téren az úgynevezett Irodaházat és a Békeházat. Mára már asszimiláltuk, magunkénak valljuk és a post-modernkedö fiataljaink érdeklődéssel tanulmányozzák áltagozatait. Szívünkhöz nőttek. A szerkezeti fejlődés fontos állomásait jelentette ez a két ház. Az elő- regyártás és a gépesített kivitelezés első kísérleteit próbálták ki itt. Az ország első toronydarus építkezése volt. Előregyártott pillér-, födém- és lépcsőkarelemeik ezeknél az épületeknél készültek először lakó- és irodaháznál. Az állomás / elől induló Arany János utca a város kapujának készült, hangsúlyos pilonokkal kiemelve. Aztán jöttek a hatvanas évek és a típusházak névtelen közkatonái. Csordás Tibor és Árkai István biok kas szekciói képezik ma ezt a semleges foglalatot, melyek mellett régi házaink ékszerként hatnak és újabb épületeink is kitűnnek. Miközben a városközpont új középületekkel gyarapodott, a hatvanas években megkezdődött a tömeges lakásépítés az Északi Alközpontban, majd a szőlőskertek olcsón kisajátítható parcelláin a Jósa város ban. Az előbbi Peschka Alfréd, az utóbbi Palotás Lajos és a Debreceni Tervező Vállalat munkája a debreceni házgyár elemeiből. Ez a lakótelep nem rosszabb, mint bármelyik korabeli az országban. De a sóstói erdő közelsége és a Robinson-kert a homokdombok itthagyott hírnöke jellegzetessé teszik, és a fák beköszönnek a tizedik emeleten is. A város új főiskoláinál az oktatás építészeti tereit Kiss István és Mandel Tamás fogalmazta meg. A Krúdy mozi Pintér Béla — a Hilton állami díjas tervezőjének — korai műve. Vagyis a várost neves elődök nyomán napjainkban is a szakma legjobbjai tervezik és építik tovább, az új MSZMP- székház függesztett szerkezetű bravúrját éppen Jantner Antal. n. város hatalmas fejlődését az iparfejlesztés táplálta. A déli—keleti és nyugati ipari övezetekben sorra épültek: a konzervgyár, papírgyár, HAFE festőberendezések gyára és a Taurus csarnokai, mely egy-egy sikeres műszaki kísérlet új szerkezetek, konstrukciók kipróbálására. \ város építészeti arculata változatosnak mondható. Mint a gazdaságos házgyári szállítás perifériáján lévő városokban, több technológia keveredik itt. Az alagútzsalus építési mód bevezetésével ki'- vitelező vállalataink a Kossuth utcán és az öz közben jó néhány figyelmre méltó épületet hoztak létre. Város- központban egyedi szekrényvázas szerkezettel építettünk lakóházat és az UNIVÁZ konstrukció felhasználásával is sok lakóházat kényszerültünk építeni. Tervezőinket a konstruktivista törekvések jellemzik — a szerkezeti formák hangsúlyozásával szinte nyíregyházi iskolát teremtettek. Legszebb példája a sok vitát kiváltó új művelődési központ — Bán Ferenc munkája és a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat gondja volt. Sorolhatnám még városunk ezernyi érdekességét, mindez csak afféle előzetes, fülszöveg a vizuális látásmódhoz szokott műszakiak számára. Városnéző útjaik során valameny- nyi értékünket látni fogják: érdemes megnézni sóstói pihenőparkunkat, a megye népi építészetét bemutató Múzeumfalut, új áruházainkat, köztéri szobrainkat. Mind-mind építőink tudását, a szakma jó színvonalát tükrözik. Nekünk is vannak elavuló belvárosi negyedeink, és polipok csápjaiként csak villanydrótok komfortján függő kiterjedt külterületeink. Ezek együtt jelentik a várost, s benne bennünket, urba- nizálódó polgárait, kik minden fejlesztési, építési sikerét és gondját naponta érezzük. A problémák megoldásához bizonyára sok segítséget nyújtanak a műszakiak és építészek tanácskozásai. Nyíregyháza, 1982. Az elmúlt hetekben nemcsak szűkebb szülőföldjén, Zemplénben, az ország más tájain is, Budapesten is megemlékeztek Kossuth Lajos születésének ISO. évfordulójáról. A nyíregyházi Kossuth gimnázium diákjai is elhelyezték a tisztelet koszorúját névadójuk monoki szülőházánál, s bensőséges házi ünnepséget rendeztek. Mai ismereteink szerint Kossuth Lajos nem járt Szabolcs földjén, pedig elég sokat utazott az országban. Kapcsolatai azonban voltak megyénkkel, hiszen levelezésben volt Hatzel Mártonnal, városunk 48-as polgár- mesterével, aki a Törvényhatósági Tudósítások megjelenése idején tudósítója volt a szerkesztőnek. Egy másik szabolcsi, Bónis Sámuel elvbarátja volt, kormánybiztosa 48- ban. Később, az emigrációból kétszer is felkereste levelében a megyét, pontosabban egyik alkalommal a megye alispánját, Zoltán Jánost, valamivel később az Evangélikus Gimnáziumot, abból az alkalomból, hogy az iskola felvenni készült a turini száműzött nevét. A Szabolcs vármegyéhez intézett levéllel kívánunk az alábbiakban foglalkozni. Az alispán a megye nevében üdvözölte Kossuthot 80. születésnapja alkalmából, s ezt köszönte meg az ünnepelt elég terjedelmes levélben 1883. február 20-án. Kossuthot okkal, joggal sokfajta és gyakori bírálat érte nemcsak emigrációs sorstársai, európai politikusok részéről, hazai földről is. Gyakoribbak voltak a személyét, politikai álláspontját, reformkori és 48-as tevékenységét egyértelműen elismerő nyilatkozatok. Ilyen volt Szabolcs megye levele is. Erre az-elismerésre válaszolva írja Kossuth: „Nekem.. . azon öntudatom megvan ugyan, hogy tevékenységemben csak a kötelességérzet vezetett, s azok a nyomorúságos gyarlóságok, miket önzésnek, nagyravágyás- nak, dicsvágynak, hírvadászatnak neveznek, agyamban, szívemben soha még csak meg sem villantak, de bizony azon keserves tudatom is megvan, hogy tehetségemmel, készültségemmel távolról sem állottam a re- ám hárult kötelességek színvonalán, majd még hozzáteszi: nem ismer életében olyan cselekedetet, amelyre most azt mondaná, nem kellett volna megtennie, s nem zavarja azok ócsárlása, „kik a mai nap időjárásának tűjével varrnak hímet a tegnap kötelességeire”, de olyat sokat ismer, amit jobban lehetett és kellett volna megtennie. El keli és ei lehet fogadnunk e nyilatkozat, e vallomás őszinteségét, hiszen kétség nem férhet ahhoz, hogy élete az igaz haza- fiság példája — amint a szabolcsiak is írták —, hogy Kossuth egész élettörekvése nem volt más, mint a magyar nemzet történelmi élettörekvéseinek szolgálata. A kérdés csak az, hogy Kossuth ekkor, 1883-ban. de egész politikai pályafutása idején is, jói fogta-e fel, jól határozta-e meg a magyar nemzet élettörekvését, történelmi helyzetét és hivatását? Nos, éppen itt érezzük a legnagyobb ellentmondást az ő gondolkodásában, felfogásában. Ügy látjuk ugyanis, hogy szeretett népét, a magyarságot és Magyarországot ő olyan történelmi szereppel és küldetéssel ruházta fél, amelyet az újkori európai történelem nem biztosított, nem kínált fel annak sohasem. De idézzük újból Kossuth levelét: Törekvésem nem volt más, mint a magyar nemzet történelmi „örökjoga”, s nemcsak joga, hanem „földrajzi helyzetének, területi terjedelmének, népességének, nemzeti jellemének, államalkotó tehetségének természet- szerű hivatottsága is”, a létfenntartás ösztönének parancsa, egy önálló Magyarország, mely Európa biztonságának, kulturált fejlődésének feltétele, amely nélkül „Európa ke- lete csak a hatalmi ambíciók versenygése- inek boszorkány üstje lehet, melynek forrongása Európát beláthatatlan következésű ráz- kódtatásokkal fenyegeti.” Kossuth a magyarság történeti küldetését ekkor sem szükségképpen a szomszédos kelet-európai népekkel állította szembe, hanem Ausztriával, melyet mint államot korszerűtlennek ítél most is Európa testén, s amely — többek között — szemben áll a magyarság érdekeivel. Hevesen vitatkozik most is azokkal, akik az előbb kifejtett magyar érdekkel szembeállítják „Ausztria birodalmi egységének s hatalmiságának vélt érdekét, annak az Ausztriának az érdekét, amelyiknek létjoga, életjoga nagyon is vitatható”, hiszen „még csak nem is nemzet”. Ennek az Ausztriának nem lehet alárendelni a magyar nemzet szuverenitását, önállóságát. Kossuth lényegében most is ugyanazt az elvet képviseli tehát, mint 48-ban, 67-ben, azaz meg kell teremteni az önálló, független Magyarországot, s lehetőleg meg kell teremteni a független és területileg megbonthatatlan magyar állam valamilyen föderatív, szövetségi együttműködését a szomszédos népekkel, országokkal, összekapcsolva azt az országban élő nemzetiségek viszonyának megfelelő rendezésével. Most, 1883-ban nem hoz szóba újfajta rendezési tervet, az Ausztriától való elválást azonban most is időszerűnek véli. Ma még módjában van Magyarországnak a nemzeti szuverenitás szellemében az ország számára olyan helyzetet teremteni, „amely saját jövendőjének nagyobb biztosítást adna, mint a mostani korcs állapot. Holnap talán már nem lesz módjában”. Most sem lehet belenyugodni abba, hogy a mi nemzetünk, s a magyar állam „megadja magát egy degradá- ciónak, mely őt az önbizalmatlanság egy gyarló percében Lajthániává, történelmi egészből a rosszul számító kabinet-ambíció egy oly fércművének felévé silányította, melynek a mellett, hogy merőben jogtalan s hogy életbe vágó érdemeket sért, sem a múltban nincs gyökere, sem a jövendőben létjoga ...”. Az európai történelem, a nagyhatalmi politika a 15. század végén, s a 16. század elején azért „termelte” ki magából a Bécs központú Habsburg-birodalmat, hogy védje magát a veszedelmes támadás, a törökök inváziója ellen. A törökök európai vállalkozása ugyanis nem volt más, mint egy fejletlenebb, kissé „ázsiai termelési módra” berendezkedett, zsákmányoló katonai nagyhatalom törekvése egy fejlettebb, civilizáltabb térség meghódítására és kifosztására. Ez a civilizáltabb világ védekezett egy barbárabbal szemben. Európa úgy vélte ellenállásának megszervezését, hogy létrehozott egy közép- európai nagyhatalmat az osztrák örökös tartományokból, valamint az akkori magyar és cseh királyságból, az akkori legtekintélye sebb, Habsburg-dinasztia égisze alatt, s amelyet a többi nagyhatalom szükség esetén ka tonai támogatásban részesít majd a törökökkel szemben. Ez így is történt, de a kiegyen lített török—nyugat-európai erők küzdelmének az önállóságát elvesztette Magyarorszát tragikus színtere is lett, s nemcsak résztvevője. S Nyugat-Európa Magyarország térségének veszélyeztetése esetén többnyire min dig tartózkodott a kielégítő katonai segély tői, két esetben viszont nem, akkor, amikor a törökök a Kárpát-medencéből a Bécsi medencébe akartak kitörni, 1529-ben és 1683- ban. Ekkor működött a nyugat-európai katonai koalíció. (A második koalíció harcának eredménye lett végül Buda és a magyar királyság térségének felszabadítása.) A Habsburg-birodalom felbomlása azonban a török veszély elmúltával újabb funkciót kapott, tehát az európai nagyhatalmi konszenzus a birodalom fenntartását most sem ellenezte, inkább helyeselte. Az új szerepkört a 18. századtól a birodalom számára úgy fogalmazta meg Engels is, hogy védelmeznie kell a Balkánt és közvetve-közvetle- nül Nyugat-Európát a cárizmus agressziójával szemben. Azon a napon — írta Engels — amikor Oroszországban a „dolgozók fordulata lehetővé teszi az orosz nép számára, hogy véget vessen cárjai hagyományos hódító politikájának és saját... belső életérdekeivel foglalkozzék, „Ausztria” elveszti egyetlen történelmi létjogosultságát, azt, hogy a Konstantinápoly ellen irányuló előrenyomulás védőgátja”, ... s Európa minden érdeke megszűnik, hogy ez a tarka-barka népkomplexum fennmaradjon”. Engels azonban azt is remélte, hogy Oroszországban „a dolgok fordulata” hamarabb bekövetkezik, mielőtt a világháború kirobbanna. Aztán a világháborút közvetlenül kirobbantó „szerb szurony” nemcsak Ferenc Ferdinánd testét, hanem „a nyugati társadalmi szervezet kiszuperált dunai páncélhéját", a monarchiát is átszúrta. Nyugat-Európának nem volt már sem érdeke, sem ereje az ösz- szeomlást megakadályozni. Ebben az összefüggésben nézve a magyar történelmi fejlődést, látnunk kell, hogy a történelem semmiféle kiegyensúlyozó szerepet nem tartogatott az újkori történelem során egy önálló magyar nemzetállamnak, és Közép-Európa más népeinek és országainak sem. De akkor értelmetlennek, célt tévesztettnek kell-e ítélnünk minden küzdelmét a magyaroknak Bocskaitól Kossuthig, a lengyeleknek, cseheknek, amelyet nemzeti érdekeik védelmében, esetleg állami önállóságuk megteremtéséért vívtak ezekben a századokban? Ha meg is kell állapítanunk, mai ismeretünk alapján, hogy e küzdelmeknek lényegében sohasem volt különösebb esélyük a sikerre, a győzelemre, az érintett népek harcai törvényszerű jeladásai voltak a népek önfenntartási ösztöneinek, életben maradásuknak, nemzeti kultúrájuk építésének. Ebben az összefüggésben kell megítélnünk a kossuthi nemzeti törekvéseket is, hiszen pl. Engels is jogosnak tartotta a magyarok harcát 48/49-ben, sőt leírta 1849 tavaszán azt is, hogy még néhány nap, s a győzelmes magyar hadsereg bevonul Bécsbe és örökre megsemmisíti az osztrák monarchiát. Annyi tanulságot azonban le kell vonnunk Kossuth nemzeti törekvéseinek megítéléséből, hogy népünk, nemzetünk történelmi helyzetének, sorsának, lehetőségeinek megítélésénél jobban kell figyelnünk a nemzetközi viszonyok és lehetőségek számbavételére, jobban kell mérlegelnünk, hogy milyen történelmi szerepet és funkciót biztosíthat számunkra Európa és a nagyvilág, mint saját nosztalgiáinkat, azt, hogy mi milyen sorsot és szerepkört szerettünk volna, vagy szeretnénk biztosítani önmagunknak. Hársfalvi Péter
