Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
1982. október 2. Bartha Gábor: Alkalmi munkások F oglalkozása alkalmi munkás. Ha őt kérdezem, azt mondja, hogy kétkezi ember, aki a munkájából él, és megeshet, bebizonyítja, hogy többet keres, mint azok a segédmunkások, akik gyárba járnak. Ha igazoltatják, csendes, mint aki tudja, hogy a képzelt társadalmi ranglétra legalsó fokán áll, ha éppen iszik, nagy hangon dicsekszik, hogy mennyit kereshet, ha akar. Számuk megállapíthatatlan, gyorsan változó. Közéjük tartoznak azok is, akik a személyi igazolványuk szerint még dolgoznak valahol, átmeneti időre azok is, akik egy munkahelyet otthagytak, de nem sietnek az elhelyezkedéssel. Közéjük tartoznak, akik másra nem alkalmasak, és azok, akik anyagilag így járnak jobban. A társadalom peremén éinek, de súlyos társadalmi gondot nem jelentenek. Mégis: vannak, és mert vannak, tudomásul kellene vennünk létezésüket. ★ Munkaerőpiacunkon a kereslet nagyobb, mint a kínálat. Létezésüket semmiféle szükség nem indokolja. Azaz: — Bár lenne belőlük kétszer annyi — hallom a falusi kőműves kisiparostól. — Akkor nem kellene ötszáz forintot adni egy jó napszámosért ... — Bár ha többen lennének, nem menne egekig a napszám — mondja a kerttulajdonos idénymunkák idején. A termelőszövetkezeti elnökhelyettes valósággal büszke: — Egy teljes brigádot ösz- szehoztam alkalmi munkásokból, csupa olyanból, aki a téeszbe még nem jött el soha... Tény, hogy az alkalmi munkás életformáját vállaló, de rendszeresen dolgozó emberekre ugyanúgy, vagy jobban szükség van, mint hajdan volt a napszámosokra. Nyírbélteken — idősebbek — beszélték a maguk fiatal korát. Gyalog jártak be az emberek — fél száz kilométerre — a debreceni „köpködőre”. Az volt a napszámospiac, más szóval az emberpiac. — Ügy indultunk el bandába. Nyolcán, tízen, tizenöten. Mentünk egész éjjel, meg előtte egy fél délutánt, mert a város előtt megpihentünk. Muszáj volt, hogy ne látsszék a törődés az emberen. Olyant a gazdák nem választottak. Volt a piacon egy kocsma, annak az ajtaja elé álltunk, mert hát bemenni nem volt miből. Télbe néha beengedtek melegedni. Akit elvitt napszámba, vagy akár félnapszámba is a gazda, az örült, de volt, hogy csak álltunk egész nap. Haza nem mentünk, másnap újra kiálltunk... A régen volt ingázójának emlékezése mellé tegyünk egy mai számadást: G. A. harmincéves. Ingázott Budapestre, Miskolcra, Leninvárosba, Dorogra (!). Segédmunkás volt. — Másfél éve jöttem haza. Beleuntam a csavargásba. Jól kerestem, az igaz, de hát abból sok is elment. Az utazást se álltam. Itthon kaphattam volna helyet Nyírbátorban, de ahhoz meg naponta kellett volna utazni és meg se fizetik. Három-három és fél ezer forintot ígértek. Itthon meg hívtak napszámba. Értem a paraszti munkát, abba nőttem. Kérdeztem a termelőszövetkezetet, de ott volt ember elég. Gondoltam, kivárom, amíg lesz hely. Tíz évet ledolgoztam vállalatnál. Az beszámít. Itthon, változón, de megkeresek háromszáz, néha négyszáz forintot is. Koszttal, itallal, szóval, ahogy az jár. Tíz nap alatt annyit, mint a vállalat ígért. Amikor a téeszben van munka, akkor odamegyek. Ott kevesebb a pénz, de úgy számítom, hogy ott kötök ki majd véglegesen ... G. A. számítása szerint egy jó hónapban nyolcezer forintot is keres, úgy, hogy a saját kertjére is márad még ideje. Igaz, tizenkét órákat dolgozik, és jó munkás hírében áll. K. I. harmincnégy éves. Eddig hat munkahelye volt. — Dolgozhatnék a szakmámba, de a felét se keresném annak, amit így keresek. Van állandó helyem, még be is jelentene a mester az SZTK-nál, mert amit egy építkezésen csinálni kell, azt mind tudom, ötszáz forintot ad egy napra. Ehhez jön, amivel a háznál kínálnak. Reggeli, ebéd, hajnalban pálinka, közbe sör. Hol keresem én ezt meg máshol? Az SZTK így is jár. Családi pótlék is az asszony után. Házat építek. Még a kölcsönt is megadták az asszony nevére, igaz, akkor még dolgoztam én is, de az asszony nevére vettük a kölcsönt. Nevére megy a ház is. A nyugdíjra meg azt mondom, hogy várok még néhány évet, aztán ha úgy állok, visz- szamegyek a vállalathoz. Utoljára a 41-es építőknél dolgoztam. Oda bármikor visszavennének... A számításokhoz nem is kell kommentár. A falun élő alkalmi munkás nem jár a munka után, hanem a hívások között válogat. Ha jó munkás, sok hívás között. Biztonságban érzi magát, naponta kap „fizetést”, a beosztással különös gondja nincs. Mindehhez tegyük hozzá, hogy aránylag szűk közösségben él, amelyben az alkalmi munkásoknak — városon kijáró — gyanakvás sem veszi körül. Egyenértékű ember bárkivel. Az életüket úgy tervezik, hogy valamikor majd visszamennek a vállalathoz, vagy a termelőszövetkezethez dolgozni. Kisebb jövedelemért, de a nyugdíjért. K. L. negyvennégy éves: — Jövőre, ha isten is úgy akarja, elmegyek éjjeliőrnek. Akkor is úgy lesz, hogy egy hetet dolgozom, egy hetem szabad, az óra meg jár. Korábbról van már hét bedolgozott évem. Itthon a kert, még az se baj, ha a nyugdíj nem lesz olyan magas ... Lehet vitatkozni az alkalmi munkások társadalmi megítélésén, akár „munkás” rangján is, de vitathatatlan — ezt a megélhetési feltételeik igazolják —, hogy a társadalomnak szüksége van rájuk. Elsősorban a falusi élet viszonyai között, de vannak szükséges alkalmi munkásai a városoknak is. A magánépítkezéseken segítők, a kisiparosoknál dolgozgatok, a kertekhez értők. Tény viszont, hogy a rendszeresen dolgozó, jó munkás hírében álló „alkalmi” a városokban kevesebb. Nem feltétlenül azért, mert kevesebb szükség van a munkájukra, hanem inkább azért, mert aki a városban él, az ismeretsége révén hamarább, könnyebben talál magának jó keresetet biztosító munkahelyet. Különösen akkor, ha valóban dolgozni szerető emberről van szó. Más a városban dolgozó alkalmi munkás erkölcsi megbecsülése is. Mindehhez még valami: a munkáért városon nagyobb a verseny. ★ A munkaügyi osztályvezető: — Általános gyakorlat, hogy az emberek nem egyben veszik ki a szabadságukat. Ritkán megy el valaki egy hétre. Az emberek jó részénél a szabadság nem a pihenésé, hanem a mellékes kereseteké. Az egy-két-háromnapos szabadság a leggyakoribb. Valaki például kér három napot. Ezen a három napon is dolgozik. Paradicsomot, uborkát szed, építkezésen napszámért segít, szobafestő mellett vállal alkalmi munkát. A fizetéséhez így tesz 1000—1500 forintot. Biztosan van ebben rossz is, hiszen az emberek kizsigerelik magukat így, de hát az én festő és mázolom is kizsigereli magát, ha pénteken estétől vasárnap estig maszekol... H. J. negyvenegy éves brigádvezető: — Van állandó helyem, egy autószerelő kisiparos. Tudok hegeszteni, elvégzek minden lakatosmunkát és dolgozom, ha kell, esztergán is. Megfizet rendesen ... V. B. harminckét éves festő: — Minden hét végén összedobunk egy lakást, már olyankor, amikor idény van. összeállunk hárman-négyen, attól függ, hogy mennyi a meló. Igaz, hogy olyankor piszokul hajt az ember, de vasárnap délelőttre befejezzük. L. L. negyvenöt éves segédmunkás: — Mikor mi akad. Értek a gyümölcsfákhoz. A múlt héten garázst építettem, most hét végén fejezzük be. Én csak trógerkodok ott, de élni kell. A fizetést egy fillérig hazaadom és nem hozok el otthonról egy vasat se. Ha nem lennének ezek az alkalmi munkák, akkor hamar felkopna az ember álla ... A városban dolgozó kisiparos, ha segítségre szorul, könnyen talál szakmunkást is magának. Akár úgy, hogy szombat-vasárnap dolgoztat, akár úgy, hogy a szakmunkás szabadságot vesz ki, akár úgy, hogy munkaideje után dolgozik négy-öt órát. Az alkalmi munkával megkereshető jövedelmek városon alacsonyabbak. Kevesebb, és nem olyan meghatározó értékű a kínálat. Annak, aki csak és kizárólag alkalmi munkából akar megélni, mindent vállalnia kell. A jövedelme havi átlagban így is alacsonyabb lesz, mint a rendszeres munkaviszonyban állóké. Természetes következménye mindennek, hogy míg falun alkalmi munkásnak lenni rangot is jelenthet — jóllehet lumpen „alkalmiak” falun is élnek —, városon ez a foglalkozás inkább minősít. Írhattam volna úgy is, hogy ugyanaz a fogalom mást jelent városon és mást falun. Az előbbiekben az alkalmi munkás valóban a társadalom peremére szorul. K. T. harminckilenc éves. Két osztályt végzett, írni a nevének aláírása szintjén tud: — Hogy miből élek.? Nem a lopásból. Volt nekem rendes munkahelyem is, de npm bírtam elviselni, hogy nekem parancsolgassanak. Valami mindig akad. Szénhordás, favágás. Van néhány fuvaros barátom, azok is szólnak, ha valahol van valami. Költözés, vagy hasonló. Felvállaljuk. Nincs kecmec, meg adó, meg brigád ... Tiszta dolog. Van persze olyan nap is, hogy nincs munka, akkor el- snóblizzuk a napot. Azt hiszi, hogy aki gyárba jár, az mindennap dolgozik? Fenét, csak ott nem engedik a snóblit... G. Gy. húsz-huszonkét éves. Kétszer büntetett. — Hogy miért nem dolgozom? Mindenki ezzel jön. Azért, mert rühellem, ha nekem valaki parancsolgat. így meg? Ha mást nem, elmegyek vagont kirakni. Ha meg bejön valami jobb, akkor meghajtjuk. A múltkor egy maszek hívott. Sódert, meg téglát pakolni. Egy nap alatt összevertünk fejenként hétszáz forintot, mert egybe vállaltuk fel az egészet... Mutattak alkalmi munkást, aki tizenöt éve él egyformán. Kilencre felmegy a kocsmába és várja a jószerencsét. Csak olyat vállal, amivel egy-két óra alatt végez. Délutánra berúg. Hazamegy, lefekszik. Négy gyerekét takarítónői fizetéséből a felesége tartja. Az élet komorabb képeit a város adta, de a félreértések végett itt mondom el, hogy mindez nemcsak a városra; hanem a falukban élő úgynevezett alkalmi munkásokra is jellemző. A különbség csak annyi, hogy a kisebb közösségben hamarább kiválik, hogy ki dolgozik, és ki él úgy, mintha néha dolgozna is. Végletek. Egyfelől a régi munkahelyét is szeretettel emlegető, oda visszakészülő alkalmi munkások, másfelől az éppen csak dolgozó, bizonytalan egzisztenciájú, a veszélyeztetett gyermekek, bűnesetek számát növelő szerencselovagok. A két véglet között sokféle ember. Olyanok, akiket a megélhetés könnyebbsége csábított nehezebb, több dol- gú életre, olyanok, akiket a család, az asszony féltése parancsolt le az ingázó vonatokról, és olykor szakmát is otthagyva, élnek egyik naptól a másikig. Valójában veszélyeztetett felnőttek valamennyien, hiszen a napszámhoz kínálás jár, a naponta kapott pénz könnyelműbbé tesz, és a maguk közösségében bizonyítani is akarják, hogy ők élnek jobban, mint a társaik. A napi három-öt féldeci hamar nő tízre, és bár maradnak az álmok, az egyszeri „visszatérésről” véglegesed- het az életforma. Egy viszonylag szűk létszámú csoportban kétféle minőségű ember él. Kérdés tehát, hogy valós-e az alkalmi munkás minősítés? ★ A. F. harmincnyolc éves: — Szóltam én már minden ismerősnek, hogy elmennék éjjeliőrnek, de hát öt éve nem dolgozom sehol. A gyárak meg válogatnak. A szakmámba visszamehetnék, de amiben a legjobb voltam, vagyis a jók között voltam, ott én lennék az utolsó, mert sok ám az öt év. A gyerekek már nagyok. Miattuk gondolom az éjjeliőrséget, mert ha a nevük mellé odakerül, hogy az apjuk „foglalkozás nélküli”, akkor már nem számítanak olyan embernek, mint a többi. Még akkor is, ha többet dolgozok, mint akárki más... Ny. K. negyvenéves: — Hogy meddig lehet ezt csinálni? Sokáig nem. Nekünk nincs táppénz, és én nem mehetek a szakszervezethez, ha görbén néz rám a gazda. De kérdezem magától, hol vesznek fel engem? Tíz éve sodródok, ki hiszi el, hogy mennyit melóztam közben? Azt hiszik, csavargók, mint a többi. Messze nem akarok menni, ide a közeibe meg sokan jönnének haza. Amikor az ötszázast a markomba nyomják, azt gondolom, hogy jól van, de ha megroppan egyszer a derekam, akkor kétszázat se adnak azután ... B. Gy. negyvenéves: — Tudja, mi a baj? öt éve, ha ember kellett valamihez, engem hívtak először. Kiválaszthattam, hova megyek,. még azt is, hogy merre hogyan tartják a vendéget. Mert vendég voltam, nem napszámos. Most a fiatalját viszik, meg azokat, akik hazajárnak, Inert most már azok is elmennek hétvégeken. Üjra kezdeni pedig nehéz ... A panaszkodók nyugtalansága érthető, és természetes. Amikor ők otthagyták a munkahelyüket, akkor még minden gyár kapuján kint lógott a munkásfelvételt hirdető tábla, és a személyzeti osztályon örültek minden betévedőnek. Most a munkást kereső is válogat. H. K. huszonhét éves: — Én kiszúrtam magammal. Még azt se mondhatom, hogy rossz helyem volt. ösz- szebalhéztam a főnökkel. Az órabér miatt. Azt mondtam, ha nem emel, eljövök. Pofámba röhögött volna, ha maradok. A felmondási időt se vártam meg. Gondoltam, kijövök a kapun és bemegyek a másik gyár kapuján. Lassan két éve keresnék helyet, de úgy küldték utánam a gyárban maradt munkaruhatartozást is, hogy még azt se adtam le. Mindez benne van a papírokban. Nem azt mondom, megélek, de az asszony se dolgozik. Nekünk nem jár se segély, se semmi... Az alkalmi munkás, a rendszeresen dolgozó, vagy dolgozó eddig azzal a biztonságérzettel élt, hogy ha bármi baj történik, bemegy a gyárba dolgozni újra. Most fél, mert attól tart, hogy a könnyen fizetett napszámok is elfogynak. A. M. huszonöt éves: — Veszik az emberek a gépeket a kertekbe. A házak meg majdnem mind újak. Elfogy a munka, nem is beszélve arról, hogy mindenki spórol. Nemrég nősültem. Most már akárhová elmennék ... Fentebb írtam: alkalmi munkásokra még sok helyütt szükség van, de e megélhetési forma néhány éven belül már nem fog kiugróan magas jövedelmeket biztosítani. Különbségtevés pedig, egy-egy üzem felvételi irodáján alkalmi munkás és alkalmi munkás között aligha lehet, hiszen kiöltözötten bárki mondhatja magáról, hogy ő eddig is naponta dolgozott. Mit lehetne, vagy kellene tenni? Mondhatjuk, hogy kiki magának választott életmódot és legyinthetünk az egész gondolatkörre. Le- gyinthetnénk, ha nem lenne bizonyíthatóan igaz, hogy értékes emberek kerülhetnek zsákutcába így. T ársadalmi gyakorlattá tenni, hogy a rendszeres munkavégzést igazolhassák a tanácsok? Talán. Elfogadni, hogy napszámosokra szükség van, és leválasztani a rendszeresen dolgozókat a lumpenekről? Kitalálni egyfajta napszámosigazolványt, megszervezni valamiképpen ezeket a szabad munkavállalókat? Egy biztos: bár ha súlyos társadalmi gondot nem jelentenek, értük és családjukért tudomásul kell venni létezésüket. ★ A fél száz kilométerről Debrecenbe gyalogló, az emberpiacon erejét áruló napszámosoknak bandagazdájuk volt, és ha egy napon csak néhány keresett is közülük, mindnek vettek kenyeret a másnap reggelért. Tudom, így árulni magát az ember már nálunk sohase fogja, de a ma emberének is tanulság, ahogyan ők éltek. Most, a munkahelyre kacsingató alkalmi munkások között elhangzik néha, hogy becsapta őket a világ, amikor nehezebben nyílóvá tetté a gyárkapukat. De nem mondják az igazság másik felét, hogy ők is becsapták a világot, amikor úgy hitték, hogy a tanult szakma, az állandó munkahely minden előnye valamiféle juss, és nem megszolgálni való jutalom. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET FAVÁGÓ. (Martsa István)
