Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-02 / 231. szám

\

ÖNKRITIKÁVAL AVAGY ANÉLKÜL

Élni, de hogyan?

Sétálok az utcán, az embereket nézem. Fürkészem az ízlésüket, mustrálom az öltözetüket. Ki így, ki úgy öltözködik, van aki a mindenkori divatot követi, talán egy lépéssel még előtte is jár, más éppen csak hétköznapiasan öltözve, avagy a pénztárcájának megfelelően.

— Ennek a nőnek sincsen önkritikája — mondja ismerősöm az Omnia előtt, s rámutat egy vékonylábú, rövidszoknyás huszonévesre.

— Nincsen — jegyzem meg, mert én is úgy érzem, csak azt nem tudom, mit gondolhat rólunk ez a nő.

Most már ketten rójuk az utcákat. Az egyik közeli gimnáziumból tanítás végeztével özönlenek a diákok. Kék köpeny takarja ruhájukat, ám némelyik lány már a kapuban kibújik kötöttségéből. Az új ruhát meg kell mutatni az osztálytársnőknek, s az sem 'baj, ha a fiúk, a férfiak megfordulnak utánuk. A divatot elsősorban mégiscsak a szebbik nemnek találták ki... Persze természetes bennünket, férfiakat is eltölt olykpr a büszkeség. Egyáltalán milyenek vagyunk? Optimisták, vagy pesszimisták? Hiúak, büszkék, okosak, buták? Kit melyik kategóriába lehet sorolni, s ami talán a legfon- "tosabb: ki hová sorolná önmagát? önkritikával élünk, avagy anélkül?

Aki sokat tartózkodik emberek. között, netalán mindig újakat ismer meg, egy bizonyos idő után kitűnő ember- ismeretre tesz szert. Egy-két mondat után már megállapíthatja kivel áll szemben, hogyan lehet vele beszélni, s talán még azt is, milyen a természete. Még mezőgazdász koromból emlékszem — amikor több ember dolgozott a kezem alatt — érzékenyek az emberek (magamat is beleszámítva). Azonnal reagálnak minden megnyilatkozásra, legyen az pozitív, vagy negatív irányú. Miért ne, ez így van rendién. Mindenki magát ismeri a legjobban, de hogy hogyan, az már egy másik kérdéskörbe tartozik.

A gyapjúszövőgyárban ismerkedtem meg Klárival. Semmivel sem különb társainál, szorgalma is, munkája is, csakúgy, mint külseje átlagos, vagy egy picit több. Törékenysége mellett viszont

félszegsége is az első pillanatban leolvasható arcáról, pedig lassan már ötéves törzsgárdatagsággal rendelkezik.

— Nehéz erről beszélni — kezdi mondandóját, de abba is hagyja, én pedig nem faggatom. Ha akarja, ha nagyon nyomja a lelkét, úgy is elmondja.

A gépet nézem, a fonalak számomra kiismerhetetlen játékát, az orsók pörgését. A hosszú hallgatást végül is a lány töri meg.

— Négy éve dolgozom itt, azóta nem tudtam beilleszkedni a közösségbe. Van egykét nagyhangú kolléganőm, akik mindenkit túlbeszélnek, csak az ő hangjukat lehet hallani. Én képtelen vagyok ilyesmire. Reggelente már félek munkába jönni, legszívesebben egész nap dolgoznék, nem találkoznék senkivel sem. Csak azt ne kérdezd, miért van ez így, mert úgyis „nemtudommal” válaszolnék rá. Sokat, nagyon sokat töprengtem ezen, nem egy éjszakán is álmatlanul forgolódtam, de semmi okos nem jutott az eszembe. Pedig milyen más lenne, ha én is tudnék beszélni mindenféle témáról, nem hallgatnék, mint egy kuka.

Kicsit gondolkodik, majd folytatja:

— Már elmúltam húszéves, de én még nem jártam fiúval. Pedig biztosan nagyon szép lehet, amikor két ember megérti egymást, egy a gondolatuk, az életük. Hidd el, nekem is hiányzik ez, mint a hozzám hasonló lányoknak. Kevés az önbizalmam. Csak egy kis bíztatást kapnék valakitől, mert biztosan én is vagyok olyan, mint a többiek ... Csak rajtam erőt vesz a félszegség, míg mások sokkal bátrabbak. Igen, talán ha én is bátrabb, kezdeményezőbb lennék. Persze ez a sok ha, mind-mind csak a feltételt jelzi, de én nem vagyok olyan.

Szemei fényesebbek lettek, s hogy észre ne vegyem, gyorsan elfordul. Talán az évek alatt felgyülemlett keserűség indította meg könnyeit, pedig látom rajta, megkönnyebbült, ahogy kitárulkozott előttem, az idegen előtt, megnyithatta a lelke mélyén szunnyadó érzelem csatornáit.

Kálmán Péterrel egy házibulin találkoztam. Munkahelyén, az állami építőipari vállalatnál aki csak ismeri, Hobónak hívja. Hogy miért? Erre így válaszol:

— Őszinte legyek? Irigyelnek. Nekem nagypn sok haverom, meg barátom van, a lányokban is a változatosságot szeretem. Az öreg szakik* nosztalgiával gondolnak az elmúlt ifjúságukra, s amikor meglátnak két-három lánynyal egyszerre, már kész is a véleményük: link, tróger alak vagyok. Pedig hidd el, ledolgozom a nyolc órát olyan intenzitással, amilyennel ők is. Egyszerűen irigylik, hogy fiatal vagyok, hogy tetszem a lányoknak. Na és. Tavaly érettségiztem, másodszor próbálkoztam az egyetemre bejutni, nem sikerült. Jövőre jelentkezem egy főiskolára. Nekem nem életcélom, hogy itt öregedjek meg, diplomát akarok szerezni. Emellett meg élvezem a fiatalsággal járó előnyöket. Nekem ne mondja senki sem, hogy más nem így tenne a helyemben. Vagy aki mégsem, azt nagyon sajnálom. Hát mikor csajozzak, ha nem most. Nem, senkire sem hallgatok, a magam feje után megyek. Heltai Jenő is azt írta az egyik könyvében: „Az életben az a szép, hogy mindenki a maga esze szerint rontja el.” Hát én nem elrontani akarom, hanem élni az életemet. Más pedig ne szóljon bele mit csinálok. Pontosan tudom és ismerem a helyemet e világban, ne akarjanak engem máshová sorolni. Brrr! Már megint belelovalom magam. Hányszor, de hányszor megfogadtam, nem bocsátkozom vitába, ezt a témát egyszer és mindenkorra leveszem a napirendről. Szüleim is jónak tartják az életvitelemet, akkor más pedig ne szóljon bele. Gyere, igyunk meg inkább egy pofa sört.

Rózsaszín borítékos levelet hoz a postás. A feladó helyén két betű áll, feltehetően írója monogramja: N. N. Persze az is meglehet, hogy csak a névnélküliség homályába akar ezzel a szignóval kerülni. Sokáig forgatom a levelet, próbálom kitalálni ki írhatta, mit akar közölni velem. Aztán hogy tartalmát megtudjam, a legbiztosabb módot választottam, felbontottam a kopertát. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” — kezdődött a levél az ismert Karinthy idézettel. Olvasás után úgy tűnt, valamilyen nagyfokú sérelem, törvénytelenség bántja a levél íróját. Hosszúsága miatt csak egy gondolatot ragadok ki belőle. Eszerint az üzemben, ahol N. N. dolgozik, elnyomják a fiatalokat, nem engedik őket vezető pozícióba, csak az idősebb dolgozók érvényesülnek. Igaz, név nélkül érkezett a levél, mégis izgatott a dolog, miféle darázsfészek uralkodik abban az üzemben, hogyan lehet dolgozni ilyen közösségben, ha lehet egyáltalán közösségről beszélni. Mert ezek szerint elszakadtak a vezetők vezetettektől.

A levél írójának keresésére kísérletet sem tettem, ellenben beszélgettem fiatal és idősebb szakmunkásokkal, az üzem párt és állami vezetőivel. Mindannyiuk véleményét legtömörebben a KISZ- vezetőség titkára fogalmazta meg:

— Tudjuk ki írta a levelet, személye most nem is lényeges. Nem ez az első eset, hogy törvénytelenséggel rágalmazza az üzem vezetőit. Beszélgettél itt dolgozó fiatalokkal, sőt fiatal vezetőkkel is. Képet festhetsz magadban az üzemünkről, az itteni körülményekről, a nálunk uralkodó demokratizmusról. Döntsd el magad, milyennek tartasz bennünket.

Szó se róla, nyomát sem tapasztaltam az üzemben a levélben írottaknak. Ellenkezőleg. S hogy miért születhetett ez a levél? Csak találgattuk a KISZ-titkárral, de azt hiszem az ő véleménye közel járt az igazsághoz. Mert N. N. — aki mint később megtudtam, diplomás szakember — egy átlagos ember, szakmáját is átlagosan értő dolgozó. 0

viszont többre tartja magát, akár a főmérnöki posztot is ellátná, szokta mondogatni. Felettesei ezzel szemben „csak” egy műszakot bíznak rá, ami természetesen (?) fáj neki. Innen ered áldozatos levelezése alsóbb és magasabb fórumokhoz, hátha valahol mégis meghallgatják, s igazat adnak neki. Eddig süket fülekre talált, s lassan- lassan megszokják, sőt eltűrik különc viselkedését. Nem is figyelnek már rá.

Sétálunk tovább. A szeptember végi nap még ontja magából a meleget, a vénasszonyok most is kitettek Imagukért.

— öregem, kevés embernek van manapság önkritikája — mondja a barátom. — Mindenki a fellegekben jár, azt hiszi ő a legszebb, a egoko- sabb. Pedig ha tudná, csak egyszer nézne fehér szemüvegen keresztül ■ a tükörbe,

mindjárt másképp látná m gát.

— Azért nem ilyen súlyos a helyzet — szállók szembe az elhangzottakkal. — Az va!' igaz, hogy egyesek többre tartják magukat, min. amennyire képesek. Tudod mit, kérdezzünk meg egy-két fiatalt, mire tartják önmagukat.

A kora délutáni forgalomban válogathatunk. Szemben jön velünk egy gesztenyebarna hajú, napszemüveges leány. Tizenhét-tizennyolc évesnek látszik. Elé állunk, s megszólítanánk, ám elsőként ő szólal meg:

— Utcán nem ismerkedem — mondja, majd felhúzza helyes kis fitos orrát, s tovább megy.

összenézünk barátommal, majdnem egyszerre szólalunk meg:

— Nesze neked, kosarat kaptunk.

Az első kudarc nem vette el kedvünket. Egy srácot szólítunk meg, több sikerrel.

— Hűha, még sohasem gondolkodtam rajta — mondja a nyakigláb kamasz. — Azt hiszem fel tudom mérni a képességeimet. Elég jó tanuló vagyok, de inkább a reál tárgyakat tanulom. A többit azért, mert kell. Érettségi után a műegyetemre pályázom. Több barátom sikerrel felvételizett az elmúlt években, ők sokat meséltek az ottani követelményekről. Ügy gondolom nekem sem okoz majd különösebb nehézséget, hogy megbirkózzam az egyetemi tanrenddel.

Mégiscsak sikerült kicsikarni egy önvallomást.

— Ugye nem is hordják olyan magasan az orrukat a mai fiatalok — mondom barátomnak.

— Nana, te is láttad azt a kis barnát — veti közbe. — Olyan magasan volt az orra, hogy esőben esernyőt kellene fölé tartani.

. ^ /

— Jó, igazad van, de nem vagyunk egyformák, ki ilyen, ki olyan — kelek a lány védelmére. — Meglátod, adja ő még alább is egy pár év múlva. Meg különben is, nem mindenki szereti, ha utcán leszólítják.

Komoly dolgokról diskurál- tunk még vagy tíz percet, de nem jutottunk közös nevezőre. Mindketten a magunk igazát védtük, s próbáltuk meggyőzni a másikat. Éveim súlya alatt azért — hogy a fiatalok mindig másak akarnak lenni, mint a felnőttek, meg hogy senki sem akar elmaradni a másik mögött, sőt az önkritikát manapság nem is nagyon kérik számon az ifjaktól — kissé megtört barátom, s csak annyit mondott:

— Neked lenne igazad.

Szöveg: Sípos Béla Fotó: Elek Emil

KU HÉTVÉGI MELLÉKLET

1982. október 2.@