Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-02 / 231. szám

Tisztelt Főorvos Űr!

Kérem, ne vegye rossz néven, hogy utólag, a nyilvánosság előtt térek visz- sza arra a beszélgetésre, amely tulajdonképpen hármónk között zajlott, de tartalmát tekintve ön napi munkájának panaszait mondta el a jelenlévő tanácsi vezetőnek.

Nem a gyógyító munkában voltak gondjai, hanem az adminisztrációval. Gyakorló vezetőként ugyanis munkájá- . nak nagyobb része kötődik jogszabályokhoz, s csak kisebb hányada a kimondottan orvosi munka. Hozzászokott tehát, hogy eligazodjék a sokféle rendelet útvesztőjében, most azonban egyre- másra olyan rendelkezésekkel kell küszködnie, amelyek itt-ott már a munkát is hátráltatják.

Most például — sok év jogos igénye után — központi orvosi ügyeletet szerveznek a szomszédos nagyközségben. Lassanként rendelkezésre áll minden, orvos, nővér, helyiség — és állami gépkocsi is. Ez utóbbi hozta a gondot, hiszen a gépkocsit a szombat-vasárnapi ügyelet idején vezetni is kell, amire háromezer forint bér áll rendelkezésre. Ebből meg tudnák oldani, ha az adminisztratív szabályok nem ösztönöznének arra, hogy egy hétvégére négy sofőrt alkalmazzanak — tizenkét órán túl ugyanis nem dolgozhat a gépkocsivezető. Hétszázötven forintért viszont senki nem áldozza fel négy hétvégi napjának tizenkét óráját. Az orvosi ügyeleti autó tehát áll.

ön azon bosszankodott, miért nem értik az illetékesek, hogy egy településen az ügyeletben dolgozó gépkocsivezető nagyrészt a pihenő szobában vár, míg az orvos a rendelőben dolgozik, s ha vezetni kell, akkor is csupán négy-öt kilométernyit, ismert utakon, míg házhoz mennek a beteghez, ön hivatkozott a nemzetközi kamionjáratokra, az ország egyik végéből a másikba járó gépkocsi- vezetőkre, akiknek megterhelése sokszorosa az orvosi ügyelet gépkocsiveze-' tőjének, s felvetette azt is: miért lehet a gyógyító orvos munkaideje hosszabb, mint a mellette dolgozó gépkocsivezetőé?

Válasz, főleg megoldás nem született beszélgetésünkön, de további két másik példa is elhangzott, amelyek szintén hasonlóan nehezen érthetők. A helyi óvodában ugyanis két fűtői státusz van, 3100, illetve 2750 forintért. Nem kell ahhoz különösebb tájékozottság, hogy manapság szenes kazánhoz fűtőnek munkást szerezni aligha tudnak — ismert a helyzet tavalyról. Lenne viszont hozzáértő, megbecsült jelentkező, aki 5000 forintért vállalná a munkát a teljes szezonra — de nem lehet, mert a két státusz összevonását senki sem meri megtenni. Pedig tudják, jó minőségű munkát kapnának, s még maradna is havi 850 forint bér, tehát a költségvetést semmiképpen nem károsítanák. De rendelkezés, előírás tiltja.

A harmadik szintén az ön napi példája volt a táppénzes felülvizsgálatról. Negyedik gyermekével vittek be egy kismamát a kórház szülészeti osztályára. Otthon maradt három kicsi, akikre vigyázni kell. Az édesapa nem tartogatta év végére a szabadságát, elvitte azt a nyári munka. Mivel hallott valamit a gyermekápolási táppénzről, az orvostól kérte, hadd maradjon otthon néhány napra. De arra a kérdésre, beteg-e valamelyik gyerek, mindig önérzetesen azzal válaszolt: „olyanok azok, mint a

vasgyúrók, sose voltak még náthások sem ...” Az orvos nem tanácsolhatta a füllentést, a szabály pedig nem teszi lehetővé, hogy gyermekfelügyelet címén kiírják az apát.

Nem tudom, jutnak-e ilyen példák mindennapra a főorvos, a tanácsi vezető elintézendői közé. Lehet, hogy ez a három „összejött”. A helyszínen egyetértéssel hallgattam panaszáradatát, de — sajnos — ezen kívül többre nem futotta a lehetőségeimből. Azóta eltelt néhány nap, de a példák nem hagytak nyugodni. Rendeletet módosítani nem tudok, de ha tudnék, megadnám azt a lehetőséget, hogy ne aprózzák fel az ügyeleti gépkocsivezető pénzét, s a kereteken belül az óvodavezető is eldönthesse, két alkalmatlan fűtő helyett egy rendeset alkalmazzon.

Tudom, a dolgok nem ilyen egyszerűek és szabályokra is szükség van. De a gondokat mindig helyben kell megoldani, s ha egy szabály netán idejét múlta, meg lehet azt változtatni, mert a szabály van az életért, és nem fordítva. Ügy gondolom, ez emeli az ön füstölgését, főorvos úr, a közügy szintjére.

HÉTVÉGI

INTERJÚ

Vass Lajosné dr.

tanulmányi felügyelővel

az értékre nevelésről

Az „Alkotó iskola — alkotó pedagógus” tanácskozáson nyáron Debrecenben ön az értékre nevelésről szólt. Miért tartja e témát időszerűnek?

— Az értékre nevelés követelménye alapvetően hozzátartozik szocialista pedagógiánk lényegéhez. Nem új pedagógiai feladat ez, azonban az igénytől — az elvárástól — a gyakorlati megvalósításig bonyolult és hosz- szú az út, és nem is mindig problémamentes.

A Tehát nem véletlen, hogy a szocialista ^ értéktudatról egyre gyakrabban hallhatunk?

— Ha átfogóbban és nem csupán pedagógiai oldalról nézzük a témát, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az érték és értékrendszer kialakításának és lehetséges fejlesztésének figyelemmel kísérése, elemzése minden időszakban az alapvető társadalmi feladatok közé tartozott. Ez ma is igy van! Napjainkban egyre fokozottabb mértékben kerül az érdeklődésünk középpontjába. Jól érzékeltetik ezt a különböző viták, eszmecserék, de az a közismert tény is, hogy a különböző tudományterületeken érdemi kutatások kezdődtek e témában. Igaz, mindezek eredményéről ma még a legnagyobb jóindulattal sem lehet egyértelműen pozitív minősítést adni, hiszen néhány lényeges probléma tisztázásra vár. fgy például annak mélyreható feltárása, hogy egyrészt össztársadalmi szinten, másrészt a különböző társadalmi rétegek értékválasztásában, annak vállalásában milyen szerepet játszik a jelenlegi gazdasági, politikai, ideológiai viszonyunk, a változó feltételek és körülmények, a életmódváltásunk.

— Azokkal értek egyet, akik azt vallják, hogy a téma „felerősödése” nem a véletlen műve, még csak nem is valamiféle elméleti spekuláció eredménye, hanem ennek valós társadalmi, gyakorlati háttere van. Nemcsak jogos igénynek, hanem jelentős eredménynek tartom, hogy megnőtt azok száma, akik a szocialista érték és értékrendszer elméleti alapjairól, kialakulásának folyamatáról, elsajátításáról többet szeretnének hallani.

Mielőtt továbblépnénk, kérem, foglalja össze, hogy jelenleg mit értünk szocialista érték és értékrendszer alatt?

— A fogalmak tudományos meghatározása helyett most inkább a köznapi értelemben vett „tág értelmezést” körvonalaznám. Ügy ítélem meg, hogy az érték nemzeti-társadalmi eredetű és méretű, mely anyagi javakban, tudattartalmakban, eszmékben, személyiségtulajdonságokban realizálódik. Az értékrendszer pedig egy adott országban az uralkodó össztársadalmi viszonyok, társadalmi folyamatok, nézetek, eszmék tükörképe. Azonban a társadalmi értékek és maga az anyagi és szellemi értékrendszer — részletesebben gazdasági, politikai, kulturális, erkölcsi, jogi, esztétikai stb. — is nemcsak valamilyen realitást tükröz, hanem irányítja, szabályozza is az emberek, az egyének, a közösségek tevékenység- és kapcsolatrendszerét, azaz gyakorlati jellege és normatív értéke is nyilvánvaló.

Mondana e kettős jellegre egy, az iskolai életből vett példát?

— Például a tanulók alapvető kötelessége a tanulás. Ez érték, és ez esetben e tevékenység gyakorlati jellegére utal. Viszont ha már elérjük — amit nagyon szeretnénk —, hogy minden tanuló képességeinek megfelelően tanuljon és teljesítsen, akkor beszélhetünk az adott érték normatív, szabályozó szerepéről.

A A szakmai közvéleményt élénken foglalkoztatja a szocialista értékrend zavara is. A felnövekvő generáció érték- rendszerét torzító társadalmi hatásoktól függetlenítheti-e magát az iskola?

— A szocialista érték és értékrendszer pozitívumairól szerintem — indokolatlanul — kevesebbszer és kevesebbet beszélünk, mint a negatívumokról, az úgynevezett „értékhiányokról”. Itt elsősorban a nem egyszer hangoztatott, az értékrendszer egyes elemei közötti hangsúly- és arányeltolódásra gondolok. Mint az anyagi, főként a személyes javak és értékek túlhangsúlyozása, hajszolása. A negatív hatások alól ezen a téren sem vonhatja ki magát az iskola. Az egyik tanítónő mesélte, hogy az elsős tanulók közül néhány naponta száz-kétszáz forintért vásárolt iskolai takarékbélyeget. Erre a szerényebb anyagiak között élő gyerekek is kértek pénzt szüleiktől, mire az anyukák réJ negativ hatások alól ezen a téren sem vonhatja ki magát az iskola. Rz egyik tanítónő mesélte, hogy az elsős tanulók közül néhány naponta száz-kétszáz forintért vásárolt iskolai takarékbéiyeget. Erre a szerényebb anyagiak között éli gyerekek is kértek pénzt szüleiktől, mire az anyukák rémülten érdeklődtek az iskolában, valóban kötelező naponta százasokért bélyeget váltani?”

mülten érdeklődtek az iskolában, valóban kötelező naponta százasokért bélyeget váltani? Mindez — azt hiszem —, jól szemlélteti, hogy a pénzt legfőbb értéknek tartó szemlélet már kisiskolás korban „fertőzhet”.

Ön szerint mi jellemzi nevelést az iskolákban?

ma az értékre

— A teljes nevelési-oktatási folyamat szerteágazó rendszerében valósul meg az iskolákban az értékre nevelés. E bonyolult folyamat főbb eleme az értékközvetítés, az értékelsajátítás, az értékalkotás, a céltudatos érékválasztás és magasabb szinten az érték- választás tudatos vállalása. A pontosabb helyzetkép megrajzolásához természetesen folyamatos elemzésre, a hiányosságok céltudatos feltárására van szükség, csak így ítélhető meg, hogy az iskolai élet belső világában milyen értékekre támaszkodhatunk, milyen tevékenységeket és közösségi kapcsolatokat kell előnyben részesítenünk annak érdekében, hogy tanulóinkban olyan igényeket, képességeket, magatartási szokásokat, személyiségtulajdonságokat alakítsunk ki, amelyeknek birtokában alkalmasakká válnak a rendszeres és fegyelmezett munkavégzésre, az egyéni és közösségi célokért való tudatos küzdelemre.

Adottak-e az értékközvetítés feltételei az oktatási intézményeinkben?

— Az iskola a társadalmi értékek intézményes közvetítője. Tulajdonképpen megvannak azok az objektív értékhordozók és értékforrások — így a nevelés és oktatás terve, a tankönyvek, az úttörőmozgalom működési szabályzata, a kisdobosok és úttörők törvénye, hogy csak néhányat említsek —, amelyekre az értékre nevelésben széles körűen alapozni lehet. De ezeken túl alapvetően jelentős értékhordozó maga a pedagógus, a nevelőtestület is. Közismert, hogy az értékek nemcsak az iskolán, hanem a nevelésben szerepet játszó valamennyi tényezőn — a családon, a szűkebb környezeten, lakóhelyen, a közművelődési intézményeken, sport- és tömegszervezeteken — keresztül is realizálódnak. Amikor a különböző tényezők hatékonyabb összehangolását fogalmazzuk meg, azt is hozzátesszük, hogy ebben a mainál nagyobb szerepet kell vállalnia az iskolának.

Az iskola által közvetített pozitív normák elsajátításában mi segíti, illetve mi gátolja a gyermeket?

— Az értékre nevelésben külön gond, hogy egy adott gyermek egyidejűleg több közösségnek a tagja, eltérő hatások érhetik, melyek nem biztos, hogy a társadalmilag hasznos értékeket erősítik fel a személyiségében. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az értékekkel való azonosulás folyamatában számos tényező játszhat meghatározó szerepet. Gondolok itt a családi háttérre, az eltérő képességekre, az általános és személyre szóló életmódmintákra, az „előnyök” kialakulásának és a „hátrányok” halmozódásának ok-okozati összefüggéseire. Mindezek mellett azt is látni kell, hogy az iskolának az értékre nevelés bonyolult folyamatában-olyan feladatai is vannak, amelyeket másra nem háríthat, más nevelési tényező nem pótolhat. így sajátosan iskolai teendő, hogy a felnövekvő nemzedék nevelésében segítsen kialakítani az értelmes, tartalmas élethez szükséges meggyőződések és szokások rendszerét, a szocialista erkölcs és életmód gondolati és érzelmi megalapozását, a társadalmi értékek iránti nyitottságot, védelmének és gyarapításának igényét. A célok elérése elképzelhetetlen a tanulók aktív, alkotó részvétele nélkül.

0 Hogyan aktivizálhatók a gyerekek?

— Az alkotói tevékenység, illetve tevékenységrendszer megteremtése, fejlesztése az intézményes nevelés számos elemének kombinációját teszi szükségessé. Úgy vélem, hogy figyelmünket és erőfeszítéseinket a közösség és a személyiség formálását szolgáló pedagógiai gyakorlat megvalósítására, a tanulói tevékenység céljának, módszereinek, eszközeinek tudatosítására, a tanári irányítás és a tanulói önirányítás egészséges arányainak megteremtésére, a tanulók választási, döntési lehetőségeinek szélesítésére, az ellenőrzés, értékelés módszereinek tökéletesítésére kell irányítani. A feladatok, követelmények puszta hangoztatása nem elég. El kell érni, hogy azokat a nevelők és a tanulóközösségek sajátjuknak vallják, és képességeiknek megfelelően törekedjenek megvalósításukra.

A felsorolt pedagógiai területek közül melyiket tartja az értékre nevelés szempontjából a legfontosabbnak?

— Az alkotó tanulói tevékenységet tartom a leglényegesebbnek. Ha a közösségi és az egyéni célok és érdekek nem válnak szét, ha a tanulók munkájuk során nemcsak megismerik, hanem érti^is a tanulás, a közhasznú munkák, a közéleti tevékenység, a szabadidős programok szükségességét, ha normaként fogadják el a pedagógiai követelményeket és képességeiknek megfelelően munkamegosztással törekednek azok teljesítésére, ha cselekedeteik mozgatórugójává a közösséghez kötődés, a munka szeretete válik, akkor könnyebben elérhető lesz a munkához való helyes viszony kialakítása, a kötelességérzet, a felelősségtudat fejlesztése, a kitartásra, az állhatatosságra, a nehézségek leküzdésére, az önállóságra, az öntevékenységre nevelés. Eközben a tanulók az önirányító, önnevelő képesség birtokába jutnak.

Miben látja e téren a pedagógusok teendőit?

— A fentiekben vázolt pedagógiai tevékenységet kifejteni csak magas fokú munka- kultúrával, jó gyakorlati érzékkel, újítószellemmel és nem utolsósorban az iskola egész tevékenységét állandóan fejlesztő szorgalommal, akarattal lehet. A feltételek megléte esetében sem könnyű ma megtalálni azokat a támpontokat, amelyekre építeni lehet. Ugyanis a széles körűen értelmezett alkotó pedagógiai munka kibontakoztatása, ezen belül a szocialista értékrendszer átadása során általában többről van szó, mint a szűk körű szakmai kötelességről. Nehezítik a helyzetet, lassítják a folyamatot a pedagógiai közvéleményben és gyakorlatban észlelhető kételyek és bizonytalanságok, főként az eljárások, a módszerek, az eszközök területén. Kétségtelen, az is gond, hogy még nem tanultuk meg kellően és megfelelően elismerni, ösztönözni az alkotómunkát, pedig szükséges, hogy mind többen vállalják a reálisan elérhető pedagógiai értékekért a tudatos küzdelmet.

— Ügy tűnik, hogy az alkotó pedagógiai munka rejtett tartalékait — és itt nem csak az értékrendre nevelésnél ki nem használt lehetőségekre gondolok — a „hétköznapi munkában” lehet feltárni a megfelelő gyakorlati ismeretek, tapasztalatok birtokában. Ennek érdekében méltányolni kell a nevelők azon törekvéseit, melyekkel hatékonyabbá kívánják tenni munkájukat, be kell építeni a nevelőmunkába a helyi törekvések, kezdeményezések, kísérletek eredményeit. Határozottabb indítékot kell adni a rendezvénycentrikus szemlélet, a túlszervezettség, a rutinmunka, a sablonosság, a sematizmus, az uniformizálás felszámolására. Az oktatásban dolgozók esetében fokozni kell azokat az ösztönzőket, amelyek az egyéni és közösségi feladatok teljesítésénél a felelősségvállalást erősítik. Ezek olyan megtisztelő feladatok lehetnek számunkra, melynek színvonalas teljesítésével életünk teljesebbé válhat, tevékenységünk túlmutathat a hétköznapi élet „kicsinyes” dolgain. Mindezek eredményeként alkalmasabbá válhatunk a pedagógiai jelenségek és folyamatok összefüggéseinek mélyebb feltárására, a nevelőmunka eredményeinek, gondjainak objektívebb megítélésére.

^ Köszönöm az interjút.

Reszler Gábor

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

1982. október 2.