Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-11 / 213. szám
r KM Ihétvégi melléklet H • 3HHHHI **• ' WM 9 1982. szeptember 11. Nem szabad elzárkízni az iiümtől , Beszélgetés Tahi Tóth Lászlóval Alig néhány perce futott be a Vígszínház öltözőjébe Tahi Tóth László a délelőtti próbára. Könnyed és -felszabadult, csaknem gondtalan. — Mindig így érkezik meg a próbákra? Egy előadásra való készülődésnek több periódusa van — mondja a színész. — Ez persze a szerep nagyságától is függ, de az ember eleinte még felelőtlenül jár be, lehetőleg későbbre tartogatva energiáit, formáját. Tizenöt éve már, hogy színész- kedem a Vígszínház társulatában. Főiskolásként is eltöl- töttem két évet, meg kellett hát tanulnom ennyi idő alatt, miként figyeljek oda fokozatosan a szerepre, kevesebb, vagy netán emberfeletti energiát adva a munkába, amire valaha nem is tartattam magam képesnek. — Mint fiatalembert, mi vezérelte a színészethez? — A művészi pályák sohasem állnak tőlem távol, hiszen apám festőművész volt, anyám valaha Pozsonyban színésznő; engem meg csellózni tanítottak. Azt hittem, képzőművész leszek. Képző- művészeti gimnáziumba jártam, nem is voltam egészen tehetségtelen. Közben azonban megismerkedtem az irodalommal, s megértettem, hogy a verseket nemcsak olvasni, de előadni is lehet. — Milyen elképzelésekkel érkezett a pályára? — Kimondottan karakter színésznek készültem: a legszélsőségesebb alkatú embereket szeretem ma is eljátszani. Koldust, királyt, öregembert, ifjút... A színésznek sok minden megadatik, — most, az Amadeusban például II. József osztrák császár ruhájában és bőrében lépek be a színpadra. Aztán elkezdtek foglalkoztatni hős szerepekben. Ez váratlanul ért: már nemcsak szép ember lehet hős? Igaz, Belmondónál sem a külső a lényeges, mégis szerelmes szerepéket is játszottam. — Mégis, milyen karakterű szerepekre tartja magát leginkább alkalmasnak? — Ahány csillag van az égen, annyira. Számtalan szerepre! Nem is szeretném, ha beskatulyáznának. Én mindenre alkalmasnak érzem magam, de hát végül is a feladat teszi alkalmassá a színészt. Szerencsére jó szerepeket kaptam; főszerepeket is, mint például Csehov Plato- novja. És szeretem II. Józsefet is. — Sikeresnek érzi a pályáját? — Nagyon optimista és idealista vagyok, s eddigi páTahi Tóth László a Házmes- tersiratóban lyámra is szívesen gondolok vissza. Szép volt! Nem azért, mintha nem lett volna ez az út göröngyös. Csakhogy időközben az ember megért bizonyos belső törvényszerűségeket, és már nem szólal meg benne a hang; „A fene egye meg, miért nem én kaptam meg azt a szerepet?” Vagy, már nem akar túltengeni a televízió képernyőjén — bár a népszerűség remek érzés —, de tudvalévőén megvan a maga böjtje is Megfelelően kell tudni magunkat adagolni. — Hogyan látja önmagát, a színészt, az embert? — Milyen vagyok igazában? Nagyon sok hiányzó tulajdonságom van. Nem vagyok, mondjuk olyan színész, mint Robert Redford. Meg kell elégednem azzal, ami van. Mindenesetre, mielőtt valaki felcsap színésznek, nézzen bele a tükörbe. Én láttam magam, ezért őszintén vallom, többet kaptam a pályán, mint amire számítottam. — Tehát elégedett kiegyensúlyozott ember ? — Divat lett az elégedetlen színész vallomása! Önmagunkban kell keresni a bajt. Várkonyi Zoltán, aki mesterem volt, és osztályából — büszkeségemre —, idehozott a színházba, azt mondta: „Nem lehet várni a sült galambot, elébe kell menni a szerepeknek .,.” Én elégedettnek érzem magam. Mindig volt munkám, és rendelkezem azzal az erővel, hogy a jövőben is megoldjam feladataimat. így hát nem izgulok, hogy netán nem jó pályát választottam. Ügy vélem, minden színházi műfajjal van kapcsolatom, persze csak egyet lehet tökéletesen csinálni, én pedig — ha kell —, akár légtornászmutatványo- kat is végzek. — Vannak még nem teljesült színészi vágyai? — Akad néhány Shakes- peare-szerep, amit szeretnék életre kelteni a színpadon; de ha mégsem kapom meg őket, azt sem tartom majd tragédiának. — Szeretnénk hallani a magánéletéről is. — Nagyon fontosnak tartom a magánéletet. Harmincéves koromig nőtlen voltam, nem volt igazán családom. Csakhogy sok rossz példa lebeg előttünk: tragédiába torkolló művészpályák, sorsok. A baj gyökere: a megoldatlan háttér, a művész éjszakái. Ahhoz, hogy alkotni tudjunk, élni kell, és nem gyorsan tönkremenni. Szinte fontosabbnak tartom a magánélet harmóniáját, mint az érvé, nyesülést. Szerencsére úgy irányítottam az életemet, hogy az én kezemben legyen a sorsom. — Mire jut még ideje, energiája a színház mellett? — Nyáron utazgatom, csak Gyulán vállaltam az utóbbi három évben munkát, mert szép hely, és ott pihenhetek is. Űtjaimat összekapcsolom a színházak tanulmányozásával. Idehaza is sokfelé járok, igyekszem elrugaszkodni, megszokott környezetemtől. Szeretek mindenféle játékot, főleg a teniszt, de szeretném, ha minél több dolog érdekelne. Nem szabad elzárkózni az örömtől! Szémann Béla Emlékezetes szerepében Koncz Gáborral FILMJEGYZET Egy nő, két nő, három nő A szakmai hiedelem — babona? — szerint a szórakoztató filmek népszerűségét a bennük szereplő nők száma (továhbá minősége, valamint hiányos öltözéke) meghatározhatja. Eszerint könnyű fokozni. Elég néhány szemrevaló hölgyet felvonultatni s máris biztos a siker: a nézők tódulnak a pénztár- hozi Valójában persze nem ilyen egyszerű a helyzet. Hál’ istennek, tegyük hozzá. Mi lenne a világból és a művészetből, ha puszta látvánnyá degradálódna a mozizás s a filmek készítői megfeledkeznének a többi — ugyancsak nem mellékes — hozzávalóról. Néhány lenge öltözetű kisasz- szony vagy kacér feleség emelheti a mulatság rangját, de semmiképpen sem helyettesíti az épkézláb történetet, a kalandos fordulatokat, netán, mert ez sem árt, ha van, a társadalmi szokások humoros kritikáját. Hogy mennyire indokolt a felszín és a lényeg különbözőségére felhívnom a figyelmet, hadd illusztráljam egy párbeszéddel, melyet a minap hallottam egy moziplakát előtt. A színhely mellékes, bár azt megemlítem, hogy két tizenéves cserélt véleményt a csábos reklám előtt. Imigyen tereferéltek: „Nézd csak, csupasz a kicsike.” „Ismerem az ilyesmit. Egy villanás az egész, nincs idő arra, hogy szemügyre vegyed, a film összes további részében pedig nyakig be van gombol- kozva.” Nem számoltam a perceket, de Francois Leterrier nem csapja be nézőit. Ö tényleg komolyan gondolja azt, amit a magyar cím hirdet — s ennek megfelelően gyakran sétafikáinak a gyengébb nemhez tartozók „anélkül”, meg semmiben. Ráadásul nem is egy csinibaba billegeti magát a komédiában, hiszen pontosan arról szól a mese, hogy a világ dolgainak alakítása lényegében szoknyás felebarátainktól függ. S hogy tényleg jobb-e ma egy nő, mint tegnap három? Csak elvi választ tudok adni az elméleti kérdésre — felhasználva az ízig-vérig kommersz jellegű' látványosság gyakorlati tapasztalatait —: minden bizonnyal. Egy másik közmondás igazságát is kölcsönvehetem (ennek érvényességéről egyébként kezeskedem) : Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Körülbelül ilyesfajta bölcsességet hirdet a népi tapasztalat igazságát magában sűrítő magyar cím, amely — talán hangsúlyoznom sem szükséges, úgyis állandóan felhívják a figyelmet rá — a mi forgalmazóink saját leleménye. Sejtelmem sincs róla, miféle asszociáció vagy logika alapján, Leterrier víg játékának A Patkány futása című műve volt az ihletője. Sehogyan sem illik a miliőbe a kifejezés, itt nem patkányok, hanem tigrisek — oppardon: cicák — sétafikáinak. De van még egy áttétel. A francia iparos Mindjárt felrobbanok címmel adta közre meglehetősen kelendő portékáját. Szóval: Jérome Ozendron, a harmincas éveit taposó hivatalnok egy szép napon felülvizsgálja életét és elveit. Voltaképpen mindene megvan, sőt jól érzi magát a kispolgári kalitkában, ahol csinos feleségével és gyermekeivel együtt szívja a közös levegőt. A kitörésre való jelet barátja, a bohém Christian adja meg számára, akivel véletlenül összefut. Olaj a tűzre, hogy biztos egzisztenciát jelentő állásából menesztik. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? A szellemi tevékenység kétes perspektívájába kapaszkodni. Ozendron fokozatosan átalakul. Csupán az első lépés nehéz a lejtőn lefelé, aztán már gurul magától az ember ... Jönnek a kapcsolatok, a megbízatások, felborulnak a korábban szilárdnak hitt normák — s hipp- hopp művészpillangóvá változik a csinovnyikbáb. A nagyravágyó férfit felesége is követi a metamorfózisban. Brigitte sem különb a deák- né vásznánál. Így aztán nincs’ mit vetni a házastársaknak egymás szemére. Mire elválunk hőseinktől, büszkén lubickolnak a nagyvilági élet nem éppen legtisztább hullámaiban. Űj partnerrel az oldalukon. Francois Leterrier filmje pontosan olyan, mint a mostanában sűrűn látható francia szórakoztató produktumok. A „belevalók” hiánytalanul megvannak. Sikamlós a humora. Fordulatos a meséje. Mulatságosak a helyzetei. A szerzők szőrmentén kritizálják benne a kivagyiságot, a nagyképűséget, a felelőtlenséget, a felszínességet, a szexmániákusságot, a dilettantizmust — s a jó ég tudja, hogy még micsodát. Azt sem állíthatjuk, hogy Leterrier bágyadt fantáziájú rendező, hiszen remekül vázolja fel az alaphelyzetet, s később is akad komédiájában néhány többcsillagos ötlet. De... Mint ahogy a jó húsleves sem csupán a felsállal, a zöldséggel meg a fűszerekkel egyenlő, mert az ízt és arányokat is el kell találni — azonkóp- pen a film szakácsa sem elégedhet meg a minőségileg és mennyiségileg kifogástalan nyersanyag összehordásával. A Jobb ma egy nő, mint tegnap három az ügyes indítást követően majdnem belefullad a jelentéktelenségbe. Jérome Ozendron túlságosan közönséges, a sztori kicentizett, a szituációk erőltetettek. Minden jól indul, aztán ellaposodik. A bíráló szellem ugyan csak lehetne erőteljesebb. A rendező megelégedett a szelíd korholással, a szatíra következetességét viszont nem merte vállalni. A „minden mindegy” szemlélet áthatja a történetet — s ez sem tetszik, hiszen még a vígjátékban is érvényesülnie kellene a jellemek és cselekvések, felfogások és elvek logikájának. Jó szándék, kitűnő lehetőség, felemás eredmény: ez a Jobb ma egy nő, mint tegnap három mérlege. Nevetni jó, minden kacagtató eseményen szívesen derülünk, üljünk be tehát a Leterrier-fiknre is, de ne higgyük, hogy mondjuk Jacques Tati hagyományai élednek újjá ebben a bohóságban. Pedig jobb lenne ma egy remek komédia, mint tegnap három ... Veress József Minden író a mestersége természetéből adódóan arra vállalkozik, hogy tapasztalatait közreadja. Ha változó életünk forgatagába valami újat fedezett föl, ami mások számára még ismeretlen, ő leírja, hogy ismerjék meg sokan. Ez a „sokan” jelenti az író munkafelelősségét is. Kolozsvári Papp László alkotásaival tanúsította már, ogy ennek a felelősségnek nincs híjával, egységes kompozícióid írásaival értékrendjének viszonyítási pontjait már kijelölte. Eddigi köteteiben Monológok a határon, s Az alkoholista halála) a kisepikái műfajokban realitásérzékkel, változatos formagazdagsággal a város alapozta életforma jellegzetességeit mutatta be, s fölfedezéseit egy-egy jellemző részlet, a létállapot mélységeinek és magasságainak jelzéseivel adta közre. Hűvös érdeklődéssel szemlélte a világot, s tanúsította: szellemi útravalója a permanens megismerés igénye. Elolvasva újabb kötete, a „Lecsókolt kép” hét novelláját és egy kisregényét, a kisepikái műfajok sajátossága szerint mozaikokból rakható össze mind az írói szándék, mind a megvalósítás folyamata. Kolozsvári Papp László munkásságában folytonosság, hogy elbeszéléseinek ' szabálytalan lüktetésű ritmusa képi gazdagsággal párosul, továbbá, hogy a valóság fényeinek ellenLecsókolt kép Kolozsvári Papp László tétpárokan nyugvó felsorakoztatása képezi típusalkotása motívumait. Amivel korábbi teljesítményeit meghaladta, hogy filozofikus gondolkodásra való hajlammal a létezés alapkérdéseihez közelít, s a válaszai egy sajátos prizmán (egyéni álláspontja) megtörnek, általánosítást hordozó különössé rendeződnek. Építőkövei a szerelem, az elmúlás, az idő, mert ezek személyes lédé alapproblémái, s véleménye kifejtése során a határhelyzetek keltette életérzés megfogalmazásába kapaszkodik. Csak akkor reagál a külső benyomásokra, ha azok számára immanensek, az emlékezetből merülnek fel. Ekkor sem áll meg hosszas szemlélődésre, meditációra, mert mindennap újabb benyomások érik, új emlékek merülnek fel, s ő minden egyes tapasztalat értelmét igyekszik megkeresni. Arra is választ keres, hogy e tapasztalatok miként hagynak nyomot a személyiségfejlődés egyes szakaszaiban. (Gyermek, ifjú, felnőtt.) A változás, a sokszínűség kifejtésének eszköze a novella. Írásai egységessé rendező elve, hogy intellektuális közelítéssel térképezi fel a változó valóságot, s a változások hatásait társadalom-lélektani nézőpontból elemzi. A logikai és módszertani ösz- szefüggések e szálon a primőr élményvilág pszichés mozzanatainak jellemzéséhez visznek közelebb. Ebben az összefüggésben kiemelkedő a korszerű valóságlátásra alapozott lélekrajz — a gyermeki lélek hiteles képével —, s a házasság válságával megküzdő felnőttek leszorított létállapotának egybevetése. (Búgócsiga:) E fonalon •haladdá hiteles jellemrajzzal egészíti ki mindezt a kötet címadó novellájában : az özvegy édesanyával élő munlkásfiú egy napba sűrített történésével, tusakodásaival. (Lecsókolt kép.) Másutt pedig a finom irónia hitelesíti a jellemzést. (Az egylet.) Azt viszont sajnálhatjuk, hogy törekvéseit csak tartalmi és formai vonulatában egyaránt a végletekig feszíti, mert logikai buktatókat hordoz, s az olvasóban a műélvezet bizonyossága helyett a.kétkedést hagyja meg. (Sohasem a kor bonyolult, az ember egyszerű.) A csillogóan elegáns fogalmazás, a nyelvi humor helyenként az olvasói megismerést nehezíti, mert formai megoldástípusa (az újszerűség mesterkéltsége révén) inkább akadályozza, mint segíti olvasóját, hogy a szórakozás mellett szellemi kincsre is leljen. (Lebegés.) Kolozsvári Papp László újabb kötetében magas fokú nyelvi kulturáltsággal adja közre felfedezéseit. Sokszínű prózája egyre határozottabban fejlődik a filozofikus próza felé. Az összképen szeplőt hagyó egyenetlenségek eredője, hogy alakjainak kevés a tudatosan vállalt, aktív cselekvése, s így az érzelmi Viszonylatokban a való világ csak korlátozottan lehet jelen. Hősei aktivitása inkább játék, képzelgés, s mindezt nem egészíti (egészítheti) ki a valóság feltárásának, a megírt ellentmondásokon nyugvó történetiség felmutatásának szenvedélye. Következésképpen a valóság képe foltszerű, mint az öltözőszekrény ajtajára függesztett aktfotó, a kamaszfiúk csókjai után: Lecsókolt kép. (Szépirodalmi, 1982.) Miklós Elemér
