Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-07 / 209. szám
1982. szeptember 7. Kelet-Magyarország 3 Micsoda világ! ASZTALOMRA CSAPTAK az újságot és valósággal fenyegetni látszottak a címül választott mondattal. Ketten voltak, állást keresők. És mondták a magukét, hogy csak az él meg, akinek protekciója van. Ök tudtak jó munkahelyet, korán tudták, arra vártak. Jelentkeztek és azzal küldték el őket, hogy nincs felvétel, holott az újság a bizonyság rá, hogy felvételt hirdet a gyár. Kérdeztem, hogy mit várnak tőlem? Azt a bizonyos hiányolt protek- ciót-é, vagy tanácsot. Mondták, hogy elég lenne az is, ha valaki odatelefonálna, hiszen nekik etetni kell a családot. Sürgős a munka. Kértek, fenyegettek, próbáltak a szívemre hatni, hogy otthon a sok gyerek. Ha az egyikük elfáradt, a másikuk segített. Elkértem az újságot. Valóban négy üzem hirdetett azon a napon, de valamennyi hirdetés végén ott állott egy-egy mondat. Valójában ugyanazt jelentette mind. A vállalatok már az újsághirdetésben kikötötték, hogy ne jelentkezzenek olyanok, akik két éven belül többször is munkahelyet változtattak, akiknek „kilépett” bejegyzésű munkakönyvé van. Két panaszosomat is ezért nem fogadták sehol. Ez háborította fel őket. Csakúgy röpködtek a mondatok. „Nem nézik a kétkezi embert semmibe ... Mit tudják az irodán, hogy hány gyerek sír otthon ... Micsoda világ az, ahol munkát se kap az ember ...” AZ EGYIK PANASZOS, a munkakönyvé tanúsága szerint két év alatt négyszer változtatott munkahelyet, az utóbbi két hónapban nem dolgozott. Házat épített a sógora, ott ’ segítgetett. A házat építő sógor volt a másik panaszos. ö négy hónapja nem dolgozik. Ahová most jelentkezett, az a kilencedik munkahelye lett volna. Nem a világ fordult hidegre, de igenis a világ keményedett valamennyit. Nem feltétlenül kell a gazdasági nehézségeinket emlegetni ahhoz, hogy kimondjuk: nem az baj, hogy az eddigi életük alapján a munkára kevéssé alkalmasnak tűnő embereket nem fogadják szívesen, hanem az, hogy korábban szinte mindenütt szívesen fogadták őket. Nem az a baj, hogy tizedik munkahelyet találni nehéz, hanem az, hogy harmadikat, negyediket, ötödiket találni könnyű volt. Egy közösségiben egy rossz munkás a közösség érdekeit sérti. A közösségek joga védekezni ellene. Mindezt haragos embereknek megmagyarázni persze nehéz, ök azzal érveltek, hogy munkások, és aligha értették volna meg, hogy munkássá valójában nem nyolc-tíz foglalkozás, munkakönyvi beírás, hanem a munka tesz. ÓHATATLANUL ESZEMBE JUT, hogy számtalan ismerősöm van, aki egy rossz szóért, vélt sérelemért, ötvenfilléres órabérkülönbségért cserélt munkahelyet, hiszen a következő helyükön tárt karokkal fogadták őket. Tévedés ne essék, jó munkást most is sok helyen szívesen fogadnak, de a közösség érdekét féltve megkérdik: honnan jössz, és merre tartasz. Az én két panaszos emberem is el fog helyezkedni. Igaz, nem a kiválasztott kellemes munkahelyen és nem is annyi pénzért, ameny- nyit reméltek. Bartha Gábor A Nyíregyházi Konzervgyár tyukodi üzemében vegyes savanyúságot gyártanak szovjet exportra. (Jávor L. felv.) VIZET RIZSRE, HALASTÓRA Szeptemberi aratás N emzetközi volt az az újságíró társaság, amelynek tagjaként egy intenzív német nyelvtanfolyamon vettem részt Lipcsében. Tizenegyen voltunk magyarok, de finnek, szovjetek, bolgárok, lengyelek, csehszlovákok és természetesen a minket tanító házigazdák tartoztak a sokszínű együtteshez. Volna mit írni magáról a tanfolyamról is. Arról például, hogy a baloldali beállítottságú finn kollégákat is ide számítva, azonos alapelvekben gondolkoztunk, ám — szerencsére — nem mindig és nem mindenben jutottunk nézetazonosságra, hiszen ahány ország, annyiféle. Most mindössze egyetlen dologról szeretnék szót ejteni. Arról, hogy a tanfolyam vége felé, minden hallgatónak egy kis előadást — afféle „székfoglalót” — kellett tartania, valamely őt foglalkoztató kérdésről. Akadt, aki Dimitrovot, akadt aki a palesztin kérdést, más a finn kultúrát, vagy a lappok életét választotta, nekem viszont városunk, annak fejlődése, múltja és jelene jutott a tizenöt percben megszabott előadás témájául. Mondhatom, sok szempontból tanulságos és végül is örömteli volt ez a szereplés. (Hadd tegyem gyorsan hozzá, nem magas színtűnek nem nevezhető német nyelv- ismeretemnek, hanem a választott témának volt köszönhető.) Vegyük sorjába a tanulságokat. Először is kiderült: mi magyarok lényegében minden elhangzott városnevet, történelmi személyiséget, alapvető problémát ismertünk, amit mások, más országok újságírói felemlítettek. Ez — és senki se vegye dicsekvésnek —, jónak mondható. Ami Pátriánk, Lipcséből viszont kevésbé volt örvendetes, az, hogy rólunk sokkal kevesebbet tudtak, mint mi róluk, így volt ez Nyíregyházával is. Először szinte azt kellett elhitetni, hogy egyáltalában létezik ilyen város, -ráadásul nagyváros, aztán földrajzilag kellett elhelyezni, történelmét röviden ismertetni, míg végül is a választott tárgyra, a várospolitikára kerülhetett sor. Ettől kezdődően azonban, vidámabb dolgok következtek, holott nem csupán örömeinkről, ám gondjainkról is szó esett. Mert lassanként kiderült, azért mégis csak ismernek minket, még ha nem is annyira, mint szeretnénk, mint — talán — az ki is járna. Amikor a konzervgyárról esett szó, jelentkeA Tiszabecsnél máskor átlátszó víz most inkább tejes kávéhoz hasonlít. A parthoz közeli, hajószerű alkotmányt jókora csövek kötik a gáthoz. A töltés túloldalán, a csatornában, bortyogva emelkedik a víz. A milotai termelőszövetkezet rizstábláit árasztják — idén már harmadszor, ezúttal utoljára. Egyedül Milota... A Tisza menti Regionális Vízmű és Vízgazdálkodási Vállalat nyíregyházi üzem- igazgatóságának 1. számú fő vízkivételi műve — mert ilyen szép hosszú a neve a patikatisztaságú szivattyútezett valaki, hogy ő már vásárolt a nálunk készült konzervből és ízlett is neki. Amikor a gumigyárhoz ért a beszámoló fonala, egy finn kolleganő jegyezte meg: a rövid északi nyár napsütését a „Palma” jelzésű gumimatracon élvezi végig, s azt mondta: vásárolt ő már Hongkongi matracot is, de a magyar szerinte jobb. A nálunk termett almából pedig — igaz azt nem tudták, hogy ez elsősorban a szabolcsi homok gyümölcse —, mindnyájan ettek már. Végül: alig hitték, hogy egy város, az erőteljes ipari fejlődés révén mintegy másfél évtized alatt megduplázta magát, ráadásul úgy, hogy — az ismertetett gondok ellenére is — sikerült mindent megteremteni, ami a nagyvárosi léthez elengedhetetlen alapfeltétel. De jó volt az „expozét” követő beszélgetés másra is. Megerősíthette az embert abban, hogy a gondok közösek. N em tudom, hogy azok közül az újságírók közül valaki ellátogat-e majd hozzánk, akik — szemmel láthatóan — ismeretlenül is megkedvelték városunkat, Szabolcs- Szatmár megyét és Magyarországot. De abban mindenképp hiszek, hogy az általuk ismert Magyaroszág térképen megszínesedett egy fehér folt, melyre az van írva: Nyíregyháza. Speidl Zoltán lepnek — javában üzemel. Varga József gépésznek nem sok dolga akad. Néha itt-ott megnéz egy csavart, műszert, de a masinák egyenletes szu- szogása jelzi: emberi kézre nincs szüksége. Kánási József fürtvezető szobájában jóleső hűvös fogad. A falon grafikonok, számok, hamar öntözésre terelődik a szó. Néhány éve még öt és fél millió köbméter vizet termelt egy esztendőben a telep, ám amióta az alap- vízdíj ennyire megemelkedett (1980-ban, a szerk.) szinte leálltak mindenütt az öntözéssel. A rizs hektárja után 220 forint helyett 1120 forintot, a halastó hektárja után 180 forint helyett 1230 forintot kellett fizetni, így aztán Tiszabecs után Csécsén is megszűnt a rizsezés. Egyedül Milota tartotta magát, s tartja a mai napig is. 146 hektárja milyen termést ad, hamarosan eldől. Ha az árasztást befejezik, szeptember elején lecsapolják, s akkor már csak az aratást kell várni. Állami támogatással A kávé viszont már elkészült. Csavarodó illata a falon lógó grafikon magasságába húz, mintha csak a változó víztermelési költségekkel akarna versenyre kelni. Ám mielőtt még nyomot hagyna a papíron, elillan. Maradnak a tavalyi számok. A szivaty- tyútelepnek 1981-ben 63,36 forintba került ezer köbméter víz termelése, amit aztán 40 forintért adott el (ennyi a változó vízdíj) az öntözőknek. Most, hogy augusztus 1-től az alapvízdíjakat visszaállították a két esztendővel ezelőtti árakra, gondolhatná bárki: ezek a vizesek idő előtt tönkremennek. Olcsóbban adják, mint amibe nekik kerül? Megtehetik. Állami támogatást kapnak, így segíthetik az öntözőket. A befektetés aztán betakarításkor többszörösen megtérül. Ha nem így lenne, aligha volna pénz az öntözés támogatására, s aligha vállalkoznának a termelőszövetkezetek az öntözésre. Az alapvízdíj-emelkedés után sokan visszaadták a vízjogi engedélyüket, jövőre már biztosan változik a helyzet. Ez lenne a vízkivételi mű érdeke is, hiszen minél több vizet termelnek, annál kevesebb a termelési költség. Szeptember végén irány a sólyatér És persze szövetségesük lehet az időjárás is. Ha magas a vízállás, a három szivaty- tyú a másodpercenkénti QP0 liter vizet kevesebb energiával tudja a csatornába átemelni. Ha alacsony, több fogy az energiából, mégis kevesebb víz jut ki a folyóból. Most, hogy árad, nekik kedvez. Az öntözési idény még egy hónapig tart. Szeptember 30- tól sólyatérbe vonulnak, kezdődik a karbantartás. A tél a felkészülés ideje. Hiszen április derekán újból indulni kell. Az öntözővíz jövőre is szükséges. Talán nagyobb keletje lesz, mint 1982-ben. Csendes Csaba Információtechnikai vállalat ÜZEMCSARNOK ÉPÜL Az Információtechnikai Vállalat a nyíregyházi szervizüzeme részére új, 200 négyzetméteres nagyságú gyártó- csarnokot építtet. Ebben helyezik majd el az írógép- szalag gyártó és festékkendőt készítő részlegüket, amelyekből jelentős mennyiséget készítenek nyugati exportra. Az építkezést október közepén kezdi meg a Nyíregyházi Építőipari Szövetkezet, s előreláthatóan a jövő év második felében adják át rendeltetésének. Zsíros üzlet? Z síros üzletnek tűnik néha egy-egy jó ötlet megvalósítása. Ólálkodik persze mindenkiben a kétség, hogy mennyire tisztességes vállalatnak, egyénnek, ha látszólag egyszerű elképzelés hoz nagy hasznot. Finomabban fogalmazva sokan valamiféle suskust látnak az ilyesmiben. Így érthető az idegenkedés, ám jobb, ha minden általánosítás helyett ki-ki a valóságos helyzetet vizsgálja meg. Könnyen érthető azoknak a kisvárdai feltalálóknak az elképzelése, akik a mező- gazdaságban keletkező hulladék felhasználására készítettek kazánt. Áldozat kellett hozzá a szabad időből, s meglehet, hogy jó idő szükséges, amíg elterjed a módszer, gyártót találnak, tehát egyáltalán, amíg hasznot hoz a gondolkodás. Másutt — mint a gumigyárban — az egyes termékek energiafelhasználását vizsgálták, s ennek nyomán kívánnak megtakarítást elérni. Hovatovább alig van üzem, ahol ne lenne jó példa arra, amit az energiamegtakarításban elértek. A terv jóval több ugyan, mint a megvalósítás. De csakis a jó terv az alapja a még jobb módszerek elterjesztésének. Döntés kell ehhez, felismerése annak, hogy a vállalat pénztárcájában jelentkezik először a haszon, ám ugyanígy kedvező a kevesebb energia a népgazdaságnak is. Szerényen fogalmaznak például a nyíregyházi papírgyárban, amikor az energiatakarékossági terv időarányos teljesítéséről beszélnek. Ennél a gyárnál viszont nem árt tudni, hogy évek óta a legjobbak között végez a tiszántúli üzemek energiatakarékossági versenyében. Rendszeresen figyelemmel kísérik a gépek működését, a legkisebb alkalmat is megragadják, hogy minél kevesebb villamos energiát használjanak fel. Ehhez hasonló eredményeket érnek el az Alkaloidában is. Sok példát lehet még említeni a jó megoldásokra. Éppen az a jó. hogy szinte mindenki él a lehetőségeivel. Ennek ellenére érdemes időről időre felülvizsgálni a terveket, elemezni a megvalósítás ütemét. Lehet ugyanis, hogy a nagy egészt eltakarja a részeredmények sikere. Egy-egy ötlet kaphat nagy nyilvánosságot, s akkor annak a fényében nem látszanak meg a másutt elpocsékolt ezrek árnyai. Körültekintő munkával, a teljes folyamatot vizsgálva lehet úgy élni a lehetőségekkel, hogy azok eredménye megmutatkozzék a vállalati mérlegekben. Lányi Botond
