Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. szeptember 25. Előítéletek hálójában HA KÉSZÍTENÉNK EGY GYORS KÖZVÉLEMÉNYKUTATÁST ARRÓL, HOGY A MAGÁNÉLETBEN KI MIT TART A LEGFONTOSABBNAK, A MEGKÉRDEZETTEK TÖBBSÉGE ALIGHANEM A BOLDOG CSALÁDI ÉLETRE ESKÜDNE. EZ — AZ ELFOGADOTT NORMÁK SZERINT — EGY HOSSZABB-RÖVIDEBB FOLYAMAT EREDMÉNYE. KEZDŐDIK AZ UDVARLÁSSAL FOLYTATÓDIK A JEGYESSÉGGEL, A HÁZASSÁGKÖTÉSSEL, MELYET AZTÁN — TERMÉSZETESEN „TISZTES IDŐBEN” — KÖVET A GYERMEKEK SZÜLETÉSE. Legtöbben e normák szerint szeretnének élni. Ám vannak, akiknek szerencsétlenségük, tudatlanságuk vagy éppen hiszékenységük miatt ez nem sikerül. A világ már tudomásul vette, hogy vannak leányanyák, válások, de a megszokottól eltérő életuta- kat megbocsátani nem tudja. Ki hogyan találja meg élete nyugalmát, boldogságát, mindegy, csak neki jó legyen — tartja a közvélemény. Ám aki letér a társadalmilag elfogadott útról, azt pókhálóként szövik körül az előítéletek, melyeket átlépni nem, legfeljebb megszokni lehet. Pereskedünk Márti boldogtalanul üldögél a tízemeletes ház lépcsőfeljáróján. Jó, ha két forint csörög a zsebében. A postást várja, aki ma hozza a gyest. Ha nem jön, Márti kénytelen lesz kölcsön kérni valamelyik szomszédasszonytól, lenyelni a gúnyos tekintetekét, kérdéseket. „No, mi van? Mégint nem jöttél ki a pénzből?'' Pedig Mártit általában szeret hjzzá szaladnak Ha elfogy | í, vagy kell egy kis cuk , Unalmas óráikban az ő ,onyernyi lakásában tanyáznak a há? gyesén léVő anyukái. De ha karonülő kisfiával, s iskolás lányával végigmegy a lépcsőháziján, ögz- szesúgnak mögötte á szomszédok. — Volt tanáraim a gimnáziumban nagy reménységnek tartottak. Kitűnővel végeztem az első két évet, orvos akartam lenni. Aztán megismertem Gábort, s a Szerelem elsöpört mindent. Kimaradtam az iskolából, összekölföztém a srácommal. Anyámék kitagadtak. Rossz hírű lány lettem, egy darabig tájékára sem mertem menni a falumnak. A fiatalok szerették egymást, beköltöztek á városba. Gábor szakmunkás, Márti segédmunkás keresetéből fizették a borsos albérletet. Esténként moziba, presszóba jártak. Ugyan ki törődött akkor a jövővel? Egészen addig, míg Márti állapotos nem lett. — Ekkor már tudtam, hogy a mi kapcsolatunkból nem lesz házasság. De az mégis nagyon fájt, hogy Gabi a gyerek születése előtt elhagyott. Mit tehettem volna? Szaladtam anyámékhoz. Otthon kegyetlenül leteremtettek, aztán szegény édesanyám ételt adott elém, s megvetette az ágyamat. Gábor igazán gavallér volt, nevére vette a kislányt. Azóta is fizeti a gyerektartást, s látogatja Katit. Nehéz évek következtek. Márti dolgozott, amennyire lehetett, gyűjtötte a pénzt. Tízévi albérlet után szülői segítséggel vette a csöpp OTP-s lakást. Mikor nagyjából egyenesbe került, beütött a mennykő. — Állást változtattam, s az új munkahelyemen ismertem meg Ferit. Tizenöt évvel idősebb mint én. Egy vállalati buli hozott össze minket. Elmondta, hogy a házassága tönkrement, s szeretné velem újrakezdeni az életét. Hittem neki. Későn vettem észre, hogy gyerekem lesz. Feri könyörögni kezdett, várjunk ügyünk rendezésével, míg férjhez megy a lánya. Beleegyeztem. Nem tartottam semmitől, hiszen Krisztián féléves koráig rendesen jött, pénzt, ajándékokat hozott. Aztán kezdett elmaradozni. Méltatlan helyzetbe kerültem. Nem akartam botrányt, ezért csak annyit kértem tőle, vegye nevére a gyereket, s párszáz forinttal segítsen bennünket. Tudja mi volt a válasz? Két pofon. A gyámhatósághoz fordultam. Most pereskedünk ... — A házban „csak” a hátam mögött mondják rólam a szöveget. A munkahelyemen a szemembe is vágják a szebbnél szebb jelzőket. Mit érdekli az embereket, hogy ezt a kapcsolatot mind a ketten akartuk? Ettől függetlenül én vagyok a rossz, aki elcsábította a férfit. Azzal senki sem törődik, hogy ha özvegy édesapám nem lenne, akár éhen is halhatnánk. Sőt, „jóakaróim” igyekeznek keresztezni az utamat. A gyest hónapokig nem fizették, tanszersegélyt hiába kértem, nem kaptam. Tudom, hogy elsősorban én vagyok felelős a történtekért. Késő bánat! Szeretném becsülettel felnevelni a gyerekeket. Szerelem helyett megszokás Klári a divatos szabóság varrónője, kék egyenköpe- nyében, tarkóján összefogott hajjal a gép fölött görnyedve szürke és jelentéktelen. De ha ravaszul szabott, s dereka nádszálkarcsúságát kihangsúlyozó ruhájában, leengedett hajjal kilép a szalon küszöbén, olyan feltűnően szép, hogy még a nők is utánafordulnak az utcán. A hozzá hasonló lányokról szokták gondolni: aligha lehet gondja, hogy kivel menjen esténként moziba, diszkóba. Klári munka után nem randevúra, hanem az állomásra siet. Egy közeli faluból jár be a városba dolgozni. Szabad idejében apjával, anyjával együtt műveli a földet, s tanul. Szórakozni ritkán jár, akkor is szigorúan jövendőbelije társaságában. — Középiskolába, majd egyetemre szerettem volna menni, de a szüleim lebeszéltek. Úgy gondolták, biztosabb, ha szakma lesz a kezemben. így lettem varrónő. Szeretem a szakmám, de a tanulásról nem mondtam le. Ebben a tanévben már érettségizni fogok levelező tagozaton. Van egy dédelgetett álmom, hogy mérnök legyek. Talán megpróbálkozom a felvételivel — hacsak férjhez nem megyek. Klári öt éve jár együtt udvarlójával. Elsősorban nem a szerelem, hanem a megszokás az, ami összekapcsolja őket. — A mi falunkban szigorú törvények szerint mérik az embereket. Engem úgy tartanak nyilván, mint az András leendő feleségét. Ennek megfelelő viselkedést várnak el tőlem. Ebben a kérdésben nem annyira mi, hanem inkább a szüléink határoztak. Mikor elkezdtünk együtt járni, a két család igen megörült a kapcsolatnak. Köztünk még szó sem volt házasságról, mikor szüléink már a jövőnket tervezték. Anyukámék nem akarják rám kényszeríteni az akaratukat, mégis miattuk fogok házasságot kötni Andrissal. Miért? Egyszerűen azért, mert nagyon szeretőn a szüléimét. Tudom, hogy ők csak jót akarnak nekem, ezért én sem akarok a kedvük ellenére cselekedni. Az én döntésem náluk fogalmazódik meg. Ez az érem egyik oldala. A másik: félek, ha ezt a lehetőséget elszalasz- tom, egyedül maradok. Klári még nincs húszéves, bőven van ideje párválasztásra. Erre az érvre lemondóan rázza a fejét: — A helyi elvárások szerint egy lánynak 18—20 éves korában illik férjhez mennie. A 24—25 éves egyedülálló nőket már vénlánynak mondják. Ez persze butaság. Csakhogy itt élek, itt is akarok maradni, így el kell fogadnom a többség véleményét. A szakmunkásképző befejezése után Klári is gondolt arra, hogy otthagyja a falut, s beköltözik a városba. — Hamar lemondtam erről a tervről. Nem akartam vállalni azt a kiszolgáltatottságot, amit az albérlet jelent. Megszoktam, hogy jól élek, a pénzemet magamra költhe- tem, s nem akarok erről lemondani. Talán ott a baj, hogy túlságosan szűk körben mozgok. Baráti köröm a falu fiatalságára korlátozódik, ök úgy tudják, hogy én már Andrishoz tartozom. Ezért a fiúk közül — tisztességből — egy sem akar hozzám közeledni. Persze nekem is vannak fenntartásaim. Például utcán, vonaton elvből nem ismerkedem. Az udvarlómba ugyan nem vagyok szerelmes, ettől függetlenül becstelenségnek tartom, hogy a háta mögött más sráccal is foglalkozzam. Tudom, ebből nem lesz jó házasság. Ha boldogságot nem is ad majd, de anyagi és személyes biztonságot igen. S ez is- valami. A hetedik ex Irénnel egyszerűen berendezett másfél szobás lakótelepi lakásában beszélgettünk. Ö kérte este 8 órára a találkozót. Egyedül neveli a két gyermekét, akik már bár iskolások, mégis sok tennivalót adnak édesanyjuknak. Vacsorafőzés, a lecke ellenőrzése, a házimunkák mind a fiatalasszonyra várnak. Kilenc éve, mikor férjhez ment, nem hitte volna, hogy a szép szerelem válással végződik. — Olyan az életem, mint egy banális történet — mosolyog. — Attilával hat évig jártunk együtt. A barátságból szinte észrevétlenül lett szerelem, ö elvégezte a középiskolát, én pedig negyedikbe jártam mikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Irén volt osztálytársai még most is emlegetik, micsoda meglepetést jelentett ez az esküvő. — Ne gondoljon semmi rosszra, nem voltam terhes. A kis I röpke két évvel később született. Egyszerűen elvakított bennünket a szerelem, ezért nem bírtunk a tanév végéig várni. Anyu sírógörcsöt kapott, apu szóba sem állt velem. Utólag hallottam, hogy édesapám az én meggondolatlanságom miatt öngyilkos akart lenni. Eleinte úgy tűnt, hogy alaptalan a szülők aggodalma, mert a fiatal pár felhőtlen boldogságban élt. Irén 22 éves korára megszületett a második gyerek is, sőt felépült a családi házuk. — Valahol hallottam, hogy a házasságok próbája a hetedik év. Ebben lehet valami, mert köztünk is a hetedik évben kezdődtek a bajok. Egy nap Attila bement az anyám munkahelyére, elővette egy nő fényképét és közölte a mamával: „Ez az igazi, nem a maga lánya...” Majd belehaltam a szégyenbe. Első gondolatom az volt, hogy elválok, aztán másképp döntöttem. Attila új lángolása két hónap alatt kihúnyt, én meg úgy gondoltam, hogy a gyerekek érdekében fenn kell tartanom a házasságot. Aztán jött egy újabb bolon- déria. Férjem tiltakozásom ellenére felértékeltette és eladta a bútort. Azt a garnitúrát, aminek az árát kínnal- keservvel kínlódtunk össsze, épp abban a hónapban járt le az utolsó részlet. A bútor odalett, mert Attila elhatározta, hogy zenélni akar, elektromos orgonán. Aztán újra meggondolta magát, s ■úgy döntött, hogy inkább énekelni fog. Egy közeli klubba járt, ahol a zenészek haveri alapon nagyritkán mikrofont adtak a kezébe. Én egyszer hallottam őt énekelni. Szánalmas volt. A férj egyre furcsábban viselkedett. Soha nem emelt kezet a családjára, mégis volt a viselkedésében valami fenyegető. Irén sejtette, hogy férje beteg, akit csellel sikerült elvinni az orvoshoz. A vizsgálat kiderítette: Attila tudathasadásban szenved. Le is százalékolták a fiatalembert. Ezek után Irén meg sem lepődött, mikor a kórházi kezelést követően férje bejelentette: válni akar. Sima ügy volt, közös megegyezéssel. — Innen a harmincon megkeseredett, elvált asszony lett belőlem. A házat eladtuk, két évig a szüleimnél húztam meg magam. Hálás vagyok nekik, hiszen, soha nem tettek szemrehányást az elrontott életemért, a válásért. Nem egy irigylésre méltó státusz az elvált asszonyoké. Nekem szerencsém volt, mert új munkahelyemen — ahol apám, anyám is dolgozott — megértő, segítő kollégákra leltem. Most már lakásom is van. Csak éppen boldogtalan vagyok. Irén szemrevaló, csinos fiatal nő. Csak rajta múlik, hogy nincs társa az életben. — Félek. Elsősorban nem az emberek nyelvétől, bár a családomra való tekintettel a jó híremre is vigyáznom kell. Nem tudok hinni a férfiaknak. Különben is ugyan ki az, aki tiszta szívvel vállalná a két gyermekemet? Szerintem ilyen nincs. — Lehet, hogy az előítéletek bennem vannak...? * Szöveg: Házi Zsuzsa Fotók: Jávor László Kávésa Napsugár rajza Aa illusztrációk * valóságban is megtörténő események sorát tükrözik. A képen látható személyek nem azonosak az írás szereplőivel.
