Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
1982, szeptember 25. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Történelem, falu, demokrácia JELENTŐS ÉPÜLETEINK NYOMÁBAN ■■■HMHHHMHMHnMMHinHaMHMBi Levélféle Tokajból — írtam volna címnek szívem szerint, hiszen nem valamiféle beszámoló ez a XI. Tokaji író- tábor falu-vitájáról. Írók és szakemberek, kutatók, tudósok vitatkoztak ott három napon át a magyar falu jelenéről és féltő gonddal a jövőjéről. A résztvevők az ország minden tájáról jöttek, más és másféle tapasztalatokkal, olykor eltérő indulatokkal is. Jóvá, hasznossá éppen ezért lehetett a vita. megoldások közös gyökere? Mindenekelőtt — erre született már és születnek még intézkedések — meg kell változtatni a fejlesztésekre fordítható pénzek elosztásának módját, úgy, hogy az legalább közelítsen a népesség valós arányaihoz. Ez viszont elképzelhetetlen, ha maga az államgépezet nem lesz de- mokratikusabbá. Már a kezdetén, S. Hegedűs László, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának az elnöke úgy fogalmazott vitaindítójában, a magyar fa- * lu holnapja, megtartása és fejlesztése társadalmunk egyik alapkérdése. Kemény mondatok hangzottak el arról, hogy nálunk Magyarországon évtizedeken át hirdettük, hogy az ország fejlettségi fokát a városiasodás foka határozza meg. Ezért történhetett, hogy a fejlesztésre rendelkező összegek \ 88—92 százaléka jutott a városoknak és durván egy tizede, vagy éppen annyi sem, a falvaink- nak. Elhangzott: ezen nagyon sürgősen változtatni akar az ország. Magáról a vitáról azóta is sok cikk jelent meg. Irodalmi, szak- és napilapokban is. A Napjaink című lapban folytatódik a hónapokkal korábban megkezdődött faluvita. Ügy tűnik, hogy a változás szükségességét egyre inkább felismerjük és keressük annak módjait. Sok minden történt is már ezért. Miről van szó valójában? Nagyon «leegyszerűsítve arról, hogy életképes, a korszerű életmódhoz minden feltételt biztosító, a lakosságát megtartani tudó falvak nélkül az ország fejlődése elképzelhetetlen. Ez nem a Tokajban vitatkozók állásponja, hanem a nemzet vezetőinek, vezető intézményeinek is a véleménye. Alapvetően két dolog történik egyidőben. Egyfelől egyre korszerűtlenebbé válik a városi életmód. A lakótelepek, a házgyári lakások szűkre szabott négyzetméterei — többen állítják ezt már — csak szállások, és ritkán igazán otthonok. A kommunális ellátás megszervezése, biztosítása egyre drágább, egyre nehezebb. Bizonygatják — és okkal —, hogy a lakótelepeken élő, ott felnövő fiatalok egészségileg és gyakran erkölcsileg is veszélyeztetettek. Az emberek elidegenedésének példái gyakran riasztóak. Magyarán: egyre rosszabb a városban élni. Másfelől a falukban, 1956 óta, tehát a parasztság gazdasági erősödésének kezdetétől az életforma valóságos forradalma zajlik. Tegyük az előbbi gondolathoz hozzá, hogy nálunk Sza- bolcs-Szatmárban ez a gazdasági erősödés, részben a termelőszövetkezetek megerősödésének, részben a gyümölcstermesztés térhódítása miatt látványosan gyors volt. Nálunk nagy léptékkel haladt a világ. Tízezrek ingáztak, de nemcsak a heti szennyesüket hozták haza az emberek, hanem a kopott táskákkal együtt hoztak új igényeket is. És hozták a fizetésüket, még ha a fizetés egy töredékét is. Ez a máshol megkeresett pénz (tőke) munkálni kezdett a — központilag is kiemelt figyelemmel támo■n zetékes vizet, hogy közepesnél is kisebb községeinkben jól megél a vízvezeték-szerelő, a fűtésszerelő, a gépkocsiszerelő kisiparos, hogy több szakmát ne is soroljunk. A falu tehát, ha lassabban is, de mindenütt egyre korszerűbb életfeltételeket biztosíthat. És itt meg kell állnunk egy pillanatra. Biztosít a fejlődő falu, de nem minden esetben biztosít a társközség, az a kistelepülés, ahonnét elvitték az iskolát, a tanácsot, az ágazati gazdálkodással a termelőszövetkezet üzemegységét is. Nem biztosít ott, ahol a szövetkezeti kereskedelem nem érti, vagy nem tudja kielégíteni az új igényeket. Egész egyszerűen meg kellene értenünk, hogy ezeknek a magukrahagyott faluknak az egészségügyi ellátása, a boltja, a közlekedése fontosabb, mint az egészségesen fejlődő falué. Tokajban megfogalmazódott, hogy az idő kerekét visszafelé forgatni nem lehet, hogy kár már azon vitatkoznunk: miért és mennyire volt elhibázott az iskolák — gyakran — erőszakos körzetesítése, mennyire voltak szerencsések vagy szerencsétlenek a nem egyszer erőszakolt közigazgatási ösz- szevonások. Tény, hogy a különféle koncepciók eredményeként Szabolcs-Szatmárban is vannak félteni való falvaink, hiszen ahol se hivatal, se iskola, se megfelelő bolt, oda fiatal nem megy, onnan menekül. A magukra hagyott öregek, amíg erővel bírják, még megmetszik a fákat, felásóz- zák a kertet, de ez már csak a pusztulás felé való csendes átmenet. Vannak olyan vélemények, vagy inkább csak voltak, hogy nincs mit sajnálkozni ezen. Nos, nem kell termelési adatokat citálni ahhoz, hogy bizonygassam, mit ér a népgazdaságnak a kiskert, a háztáji, az ott megtermelt érték. Ha az embereket nem is sajnálnánk, cinikusan azt mondván, hogy ez a fejlődés törvényszerű útja, akkor is sajnálnunk kell az így elpusztuló, elértéktelenedő termelőeszközöket, a pajtákat, ólakat, a szerszámokat és nem utolsósorban az így elvesző tudást, amely már át- adhatatlan, tapasztalatot, amely már nem szolgál, erkölcsi erőt, amely nem nevel, mert nincs kit nevelnie többé. Megoldást kell tehát találni. Nem is egyet, hanem külön külön minden tájhoz, helyzethez, emberékhez igazodót. De hát mi lehet a Magyarán: nagyobb önállóságot kell kapniuk a községeknek, részben úgy, hogy helyben, a helyi testületek, a lakosság döntsön abban, hogy a fejlesztésre felhasználható pénzből tantermet, vagy kutat, járdát, vagy ta- nácsházakerítést, óvodát, bölcsődét, napközi otthont, vagy éppen művelődési házat, klubot építsen-e. Ehhez az önállósághoz szükségszerűen gyengülnie kell a járások, megyei tanácsok mindenhatóságának, a beidegzett irányítási rendszernek, amit a vitában szóló közéleti vezetők és írók mint a szociál- feudalizmus piramisát emlegettek. Egy család vidékről városba telepítése, az összes kommunális és egyéb vonzatával együtt minimum másfél, gyakran két-, két és fél millió forintba kerül. Ugyanakkor ha a család mögött felszámolódik a kert, a gazdaság, ha lakatlanná lesz a ház, az is milliós nagyságrendű értékvesztés. Bármennyire is vannak az új elképzelésének ellenzői, ekkora fényűzést az állam sem engedhet meg magának. Más dolog, hogy a fejlesztéshez szükséges forintokat meg kell szerezni, hogy lehetnek gyengébb és jobb adottságú falvak, tehát a fejlődés nem lesz egyformán gyors mindenütt, előfordulhat még az is, hogy a jobban startoló községek közül néhány messze megelőzi a többit, míg a leggyengébbbek lemaradnak, de ez még mindig jobb, mint az a nevetséges, betonon fogant elképzelés, amely szerint faluink jövője az, hogy üdülőközségek legyenek. Üdülés közben ugyanis enni is kell. Kérdésként vetődött fel Tokajban, hogy elég érett-e a falu a több demokráciához, a sorsába való több beleszólás jogához? Véletlen sem azt írtam, hogy elég erősek-e a tanácsaink ehhez, mert hiszen többről van szó. A lakosságot kell még érdekeltebbé tenni a tanácsok gazdálkodásában, a társközségeknek kell biztosítani a döntésekbe való beleszólás nagyobb kedvét és jogát. A magyar falvak története igenis azt bizonyítja, hogy egy közösség képes a maga sorsának irányítására. Parázs viták között választott a magyar falu bírót, kondást, csordást magának, és e választásokkor nemcsak véleményt mondott, hanem érvényt is szerzett az akaratának. Nem a magyar falu bűne, hogy ezt a tanulatlan, de élő demokráciakészséget különböző koncepciók és várások jegyében annyiszor elfelejtettük. Levél Tokajból. Néhány gondolat egy vitából. Tapoga- tása, keresése törvényszerűen bekövetkező, már alakuló változásoknak. gatott háztáji és kisegítő gazdaságokban. Tokajban, a más tájakról érkezettek hitetlenkedve hallgatták, hogy vannak közepes községeink, ahol negy- ven-ötven család dolgozik kerti traktorokkal, hogy a falukban — szó szerint — kicserélődtek a házak, hogy ezekben a házakban felszerelt fürdőszobák várják a veTény, hogy sok mindent meg kell még értenünk és tanulnunk addig is. Tény, hogy mi itt Szabolcs-Szatmárban kevesebb falut féltünk, hogy sok fiatalodásának örülhetünk, mint e haza számos más táján, de tény, hogy félni és félteni valónk nekünk is van. Es akkor nincs más megoldás, gondolkodni, tervezni, készülni kell, mert most az ország valóban egyik sorskérdésévé nőtt a magyar falu sorsa. Amellyel együtt, amelyért és amelyből élünk. A Korona-szálló ma, a helyreállítás befejezése előtt. III. Nyíregyháza történetében fontos szerepet kapott a Korona-szálló nagyterme. A Borouszky-féle monográfiában a város történetírója ezt összegezi: „a Korona fényes dísztermében találkozik a város bálozó közönsége, s szokott lefolyni a közélet egyes ünnepi jelentőségű eseményei alkalmával a díszebéd”, vagy vacsora, az a bizonyos bankett, amelyre a bérlő aranynyomásos menükártyát készíttet. — Kb. 1930-ig, amikor megépült a ma is álló Ipartestületi Székház a Vay Ádám utcán, addig minden fényes bált itt rendeztek. Alkalmanként az agarász- klub exkluzív társaság gyűlt össze: ezekre a találkozókra nemcsak Krúdy emlékszik vissza nosztalgiával, hanem a volt főispán, Kállay András is, természetesen a maga sajátos szempontjából nézve a hajdani estéket. A sokféle frakkos-szmokin- gos bál mellett olvashatunk iparos batyusbálokról is. Sajátságosak voltak az ún. kalikó bálák: ezeken azzal tüntettek a hölgyek, hogy egyszerű, olcsó, majdnem egyforma anyagból készült ruhában jelentek meg. Ezzel egyensúlyozták azokat az alkalmakat, amelyeken bizony az volt a cél, hogy minél feltűnőbb, különlegesebb anyagból és szabású ruhákban pompázzanak, hogy aztán az újság legközelebbi számában részletes tudósítások jelenjenek meg a figyelemre legméltóbb toalettekről. Érdemes ennek kapcsán idézni a Nyírvidék egyik, századvégi cikkét: eszerint egy állami hivatalnok, akinek 1600 forint évi jövedelme van, nem viheti a szokott körülmények miatt bálba a lányát, mert egy bál legalább 100 forintba kerül. Ez az a bizonyos fenn az ernyő, nincsen kas világ! Ugyancsak a Korona nagytermében voltak a cigánybálok, a jogász bálok és folytathatnánk a sok-sok táncolási alkalom felsorolását, amelyek többnyire jótékony célra szerveződtek! Sajnos nem egyszer nemhogy a kitűzött célra sem került egyetlen fillér sem, mert annyi volt a szervezési költség, hanem olykor még rá is fizettek a nem eléggé ügyes rendezők. A közművelődésnek is helyet adott ez a nagyterem. Nemsokkal a Korona megnyitása után alakult meg a Szabolcs vármegyei Bessenyei Kör, főleg e század első másfél évtizedében, a széles műveltségű Popini Albert titkársága idején, sok olyan funkciót töltött be, amilyet napjainkban a TIT és más társulatok, szervezetek végeznek. Híresek voltak vitadélután- jaik, itt, a Korona nagytermében. így például 1902 januárjában a nők egyenjogo- sításának kérdését vezette be az előadó, majd az egymással vitatkozó felszólalások után megszavaztatták a közönséget is. A 158 igennel szemben 235 nem-szavazatot számoltak össze, s ebből az adatból nemcsak azt olvashatjuk ki, hogy városunk akkori közönsége nemigen helyeselte a női emancipációt, hanem azt is, hogy legalább 393 hallgatója volt ennek a vitának. Ugyanennek az évnek a végén a párbaj jogosultságát vitték vitára, majd ekkor is szavaztak. Itt már a polgárság józanabb része került többségibe, mert 234 párbajellenes és 209 párbajt pártoló szavazatot számoltak öszsze. A sok érdeklődő egy része nyilván állt is, mint ahogy ez régebben a színházban is divatos volt, hogy t. i. az ülőhelyek mögött állta végig az előadást a diákság díszes karéja. A nagyteremben ugyanis, a tervrajzok vallomása szerint is, csak 388 ülőhelyet lehetett tekintetbe venni. Ha az előadók számára pódium kellett, akkor az első széksorokat kellett elhordani, hiszen nem volt állandó emelvény. A terem árkádos része felett páholysor volt: hangversenyeken ide szólt a diákjegy. Legtöbbször a kezdés előtt a szervezők levezényelték az olcsójegyes fiatalokat, mert oly kevesen voltak magán a földszinti nézőtéren. A Korona falán emléktábla hirdeti, hogy Bartók Béla 1934. január 10-i hangversenye itt nagysikerű volt. Jól emlékszem rá: még a mi be- terelésünk után sem voltunk akkor száznál többen a szépen kivilágított nagyteremben. A zongoraművészeket meg lehetett hívni, mert a Bessenyei Körnek 1903 óta volt olyan zongorája, amelyik a magasabb igényeknek is megfelelt. Ezen a Blűthner gyártmányú hangszeren Bartókon kívül Dohnányi Ernő, Sauer Emil, Jeanne-Marie Darré, s a felszabadulás után a fiatal művészjelölt Straky Tibor is ezen a zongorán játszott, például Svéd Sándort kísérte dalestjén, vagy a pályájára induló kortársát, Marssó Józsefet, amikor először mutatkoztak be Beethoven Tavaszi szonátájának első tételével. És itt voltak a zeneiskolák év végi vizsgahangversenyei. Ezen Vertséné Volkmann Róza vagy Füredi Henrik államilag engedélyezett magán zeneiskolájának növendékei tettek tanúságot zenei előmenetelükről — a szülők és hozzátartozók együttizguló közönsége előtt. Nemcsak a Bartók-hang- verseny emlékét hirdeti emléktábla. (Ezek, nyilván, visszakerülnek a falra, ha befejeződik a tatarozás.) Kodály Zoltán és Basilides Mária 1926. novemberi közös hangversenyére emlékeztet a másik. A harmadik pedig arra, hogy 1919. március 21-ről 22-re virradó éjszaka ott alakult meg a Magyar Tanács- köztársaság megyei direktóriuma. Ez utóbbi alkalom nem volt ritka, hiszen — elsősorban téli időben — itt tartották a politikai gyűléseket is, hiszen pl. a régi 48-asok politikai ünnepségeinek, a követválasztási gyűléseknek egykori színhelyét, a mai megyei könyvtár helyén volt csizmadia árusító szint kb. a Korona felépülésével egyidőben eladták és lebontották. A felszabadulás után, 1950- ben, nagy átalakítások következtek. A Dózsa György utcai oldalon a beépített kocsibejárót, az ettől északra fekvő üzlethelyiségeket, a régi, oszlopos éttermet köz- művelődési célokra adták át. Ugyancsak tanácsi kezelésbe került a nagyterem és a hozzátartozó helyiségek sora. Befalazták a díszterem emeleti páholysorát: ezzel, elsősorban a szabó-varró tanfolyam számára megfelelő helyiségeket alakíthattak ki, de romlott a terem akusztikája. Megszüntették az ún. cigánypáholyt, amelyik a középső árkádoszlopok elé ugrott ki a nagyteremben, hogy afféle emelvényről jobban érvényesülhessen Benczi Gyula világhírű muzsikája és utódainak talpalávalója. Más-más időszakban bemélyített vagy a fal elé épített színpad segítette az előadókat; a színház épületének átépítése idején, 1955—60 között itt voltak a bérletes előadások, más színjátszóbemutatók is. Hívták az épület e részét József Attila-teremnek, műv. háznak, megyei művelődési központnak: szaporodtak az irodahelyiségek. Sajnos, nem ilyen arányiban az igazán értékes rendezvények. 1960-;ban aztán elkészült a színházunk: két évtizedig az egyetlen, igazán kulturált, igényes találkozóhelye a város hangversenyt, színházat szerető közönségének, 1981-ben pedig, a Selyem utca torkolatában a nagy művelődési központ. így most lehetőség nyílik arra, hogy a kissé hoszúra nyúlt tatarozás, korszerűsítés után a Korona szép és hatalmas épülettömbjén belül, eredeti hivatásának megfelelő feladatait teljesíthesse. A szálloda: természetesen jóval kevesebb szobával, hiszen a modernizálás fürdőszobák berendezését is jelenti: de a mennyiségi csökkenés megtérül a minőségi javulással. Remélhetőleg ez vonatkozik majd az étteremre, a falatozóra és más egységekre is. A megvalósulásról majd az építkezés után számolhat be az újság, a fogadtatásról pedig a közvélemény, amelyik már régóta vár egy nyugodt, kellemes, tiszta és nem túl drága étkező, beszélgető, kávézgató-poharazgató szórakozóhelyet saját városában. Befejezésül még egyet: jó lenne, ha az épület tovább vinné a Korona nevet, hiszen ennek ott. azon a helyen másfél évszázados hagyománya van, s nincs már ennek a névnek semmilyen feudális tartalma, jelentése, restaurá- ciós nosztalgiája. Hiszen a város új lakóinak is erre jár a nyelvük, annyira benne van a név a város levegőjében, hozzátartozik történelméhez. Ezzel is őrizhetjük szépet és nagyot akaró, városgyarapító őseink emlékét- Margócsy József KM i&BABt melléklet A 9 m 1# ■ #ff r Bartha Gábor
