Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-25 / 225. szám

1982. szeptemb'er 25.^^ Tisztelt Bakó Béla! Amikor megálltunk a barabási kőbá­nya hetven méteres fala alatt, akkor ön. felmutatott úgy negyven méter magas­ra, s csak annyit mondott: onnan estem le. Aztán hozzátette, szerencsére apró kő volt lenn, így nagyobb baj nem tör­tént. Néztem a karját, melyet nem ép­pen csodásán öltögettek-kapcsolgattak össze. Arra a kérdésre, hogy mi még a következmény, mosolyogva mutatta: ha behajlítja a könyökét, nem éri el a fü­lét. Hadd tegyem hozzá, hogy ön azóta is a nyolckilós kalapáccsal aprítja a kö­vet, brigádvezető, emelget, dolgozik, mintha mi sem történt volna. Nem tagadom, csodáltam, sőt, csodá­lom önt. Tartásáért, keménységéért, szívósságáért, ellenállóképességéért. De talán még jobban azért a szemléletért, amit a kis történetből kiolvastam. Más, ha ilyesmi történik vele, mit ilyesmi, ennél kisebb dolog!, akkor módszeresen kialakítja magában a sajnáltatás mód­szerét, hősi legendákat beszél baleseté­ről, fájdalmasan ecseteli a történteket, s talán hosszú-hosszú ideig él a baj kö­vetkezményeiből. De nemcsak a baj fizikai következmé­nyei képesek az embereket panaszko- dóssá tenni. Sokan, de milyen sokan vannak, akik kis vagy nagyobb, valós vagy vélt sérelmek műsebeit nyalogat­ják, éveken át, miközben elfelejtik, hogy minden bajra a legjobb orvosság a cse­lekvés. Az ön keménységében és őszin­teségében a legjobb ellenpéldát láttam arra, ami manapság annyira szembe­szökő. A panaszkodásra, az önsajnálta- tásra. Tagadhatatlan, szinte nincsen em­ber, aki élete során ne esne le. Hol va­lóban magasról, hol jelképes piedesz- tálról. Néha csak álmai felhőjéről. De vajon mi kell ahhoz, hogy valaki fel tudjon állni, s gyógyultan újra a mun­katársai, családja tagjai közé lépjen? Önt nem kényeztette el az élet. Ahogy tudom, mindig keményen, méghozzá na­gyon keményen dolgozott. Húsz eszten­deje kőbányász. Egyszerűen sosem en­gedhette meg magának azt a luxust, hogy lazítson. A tartós próbatétel jó ed­ző. Fizikailag és lelkileg egyaránt alkal­massá teszi az embert arra, hogy tud­jon kezdeni és újrakezdeni, sérülni és gyógyulni, hogy képes legyen átlépni a műsiralmakon. Nem, ne higgye, hogy most azt akarom mondani, hogy min­denkinek le kellene legalább egyszer esni egy kőfalról. De azt mindenképpen le akarom szögezni: nehézségek nélkül senki nem válik tűrőképes, erős, meg­újulni képes emberré. Sok mindent készen kapnak ma embe­rek az élettől. Van ebben jó is, de meg-' van a hátránya is. A küzdelem hiánya, a kudarc, mely új próbálkozást szül, a saját erő időnként föl nem mérése min­denképpen gyengeséghez vezet. Tudom, ön azóta már sokszor volt kötélvégen azon a kőfalon, ahonnan leesett. Féle­lem nélkül, izgalommentesen. Tapasz­talatával gazdagabban, erejének ismere­tében, tudásának birtokában, óvatossá­gának védelmében, s o mégis-merés da­cával. Kedves Bakó Béla! Ki így, ki úgy megjárja a maga pok­lát, a maga zuhanását. Van, aki képes felállni, van aki fekve marad, akad, aki bele is pusztul. Az ön életének e nem könnyű epizódját azért érzem közügy­nek, mert valós és átvitt értelemben hitet adhat olyanokat, akik a botlástól is félnek. Pedig a botlásból legföljebb horzsolás lehet. De vajon lehet-e követ bányászni kockázat nélkül? Nem. Le- het-e új életet teremteni a csak bizton­ság puhaságában? Nem. Az oktalanság­tól mentes kockázat, a tévedés és bal­eset lehetőségét is hordozó teremtés vi­szont kemény, derűs, nem panaszkodó embereket kíván. A hipochonder, az ön­marcangoló, a köntösét tépő nem is saj­nálatra .méltó, legjobb esetben szánal­mas, de inkább mulatságos. A példa, amelyet az ön élete mutat, számomra erőt adó. Gondolom, mások is okulnak belőle. Láttam és nagyon néztem az ön arcát, miközben történe­téről beszélt. Megfigyeltem: boldog volt, hogy ma is bír, tud dolgozni, örült, hogy kifogott a halálon, a végzet 1. Irigylem, mint minden győztest. Nem a győzel­met irigylem, hanem a hozzávaló erőt. Bár miért irigylem? Inkáb ■ azt javas­lom másnak is: próbáljuk leg utánoz­ni! Még sok találkozásban emélve üdvözlöm-: HÉTVÉGI INTERJÚ Papp Gábor igazgatóval, az HTESZ megyei társelnökével a műszakiak alkotókedvéről Mit jelent önnek szaki”? az a szó, hogy „mű' — Mérnök vagyok, tehát elsősorban mun­kát, alkotást, és természetesen sok minden mást, ám ezeket felsorolva már nagyon bő- vítenénk a kört. De engedje meg, hogy én is feltegyek egy ilyen sujnmás kérdést. Ón sze­rint mi lehet az az egyszerű termék, amely­ben benne van az ország egész műszaki kul­túrája ? 0 Csak bonyolultra tudok gondolni... — Szerintem például egy zsilettpenge is. Egy penge reprezentálja az ércbányászatot, a kohászatot, sőt az egész metallurgia fej­lettségét, hogy a részletekbe ne menjek bele. Régen fogalom volt egy damaszkuszi kard, egy velencei tükör — ismerték az egész vi­lágon. Ma bonyolultabbak a dolgok, de gon­doljon bele: ahol igazán jó zsilettpengét tud­nak gyártani, onnan érdemes más műszaki cikket is megvenni ... A Tehát a hasonlat: „cseppben a tenger”... w Folytassuk ezt a gondolatmenetet, mert éppen a múlt héten megnyílt műszaki hónapról szeretném kérdezni, mint a rendező MTESZ megyei szervezetének társelnökét. Milyennek látja ön Sza- bolcs-Szatmár műszaki értelmiségét? — Még mielőtt magára á kérdésre érdem­ben válaszolnék, engedjen meg egy látszatra formai, de lényeges kiegészítést. Műszaki és közgazdasági hónapról van szó, s ez szerin­tem alapvető a rendezvénysorozat megítélé-r sében. Sokáig talán el is választották a mű­szaki és a közgazdasági területet, ma viszont olyan szoros az összefüggés; hogy mérnökök körében nem győzzük hangsúlyozni: nem elég csupán egy kitűnő műszaki megoldás, ha az aránytalanul drága, ha például sok olyan anyag kell hozzá, amit csak valutáért tudunk beszerezni. A műszakinak tehát nél­külözhetetlen a közgazdasági szemlélet. De fordítva is igaz: a közgazdásznak nem csu­pán pénzben, hanem műszaki szempontokat, lehetőségeket is figyelembe véve kell dön­teni. Valójában jogos a hangsúlyozás, ez ki­tűnt az eseménysorozat megnyitó beszé­déből is, amelyben az is elhangzott: „A műszaki, fejlesztési feladatok megoldá­sában döntő szerep hárul a műszaki, gazdasági szakemberekre...” — Megyénkben pedig különösen is, hiszen az itt dolgozó műszaki, gazdasági értelmisé­giek közül sokan sajátos helyzetben vannak. Végigélték a megye extenzív fejlődését, az ipartelepítést, s most az intenzívvé tételben is helyt kell állni. Az előző kérdésre adandó válaszhoz azonban segítséget kell kérjek, minthogy magam csak egy részterületet il­letően mondhatnék alapos véleményt a mű­szaki értelmiségről. A megye vezető politi­kai testületé viszont átfogóan fogalmazott, amikor kimondta: „A műszaki értelmiség egészében megfelelő felkészültséggel, de vi­szonylag kevesebb tapasztalattal végzi mun­káját, a legtöbb üzemben következetesen ér­vényt szerez a minőségi követelményeknek, vállalja a műszaki-technikai fejlődés fel­adatait, a munkaszervezés, az irányítás kor­szerűsítését. Többségükre a kezdeményező­készség, az új feltételekhez és gazdasági kö­vetelményekhez való felzárkózás a jellemző.” Saját szűkebb szakterületem, az áramszol­gáltatás és a hozzá kapcsolódó műszaki-gaz­dasági kérdések az én tapasztalataim szerint is alapvetően hasonlóak, azzal a különbség­gel, hogy egy régebbi, jól szervezett műszaki munkáról van szó, képzett, gyakorlott szak­gárdával. A Adott tehát a megyében egy viszonylag v fiatal műszaki, gazdasági értelmiség. Milyen szerepet tölthetnek be ennek éle­tében a tudományos egyesületek, az MTESZ megyei szervezete? — Két alapvető tényt kell elsőként hang­súlyozni. Az egyik: a tudományos egyesület­ben hivatali kötöttségek, rang, beosztás fél- retételével „kiélheti” műszaki hajlamait a fiatal pályakezdő és az idős, esetleg nyugdí­jas, nagy tapasztalatú mérnök egyaránt. Olyan területeken is kamatoztathatja tudá­sát, amelyet munkája során esetleg évszám­ra nem is használ. Ide kapcsolódik a másik nagy lehetőség is. Közismert: a műszaki tu­dás öt esztendőnként elavul, ha nem tartják frissen, ha nem újítják meg. Ehhez az állan­dó megújításhoz pedig kitűnő lehetőségeket teremtenek a tudományos egyesületek, mi­közben gyakran a megye, a város, a válla­lat számára is használható javaslatokat is kidolgoznak. Ide sorolnám még az MTESZ által szervezett sok tapasztalatcserét és az „Nem elég csupán egy kitűnő mű­szaki megoldás, ha az aránytalanul drága, ha például sak olyan anyag kell hozzá, amit hsak valutáért tu­dunk beszerezni. I műszakinak te­hát nélkülözhetetlen a közgazdasági szemlélet.De fordítva is igaz: a közgazdásznak nem csupán pénz­ben, hanem műszaki szemponto­kat, lehetőségeket is figyelembe véve kell dönteni.” ugyan kisebb számú, de mindenképpen nél­külözhetetlen külföldi tanulmányútokat. A Ne haragudjon, de mindjárt beleka- w paszkodnék e két utóbb említett ténybe. Akik szervezik és elmennek ezekre a hazai vagy külföldi tanulmányutakra, rendszerint örömmel teszik, mások vi­szont azt mondják, kirándulás közpén­zen, munkaidőben. Mi erről a vélemé­nye? / — Visszanyúlnék egy gondolat erejéig né­hány évszázadot a történelemben. Annak idején, mielőtt a céhlegény mester lett, ,yval- colni” ment, azaz tapasztalatokat szerezni más céheknél, itthon és külföldön. Az iskola egyszerű elvégzése, maga a diploma ma sem jelenti a szakma teljes ismeretét, ahhoz ta­pasztalat, gyakorlat kell. Nyilvánvaló, hogy a bonyolult gépek világában csupán prospek­tusokból nem lehet technológiát tanulni, azt működés közben kell látni, tapasztalni. De tovább mennék: egy konstruktőr csak akkor tudja a mércét feltenni kellő szintre, ha tud­ja, hol áll a nemzetközi mezőny. Sokszor hallottam már, hogy a tudomá­nyos egyesületek különböző tanulmá­nyokat készítenek. Miért nem szakter­vező intézetekkel készíttetik el ezeket a megrendelők, mi az a plusz, amit a helyi szakemberek nyújtanak? — Több oka van; mondhatnám elsőként a legegyszerűbbet, hogy az ilyen tanulmányok a szaktervező intézeteknél nagyon sokba ke­rülnek, s egyszerűen nincs rá pénz. De ez a válasz leegyszerűsítése volna. Talán egy he­lyi és saját szakmámból vett példával job­ban tudnám érzékeltetni. Az Elektrotechni­kai Egyesület munkacsoportja készítette el Nyíregyháza közvilágításának perspektivi­kus tervét. Egy minden utcára, lámpahelyre, villanyoszlopra, trafóra kiterjedő tervet egy­szerűen nem tudott megrendelni a város ta­nácsa. Az újonnan épülő városrészek terve­zői viszont sokszor eltérő koncepcióban írták elő a közvilágítás kiépítését. Az egyesület segített, egyben szép munkát adva a lokál- patrióta műszaki szakembereknek. Elkészült az a városi terv, amelyet oda lehet adni a tervezőknek, akik a részletek megtervezésé­nél már az egészet is láthatják — függetle­nül attól, hogy más területek fejlesztése mi­kor valósul meg. Az, hogy végül is Nyír­egyháza közvilágítása az ezredfordulón nem toldozott-foldozott, hanem egységes és szép lesz, abban benne lesz az Elektrotechnikai Egyesület egy szakembercsoportjának áldo­zatkész munkája is. Tehát hasznos, alkotó munkát végezhet­nek a tudományos egyesületekben? — Feltétlenül, bár nem csupán a tapaszta­latcserék, tanulmányok készítése reprezen­tálja ezt. Legalább ilyen fontosnak tartom azt is, amikor elkészült megyei, ágazati ter­vek, koncepciók értékelését, véleményezését kérik a tudományos egyesületektől. A VI. ötéves terv előkészítése időszakában számos példa volt arra, hogy az egyes résztémákat, a lehetséges tervváltozatokat kiadták az egyesületeknek, mondjanak róla véleményt. A felsőszintű, politikai döntések szakmai alá­támasztásához hozzájárulni szintén igen nagy felelősséget jelent. A Most avatták fel Nyíregyházán a Tudo­mány és Technika Házát, amely szemre nagyon látványos. Várható ettől a mű­szaki gazdasági értelmiség társadalmi életének megélénkülése is? — Való igaz, reprezentatív épületben ka­pott helyet a TIT-tel és a Közgazdasági Tár­sasággal közösen az MTESZ. Mintegy har­mincmillió forintba került ez a létesítmény, amelyhez az említett három szervezet köz­pontja, a megyei és a városi tanács valamint tíz, elsősorban sok műszaki szakembert fog­lalkoztató vállalat adott pénzt. Igyekeztünk célszerűen megterveztetni. Régi igény példá­ul, hogy legyen egy olyan konferenciaterem, ahol egyszerre kétszáz szakember leülhet, kaphat tájékoztatást, cserélhet véleményt. Eddig csak kölcsön kérhettünk, s nagyon ne­héz volt időpontokat kijelölni. Itt van ilyen termünk, és szinkrontolmács-berendezéssel akár nemzetközi konferenciát is lebonyolít­hatunk. Ez nemcsak a mi munkánk feltéte­leit javítja, hanem Nyíregyháza rangját, le­hetőségeit is emeli. Vannak még hatvan és harminc fős tanácskozótermek, tízszemélyes munkabizottsági szobák, klubok, kiállítóter­mek. A Mint nyíregyházinak, nagyon jólesik hallani ezt a gyarapodást, de ne vegye udvariatlanságnak a kérdést: mai gaz­dasági helyzetünkben nem luxus ez? — Más is megkérdezte már, de csak visz- szakérdezni tudtam: mihez képest? Ha azt mondom, húszéves az MTESZ megyei szer­vezete, s immár jó tíz éve gyűjtjük a pénzt erre a létesítményre, negyedik helyen „la­kunk” s korábbi, szűkössé vált helyek után — azt hiszem, aligha méreteztük túl. Együtt építkezett a MTESZ, a TIT, Közgazdasági Társaság. Nagyobb termeink, létesítménye­ink közösek, hogy jobban ki lehessen hasz­nálni — erre nagy gondot fordítottunk. Ér­demes arra is pillantást vetni, kik használ­ják. Mindenekelőtt húsz tudományos egye­sület, amelynek 4600 fős tagsága 3—400, a továbbképzést, műszaki fejlesztést előmozdí­tó előadást, tanfolyamot, tapasztalatcserét szervez évente. Eleken a rendezvényeken a termelésben hasznosítható ismeretek ára­molnak megyénkbe külföldről és az ország más részeiről. Csak az Elektrotechnikai Egyesület közép- és felsőfokú energetikusi tanfolyamain évente 350—600 szakember vé­gez. Évente szintén több száz szakember ta­nul a Gépipari Tudományos Egyesület tan­folyamain, jelentős részük olyán szakmából kap munkavállalásra jogosító oklevelet, amelyet másutt nem tud megszerezni, de a megye iparának szüksége van rá (például targoncavezető, minősített hegesztő). Ez csak a mi területünk és még nem említettem a Közgazdasági Társaság munkáját, a TIT szakmai — és nyelvtanfolyamait. Tehát, ha az új ház megtelik élettel, feltétlenül hasz­nos szellemi műhelye lesz a megyének. Kü­lön érték, hogy az értelmiség különböző ré­tegeinek együttműködését (már csak az el­helyezésből adódóan is) lényegesen segítheti. A Tudomány a gyakorlatban, innováció, w hatékonyság — immár mindennapjaink kulcsszavai lettek. Mit jelentenek ezek a tudományos egyesületi vezetőnek? — Ennek kifejtésére aligha lenne lehető­ségünk egy beszélgetés keretében, csak a megvilágításra vállalkozhatunk. Az idei mű­szaki és közgazdasági hónap központi témá­ja például az, hogy mit tehetnek fi. egyesü­letek a mezőgazdaság ipjari hátterének mű­szaki, tudományos fejlesztéséért. Előadások, konferenciák, ankétok foglalkoznak a kér­déssel, különböző szakterületek szemszögé­ből értékelik. Nyilván sok jó javaslat hang­zik majd el, amelyek hozzájárulhatnak a célszerűbb, hatékonyabb munkához. Azt is el kell mondani: nem elefántcsonttoronyban tudományoskodunk. Egyre erősödnek városi intézőbizottságaink Mátészalkán, Nyírbá­torban, Kisvárdán, jól működő üzemi cso­portok vannak a nagyüzemekben — tehát nagyon fontosnak tartjuk, hogy a minden­napi gyakorlatot is segítsük. Kedvező ehhez Ön szerint a műszaki, gazdasági szakemberek közérzete? — Sokszor hangzik el mostanában, hogy nincs elég presztízse a műszaki értelmiség­nek. Az is, hogy nehéz gazdasági körülmé­nyek között dolgozunk, nincs lehetőség kiug­ró teljesítményekre. Ezekben van igazság, de a megállapítás önmaga nem elég, mert arra szintén több példa van megyénkben is, hogy fiatal szakemberek — esetenként veze­tő beosztásban — kiemelkedő eredményeket produkálnak. A kezdeményező, jó munkát rendszerint minden vezető megbecsüli — mert abból él a gondjaira bízott vállalat, gazdaság. Én megfordítanám a sorrendet, mint az a Tudomány és Technika Háza ava­tásán is tették: szakembereinknek tudniuk kell hatni környezetükre, hogy az igényte­lenség, a konfliktusok elfojtása, a közügyek­től való elfordulás helyett a versenyszellem, a fejlődéssel való lépéstartás, a követelmé­nyekhez történő gyors és rugalmas alkal­mazkodás elve érvényesüljön. ^ Köszönöm a beszélgetést. Marik Sándor KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents