Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-18 / 219. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET JäKkHpiÉk Huszár Istvánnal, a Társadalomtudományi Intézet főigazgatójával Wr ifjúságról, társadalomról Tisztelt Jeneiné! Elnézését kérem, hogy levelével csak most foglalkozunk. Azonban az írásában felvetett gondolat fontos — és nemcsak Jósavárosban aktuális — ezért a lényegét közreadjuk. „Lakógyűlést hívtunk össze — írja többek között — amelyen részt vettek a Jósaváros problémáit ismerő és segítő olyan szervek, mint a városi tanács, a körzeti tanácstag, a házkezelőség, az újonnan alakult távhő szakemberei, a helyi pártalapszervezet titkára, hogy lehetőségeikhez mérten segítségüket nyújtsák a felmerülő problémákhoz. Sajnos, az itt működő lakóbizottság legnagyobb megdöbbenésére a 90 családot magába foglaló házból mindössze tizenkét személyt érdekelt mindaz, ami valamennyiünket érdékelne, foglalkoztat, ami feladatot is adna a lakóbizottság munkájához. Korábban szerveztünk ■társadalmi ínunkát és a lakóbizottság segítséget nyújtott ahhoz, hogy épületünk elérte a „Tiszta udvar, rendes ház” címet. Ennek ellenére elszomorító, hogy az emberek többsége közömbös a közösség dolgai iránt. Szükség volna valamennyi itt élő lakó közösségi munkát szerető és segítő kezére, akaratára. Helyzetünket ezután borúlátóan ítélem meg. Kissé idegesen írom e sorokat, mert nehezen tudom mindezt megérteni. Szerintem a tájékoztatás hiányára sem lehet hivatkozni, hiszen lakógyűlésünk előtt mind a kilencven család postaládájába írásos meghívót dobtunk be. Minket minden érdekel, ami körülöttünk történik. Sajnálom, hogy kevesen vagyunk, de szeretnénk meggyőzni az embereket arról, adni talán még ''’jobb, mint kapni.” Megértjük borúlátását. A kilencven és a tizenkettő között igen nagy a különbség. Sajnos, a közömbösség sokkal inkább megtalálható a lakótelepeken — ez Budapest és a többi nagy város gondja is — mint a falvakban, vagy a kisebb településeken, ahol az emberek évtizedeken át egy utcában, szomszédságban élnek, ismerik egymást. A telepszerű, sokemeletes panel közé sok helyről települt embereknek más az érintkezési lehetősége, más az otthontartóz- kodásuk, az életvitelük, mint a falvakban, a kertes házakban. Az előszoba ajtón nem lehet úgy átköszönni, ismerkedni, mint a kerítésen át. Természetesen ez a magyarázkodás kevés, az előszoba ajtó ki is nyitható. Az Ön által felvétett gondot esv egész sor, társadalomtudománnyal foglalkozó szakember vizsgálja. Könyveket, tanulmányokat írnak tapasztalataikról. E problémát e rövid cikk keretében kifejteni lehetetlen, csak érinteni tudjuk. Ennek ellenére állítom, minden helyes szó, minden jó irányba ható mondat nyom valamit a mérleg jobbító serpenyőjében. Ilyen az Ön írása is, ezért adjuk közre. Én sem vagyok elégedett az elért eredményekkel. Valami bátorítást, bíztatást azonban az Ön sorai is adnak, amikor a szervezett társadalmi munkáról ír és tudtul adja, hogy elnyerték a „Tiszta udvar, rendes ház” -címet. Tehát valamit már közvetlen környezetükért is tettek az ottlakók, illetve az ottlakók egy része. Én nagyon remélem, ha nem máról holnapra is, de az idő előrehaladtával, az ismeretségek szélesedésével többen mennek majd el egy- egy lakógyűlésre és többen fognak ásót, kapát, illetve egyre többen vigyázzák majd az elültetett fákat, virágokat. Remélem, hogy a városunkban oly szépen terebélyesedő „Együtt Nyíregyházáért” mozgalom, amelyben már tízezrek vállalnak társadalmi munkát, a jövőben egyre termékenyítőbben hat majd a környezet építésére, szépítésére, megvédésére is. Akik ezekben a hetekben önszántukból almát szednek, vagy üzemekben végeznek pluszmunkát, előbb-utóbb odafigyelnek azokra a létesítményekre, amelyek azokból a pluszforintokból épülnek, ami az ő munkájukból jött össze. Azt is remélem, ha valaki az ilyen parkot, óvoda vagy iskola játszóterét, az ott elhelyezett felszereléseket rongálná, az ellen mind többen lépnek fel. Kérem, önzetlen, nemes fáradozását ne hagyja abba. Én bízom abban, hogy a lakótelepeken is mind közelebb kerülnek egymáshoz az emberek, de ezért még sokat kell tennünk. Tisztelettel: Huszár elvtárs közgazdász, s eddig elméletben is, gyakorlatban is közgazda- sági kérdésekkel foglalkozott. A legutóbb Nyíregyházán rendezett országos elméleti tanácskozáson tartott bevezető előadásának a témája mégis az ifjúság és a társadalom volt... — Vagyis azt akarja mondani, hogyan tévedtem messze a szakmámtól? Erre azt válaszolhatom: semmilyen kérdéstől nem szoktam elzárkózni. Különben sincs olyan téma, amiről ne lehetne őszintén beszélni. Komolyra fordítva a szót: a szakmám válóban a közgazdaságtan, s eddigi munkahelyeimen is a gazdaságpolitika dolgai, leginkább annak stratégiai kérdései érdekeltek. De nem ide- genikedek semmilyen gyakorlati kérdéstől sem. Mint közgazdász, úgy vélekedek, hogy a közgazdaság sohasem öncél, mindig a leghatékonyabb eszköz — segítség a társadalom alapkérdései megoldásához. Lukács György mondja: a marxi közgazdaságtan mindig a társadalmi lét totalitásából indul ki és mindig oda is tér vissza. Régebben is úgy vélekedtem, hogy a gazdasági fejlődés eredményeit soha nem lehet csupán önmagával a gazdasággal mérni. A gazdasági eredményeket úgy kell fogadni, mit adott az egész társadalom javára. Persze ez a személyes vonzódás. Hivatali indokkal is alátámaszthatom a ki nem mondott kérdését. A Társadalomtudományi Intézet az ifjúságkutatás országos bázisintézete. Ezért hivatali köteles- ségszerűen is mentem Nyíregyházára, örömmel vállaltam, hogy véleményt mondjak az ifjúság társadalmi helyzetéről, annak ellenére, hogy a kutatásnak még csak a kezdeti stádiumában vagyunk, s az ott elhangzottak természetesen nem kiérleltek. Miért éppen Nyíregyháza volt e fontos kérdés megvitatásának színhelye? — Semmiképp sem azért, mert ott még nem volt ilyen tanácskozás. Aki figyelemmel kísérte a Központi Bizottság által szervezett elméleti konferenciákat, tudja: az ország vidéki városaiban gondoltunk át több más fontos elméleti kérdést is. Most egy olyan megyében akartuk szervezni a tanácskozást, ahol az ifjúsági kérdésekkel való foglalkozásnak igényes és kialakult bázisa van. Két város került így szóba. Végül is milyen érvek alapján döntöttek? — Két érv szólt Nyíregyháza mellett. Az egyik, hogy Szabolcs-Szatmár népességében a fiatalok aránya viszonylag magas. A másik, hogy a nyíregyházi tanárképző főiskola — amellett, hogy kitűnő feltételeket teremtett számunkra — nagyon nagy missziót tölt be az ifjúság nevelésében. Nem csupán 2800 hallgatójával, hanem azzal, hogy tanítókat, tanárokat bocsát ki, akik maguk is nevelik az ifjúságot, s akik ugyanakkor túlmutatnak a városon, a megyén. A Kérem, foglalja össze, milyennek érté- w keli a vitát, mit tart a tanácskozás legnagyobb erényének? — Azt, hogy a résztvevők felelősen, politikai érettséggel tanácskoztak. Kifejezésre jutott, hogy szeretnék az ifjúság nevelésében elért eredményeket megóvni, gyarapítani. Ennek tudom be az aggodalmat is; számos tekintetben gyengeség jellemzi munkánkat, s az ifjúság egy részénél szaporodnak a negatív jelenségek. Az ifjúságpolitika gondjai is szaporodnak. A nyílt, szókimondó tanácskozás felvállalta, hogy olyan gondolatokat is megfogalmaz, amelyek elemzéséhez, hasznosításához még további vitára van szükség. Ilyen módon a tanácskozás beillett abba a programba, amelynek a célja segíteni a legfelsőbb szerveket egy offenzív program kidolgozásában. Előadásában azt mondta,' hogy mai konszolidált viszonyaink közepette sok lett az új, a korábbi világképtől eltérő jelenség, s bizonyos gondjaink egy része ebből következik. Nincs ebben ellentmondás? — Konszolidált viszonyok között is sok lehet a társadalmi gond, az új, szokatlan jelenség, vagy éppen ellentmondás, amelyekre új módon kell válaszolni. Anakronisztikusnak tűnik, de mélységesen igaz: bizonyos korábbi társadalmi gondok akkor fogalmazódnak meg élesebben, amikor e gondok megoldásának lehetőségeihez is közelebb kerülünk. Néhány évvel ezelőtt például nem beszéltünk hátrányos helyzetű rétegekről. Most viszont igen. És pontosan akkor, amikor a korábbi fogyasztási szintet kétszeresen-há- romszorosan is meghaladtuk! Ezért, mondom, hogy ma nem az ifjúságpolitikai kérdések kiéleződésének időszakát éljük (nem tagadva a gondokat), hanem abban a korban, amikor már elég tapasztalattal, ismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy a jó évtizede hozott ifjúságpolitikai határozat után, a középtávú jö,.Egyik barátom megjegyezte: a tanácskozáson mondott bevezetőmben negatív módon szóltam az Ifjúság néhány kérdéséről. Ez igaz. im ahhoz, hogy meg tudjuk védeni elért eredményeinket az kell, hogy meghaladjuk azokat. Egyáltalán: a tanácskozások, szellemi és politikai munkánk célja az lehet, hogyan tudunk túlhaladni. Ez a biztosítéka a megőrzésnek. Ezért kerülnek élesebb megvilágításba a negatív jelenségek.” vő eshetőségei talaján módunkban van számos ifjúságpolitikai kérdést napirendre tűzni. És ezeket mi tűzzük napirendre! Nem csupán azért, hogy beszéljünk róla, hanem azért, hogy továbblépjünk a „megőrizni- meghaladni” dialektikája alapján. Ha lehet, egy szubjektív dolgot elmondanék. Egyik barátom megjegyezte: a tanácskozáson mondott bevezetőmben negatív módon szóltam az ifjúság néhány kérdéséről. Ez igaz. Ám ahhoz, hogy meg tudjuk védeni elért eredményeinket, az kell, hogy meghaladjuk azokat. Egyáltalán: a tanácskozások, szellemi és politikai munkánk célja az lehet, hogyan tudunk túlhaladni. Ez a biztosítéka a megőrzésnek. Ezért kerülnek élesebb megvilágításba a negatív jelenségek épperi a konszolidált viszonyok között, mert a siker reményében lehet velük foglalkozni. 9 Miben látja a fő gondokat? — Hogy a lassúbb gazdasági növekedés körülményei közepette, akkor, amikor a közeljövő társadalmi programja „csak” az élet- színvonal megőrzése, nehezebbé váltak az ifjúság pályakezdésének feltételei. És ezért a munkahelyi viszonyok javítása (beleértve a teljesítménynek, a képzettségnek megfelelő bérezést, a szakmai előrehaladást) különös figyelmet érdemelnek a társadalom részéről. Az önálló életkezdés, családalapítás, lakáshoz jutás feltételed is nehezebbé válnak. A harmadik gond, hogy az új jelenségek zavarba ejtik az ifjúság széles köreit, úgynevezett értékorientációs zavarokhoz vezethetnek. Erről ott többen is kitűnően szóltak. 9 Milyen fajta zavarokról beszélhetünk? — Ilyen kérdések fogalmazódnak meg: milyen perspektívát nyújt a most felnövekvő generáció számára a szocializmus? A tudományos munka nem tart még ott, hogy ezekre választ adjon. De bizonyos működési zavarban van az ifjúsági szervezet és az ifjúság nevelésére hivatott intézményrendszer is. Ebben látom a fő problémát. Ismétlem; a pályaorientáció, a pályakezdés, az önálló életkezdés feltételeinek átgondolására, az ifjúság tudati-eszmei állapotára, az ifjúságpolitikával és az ifjúság nevelésével foglalkozó intézményrendszerre kell irányítanunk a fő figyelmet. Az ifjúságpolitika a társadalompolitika szerves része, amely alapjaiban érinti társadalmunk fejlődésének koncepcionális kérdéseit. A Szeretném, ha kifejtené, mit értsünk ^ az alatt, hogy működési zavarban van az ifjúsági szervezet, illetve az ifjúsággal foglalkozó intézményrendszer? — Hogy például a KISZ egyre kevésbé fogja át az ifjúság egészét, ajánl, szervez az ifjúság számára vonzó programokat. A felülről kezdeményezett programokban a KISZ-tagok egy része nem nagy lelkesedéssel vesz részt. Az ifjúság egyes rétegeinél sem az érdekképviselet, sem a programok nem igazodnak eléggé a valós társadalmi problémákhoz. £ És ezért sokan a KISZ-t hibáztatják. w Egyetért velük, Huszár elvtárs? — Én nagyon nem szeretem, ha az ifjúság körében fellelhető gondokért a KISZ-re hárítják a felelősséget. Mert ha igaz — és mélységesen igaz —, hogy az ifjúságpolitikáért a társadalom egésze felelős, akkor egy offenzívabb, attraktívabb KISZ-munka feltételeit is a társadalom egészének kell megteremteni. Ifjúsági szövetségünk legutóbbi kongresszusa nagyon szépen megfogalmazta ezeket a feltételeket, de az egész társadalom közreműködése nélkül ebben nem sokra mehet. A KISZ KB titkára, Varga-Sabján elvtárs is elmondta, hogy a KISZ jogosítványai fogyatékosak. Nem lehet az ifjúsági szövetségre fogni az iskolarendszer gyengeségeit sem. E témában igen jó határozatot hozott legutóbb pártunk Központi Bizottsága. Erről most nekem különösebben nem érdemes szólni, hiszen a testület nyomatékosan megfogalmazta a koncepciókat. Az ifjúságpolitika számos elemét is megfogalmaztuk már. Ezeket kell egységbe rendezni, de tudjuk, ez nem egyszerű dolog. A Arról van itt szó, hogy a döntés önma- v gában bármilyen kitűnő is az — nem elég? — Bizony nem. A társadalmi folytpnosság azt jelenti, hogy azt generációváltozások közepette kell biztosítani. Egyszerűen arról van szó: aki át akarja venni a stafétabotot, az világosan tudja, hogy az a stafétabot az övé, hogy rajta is múlik, az a csapat hogyan halad előre, milyen helyezést ér el. És akarjon is győzni a társadalmi haladásban! Gondolom, ez sem egyszerű, hiszen az ifjúság helyzete erőteljesen differenciált... — Ifjúságunk rétegzett és sokféleképpen az. A rétegzettség egyik eleme az életkor. Más a harmincéves fiatal, mint a tizenéves. Rétegzettek fiataljaink a szülők társadalmi, jövedelmi és vagyoni helyzete szerint is. És rétegzett ifjúságunk a műveltségi színvonal szerint. (Nyugodtan állítom, ez teljesen független az iskolai végzettségtől.) Rétegzett területileg, mert például egészen másként jelentkezik a lakáshelyzet a nagyvárosban, mint a kicsiben és megint másképp a falun. De még a falvak között is vannak különbségek. Ez a rétegezettség nem egymás mellett van, hanem át-, meg átmetszi egymást. Egy negatív elemet pozitív kompenzálhat, ugyanakkor előfordulhat, hogy pozitív elemek negatívvá összegeződhetnek. Nyilván az utóbbiak jelenthetnek kiélezett gondokat. Épp ezért kell ezekre különösen nagy figyelmet fordítanunk. A tanácskozáson is elhangzott, hogy a szakmunkás-, illetve a műszaki pályák vonzereje csökkent az utóbbi időkben. Aztán szó esett a több generációs segédmunkás ifjú rétegek helyzetéről. Attól óvni kell önmagunkat, hogy mindig globálisan közelítsük az ifjúság problémáját, bár kétségtelen, vannak átfogó jellegű gondok is. % Beszéltünk' a felnőtt társadalomról, ^ tennivalóiról. Milyen szerepet szánna az ifjúságnak saját helyzete javításában? — Csak a fiatalokkal közösen lehetünk túl a gondokon. Nem csak értük, velük is szükséges dolgoznunk. A társadalmi tevékenységhez nagyobb teret igényelnek a fiatalok, s az igény mellett készség is mutatkozik a közös munkára. Mi ugyan gondokról beszéltünk (mert ez volt a munkánk), de e területen öröm is van, sajátos öröm. Az egyik előadó hangsúlyozta is a felnövekvő generáció magas képzettségét, műveltségét, hogy például milyen sok érettségizett szakmunkásunk van már. Ez nem csak a magasabb szakmai műveltséget, de a társadalmi, politikai kérdések iránti érdeklődést, a részvételre való készséget is jelenti. Szerintem ez nagy erőforrás, olyan tartalék, amivel akarnunk és tudnunk kell jól gazdálkodni. A negatívumok tehát pozitívumokká ^ változtathatók? — Igen, ha mi felnőttek akarjuk. Egyszerűen bízni kell a fiatalokban, feladatokat kell adni nekik, azok megoldásában apellálni kell önérzetükre. És nem szabad gyanakvással közelíteni hozzájuk. Építenünk kell türelmetlenségükre is. A társadalomnak még nagyobb területet kell biztosítani öntevékeny munkájukhoz. Rengeteg pozitív tapasztalat van arra, hogy a mai fiatalok mire képesek. Akár a KISZ néhány sikerült mozgalma (mint a szakma ifjú mestere, a fiatal műszakiak, közgazdászok, a fiatal feltalálók tanácsai, klubjai) is mutatják, hogy ez így van. Mennyi nagyszerűt találhatunk a művészeti életben! Vagy a diákok sikerét a különböző versenyeken, diákolimpiákon. Aztán az építőtáborok ... A szabolcsi almatáborban járt lányom félnapokig mesélt arról, hogyan dolgoztak, versenyeztek. A fiatalok másutt sem álláspénzt akarnak. Lássuk be: a felnőtt társadalom minden visszás dolga, első rossz tapasztalatuk visszaüt. A jó példa viszont sok jót szül. Nekünk nem kell szégyenkezni ezért az ifjúságért. Ez a mi társadalmunk neveltje. Mi fel tudjuk vállalni ezeket a fiatalokat. Ez ad nekünk erkölcsi alapot ahhoz, hogy a gondokat, az igényeket a jövőre nézve is, elsősorban a magunk számára becsületesen és pontosan megfogalmazzuk. G Köszönöm a beszélgetést. Kopka János 1982. szeptember 18.
