Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-07 / 184. szám

Szabolcs-Szatmár a magyar történetem évlapjain

Megyénk bizánci műkincsei

Országos érdeklődés homlokterébe kerültek

4.

A

z 1848/49. évi forradalom és szabadságharc után, voltaképpen egészen napjainkig még tovább ritkulnak a megyei vonatkozású bejegyzések az országos krónikában. Hiába, a térség a polgári társadalmi életben és gazdaságban is keveset produkált, ami feljegyzésre érdemes lett volna, hiszen a krónikások tucatszámra tüntetik fel a nagy gyáralapításokat is, hol szóltak volna ezek között rólunk? De a szocialista korszakban sem dicsekedhetünk Dunaújváros, vagy Kazincbarcika méretű létesítményekkel. Menjünk ezért sorjában.

O

Á múlt század közepi forradalom és függetlenségi háború után feljegyzett néhány esemény vagy a sikertelen jobbágyfelszabadítással, vagy az elvesztett háborúra következő osztrák elnyomással van összefüggésben.

1850-ből, az őszi hónapokból a szentmihályi zsellérek nagyerejű lázadásáról emlékezik a krónika, akik megtagadták a helyi földesurak robotköveteléseit, mert magukat is felszabadult parasztoknak tartották.

, 1856-ból azt jegyzi fel a krónikás, hogy Szatmárcse- kén felavatják Kölcsey Ferenc síremlékét, de az avatás politikai demonstrációvá vált, hiszen több ezer fő tüntetett az 'abszolutizmus rendszere ellen.

1860. november 30-ról azt írják a kötetben, hogy nagyszabású nemzeti megmozdulás volt Nyíregyházán, az osztrák bérencnek tartott városi tisztviselők ellen.

A következő esztendőben Kisvárdáról szól a hír, hogy honvédegylet alakult a városban.

Becses értékű esemény számunkra is, hogy a megyénkből származó híres tudós orvos, Korányi Frigyes, aki 48- at is végigharcolta, 1861-ben szülőföldjén, Szabolcs megyében kötelezővé tette a himlőoltást. Valóban jelentős esemény ez a hazai közegészségügy és gyógyítás történetében.

A kiegyezés környékéről nem bukkan föl megyei adat, csak egy nagyon szomorú: 1868-ban, a kiegyezéssel határozottan szembeforduló, Kossuth szellemében harcoló Böszörményi László halálának időpontjával találkozunk (február 24.), ám itt sem derül ki, hogy Böszörményi Nagykálló szülötte, itt tevékenykedett több éven át a szabadságharc után, s 1860 körül is ő az egyik agilis szervezője a kiegyezés elleni mozgalomnak.

• A helytörténet iránt valamelyest érdeklődök kitalálhatják, hogy a következő dátum, mellyel megyénk szerepel a kronológiában, 1883 lehet. 1883. augusztus 3-án hirdettek ítéletet a nyíregyházi törvényszéken a híres-hírhedt tiszaeszlári perben. Ez.a tiszaeszlári ügy is csak félig- meddig helytörténet. Egyúttal ugyanis egy nagy országos feszültség, politikai torzulás lokális kisülése.

Ami egyáltalán nem volt véletlen. Igaz, Istóczy Győző fő fészke nem itt volt, de antiszemitizmus itt is volt, a per szervezői csak részben szabolcsiak. S végül is: felmentő ítélet született, Franciaországban, Dreyfuss ügyében nem, csak évtizedek múlva. Egészen pontosan 1899- ben, amikor — s ez is szenzáció! — a párizsi hitközség elnöke táviratban értesítette a nyíregyházi főrabbit, Baruch Arnoldot: Dreyfusst felmentették. Egészen bizonyos, hogy ez a távirat a tiszaeszlári ügy miatt jött Nyíregyházára.

0

1898 február következő dátumunk. A bejegyzett szöveg: Szabolcs megyében sorozatos földfoglaló mozgalmakra és zendülésekre kerül sor. Ide kívánkozott volna legalább még egy mondat, hogy nemsokára, 1899- ben itt tárgyalják az agrár- piozgalom fő agitátorának, Várkonyi Istvánnak sajtóperét is. Az 1918/19-es polgári demokratikus forradalomig és a Tanácsköztársaságig lényegében nem is találunk semmit megyénkről.

Meg kell mondanunk, akkor ^em sokat. Az első adat, ami összefüggésbe hozható lenne megyénkkel, hogy Szamuely Tibort Budapesten letartóztatják. De arról, hogy letartóztatása előtt pár nappal Nyíregyházán jár, s itt már a Belügyminisztérium utasítására merényletet követtek el ellene és testvérei ellen, nem olvashatunk semmit.

Ugyancsak országos publicitást érdemelt volna az a rendkívül éles összecsapás, ami Tiszadobon történt a földéhes parasztok és az ottani katonaság, a Szentgáli- különítmény között. A ke- gyetlenkedő katonákat végül a debreceni munkások fékezték meg, akik kb. 120-an siettek a tiszadobi lakosság segítségére, 1919 februárjában.

A Tanácsköztársaság megyénkben, vidékünkön nagyon rövid ideig, mindössze egy hónapig tartott. Országos összefüggésben a térség éppen azáltal hívta fel magára a figyelmet, hogy a külföldi intervenció először érte el. Mindössze két dátummal szerepel a térség, hogy április 22-én a román csapatok Mátészalkán vannak, s április 26-án a székely hadosztály Nyírbaktán (Baktalóránthá- za) leteszi fegyverét a románok előtt. Április végére már megyénkben leverték a Tanácsköztársaságot.

Mindössze két dátummal szerepelünk az ellenforradalmi korszakban is. Az egyik az 1932. évi nyírturai csend- őrsortűz, ami a korabeli országos közvéleményt is foglalkoztatta, a másik az 1934. január 11 -i nyíregyházi munkástüntetés, melyet a rendőrség kardlapozott széjjel.

A felszabadulásig terjedő időszakból még ide kívánkozott volna Bajcsy-Zsilinszky Endre 30-as évekbeli tarpai

tevékenysége, itteni képviselősége, radikális cikkei. Hiszen erőteljesen ide kötődött ő, ezért kívánta, hogy tarpai földben temessék el.

O Elérkeztünk 1945-höz, felszabadulásunk évéhez. A kronológia utolsó kötete voltaképpen a felszabadulás óta eltelt időszakra vonatkozó adatokat tartalmazza és a könyvhasználatát segítő mellékleteket, mutatókat.

Nem feltétlenül sajnálattal, csak tényként lehet megállapítanunk, hogy e korszakban még tovább apadnak a regionális, helytörténeti utalások, adatok. Ami kevés ilyen adat található, az többnyire a gazdasági és kulturális építőmunkával kapcsolatos.

Megyénk is teljesen jellegtelen adattal fordul elő — ha figyelmünk nem csalt meg — először 1949-ben azzal, hogy a népszámlálási adatok szerint Nyíregyháza lakossága 48 ezer. Ez az adat azután még háromszor megismétlődik, utoljára 1970-ben, amikor Nyíregyháza népességszámát 71 ezernek írják.

De azért van néhány lényegesebb adat is, amit a kötet szerkesztői országos jelentőségűnek minősítettek. Ezek egyike, hogy 1954. május 9-én megtörténik a tiszalöki duzzasztó átadása, üzembe helyezése, aztán, hogy 1962-ben megnyílt a Bessenyei György nevét később felvevő tanárképző főiskola, 1963. augusztus 14-én átadják a hazánkba a Szovjetunióval Záhonynál összekötő új hidat, hogy 1964. június 19-én megkezdi működését a nyíregyházi konzervgyár, végezetül pedig, hogy 1966-ban megtörténik a Szerencs—Nyíregyháza vasúti vonal villamosítása.

V

égezetül és befejezésül mit fűzhetünk hozzá áttekintésünkhöz? A történelmet utólag már nem lehet megváltoztatni. Az történt, ami történt. De az rajtunk is múlik, hogy egy ilyen nagy igényű és nagy terjedelmű országos áttekintésben mily mértékben szerepelhetünk, attól függ, hogy a megyénk múltjában és közelmúltjában történt eseményeket mi magunk mennyire tudjuk elfogadtatni az országos szellemi élettel, köztudattal. Nem utolsósorban a történettudománnyal. Ezért is fontos — többek között — a helytörténetírás folyamatos és színvonalas művelése.

Dr. Hársfalvi Péter

VÉGE

Pardi Anna:

Amikor meghallottam egy szegény rokonom halálhírét

Olyan volt, mint a bakkancsban járó szellő, szürkébb a göröngynél, hetvenévénél ezredévekkel törtebb egy egyenesebb Magyarországért;

tanyán élt, kórházban bukdácsolt, hogy az űrkorszak sugaraként megkapja a mellrák sugarát: s nem öt:

hanem ő sirassa el felnőtt gyerekeit.

Olyan apró volt, mint a kikeleti gólya fészkéből kihullt s fel se vett szalmaszál: ki tudja értékét?

Földes egy szoba konyháját ki jegyzi föl történelemként?

I

Látom: olyan hatalmas, mint a nép.

És olyan törékeny, mint egy magányos öregasszony.

A besztereci szenteltvíztartó edényt (aspersorium) homokhordás közben magános leletként találta 1901-ben Asztalos Áron a háza (Beszterce, Kossuth Lajos u. 44.; nyíregyházi járás) mögötti magas dombon 1 m mélységben. A múzeumalapító Jósa András (1834—1918) egykori feljegyzéseiből és Németh Péter jelenlegi múzeumigazgató adataiból ismerjük a sorsát. A megtalálótól Oláh Géza nyíregyházi ötvöshöz került, aki 1902-ben eladta Jósa András megyei főorvosnak. Ugyancsak vásárlás útján került 1903-ban Jósától végleges helyére: a Magyar Nemzeti Múzeumba (leltári száma: 15/1903). A múzeum gyarapodási jegyzéke 8 tusrajz kíséretében így méltatta a leletet: „Szenteltvíztartó edényt szereztünk Beszterecz- ről (Szabolcs m.) vétel útján, mely byzanczi emlékeink sorát gazdagítja.”

Eltelt ezután 50 év, s — bár 1931-ben Párizsban a bizánci művészet kiállításán is szerepeltették — a művészettörténelem tanácstalanul állt e műtárggyal szemben. Csak 1959-ben Fettich Nándor és 1979-től Vida Mária foglalkozott vele behatóbban. Utóbbi megállapította, hogy a szenteltvíztartó fogantyújának díszítéseként ábrázolt személyek: Kozma és Damján, az Árpád-ház védszentjei. Hasonló korai ábrázolásuk a koronázási paláston (1031) és a királyi korona alsó része, a corona graeca (1074—77, Bizánc) hátsó zománcképein látható. Vida értelmezése szerint a besztereci aspersorium — hasonlóan a koronázási palásthoz és a koronához — műkincs, amely összefügg az Árpád-dinasztiával!

Tény, hogy az ilyen tárgytípus még a legnagyobb múzeumi gyűjteményekben is szinte ismeretlen, s hazai román kori ötvösségi emlékanyagunkban egyedül áll. Németh Péter néhány mégis fellelhető analógia figyelem- bevételével X. század végi, XI. század eleji ötvösműnek ítélte, az 1980-ban Szegeden tartott régészeti tanácskozáson.

Fettich szerint kétségtelenül a kornak egyik legelső ötvöse (cizellálója) készítette a szenteltvíztartót, amelynek részei: a test, a fogantyú és a lábak (magassága: 26,2 cm). Mindhárom rész anyaga azonos: csekély finomságú ezüst.

Az edény eredetileg három lábon állott, de a Nemzeti Múzeumba már 1 hiányos és 1 csonka lábbal került (itt bronzból pótolták). A lábazat és fogantyú tömör öntvény. A lábak oroszlánlábszerűek és felül oroszlánfejben végződnek. A fogantyú csuklóval csatlakozik a két kiugró fül- höz, amelyeket Kozma és Damján orvosszentek szoborfejei díszítnek. A két fej között az edény felső peremére téglalap alakú lemezkéket forrasztottak, amelynek görög felirata magyarul így

hangzik: „Jézus forrása a

gyógyításoknak is.” A felirat is jelzi, hogy e kegytárgyat háznál történő vízszenteléshez használták a keleti (bizánci) keresztény egyház rítusa szerint. Ennek az ún. kis vízszentelésnek volt gyógyítási funkciója is.

A besztereci szenteltvíztartó: román kori ötvös remekmű.

Az edény kétharmad részét a test adja, amely hatszögletű hasáb. A hasáb az alsó felében szélesebb. A két rész perem és lépcsőzetes tag beiktatásával megy át egymásba. Minden oldal egyforma jelentőségű, vagyis fő nézeti oldal nincs. A szenteltvíztartó legfőbb értéke a díszítés, amelynek alapvető elemei: a növényminták (kétfelé ágazó szárú keleti palmetták, azaz stilizált pálmalevelek) és az oroszláhalakok (2 szárnyas és 1 szárny nélküli). Az oroszlán is Krisztust jelentő jelkép.

Az öntvényrészek és a lemezkék egész felülete citromsárga színű aranyozással van futtatva (elektron). Jósa András jó gyakorlati érzékére vall, hogy az aspersoriumról az Iparművészeti Múzeumban galvanoplastikus másolatot csináltatott, amely a nyíregyházi Jósa András Múzeumban megtekinthető.

Beszterec községben az 1968—69. évi feltárás kapcsán Németh Péter a földvár területén, a községtől 0,5 km- re északra a Vársziget nevű homokdombon megtalálta a monostor maradványait. A minden bizonnyal háromhajós, 13,6 m széles kiugró bejárati homlokzattal és toronypárral ellátott templom- épület a XIII. sz. elején keletkezhetett, s régebbi templom alapjaira épült, megtartva annak titulusát is. Ezen első, az Üdvözítő (S. Salvator) tiszteletére szentelt besztereci templom a bizánci hittérítések hatására a X—XI. században épült, s érthetően

bizánci hatásra készített kegytárgyakkal lett felszerelve. A kincseket a tatárjáráskor rejthették el vagy szóródott szét.

A besztereci földvárból más egyházi jellegű tárgyi emlék is előkerült. „Szabolcs vármegye őstörténete” c. írásában Jósa András említést tett a földvárban talált mécses-ről, melyet ő késő vaskori (ún. La Tene kori) időszakból valónak gondolt. Németh Péter viszont újabban megállapította, hogy bronzból készü^. vastagon ezüstözött és görög kereszt mintával díszített gyertya- tartó-töredékről van szó, amely egyidős a szenteltvíztartóval és eredetét Bizáncban kell keresnünk (5,3 cm magas palástjának átmérője: 6,65 cm; három lába van). Díszítése és kivitelezése azonban messze elmarad az as- persoriumétól.

Az igazsághoz tartozik még, hogy sajnos a besztereci földvár ún. belső vár részét 1955- ben útépítéshez történt anyaghordással teljesen tönkretették a régészeti kutatás számára. Éppen ezért is fontos ismertetni szélesebb körben e két bizánci vonatkozású, Szabolcs megyében talált műkincset, mert Németh Péter felfogása szerint: „Talán e két tárgy körüli évtizedes hallgatás és érdektelenség is hozzájárult ahhoz a szomorú tényhez, hogy a besztereci földvár és monostor 1955. évi barbár szétrombolásával immár soha ne derüljön fény használatuk, korai történetük múltünk szempontjából oly fontos szakaszára.”

E szomorú tény ellenére és nagyobb számú eredeti ötvösmű hiányában is szerencsére tanulmányozni lehet a hatását az olyan kitűnő udvari ötvösműhelyeknek, amilyenben példátR a besztereci aspersorium is készült. Ugyanis a középkorban az Ötvösművészet igen nagy befolyást gyakorolt az udvari művészet minden területére, beleszámítva az építészetet is.

Ezt megerősítette a Beszte- recről jelentéktelen távolságra lévő Szatmár megyei Nagyecseden 1975—76. években végzett ásatásai kapcsán Magyar Kálmán régész, amikor feltárta a XI. század első feléből származó sárvári Szent Péter monostort: „A

feltárás faragott kőanyaga a korai királyi központok: Esztergom, Székesfehérvár és Tihany XI. sz. elejéről származó emlékeihez kapcsolható.

A kőfaragványok közül kiemelkedik a nyolcszög alakú törött, oldalainál palmettával díszített kis oszlopfő töredéke. Ez a XI. sz. első felében készülhetett bizánci iskolá- zottságú mester által... a korai mintakincs a honfoglaló magyar fémművesség, a tarsonylemezek, korongok palmettamotívumait őrizték meg kőben.”

Dr. Fazekas Árpád

Csizmadia Attila metszete: a Gyárfás-ház Székelykeresztúron, ahol Petőfi utolsó éjszakáját töltötte.