Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-07 / 184. szám

1982. augusztus 7. A lilmklubmozgalom ■ ii //» r r , lövőiéért ünnepség szemiotikái vizsgá­latát végezte el. A szerkesztő Voigt Vilmos (az etnoszemio- tika legjelesebb magyar alak­ja) igen alapos áttekintést nyújt a kultúra szemiotiká­járól. A kisebb írások között is sok érdekes és értékes akad. Ezek közül a Fehér Márta, Cesafe Segre, Hankiss Ele­mér, Veres Péter, Kanyó Zol­tán és Kunt Ernő rövid dol­gozata emelendő ki. Ez utób­bi konkrét elemzést végez, s a magyar népi temetők sze­miotikái vizsgálatához közöl adalékokat. A bibliográfia — helyesen — említ olyan írá­sokat is, amelyek nem az év­tizedes, rendszeres szemioti­kái vizsgálatok időszakában születtek, sokkal inkább előz­ményeknek számíthatók. Elég itt csak Gunda Bélá­nak néhány tanulmányára gondolnunk (A kereszt mint mágikus jel az agyagedénye­ken, A lakóházat védő mági­kus jelek, Pásztorok és jelek, valamint Sex and Semiotics). A könyv mintegy ötven írása kissé járatossá teszi az olvasót a szemiotika tudomá­nyában, amelynek ismerete mindenekelőtt azért ajánla­tos, mert a szemiotika fő­ként a jövő tudományának tekinthető. (Akadémiai) Erdei Sándor Tudományos Akadémia Sze­miotikái Munkabizottsága, amelynek működése sokat jelentett szemiotikái kutatá­saink koordinálásában s a külföldi eredmények itthoni valamint saját eredményeink külhoni ismertetésében és el­ismertetésében. A magyar kutatók mindig hangsúlyozták a szemiotika interdiszciplináris jellegét és társadalomtudomány voltát. Ezért részesítették előnyben az etnoszemiotikai, a kultú- raszemiotikai vizsgálatokat és a tömegkommunikációs esz­közök jeltudományi megkö­zelítését. Az erős tudomány- közi kölcsönhatásoknak kö­szönhető, hogy folytonos és építő az összeműködés a pszichológia, a tömegkommu­nikációelmélet, a rendszerel­mélet és a szemiotika kutatói között. A gyorsan fejlődő tudo­mánynak igen nagy esemé­nye volt a tihanyi Kultúra és szemiotika című nemzetközi konferencia, amelyen számos szekcióban (nyelvtudomány, művészetek, néprajz, film és tömegkommunikációs rend­szerek, filozófia és ismeretel­mélet) mintegy száz előadás. beszámoló, hozzászólás hang­zott el. Jelen kötet nagyrészt az ott előadott tanulmányo­kat, felszólalásokat tartalmaz­za. A szerkesztők szándéka az volt, hogy részletkérdése­ket elemző írások helyett olyan munkákat tegyenek közzé, amelyek tematikailag- módszertanilag mintát adnak, eligazítanak. A könyv első részében ta­nulmányok kaptak helyet, a második részbe a kutatási be­számolók kerültek, a harma­dikban a tihanyi konferencia szekcióüléseiről készített ösz- szegzéseket olvashatjuk, a negyedikben pedig a tudo­mány részletes (de közel sem teljes) bibliográfiáját talál­juk. Dienes-Valéria olvasmányos tanulmánya az egyébként nehezen olvasható szemioti­kái dolgozatok sokaságában kellemes felüdülést jelent. A metanyelven néha átüt a szerző ihletett egyénisége, írásában a szimbolika főbb problémáit taglalja. Tanulságos gondolatait itt- ott még moralizálás is színe­zi. „Aki nem veszi észre, hogy képet megnézni is fo­lyamat, az ne menjen képtár­ba, vagy hogy egy szimfóni­ából opuszt visz haza magá­val, az ne menjen hangver­senyre.” Vagy másutt, mé­lyebben : „Az ember keresi is, nemcsak megöli a másikat. Ennek az egymáskeresésnek első és leggazdagabb kivirág- zása az egymás belső világá­ba való behatolás, az eszmé­letcsere a közege, erőtere minden művészetnek, morál­nak, mítosznak, metafiziká­nak, mindenféle természetű filozófiának, még — a 'mate­matikának is.” Thomas A. Sebeok (a leg­kiválóbb külhoni magyar sze- miotikus) alapvető fontossá­gú feladatra szánta el ma­gát, amikor a jelek sokrétű azonosságának fejtegetésén túlmenően a jeltudomány ne­vének kialakulását is végig­kíséri. Tanulmányokat olvas­hatunk itt (német, olasz, len­gyel és magyar szerzők tollá­ból) többek között a nyelvi elidegenedésről, a költői nyelv szemantikájáról, a konkrét költészet tudomá­nyos poétikai megítéltetésé- ről s a nyelvi univerzálékról. Egy munkaközösség — tá­lán furcsa — a május elsejei a filmklubtémáért felelős in­tézmények határozottan ke­resik a közös nyelv, a közös nevgző * megteremtésének módozatait. Az országos értekezleten felmerült a Filmklubszövetség megalakításának gondolata. Bizonyos, hogy előbb-utóbb sor kerül a zászlóbontásra, de addig is, míg a szervezet életképes lesz, jó néhány kér­désben lehet — sőt kell — előbbre lépni. Mindenekelőtt a mozgalom kiszélesítésének sürgető szük­ségességét említem. Nincs értelme a kirakatszempontok hajhászásának, azt azonban el lehetne érni, hogy Ma­gyarország valamennyi főbb településén klubokba tömö­rüljenek a film barátai. A Filmtudományi Intézet soro­zatai az élő múlt időtálló da­rabjait népszerűsíthetik, a MOKÉP pedig a legmaibb ma — vagy az „éppencsak-teg- nap” — alkotásait teheti hoz­záférhetővé. A munkamegosztás ésszerű s az érdekek egyeztetését is garantálja. Realizálható öt­letnek látszik az előbemuta- tók rendszerének koncepció­zus kidolgozása. A klubok­ban főképpen a mai magyar filmművészet jutna nagyobb élettérhez, de lehetőség nyílik arra, hogy az országos pre­mier előtt vetítsék a legkivá­lóbb mesterek munkáit is. Több szerv biztosított garan­ciát arra, hogy végre elmoz­dítják a filmkönyvkiadás sze­kerét a holtpontról. Ésszerű elképzelések születtek az is­mereterjesztés kádereinek ki­választására és képzésük biz­tosítására. . Egy szó mint száz: kedvező fordulat előtt állunk. Az egye­temes filmkultúra látja hasz­nát annak, ha klubjaink meg­újulnak és társadalmi misz- sziójukat a korábbinál ered­ményesebben teljesítik. Veress József Kultúra és szemiotika Szerette színházát, a Víg­színházát, amelynek patiná­ját az új direktorok közül ne­ki sikerült újra bearanyoznia. Nem ragaszkodott mereven a tradíciókhoz, de nem akart semmit sem elölről kezdeni, hagyományok híján. Szerette a megrázó drámát és a kom­mersz, ha úgy tetszik bulvár komédiát, Shakespeare-t és Molnár Ferencet, rfiert tud­ta, egyik nélkül sem lehet színházat csinálni. Illetve le­het, csak nem érdemes. Rendező volt, ízig-vérig, de nagyszerű színész is. Hí­res szerepei; IV. Henrikje, Möbiusa, Moscaja, Higginse — csöppet sem rbomalyosítot- ták el rendezői babérjait; Giraudoux, Pirándello, Né­meth László, Molnár, Schis- gal és Neil Simon produkciói tökéletesen képviseltek egy­fajta színházi stílust, amit lehetett nem szeretni, de nem elismerni alig. A filmben is szerencsés kezűnek bizonyult? a neorea- iista iskolából kinőtt reme­ke, a Simon Menyhért szüle­tése friss őszinteségével, mondanivalójának kereset- lenségével hozott pezsgést a magyar filméletbe. Elsők között látta meg a tévé le­j Gráfik Imre és Voigt Vilmos által szerkesz­tett tanulmánygyűjte­mény új, dicsérendő produk­tuma a szemiotikának (a jel­tudománynak). A szemiotika nemzetközileg is meglehető­sen fiatal tudomány, Magyar- országon meg éppenséggel az, hisz voltaképpen egy évtizede kezdődtek meg az ilyen jel­legű vizsgálatok. Hogy ez az évtized szép eredményeket s a tudományos cikkek, tanul­mányok nagy számát termet­té, az a kötet végén lévő bib­liográfiával is illusztrálható. A szemiotika szó — a jelek tudományának megnevezése­ként — az amerikai és a szovjet kutatóknak köszönhe­tően 1962-től lett használa­tossá, 1969-ben alakult meg a Nemzetközi Szemiotikái Társaság. Hazánkban 1973- ban szerveződött a Magyar Yárkonyi Zoltán A kihívások embere volt. Akkor csinált politikai szín­házat, amikor ez egyet jelen­tett az életveszéllyel, akkor vállalkozott a színházalapí­tásra, amikor a legbátrab­bak, a legvállalkozóbb ked­vűek is igyekeztek minél messzibbre kerülni Thália oltáraitól, akkor kezdett rea­lista filmet forgatni, amikor még javában dívott a fekete­fehér sematizmus, és akkor fordult a közönségfilm felé, amikor szinte öngyilkosság­nak számított az ilyesmi. És ezzel korántsem teljes a fel­sorolás! Nem lehetett könnyű az élete, s persze azoké sem, akik mellette éltek, dolgoz­tak. Várkonyi Zoltán na- gyonis értett hozteá, hogy a róla frissiben kialakított ké­pet azonnal átformálja, cá­folja — ha kell, s hogy eset­leg ő maga készítse el saját portréját. Ezért szerették és ezért nem szerették. Utálta a középszert, és ez éppen ele­gendő volt ahhoz, hogy sokan nagyon féljenek tőle, veszé­lyesnek minősítsék, pedig csak megpróbált következe­tes lenni. Várkonyi nem akart mást, mint játszani, rendezni, j filmet forgatni, igazgatni, tanítani, írni, for­dítani ... Minden premierje főpróbá­ján úgy állt a nézőtéri bejá­róban, mint ama mondabeli cerberus — és szemmel lát­hatóan izgult. Nem volt mindegy neki, kikkel telik meg a nézőtér. Híres volt ar­ról, hogy tudta a lehetetlent, a sorra érkező vendégek lát­tán megjósolta a várható fo­gadtatást, a sikert vagy a bukást... Várkonyi, mint Cyrano. hetőségeit és igyekezett itte­ni művekbe is átmenteni in­vencióját, hatalmas tapaszta­latanyagát, megbízható ízlé­sét. A filmbe felfedezte, ki tud­ja hányadiknak és hányad­szor a publikum meseigényét, romantikaéhségét és útja szükségszerűen vezetett in­nen a Jókai- és Gárdonyi­filmekig, a Kárpáthy Zoltán, az Egy magyar nábob, az Egri csillagok, a Fekete gyé­mántok igazi moziélményt kínáltak, a legnemesebb iro­dalmi anyagból. Életművének értékelése még évekbe telhet. Hogy mennyire hiányzik — egyre jobban érezzük. Nemrég ün­nepelhettük volna 70. szüle­tésnapját, de már csak emlé­kezni tudunk rá. Nemlaha György A közelmúltban három ta­nácskozáson vettem részt, melynek a magyar filmklub­mozgalom jelenével és jövő­jével összefüggő kérdéseket vették számba. Hogy miért kapcsoltak nagyobb sebesség­re az illetékesek? Mert sür- getőek a tennivalók. Feltűnő a helybenjárás. Elengedhetet­lenül mobilizálni szükséges a meglévő szellemi energiákat és anyagi erőket az egyete­mes filmművészet értékeinek népszerűsítése érdekében. Néhány észrevétel az előz­ményekről. Hazánk sohasem volt „nagyhatalom” a film-isme­retterjesztésben, kb. két évti­zeddel ezelőtt mégis figye­lemreméltó eredményekkel rukkolt elő. Sok tucat klub alakult város-, sőt faluszerte, s ezekben a közösségekben rendre bemutatták és megvi­tatták a „hetedik művészet” fontos alkotásait. Az egyete­meken elfogadott tantárggyá lépett elő a filmesztétika. A középiskolákban ugyan­csak oktatni kezdték a film­ismereteket. A televízióban havonta ülésezett az ifjúsági filmklub (nem akárki: Ne­meskürty István volt a veze­tője); az arra érdemes mű­veket bevezető kommentár ajánlotta a nézők figyelmébe. (Zárójelben: állítólag a nép­harag söpörte el a műfajt, amit nem egészen értek. Ha az irodalomnak, a szín­háznak, a zenének, a képző- művészetnek különféle okos kalauzait „megtűri” a nagy­érdemű közönség, ugyan mi­ért fordítana hátat a színes történeti adalékokkal szolgá­ló filmes adásoknak?) Fel­lendült a szakkönyvkiadás. Aztán más szelek kezdtek fújni és ráültünk a babéra- inkra. Pedig nem is volt sok. Tanintézményeinkben ma­napság már csak. "ínegtűrt vendég a film. A képernyő­ről száműzték az ajánlásokat és vitákat. Filmes kötetek hébe-hóba jelennek meg a kiadóknál. És majdnem ha­sonló sorsra jutott a klub­mozgalom is. Miről van szó konkrétan? Amennyiben csupán a mennyiségi mutatókat vizs­gáljuk, nagyjából elégedettek lehetünk. Igaz, nemrégiben csökkentették az úgynevezett archiv-klubok számát, de még így is elég sok közösség tekint meg rendszeresen fil­meket, és életre hívták a film­baráti köröket is, melyek az értő nézők igényeit hivatot­tak kielégíteni. Az FBK né­ven funkcionáló hálózatban főleg a kortárs filmművészet kvalitásos produktumait is­mertetik meg az érdeklődők­kel. Százezrekre tehető azok száma, akik fogékonyak Fel­lini, Bergman, Kurosava re­mekeinek befogadására. Ilyen­formán prosperál a mozga­lom. A látogatottsági ered­mények sem lebecsülendők. És mindennek ellenére jó­val több az árnyék, mint a fény a kulturális élet ezen szférájában. Hadd soroljuk fel az allergiás pontokat. Megmerevedtek a formák. Hosszú ideje nincs lényeges változás a kínálat jellegében és a módszerek variációiban. A közönség passzivitását ke­vés helyen sikerült feloldani. A filmklubmozgalomnak nincs országos érdekképvise­lete — arról nem is beszélve, hogy az írásos tájékoztatás, az információs tevékenység, a továbbképzés stb. egyálta­lán nem mellékes ügye válto­zatlanul megoldatlan. Mit lehet tenni a jelenlegi helyzetben? Maximalista terveket ter­mészetesen célszerűtlen ki­dolgozni, hiszen anyagi lehe­tőségeink végesek, azt azon­ban — a huszonnegyedik órá­ban vagyunk! — meg kell tennünk, hogy a körültekin­tően meghatározott cselekvé­si program alapján előrelép­jünk. Részben vívmányaink konzerválásával (vagy kor­szerűsítésével), részben pe­dig új eszközök és módszerek „bevetésével”. Mivel egyelőre még csak a tervezgetés stádiumában járunk, az érdekeltek inkább felmérik és egyeztetik, mint­sem realizálható törvények­be foglalják elképzeléseiket. De mér elmozdultunk a holt­pontról. Ennek bizonyítéka az említett három tanácsko­zás. Legbiztatóbb eredmény­nek magam — mint személy szerint és hivatalból egyaránt illetékes — azt tartom, hogy Ruttkai Évával Edvard Albee Kényes egyensúly című színművében. Á színház és a film mestere volt: FILMÜEGYZET KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents