Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-07 / 184. szám

1982. augusztus 7. Kelet-Magyarország 3 KENYÉRGYÁRBAN. A Mátészalkai Sütőipari Vállalat köl­esei üzemében műszakonként 34 mázsa kenyeret sütnek. A kemence mellett Prosenszki Bertalan. (Elek Emil felvétele) Több bér a jobb munkáért Kulcsembereknek soron kívül Vannak olyan munkaterü­letek a vasúton belül, ahol viszonylag kevesen dolgoz­nak, mert a nagy felelősség és a munka nehézségi, ve­szélyességi foka miatt nem vonzó a dolgozók számára. Az ő jobb megbecsülésük ér­dekében határoztak el rend­kívüli béremelést a MÁV-on belül az idei központi bértar­talék terhére. A záhonyi üzemigazgatóságon ezt még kiegészítették a saját tartalé­kukkal, így mintegy két és fél millió forintot oszthatnak el. A forgalom területén a vál­tókezelők, kocsirendezők, sa­rusok, kocsifelírók azok pél­dául, akik a rendkívüli bér­emelésből részesülnek. A szakszervezeti bizalmiakkal most egyeztetik a javaslato­kat, ugyanis a végzett munka arányában, differenciáltan hajtják végre a béremelést. Egy-egy dolgozó átlag több, mint kétszáz forintot kaphat, de a jó munkások béremelé­se ettől magasabb lesz. Ugyancsak elismerik bér­emeléssel a nehezebb mun­kát a pályafenntartásnál dol­gozó fizikai munkásoknál, a járművek és rakodógépek fenntartóinál, a biztosítóbe­rendezések külső szerelőinél. A visszamenőleg május 1-től érvényes béremelés célja, hogy azokon a helyeken, ahol a vasút üzemvitele szempont­jából kulcsemberek dolgoz­nak olyan fizetések legyenek, amelyekkel ösztönözni lehet a dolgozókat a jobb munkára. GYOM Embermagasságú dud- vában lebet bújócskázni néhány falusi tanácsbáz udvarán a megyében. Másutt a körzetesítés miatt elhagyott iskola környéke mutat sivár képet. Az épületet még csak-csak használják valamire, de az udvar szinte az ebek harmin- cadjára került. A vásá- rosnaményi járásban például a csarodai, az aranyosapáti tanácsház háta mögé érdemes néz­ni. Kérdezheti bárki: mit csináljanak a tanácsház udvarával? Gyepesítsék, füvesítsék? Természete­sen ez a legkönnyebb, ha csak egy kis terület­ről van szó. Ám az em­lített esetekben is több száz négyzetméter kiált ásó, kapa után. Furcsa helyzet állt elő. Ugyanis a tavaszi határ­szemléken a kerteket ép­pen a tanácsnak kell megnézni, hogy gondo­san művelik-e. Mi több, egy rendelet arra is le­hetőséget ad, hogy azok­tól a magánosoktól, akik műveletlenül hagyják a kertet, kártérítés nélkül állami tulajdonba ve­gyék azt. De mit csinál­janak azzal, ami eleve az államé? Elvégre egy falusi tanács kertészt mégsem tarthat! A megoldás nem is ez lenne. De elképzelhető, hogy a községek köze­pén sem terpeszkedik a dudvaerdö, búvóhelye a rovarkártevőknek. Má- rokpapiban, a körzetesí­tés miatt üressé vált is­kolánál például egy hek­tárt is kitesz a művelet­len kert. A faluban vi­szont biztosan akadna gazda, aki felvállalná — valamilyen bérleti szer­ződés formájában — ezt a területet. Csak éppen nagyobb figyelem szük­séges hozzá, s nem árt a jó példa sem, hiszen ho­gyan figyelmeztessen a föld védelmére, gondozá­sára az a tanács, amely­nek udvarán gyom te­nyészik, amelynek az in­tézményei elhanyagolják a környezetüket? L. B. INTIM z éjjeliőr nappal dolgozott. Levágta a már jócskán elöregedett füvet az árokpartról, közben beszélt magához. Szerette a társaságot. Unalmas egyedül. Mondta hát: — A brant ebbe a fene nagy civilizációba. Itt egy félcipő. Valamikor ugye, mezítláb ... — Vedd fel pajtás. Dobd a fasorba, úgy ... — Hát igen. A kaszára vigyázni kell. Pe­dig ez az ócskábbik jószág. Fenjük csak meg. — Most, hogy fenek, eszembe jut: furcsák ezek a városi népek. Megáll itt mellettem egy emberféle és játssza a nagy okost. Kér­di, kalapáltam-e? Egy frászt. Hát a tok- mány? Bizony isten elröhögöm magam ... — Nevess csak öregem. Tokmány a zse­bed, benne a dörzskő. Mert azt tudni kell. A dörzskő olyan, mint a reszelő, csak fino­mabb. Nem kell tokmány, a tokmányba víz ... Egy finom kaszához, ahhoz nem mon­dom ... — Hát ez meg mi az isten? Kimondottan egy női... Hogy került ez ide? Ide, az árok partra? A fenekét azt persze nem hagyta itt. Na, ha ezt megmutatom a Kántornak... Egyszóval így beszélget az öreg. Bosszan­kodik is, kuncog is, pőröl a világgal, mert sok a dolga. Bezzeg a Kántor! Annak úri a sorsa. Ebben a rekkenő melegben most is ott alszik a diófa alatt és még a szemét sem nyitja ki, úgy kapkod a legyek után. Az öreg most hozzá beszél. Beszél, amíg felrakja a kaszát. Fel a fára, magasra, hogy holmi pu- lya hozzá ne férjen. — Na, Kántor, ezt szagold meg! Az éjjeliőr kiveszi a zsebéből a talált hol­mit és a kutya orra elé löki. Az eb szimatol, fintorog és farral fordul a parányi rongy­nak. Neki az nem téma. — Vén vagy mi? — mondja az öreg. — Vénebb, mint én. Bezzeg én megszagolgat­tam. Még az is felsejlett, hogy nézne ki eb­ben Mariska nénéd. A gazdaasszony neve hallatára felül a Kántor. Azt hiszi, már kész a vacsora. Té­ved. Mariska néni sehol. Az éjjeliőr viszont morzsolja az eszét, járatja a száját. — Megváltozott a világ. Az emberek úton- útfélen elhagyják a holmijukat. Cipőt, tás­kát, bugyogót. Hát ehhez szólj Kántor! A kutya nem szól. Feláll, nyújtózik, oda­megy a rongyhoz, felveszi és elkocog vele a kertbe. Néhány perc múlva jön vissza, volt kis nadrág, nincs kis nadrág. De lett vacsora. Ettek. Kántor és az öreg, Mariska -néni viszont azon sápítozott, hol lehet, merre járhat asszonnyi unokája. — Menj érte — mondta az éjjeliőr. — Ke­resd meg, ülj a szoknyájára .. . Az éjjeliőr meg Kántor kimentek a ma­jorba szolgálatra. Kántor vigyázott, az éjje­liőr szundikált. Aztán beszélgettek is. Eltelt az idő, virradt, mehettek haza. Kántor, mint szokta, a falu szélétől hazafutott. De jött is vissza nyüszítve, fülit-farkát behúzva. — Nosza baj van — mondta az öreg — cirkuszol Maris valakivel. Gyerünk csak, öntsük nyakon az istentelent. Tényleg állt a bál. Mariska néni az egy szál unokája szép szőke haját tépte és len­gett a karok viharában egy tarka kis nadrá- gocska. Az éjjeliőr szétcsapott köztük. Akkor megkérdezte; — Mi van? — Mi? Mi?! Az unokád késő estig udva- roltatott a kertek alján és tessék, mit tálal­tam ott!... A Kántor ekkor felrepült az égbe. Kutya­leikét ugyan nem lehelte ki, de fájlalja na­gyon, hogy mennyi félreértés van az embe­rekben. Ekkora cirkuszt egy rongydarab mi­att? Seres Ernő A s— \ TALÁLKOZÁSOK Semmi rendkívüli Tar Gyuri bátyámnak éj­jel megellett a tehene. Áll­va küszködte világra a kis- borjút, nem kis segédlettel. Azt már napközben látták, hogy utolsó órás, készültek is az eseményre. Fiút vár­tak — lány lett. De a leg­kisebb gond is nagyobb voit annál, hogy bárki is bosz- szankodjék emiatt. A fő, hogy Bözsi is jól van, s a borjú is erősnek bizonyul. Reggel már ivott tejet, s ha kicsit imbolyogva is, de saját lábán állva nézte az istálló világát. Kockázatos, izgalmas Az ellés históriája nem véletlenül került ebbe az írásba. Akinek volt vagy van tehene, az tudja: ese­mény ez, kockázatos, iz­galmas, nagy pénz forog kockán, de ami még ennél is fontosabb: a jó gazda számára a tehén és a borjú sorsa érzelmi kérdés is. Ezért aztán senki nem cso­dálkozott, hogy Gyuri bá­tyám letéve a délutáni őr­ködés terhét, ugyancsak igyekezett hazafelé. Első útja az istállóba vezetett, benézett, s csak azután ment a házba. Már hazajö­vet is furcsállotta, hogy mennyi világ ég a szobá­ban, de igazán akkor lepő­dött meg, amikor népes ide­gen hadat talált mindenfe­lé. Ennek is megvan a tör­ténete. Az úgy volt, hogy Tar Pisti a gátőrhöz kere­kezett, amikor a gát lejá­rójánál egy idegent pillan­tott meg. Mezítlábas, sza­kállas, igencsak gyanús ki­nézetűt, aki egy szál ing­ben és nadrágban — s az is rövid! — botorkált az úton. De nemcsak ő, mások is furcsállva nézték a jöve­vényt, hisz’ vasárnap este fél nyolc körül Jándon nem szokásos látvány az ilyen. Tar Pisti megállt, s pár perces beszélgetés után máris terelte az idegent. — Magam is vizes ember voltam, jóllehet ma a tsz- ben dolgozom — mondta út­közben —, tudom én, mi a vihar. Ilyen meg mint a mai, talán nem is volt még soha. De először meleged­jék, s aztán majd meglát­juk... A tapasztalt öreg Mire Tar néni az idegen­re adott egy száraz, — bár szűk inget, s Pisti elősze­dett egy szűk, de száraz nadrágot, a környező há­zakban már mesélték is a történet rövid, de máris népmeséién színesedő vál­tozatát. Partra kergetett a vihar egy csónakot, benne két gyerek, meg felnőttek, most ott vannak a füzes­ben, a ladik tele vízzel, s talán még fa is borult rá ... V ______________________ Egy pillanatra még a te­hén várandósságát is elfe­ledték, s nem volt más gond, mint az: mit is csi­náljanak a jövevényekkel. Hogy kik? Nem mindegy? Bajban vannak. Hogy há­nyán vannak? Ez már fon­tos, hiszen nem engedik őket tovább, altatni pedig csak akkor tudják, ha is­mert a létszám. Egy óra sem telt bele, a kis csapat biztonságos melegben volt, főtt a kávé, előkerült a li­baleves, a sült comb, a hal, no meg egy kis délről ma­radt piskóta. Mindenki a viharról faggatózott, sopán­kodtak a kár miatt. Itt fát emelt át a keríté­sen. Ott kazlat bontott. Másutt lefektette a búzát. Volt, ahol öles fát tört ket­té. Mindenki tudott valami­ről, s a sógor, aki közben megérkezett, mint kőműves sorolta, melyik házon mi kár lett. Mondani sem kell, a sógor nem a váratlan vendégek miatt jött. Öt a tehén sorsa izgatta, hiszen Gyuri bácsi ekkor még őr­ködött, s Pisti, hiába jó erőben lévő, ügyes férfi, azért egy tapasztaltabb öreg jó, ha van ilyenkor kéznél. „Jándi ország" Lassan-lassan mindenki kiheverte az átélteket, ami­kor közölték: a második szomszédban már vetik az ágyat, lesz mindenkinek helye. Jó dunyha is lesz, a hideg szélben bizonyára ki­fázott mindenki. Kár volt minden szóért, szabadkozá- sért, az emberek már dön­töttek. — Csak azt tud­nám, miért? — kérdezte valaki a kis csapatból. — Ja, ez jándi országban már így szokás — mondta az öreg kőműves. — Ha va­laki bajban van, azon se­gíteni kell. Miért, maguk nem így tennének? Gondolkodni kezdtek a jövevények. Valóban, így tennének? Megtennék, hogy kérdezés nélkül csak azt nézik, hogy valaki bajba jutott, s azon segíteni kell? Aztán lassan megfogalma­zódott, hol hangosan, hol csak gondolatban: a föld­szintes világban még van érzés. Hogy miért a föld­szintesben? Mert onnan látni, rá lehet figyelni a világra, a másik emberre. Onnan csak egy lépés az utca, onnan egy pillantás, s látszik aki jön és aki megy. A földszintes házból könnyű kijutni az utcára, ott hamar szót érteni a szomszéddal, s a hír, le­gyen jó vagy rossz, hamar száll, gyorsabban mint a sürgönydróton. De ki nézi az emeletről az utcát? Ki siet le, ha valaki ott bajba jut? Ki szalad a szomszéd­hoz, hogy segítsen. Jándi országban így szo­kás, s biztosan sokfelé még. Ott, ahol a házak közti ke­rítés nem határ, ahol a sorsközösségek megtanítot­ták az embereket arra: aki bajba jut, azon segíteni kell, holnap lehet, én szo­rulok rá. A boci iszik... Tar Pisti sört bontott, melegítőnek. Aztán a kissé megnyugodottakat kivitte az udvarra. Büszkélkedni a szénakazallal, melyet nem bontott meg a vihar sem, s melyben negyven mázsa ta­karmány van. Mert Tarék vállaltak kaszálnivalót, .gátoldalon, s másutt, ahol a tsz ajánlotta. Az istálló következett, ahol három te­hén és egy borjú kérődzött békésen. — Ez a Bözsi. Akármelyik percben kezd­heti az ellést — mutat az egyikre. A tehenet jól megnézte Pisti is, az édesanyja is, a sógor is. Csak órái vannak — állapították meg. Az éj­szaka nem sok alvás lesz, ez nyilvánvaló. ' Mert ki hagyná magára ilyenkor a jószágot! De hát ez ne iz­gassa az utasembert, az csak feküdjön le. Segíteni nem tud, láb alá meg minek ide öt ember? — Szerencsét hoztak — így Tarné reggel, a szom­szédban, amikor ébresztgeti a viharvert kis csapatot. Meglett ugyanis a kisbor- jú. Meg kell nézni. Közben kiderült, a sógor, aki' ugyancsak iparkodott húz­ni, megcsúszott, s úgy a fe­nekére ült, hogy utána alig bírt felállni. Persze lehet, hogy ebben az előre kor­tyolgatott áldomásnak is megvolt a szerepe. De hát kit érdekel ez ilyenkor? A boci iszik, Bözsit megfej­ték. Kedveskednek neki, hiszen nagyon megszenve­dett. Barátság, viharban Mikor kusza körülmé­nyek között útra kel a kis csapat, Taráknál folytató­dik a szokásos élet. Pisti megy a tsz-be, az öreg Tar pihen, hiszen délután szol­gálat, Tar néni megeteti az aprójószágot, elseper a ház előtt. Közben megbeszéli, kik is voltak náluk, mi is történt valójában. No és persze a legtöbb: megellett a Bözsi. Vihar szülte a barátságot, a veszély és a baj az is­meretséget. A röpke 12 óra alatt lényegében semmi rendkívüli nem történt. Mindenki úgy cselekedett, viselkedett, ahogy minden­kinek kellene. A bajbaju­tott elmondta kínját. A se­gíteni tudó hajlékot s ke­nyeret adott. A tehén meg­ellett. És a vihar után a nap is kisütött reggelre. Bürget Lajos _________________________________J

Next

/
Thumbnails
Contents