Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-28 / 201. szám
EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR A szivárványból képet festek Felfeszülök a szivárványra. Csodaív. Egyik talpa Kis-Lónyán, a másik a Badalódi-szegen pihen. Mi közte van: az ma Bereg. Szivárványom színe hat. Vörös, narancs, sárga, zöld, kék és ibolya. Mit bont a ; prizma, egybe rakva: a fehér. Palettám ez. Álomecset lopja színét, képeket rak ég vásznára. Nevek sora összerakva, századokat ível át. Mic ispántól mai napig történelmet elmesél. Pingálok hát, név-színekkel, lopott vörös, sárga, zöld, benne hegy, víz, tréfa; tulajdon és bérelt föld. Mic-patak, Tatár-domb, Kozákszállás, Báró-erdő, Ócska-falu, Po- zsáros, Lábastói-részvény, Marci legelője, Betonúti- Cintus, Szipa-főcsatorna; Buja berke, Boc -kerek, Mo- rotva-ág, Sóhajó; Hármas- határ-csatorna, Katonafogás, Herébse-oldal; Ö-Di- bicse, Mese, Benjámin-lege- lő, Lózer-tanya, Zsidójáró, Bajos, Csaronda, Ujmező; Eszterna, Csá-mocsár-csa- torna, Kender-szer, Bajos, Palaica, Toldi-kert, Hópár- nó; Nagy-irotvány, Vak tyúké, Deák-sánc; Nagy- Kosár-szeg, Merkice-hát, Tipéd-alja, Molnár gázzá, Kaszonyi-hegy, Sós-domb- dűlő; Túr-tü, Rekeszre-járó, Tóhát, Hajós, Sulymos- dűlő, Igényelt föld ... Nappal van, oszt mégse fél. Felkeres a szivárványon, mellém ül a boszorkány. fgy van rendjén, hisz "„Gergelyiben, Ugornyán, Szárnyon jár a boszorkány.” — Eggy szegény fijú kiment eggy estére a lovat békouba tette, maga meg lefekütt a barázdába. Éppen arra vóut úttyuk az ör- döngöüs boszorkányoknak. Éjféltájban hallja a fijú, hogy jönnek a levegőübe nagy muzsikaszoúval. Uty- tyukban vóut a fijú, kiszet- ték minden csontyát. Ott- hun nem tuttak mit tenni vele. Rá egy évre megénte- len kifekütt ugyanabba a barázdába. A boszorkányok megén arra mentek, visszarakták a csontyait. Többet nem fekütt a barázdába! — így mesélte Buda András Lónyán. Aztán jönnek a rosszlelkek, a tudalmato- sak, az ördöngösök, tejron- tók és macskavarázslók, gyerekcserélők, garabonciások, táltosok, lidércek, sárkányok, halálhozók, ördögűzők, megkísértők. Valamelyik mondja: „A Lu- zsik higgyánál éjfélkor lú- dobogás hallik . . Elvarázsolt tán valaki? Szivárványom ív-csúcsán kedvem támad játszani. A piros traktort arréb teszem, Gulácsról Tarpára. A sárga gépet, dominátor, Tivadarba helyezem. A kék gépet, Tiszaszalkán, ellopom és elviszem, Atya mellé a föld szélére leteszem. Zöld kisautó, rajta répa, átemelem a hídon, s bedobom a kisiha- hajóba a követ, mit leltem a másikon. A Zsiguli piros, zöld a Trabant, ezüstúton szalad gumilábakon, a földgyalut két ujjammal megemelem, s Tiszavid határában a talajvíz mellé teszem. Átrendezem a határt, mennyi szín, és csupa tempó, és észreveszem a batárt, mit két paripa, keréken, mi négy karika, gyorsan húz a réten át. Villanydrótot arrébhúzok, ujjam nem rázza az áram, kisuj jammal piszkálom a vezetéket, melyen fut az olajáram. A boszorkányok szétrebbennek. Nagyabb az út náluk is, ők seprűn lovagolnak, én benzines gépcsodával játszadozom, s a nagytáblás határban, míg fél kezem a Tiszában áztatom, átrendezem a világot. Seprűm ész, terv, jövő, gép, tudomány, rajta ülve átszáguldok, Ungon, Berken, száz határon, s megpihenek egy virágon. A lila színen csúszok, gyorsan lefelé, virág vár a jándi temetőben. Ibolya, millió, lila és szép, valaki sírján nyílt egykoron, ma fut szerte és szét. — Adjon isten — köszönt Pollák Sanyi bá’ — letép egy virágot, nyújtja, s nevet rám, s cserzett kőműves keze oly’ gyengéd ilyenkor. Kuruc sírt kutatunk, itt halt katonáét. Ajkáról foly’ a szó, a mese, rege, legenda, ének, katonáról, vezérről, szabadságharcosról, vöröskatonáról, jándi ország mesés tegnapjáról, mai házakról, gazdagságról, hősről, és gáládról, arról, mit hallott, olvasott, látott, összefolyt mesevilágról, kínos valóságról, s miközben beszél, új és új virág kerül a kezébe, már csokornyi, ugrik Jándról Tarpára, Eszétől Bajcsyig, időt tévesztve, igaz-hazugul, szépen-mesé- sen, múltat-idézőn, hitmerítő hittel, csendőrsortűz- zel, kuruc fövegben földet hordó hegyépítővel, s mire véget ér Sanyi bá’ meséje, már hiszem, hogy históriás szólt, kései Tinódi, lantpengető, szófűző, kalárist beszédből fonó, tán az utolsó tudalmatos, beregi gara- boncás, általa épített házba tégla közé hitét rakó mester ... Feltűnik egy madár! Tolla színes, tolla tarka, mintha maga is szivárvány volna. Már járt erre, nem először van itt, s azt se bánja, hogy pulyka nézi, kinél szebb, dölyfösebb, hisz’ ő; a páva. Már készülődött, hogy Csarodán, felszáll a házra, a vármegye házára. Mire összeszedte izmát-lá- bát, Tarpára mehetett, hogy ott repüljön. Fel is szállt ő sok kis házra, ideglenes megyeházra. Hatvan éve próbálkozott, de kis Bereg- ben kinevették, átköltözött hát Szálkára. Szatmárból a Nyírbe készült, repült, sétált, gőge szállt, s végül csak dalban maradt, volt ki keresztszemmel varrta, s egy szép napon odébb állt. Szegénylegény kiszabadult. Földet kapott, szövetkezett, - gyárba került, vízre szállt, iskolában pádon koptat, s páva nélkül jól megél. Simogatom madár tollát, selymes tollát, fején éklő koronáját, trónja-fosztott páva ő. Járja gátját Lónyán Drabbant. Vihar után szivárványkor illik nézni a Tiszát. Azt, hol egykor Bánk asszonya, jeges árban vízbe fúlt, s a Tiborcok megszülettek, s panaszuknak hangja kelt. Harang szól a nap felé. Hangja más, s a szava is más, mint volt egykoron, valamikor Tiborc szava úszott át a tájakon. Mondta a lónyai: „Lónyán nincs kenyér! Lónyán nincs kenyér! Túlról felelt a másik: Benken sincsen! Benken sincsen! Mély hangon kongta a távolból a mezőkaszonyi: Bódog Isten, mivel élünk? — Csikkal- hallal — súgta vissza a gyorsbeszédű kisharang.” Mitsem tudnak erről itt már, nem ismerős a harang szava, valahonnan messziről, színes hídon fut fel hozzám is a szivárványra. Hálóját Adonyban az öreg Palkó csak jókedvből meríti, ritka a hal, nincsen is csík, csak autó van, min jön friss kenyér, tarka ruha, takarmánytáp, házhoz beton kő, cserép. S ha felhők közül nyűtt gúnyában a vén Tiborc le-lenéz, mint teszi most mellőlem, szivárvány-ív peremén, panaszának orvoslását emlegeti szüntelen... Uram ég! összecsorgott, zöld színem és a sárga! Kék lett, s olyan a színe, mint a nemtudom-szi'lva íze, mézesédes, és ott az alma zöld, pironkodó pirossal ékes, és én csak csúszok, csúszok lefelé az íven, nyúlok a szilva után, alma után merészen, míg meg nem állít egy hang: álljon meg ember, itt a hegytetőn! Jó lesz nekünk itt. Építsünk házat! Majd csábít, s körülmutat, ez mind a tiéd, ha követsz, s a mélybe int, mit mint poklot már megjárt egyszer, s mégis, itt kint hív, csalogat. Bakó Béla nem sátán, nem apostol, csak a kőbánya örege, kinek kezében pilleként mozog a nyolckilós kalapács, s hírét, tudását tudja egész Barabás, a hegytől a síkig, hisz’ hétezerháromszáz napja tesz hitet mersze mellett. Áll a kőfal hetven méteres meredélyén, máskor alatta, robbanó kőnek fittyet hány, s ki nem tudja, miként születnek Erős Jánosok, keresse őt, ki bölcsen úr a kő fölött, kezében kinyílik a riolit lapja, felfedve páfrány kőnyomatát. Neki a kő is él, szálalapja fossiliája múltról mesél, s karja fogával eszi a hegy kőtömegét. Húsz társa várja vele, mint robban a pa- xit, hisz kell a kő házhoz s partmeredélyihez, mit innen elvesz, ott többletként épül, s véd falut földet, passzol az él a sima élhez. Kezembe zöldből-sárgából készült kék szilvát tesz, kínál, s nyújtja a világot, beregi tájnak ezernyi arcát. Nyíregyházát is megjárta. Unokája jól ellátta. Mégis futott nagyon haza. Kalit- kaház nem vonzotta. Kosa Imre öreg ember, olyan az ő háza-telke, hogy a szivárvánnyal hadra kelne. Tarka virág, szőlő, zöld fű, piros cserép, fehér fal, barna éjfél pillantása, jó nagy udvar szabadsága: mind övé. Unottan őrzi Bundi, mit elvenni senki sem merne, a századok büszkeségét, aggott ina merevségét, a szó egyenességét, mai napja becsülését. Feleségét sírba tette, szegénységét elfeledte. Csak itteni jó — mondja halkan, szétmutat a Bere- gen — karja csontja közben roppan, levét szikes föld nyúzta ki. Beszél régi halászokról, kendertóról, szöszről, gyolcsról, s háta mögötti rádióból, értesül a szivárványról. Ki feszül fel a szivárványra? Csak az, ki nem fél, hogy fogy a napfény. S ki tudja, hogy a hat szín, magát az egészet adja. Már lebukóban a Nap, fénye halvány, s szivárványom lassan elvész. Bereg fölött feszült íve. Mi színéből ösz- szeállt, maga az egész, múlttal, volttal, mával leszszel. Megfogó és nem engedő. Ki ezt látja, köny- nyen úgy jár, mint Gerván József. Idekerült granicsár- nak. Járja harminc éve a határt, szívét lopta beregi lány. Dunántúlról itten ragadt. Máshol élni alig tudna, Vállán ma is puska súlya. határt járja szüntelen, őriz mezőt, rétet, fát, szőlőt, embert, kőbányát. Pedig tudja, tapasztalta: kőnek súlya kettős, aki itt él kétszer emel, a föld hol beton, hol cibere, itt százszoros a szél ereje, embert próbál a Tisza, kincset nyel a mo- rotva, eső után kapával vág csatornát a földműves, s az iparban dolgozónak kedvet senki nem keres, és mégis boldog, ki ősmesék, s mai valóságok közt ősgyepen és hegyek alján, ártéren és vizek habján bereginek születik. Szivárványom elfogyott. Csak égnek feszült karom maradt. Ki tudja, mi a való, s mi az, mit az ember álmodott? Bürget Lajos Beregi táj. (Császár Csaba fotógrafikája) fflll HÉTVÉGI MELLÉKLET 1932. augusztus 28.
