Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-28 / 201. szám
TÖBBFÉLE NÉZET van „forgalomban” a közéletiség- ről. Sok helyen azon mérik le, ki mennyire közéleti ember, hogy hány tisztséget tölt be a különböző társadalmi, mozgalmi szervezetekben. Arra nem mindig jut idő és figyelem, hogy megnézzék, milyen érdemi cselekvés van mögötte. Másutt úgy vélik, a közéletiség legjobb színtere a munkahely, annak határain túl a vezető beosztásúak vállaljanak közéleti szereplést, főként a munkahely presztízse miatt. Akadnak olyan nézetek is, amelyek szerint a közéleti buzgólko- dás — ahogyan köznapiasan mondják, nyüzsgés — sok embernél a gyengébb szakmai munka ellensúlyozását szolgálja... Értelmiségiekkel beszélgetve a közéletiségről, az iménti nézőpontok sajátosságokkal is kiegészülnek. Azt kevesen vitatják, hogy a közéletiség lényege a közért való tevékeny munkálkodás, cselekvő politizálás, érdeklődés és igény minden fontos társadalmi, közösségi, emberi probléma iránt. A közéletiség színterei igen sokfélék az értelmiségiek számára is. Megyénkben több százan vesznek részt véleményük, tapasztalataik kifejtésével, állásfoglalásaikkal a politika alakításában, párt, népfront, szakszervezeti, tanácsi bizottságokban, munkásőrségben, Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban, különféle szakmai, tudományos egyesületek munkájában. A születő jogszabályok előkészítésében éppúgy megtalálható a véleményük, mint számos társadalompolitikai feladat kidolgozásában. A SZABOLCSI ÉRTELMISÉG életkorban az országos átlagtól fiatalabb s ennek a közéleti munkálkodásra is vannak az átlagostól eltérő következményei. A fiatalos lendület és tenniakarás, a főiskolai, egyetemi „töltés” olyan plusz energia, amely a közért való munkálkodásban jól kamatozhat. Közismert életkori sajátosság a fiatalok érzékenysége, türelmetlensége a változtatásra érett tennivalókkal szemben. Gondolataikat, állásfoglalásaikat szenvedélyesebben, egyben őszintébben fejtik ki, amiatt néhol hamar éri őket a vád: forrófej űek, nincs kellő élet- és helyzetismeretük. Ez sokszor igaz is, de az ítélkezők gyakran azt felejtik el, hogy nevén nevezve a gondokat, tennivalókat kell fogalmazni minden kérdésben, különben elmosódnak a lényegi problémák, se hideg, se meleg kép rajzolódik elénk. A közéletiség gyakorlása közben is ejthetünk hát sebeket egymáson, mégha nem is ez jellemzi a munkálkodás zömét. Bizalommal, egyenrangú partnerként lehet újabb és újabb értelmiségi dolgozókat megnyerni a közért való munkálkodásnak. Egyben formálni, pallérozni szükséges a közfelfogást is a közéletiségről, egységesebb, hitelesebb mércével mérve a tényleges cselekvést. SOK LEHETŐSÉG VAN, úgy tűnik, minden munkahelyen a tartalmasabb közéleti munkálkodásra, a szakmai és általános műveltség továbbadására, szakmai, tudományos összejövetelek, viták rendezésére. De a munkaihelyi demokratizmus erősítésében is többet tehetnek az értelmiségi dolgozók, különösen ahol számuk, arányuk jelentős. Informálásuk a munkahelyi élet legfontosabb kérdéseiről nem lehet alkalomszerű és általános, mert így nem alakulhat ki folyamatos és termékeny párbeszéd. Az értelmiségi klubok lehetőségeivel is jobban kellene élni, főként a megye városaiban, nagyközségeiben, ahol több száz, sőt több ezer értelmiségi él és dolgozik, sokszor elszigetelten egymástól. Egy vizsgálódás kimutatta, még az azonos szakmabeliek között is észrevehető elkülönülés tapasztalható — legyen szó pedagógusokról, orvosokról, jogászokról, mérnökökről. Az értelmiségi klubok, melyeket néhány helyen a népfrontbizottságok és más társadalmi szervek igyekeznek életképessé tenni, nem valamilyen értelmiségi „beltenyészet” szerepét kívánják betölteni, ahol a diplomások „elsírhatják” egymásnak gondjaikat. Persze ez sem tilos. Olyan vitafórumok, társasági és társadalmi összejövetelek lehetnek ezek, ahol mindenről szót lehet váltani, ami az embereket foglalkoztatja a hazafiság modem értelmezésétől a helyi város- fejlesztésig, s akár fésületlen vélemények, elképzelések is elhangozhatnak, ütközhetnek. Ugyanis vitát ott és akkor várhatunk, ha nem szabályozzuk be, nem ügyelünk folyton és idegesen az „illendőség” határaira. AZ ILLENDŐSÉG HATÁRA persze létező „gond”, melynek a valóságismeret, a jobbítási szándék, az előrevivő értelmi és érzelmi azonosulásunk a mindenkori jelzőoszlopa. Enélkül meddő viták, az élettől elrugaszkodott eszmefuttatások résztvevői lehetünk csupán, ami nem éppen méltó az értelmiségi gondolkodásmódhoz. Páll Géza MÓRICZ-EMLÉKEK... Nem tudom, van-e jogom így nevezni. Nekem a találkozás élmény volt, neki a számtalan nyilatkozat egyike. Beszélni az apáról, személyes élményeket emlegetni töredékesen akkor, amikor kötetek tömkelegé telt már meg Móricz Zsigmond szellemi hagyatékával, a róla szóló visszaemlékezésekkel, elemzésekkel, egy interjúhoz mérten hiába való, eleve töredékes vállalkozás. Az élő szó mégis varázslat, a személyes találkozás, a „mese” mindenkit elragad. Elragad engem is, és elragad az író lányának, az íróvá növekedett utódnak személyisége is. Virág mama Először egy pillanatkép. Többemeletes házig kísértem, mert még, vagy már bizonytalanul tájékozódott Nyíregyháza utcáin. Felkísérjem? — kérdeztem tisztelettel tekintélyes szatyrára pillantva. Ugyan fiam — válaszolta — bolond vagy te, fel bírok én menni... ! A szülői, a mó- riczi makacsság villant felém, még egy szót sem szóltunk az emlékekről, máris emlékeztünk. — Nem is tudqm, hogy van-e a világnak még egy helye, ahol olyan gyakran voltam, mint Nyáregyházán — dőlt hátra a könyvtár kanapéján, fölkészülve a hosz- szabb beszélgetésre, Móricz Virág. Körülbelül tizenöt éve, ha vidékre kell mennem, akkor rendszerint ezt a vidéket választom. Talán nem is kell magyaráznom, hogy újból és újból fölfedezem magamban azt, amit úgyis tudok, hogy idegyökereztem, idevaló származék vagyok. Mikor elmegyek Csécsére, és megnézem a kis házat, mindig meghatódok, és elbámulok rajta, hogy ha az én nagyszüleim nem lettek volna olyan nagy akaratúak, olyan ambiciózusak, s az én apám nem olyan akaratos, erőszakos ember, akkor én most ott kapálnék, kaszálnék azon a vidéken, mint annyian mások, s nemhogy az irodalomról nem tudnék semmit, de talán a szomszéd faluról is alig valamit.. Én nagyon sokat foglalkoztam apámmal. Először is én már az ő életében — lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok— de úgy éltem mellette, mint egy feleség. Mint egy háztartási alkalmazott rendben tartottam körülötte mindent, és mint egy személyi titkár intéztem ügyeit, persze mire ehhez a munkához kellően felnőttem. De amikor ő meghalt, akkor én még fiatal asszony voltam. Azóta is mind a mai napig az én főfoglalkozásom az ő hagyatékának a gondozása. Állandóan úgy érzem, itt áll mögöttem a szigorú Móricz Zsigmond szerkesztő úr, és nézi, hogy én mit csinálok. Néha zavarba jövök, hogy vajon mit szólna a cselekedeteimhez ? Néha nagyon nagyot nevetne, és remélem elég keveset bosszankodna. Azt hiszem megérti, ha azt mondom, nekem szinte teljes egészében az ő égisze alatt telt el az életem. — Az ember egy ilyen sokra serkentő szülői háttérrel, és egyben egy ilyen ballaszttal — mert talán nem tévedek, ha a felelősség súlyát említem — hogyan tud együtt élni? — Mindig akartam valamit csinálni — ez persze most egy jó nagy közhely, de így van. Mindig szorgalmas természet voltam, így voltam az írással is, bár ehhez mint a hályogkovács, úgy fogtam hozzá. Aztán úgy hiszem, vagy legalábbis bízom benne, hogy mégiscsak belenőttem. Semmilyen más munka nem pótolhatja ma már számomra az írást. Persze — ez teljesen kézenfekvő — állandóan az apámhoz hasonlítanak, vele egy serpenyőben igyekeznek megmérni. Hát ezt az összehasonlítást nyilván kevés író bírja ki, természetesen én sem állom. Ami tőlem kitelik — azon a szinten — az apám mesterségét folytatom. Én ugyan megpróbáltam más pályára menni, nagyon szerettem volna építész lenni, de akkoriban nő a műszaki egyetemen ... ! Szóval nem ment. Talán ezért is lett az egyik lányom építész. Végül- ds művészettörténetből doktoráltam. Aztán mégis minden következő életfordulónál az irodalomnál kötöttem ki. Leszögezem azonban, hogy nem vagyok egy „megszállott” irodalmár. Nem tűri a természetem ‘a papírok közé zárkózó önsanyargatást. Az élet, a világ minden más problémája éppen úgy érdekel, mint az irodalom. ban élni? Milyen volt mint apa? Változó, mint minden ember. Nagyszerű volt, mint szülő, mert jó hatással volt mindenkire, feladatokra, mozgásra, tevékenységre késztetett. De hát természetesen neki is voltak borzasztó tulajdonságai. Például nem lehetett neki ellentmondani. A legtöbb embernek eszébe sem jutott, hogy ne legyen helyes az, amit ő mond. Ez pedig egy ember életére — pláne, ha az gyerekember — igen rátenyerel. — ön több könyvet is írt az édesapjáról. Emellett azonban volt egyéb irodalmi tevékenysége is. — Igen, három könyvvel összefoglaltam az ő munkásságát. Az első volt az Apám regénye, a második a Móricz Zsigmond szerkesztő úr, és a közelmúltban jelent meg körülbelül egy éve a harmadik kötet. Az édesapám után rengeteg feljegyzés, dokumentum maradt. — Gyerekkorában belenézhetett ezekbe a papírokba? — Nem! Szó sem lehetett róla — hangjában megcsillan a sértett gyermeki hiúság. — Az ő íróasztalához nem volt szabad senkinek sem nyúlni. Negyvenkettőben halt meg az apám, és én azóta szinte egyfolytában ezekkel a dokumentumokkal foglalkoztam. Egészen két évvel ezelőttig „korlátlanul” bíbelődhettem ezekkel. Akkor ládába raktuk és átadtuk a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Ez az átadás nekem egy kicsit fájt, mert azt a rendszerezést, amit én addig kidolgoztam, teljesen felborították. No de lelkűk rajta, az már az ő munkájuk! A művekkel való foglalkozásom pedig minden túlzás nélkül örökös harc. Harc azért, hogy helyesen értelmezzék, és úgy is adják tovább. Az a benyomásom, hogy egy eljövendő generáció, akik már nem ismerhették személyesen Móricz Zsig- mondot, sokszor a legnagyobb jó szándékkal, szabad prédának tekintik az életművet. Minden rendező, dramaturg úgy hiszi — lehet hogy joggal —, hogy hozzá kell tennie valamit, önmagát, vagy a koncepcióját Móriczhoz. De ettől én mindig félek. — Hogyha már előbb az édesapját emlegettük, akkor milyen volt vele egy családMégsem látszik elkeseredettnek, sőt mintha nagy élvezettel vállalná ezt a harcot. — No igen. Be kell vallanom, hogy én vagyok a világ legnyugodtabb, legboldogabb embere. Móricz Zsigmond volt az apám, egészséges vagyok hetvenen túl, jó gyerekeim vannak, hát kell ennél több? Mindig volt, aki törődjön velem, és mindig voltak olyanok, akikkel törődhettem. Antal István Mester Attila: Mintha a föld Félúton Szatmár felé mindig megállók gondolatban nem is én megyek már a táj jön mintha a föld fordul alattam de pontosan ahcfbá nap-nap elindulnék tarisznyát kötve hhová vágyom — ki nem mondva — legföljebb ha elénekelve. f Értelmiség és közéletiség KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982, augusztus 28 wB jobban beavassák őket a sokszor szövevényes valóságba, s igényeljék érdemi véleményüket a fontos kérdésekben. A fiatalok, így az értelmiségiek is jó érzékkel felismerik, ha csupán alibiszereplést várnak tőlük, ha okos és megvalósítható javaslataik parlagon maradnak, ha a rendező szervnek csupán az a fontos, hogy kipipálja a nevüket, a részvételüket az üléseken. Az egyik fiatal pedagógus nemrég arról panaszkodott, hogy dorgálást kapott a főnökeitől, mert két-három alkalommal, önhibáján kívül, nem vett részt a tanács-vb- ülésen. Korábban mindig azok közé tartozott, akik nem rejtették véka alá a véleményüket. Hirtelen „felindult- ságában” levelet írt a tanács vezetőinek, melyben lemondott a tanácstagságáról, vb- tagságáról. Ma már ő is elhamarkodottnak tartja lépését, megbánta, de nem ez foglalkoztatja. Azon töpreng egyre jobban, hogy két hónapja válaszra sem méltatták a levelét. Nem várta, hogy másnap rohanni fognak a tanács vezetői és „megkövetik”, de azt, mint „átlag állampolgár” is elvárta volna, hogy legalább harminc napon belül, ami még a panaszos levelekre is szabály, válaszolnak a „beadványára”. Ennyire nem volt fontos a munkám, a személyem? — kérdezi önmagától, amire egyedül aligha adhat váAKIK KOMOLYAN VESZIK a közéleti munkálkodást, azok természetesen érzékenyebbek az őket ért sérelmekre. Bizonyára az előbbihez hasonlóan ugyancsak egyedi és ritka eset az is, amit egy középkorú értelmiségi mondott el egy ankéton. Szabad idejét feláldozva, több hónapos munkával felmérést készített egy fontos társadalompolitikai problémáról, amely a megyében különösen jelentős. Egy országos tanácskozáson ismertette volna a tapasztalatokat, azonban a társadalmi megbízatását adó társadalmi szerv egyik vezetője az utolsó pillanatban közölte; elutazhat ugyan a fővárosi tanácskozásra, de ne szólaljon fel, mert „más döntés született”. Kerülő utakon tudta meg később; azért nem akarták, hogy ismertesse a vizsgálódás tapasztalatait, mert túl élesen szokott fogalmazni. Holott éppen az napjaink igénye, markánsan, dett el motyogni Barbuk- iijszki —, de nem tudják, hogyan ért engem utol... Mivel amúgyis ennek megismerése volt összejövetelünk célja, hegyezni kezdtük a fülünket. — Huszonkét évvel ezelőtt egy ugyanilyen üdülőben voltam ... Leszakadt a gombom. Tűt kértem. Ekkor je-, lent meg Girgina az életemben. Azt mondta, van mindene, amire szükségem van, a tűtől egészen a cérnáig. Ezután érdeklődni kezdett, mit fogok varrni. Válaszoltam, hogy gombot. Fölvarrta. Saját jószántából benyúlt a zsebeimbe, és amikor látta, hogy ki vannak szakadva, ezeket is rendbe hozta ... Ezután javasolta, hogy egy kicsit vasalóval végigmegy a nadrágomon. A nadrág valóban fénylett, szárain az éleket alig lehetett észrevenni. Amikor végzett a vasalással, megjegyezte, hogy egy ilyen szépen kivasalt nadrágban sokkal jobban nézek ki, és elvihetném moziba. Később megígérte, hogy köt nekem egy mellényt, és betuszkolt a szobájába, hogy mértéket vegyen rólam ... Szereztem fonalat, s a mellény egy hét múlva elkészült. Mintha rám öntötték volna. De maradt még fonál... Tudod mit, mondta ekkor, a maradék éppeft elég lesz egy pár cipőre a kisbabának ... Milyen kisbabának? — kérdeztem. Hogyhogy milyennek? Hát a a miénknek — kacagott fel dévajul... Azután ... Egyszer csak elhallgatott, és tébolyult tekintettel az erkélyre meredt. Az asszony ebben a pillanatban lépett át a korláton és a kötélhágcsó máris remegett erős kezében ... — Azután mi történt? — ugrott le, és összefonta mellén a kezét. Két másodperc alatt szétszéledtünk, nem törődve a gazdag zsákmánnyal és az értékes tússzal. Később összeszedtük a holminkat, mint a tolvajok. Idő előtt otthagytuk az üdülőt, és a pályaudvaron virradt ránk a hajnal. T rifon, te szegény fiú, Fetvedzsiev, vénülő barátom, Barbuklijszki elvtárs! Az életben minden meggondolatlan lépés végzetes következményekkel járhat.1 Férfiak, az üdülőkben létrejött véletlen kapcsolatok gyógyíthatatlan traumát okoznak a családban!2 1 Idézet a részvétesten mondott legtartalmasabb köszöntőből 2 Figyelmeztető jelszó üdülőkben (Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán)
