Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-28 / 201. szám
1982. augusztus 28. Horváth Péter: k g ¥ k DAT Felelősen a jövőért Beszélgetés Pongor Béri Károllyal Még csak hat éve fest, de Budapesttől Nyíregyházáig már több helyen bemutatták Pongor Béri Károly festményeit. Legutóbb Tatabánya művészetszerető közönsége láthatta a 31 éves festő munkáit. Az ország a televízió jóvoltából ismerhette meg műveit és magát az alkotót. A frankfurti Néprajzi Múzeum három képét őrzi.. A Debrecenben élő fiatalember a következőket mondja magáról: — Egy kicsi szabolcsi faluban, Nyírbélteken születtem, de a nyírmihálydi cigánytelepen nőttem fel. Hatéves koromban szem-tbc-t kaptam, ebből a debreceni klinikán gyógyítottak ki. Az általános iskola elvégzése után Pestre mentem, ahol több munkahelyen dolgoztam, szakmákat tanultam. Pesten nem találtam a helyemet, Debrecenbe jöttem. Itt egy albérleti szobában vettem először ecsetet a kezembe, mondhatom, akkor még csak kedvtelésből. A festészet ma már az életet jelenti számomra, amellyel minden nap harcot vívok. Sokat köszönhetek két debreceni művésznek: Bodó Károlynak és Topor Andrásnak. Zebegényben Hincz Gyula, Korga György és Mizser Pál szakmai tanácsait hasznosíthattam. Négy éve a magam útját járom. — Sohasem látott helyzetek, tájak, emberek, jelképes figurák, tárgyak láthatók képeiden, amelyek elsősorban a vörös és kék színek ellentéteire épülnek. — Ez igaz, mert sohasem festek modell után. A képzeletemet, gondolataimat, érzelmeimet akarom megfesteni. Ezért látomásszerű minden, amit festek. A kék és Pongor Béri Károly: Kék madár vörös színek együttes alkalmazásával feszültséget lehet teremteni, amit a végletekig lehet fokozni. — Legújabb munkáid már túllépik a látvány kézzelfog- hatóságát. Jelképes, szürrealista műveiden már ritkábban érhető tetten a cigányság sorskérdéseit, szociális gondjait megfogalmazó „vizuális gondolat”. — Igen, mert az emberiség sorsa egyre bonyolultabbá válik. Az atomháború kísér - tete, a természeti katasztrófák elevenbe vágó gyakorisága új, eddig ismeretlen helyzetbe kényszerítették az emberiséget. A jövőnkért felelősnek érzem magamat. Mint életet tisztelő és szerető ember a magam lehetőségeivel kötelességem mindezek ellen tiltakozni. Egyébként ezeknek a jelképes, szürrealista munkáknak a gyökerét a cigány mondák és hiedelmek világában is kereshetjük. Pongor Béri Károly a lélek festője. A benne élő gondolatok új formákkal, eredeti színvilággal párosulnak. A mítoszok oly gyakori élőlényei a sárkányok, gyíkok, madarak népesítik be müveit. Ezek az emberi psziché mélyén jelképként élő, mitologikus elemek formájában meglévő ősképek alkalmasak az ember-világ viszonyát, az ember sorsproblémáit láto- másos erővel kifejezni. Pongor Béri merész képzettársításaival, mitikus lényeivel, drámai színvilágával felzaklatja képei nézőit — figyelmeztet az emberiségre leselkedő veszélyekre. Tarczy Péter Jordan Popov: A bérbe vett ember N ézze csak, Barbinek! — szólt gondterhelt arccal a postafőnök. — A hajnali vonattal jött... A levélhordó átvette a szabvány alakú, felbélyegzett, lepecsételt fehér borítékot; forgatta, nézegette, megszagolta. — Meglesz — bólintott végül, és a táskájába csúsztatta a küldeményt. Ősz volt megint. A levélhordót még mindig nyugtalanná tette az októberi esők szaga, noha ötvennégy éves korára úgy érezte, tovább lát az orránál, és nem érheti meglepetés. — Mert, kérem — magyarázta a tejesasszonynak, miközben öreg kerékpárját nekitámasztotta a tejcsarnok falának —, mi más ez, ha nem szemfényvesztés? Jön az ősz, letarol mindent, hogy az ember azt hihetné, tavaszra megváltozik a világ ... Aztán mégiscsak ott nőnek ki a levelek, ahol lehulltak, de még a gyom is ugyanott üti fel a fejét... Csak a nyikha- jokat és a kutyákat bolondot - ja meg a kikelet. A tejesasszony elpirult, hirtelenjében nem tudja, kutyának vagy nyikhajnak tartsa magát. — Én — mondta — néha magam is ... — No, persze — mosolyo- dott el a levélhordó, és átadta a borítékot —, ez is bele van szerkesztve, kérem .. A tejesasszony zavartan forgatta kezében a fehér borítékolj — Ez — mondta — nem nekem szól... — Biztos? — A levélihordó résnyire szűkítette a szemét. — Tréfás kedvében van ma, Barbinek úr ... A postásnak egyáltalán nem volt jó a kedve. Tempósan kerekezett tovább a felszabdalt földúton a gát felé, fáradhatatlanul kerülgetve a kátyúkat, amelyek minduntalan útját állták errefelé. A postafőnök nemrég egy kényelmesebben bejárható, kisebb körzetbe akarta beosztani, de ő elhárította az ajánlatot. Nem kedvelte a gyorsan kiépült belváros széles aszfaltútjait, a sebtében emelt egyforma házakat, a lármát és a füstöt; szívesebben maradt a régi helyén. Itt lehetetlen volt elbújni előle, minden hivatalos értesítést, tértivevényt, bírságot, határozatot célba juttatott. Büszke volt rá, hogy a harmincöt esztendő alatt egyetlen küldemény sem sikkadt el a keze között, és soha nem kellett felírnia a (boríték aljára, hogy kézbésíthetetlen, csakis haláleset következményeként. — Mert, kérem — magyarázta a csaposnak, miközben féloldalas pillantást vetett a dologtalan nyikhajokra, akik minden délelőtt leitták magukat a flippergépnél —, csak egy módon kerülhet ki az ember az ellenőrzés alól... A flippergépnél rosszindulatúan felröhögtek a sörözők. — Bár szerintem — emelte fel a hangját a postás _ —, még a halottak is be vannak kalkulálva. — Mi az isten,? — A csapos beletörölte a kezét a köpenyébe. — Nekem?! — De aztán visszaadta a levelet. — Igyon valamit, ha fáradt, Barbinek úr ... A levélhordó odalépett a flippergéphez. A játékosok most nem néztek rá. Egyikük oldalba lökte. A többiek felnevettek. A postás nem ismerte őket névszerint, nem tudta hol laknak,'mit csinálnak, miből telik nekik sörre minden délelőtt. — Maguk — mondtfi —, maguk ... — Mi nem levélre várunk, tata! — mondta, amelyik nekiment. — Hanem? — Arra, hogy maga eltűnjön innen a francba! — nevetett egy másik, és beleivott a sörébe. A postás ismét nyeregbe szállt. Ha tehette, messze elkerülte a kocsmát, amióta ezek feltűntek ott, pedig azelőtt szívesen felhajtott egy- egy kupica lélekmelegítőt, s elbeszélgetett a csapossal a rendszerről, amelybe minden bele van kalkulálva, őszinte híve volt a rendszereknek. Nem próbált megszökni soha. Talán azért is hivatta ma reggel éppen a postafőnök. A levélhordónak jólesett a bizalom. Lám, a postafőnök tudja róla, hogy nem volt se szerelmes, se elkeseredett, zúghatott körötte bármilyen forgószél — legfeljebb felhajtotta a gallérját, szűkebbre csippentette nadrágja szárát a ruhaszárító csipeszekkel, és kerekezett tovább. Postásra szükség lesz minden időben, - az üzeneteknek célhoz kell érniük. Ezeket a nyikhajokat is megtalálják előbb-utóbb. (Szikszai Károly illusztrációja) A temetőör viskója mellett lassított, határozott lendülettel szállt le a kerékpár nyergéből. Az itt is, ott is kidőlt kőkeresztek láttán felrémlett előtte a táskájában lapuló fehér boríték, amely csupán egyetlen apróságban tért el a többitől — nem volt rajta semminemű címzés. Ez még nem hozta volna különösebben zavarba, hiszen nem egy cí- mezetlen levelet kikézbesített már. Olykor elég volt a feladó adatait elolvasnia, hogy tudja —. na, ezt a Kiskal- már küldte a Kovalikék lányának, emez megint az Erdőhivatalból jött, úgyhogy csak a Baroné lehet... De ezen a fehér borítékon a feladó sem volt feltüntetve, és még a bélyegző nyomatának betűit sem sikerült kiolvasnia. — Esni fog! — köszöntötte a temetőőr, aki épp olyan öreg volt, akár a sírkert, ahová jó ideje nem volt szabad senkit eltemetni, őrizni azonban mégiscsak kellett. A postás szerint ez a tény is a rendszer meglétét igazolta. „Nem értem én ezt, Barbinek úr!” — mondta a temetőőr egy alkalommal, miután végighallgatta a postás magyarázatát. „Hát persze hogy nem érti! — mosolyodott el a levélhordó. — Ez is hozzá tartozik”. Most átnyújtotta a fehér borítékot a csősznek, és várt. — Ez valami vicc? — kérdezte kis idő múlva a csősz. A levélhordó határozatlan mozdulattal a gondozatlan sírkert felé mutatott: — Azt hittem ... — Nekem nincs felhatalmazásom az ilyesmire..-. — A temetőőr visszaadta a levelet. — Próbálkozzék talán máshol Barbinek úr. A postás biztos volt benne, hogy a postafőnök nem tréfált. Meglett, komoly ember, akárcsak ő maga. Az ilyen nem tréfálkozik, s főként nem evvel a dologgal. Talán próbára akar tenni, tűnődött. Kíváncsi, hogy bírom-e még magam. Hiszen a jó postást nem akármilyen fából faragják. Kevesen alkalmasak erre a munkára. A nyikhajok sorra kidőlnek, más munkát keresnek, olyan is akadt, amelyik elemeit egy-egy küldeményt, azért kellett elküldeni. Elég ha csak egyszer is megszédül az ember. Megeredt az eső. A bicikli kerekei csúszkáltak a sárban. A postás kis testmoz- dulatokkal egyensúlyozott. Fekete köpenyes alakja újabb és újabb postásforma szeleteket szelt ki az ég szürkéjéből, ahogy haladt a gát tetején. A zsilipnél lassított, elnézett a csatorna mentén a Veszely-híd felé, amerről ázott erdő szagát hozta a szél. Hirtelen elfordította a kormányt, leereszkedett a csatornaparton futó ösvényre, és beletaposott a pedálba. Talán, ha felbontaná a küldeményt... Nem,erről szó sem lehet. A levéltitok sérthetetlen. S ha egyszerűen elveszítené? Harmincöt év után? Kézbesítenie kell. Eny- nyivel tartozik magának, s a rendnek, persze. Az üzenetek nem sikkadhatnak el. Biciklijét tolva lépkedett a nedves avarban a Kiserdő vedlett fái közt, majd megállt, teleszívta a tüdejét az eső illatával, és visszatartotta a lélegzetét. A fák között elveszett a szél, csak az eső mormolását lehetett hallani. Jó volna évekig állni így, visszatartott lélegzettel, behunyt szemmel, hallgatva az esőt. Vagy ha nem is évekig, de egy hónapig, hétig, egyetlen napig legalább. Elszédült. Muszáj volt ismét levegőt vennie. A kerékpárt óvatosan ledöntötte az avarra, és kinyitotta a táskáját. — Képtelenség — morogta. — Nézzük csak ... De a borítékból csupán egy üres levélpapír került elő. Ha valaki valakinek azt üzeni ebben a levélben, hogy semmit nem üzen, az helyénvaló, értelmes része a rendnek. De hogy senki senkinek nem üzeni, hogy semmit nem üzen ... Valakinek csak fel kellett adnia! S valaki mégiscsak várja valahol! Mert iha létezhetnek levelek, amelyeket senki nem küld sehová, akkor az egésznek semmi értelme nincs, és akkor hiába volt a harmincöt év, és hiába az önmegtartóztatás. Még egyszer végiggondolta, kinek szólhat a körzetében az üzenet, de nem tudott rájönni. — Hacsak — dünnyögte —, hacsak nem ... Le kellett ülnie. A rend legkisebb hibája is azt jelentené, hogy mégiscsak azoknak a sörissza nyikhajoknak A z üdülőben találkoztam egy szerencsétlen fló- tással. Trifon Petved- zsiev Barbuklijszkinek hívták. Középtermetű, ötvenéves férfi volt, arca gondokba merülő, majdhogynem szomorú, haja ritkuló. A szerencsétlen Trifon feleségével nyaralt, egy Girgi- na nevezetű, szüntelenül valamilyen gyapjúzoknit kötö- gető teremtéssel. Köztudomású volt, hogy ez a Girgina nem gyenge virágszál, hiszen nem engedte, hogy férje kártyázzon a többiekkel, hogy újságot olvasson a teraszon, hogy huzamosabb időre leüljön a biliárdasztal mellé, hogy étkezés alatt sört igyon, hogy ebéd után aludjon, hogy vizes hajjal mutatkozzon az erkélyen, hogy politikáról beszélgessen a gondnokkal, hogy kenyérmorzsát tegyen az ablakpárkányra a gerléknek, hogy tréningruhában menjen az olvasóterembe, hogy fél óránál tovább nézze a televíziót, hogy szóba álljon harmincöt év alatti nőkkel, hogy horgászni járjon a közeli gáthoz, hogy kószáljon a piacon, hogy szeszes vagy szénsavas italt fogyasszon, hogy meghívjon valakit, vagy őt vendégeljék meg, hogy fütyörésszen, hogy rátegye a törülközőt a radiátorra, hogy kezet fogjon közvetlenül étkezés előtt, hogy felöltözve lefeküdjön a takaróra, hogy este olvasson az éjjelilámpánál. van igazuk, és egyetlen részeg óra többet ér évtizedek munkájánál és hiténél. Ez képtelenség, tehát a küldemény egészen biztosan szól valakinek. És az sem lehet véletlen, hogy a postafőnök épp neki adta át. Talán tudta róla, hogy az októberi esők megszédítik, és így akarta megüzenni neki, hogy ne hagyja magát. Elvégre azt azért mégse mondhatta, hogy rendben van, Barbinek! Vagy hogy jól gondolja, Barbinek, csak így tovább! És a kacsin- gatást sem engedheti meg magának az ő pozíciójában! De honnét tudhatta, hogy végre tudom hajtani a feladatot? Hiszen csak úgy jöhettem rá, hogy nekem szól, hogy vétkezve a rendtartás ellen, felbontottam a levelet. Aki viszont felbont egy küldeményt, az szedheti a sátorfáját, a rendszernek nincs szüksége rá. ■ ■ Ü lt az avarban, felhúzott térdét átölelve bámulta a nyírfák fehér törzse mögött feketéllő eget. Nem érezte legyőzöttnek magát. Visszagondolt a tejesasszony meghökkent tekintetére, a temetőőr hirtelen elszürkült arcára, a Cziegel cipész remegő kezére, amely- lyel visszaadta a borítékot. Hanyatt dőlt az avaron, és felnevetett. Baron úr a maga előkelőnek vélt, hűvös modorában utasította vissza a küldeményt. „Nem — mondta —, még nem időszerű”. Igaza volt. Egy ilyen üzenetet, amely végül is maga a bizonyíték, nem sokan érdemelnek. Ismét feltámadt a szél, belesöpört az avarba. A felkavart levelek végigkarcolták az arcát, elfeküdtek a nyakán, fülén. A postás már semmit nem látott. Tompa nyomást érzett a gyomorszája körül. Végre tudta, mi a boldogság. — Ilyen emberekre van szükségünk, elvtársak — mondta a sírnál a postafőnök. — Kérem, egyperces hallgatással adózzunk emlékének. Megérdemli. A postások komoran állták körül a halmot. — Menjünk! — szólt végül az egyik. Ömlött az eső. A szerencsétlen Trifon Fet- vedzsiev Barbuklijszki bezárva üldögélt a kétszáztizen- hármas szobában, amit a többiek „ketrec”-nek hívtak. Girgina, a felesége pedig egy kerekes fotelban kinyújtózva őrködött a fogda ajtaja előtt, és olyan elkeseredetten kötött, mintha egy egész hadosztály részére készítene gyapjúzoknit. A felügyelettől elgyöngülve és megnyo- morodva, a szerencsétlen Fet- vedzsiev nem tudta eldönteni, mit csináljon egész nap. Titokban kivette Boccacio Dekameronját, de az ideges Girgina akkora botrányt rendezett, hogy a könyvtárosnőnek nemcsak a könyv kartonját, hanem évi fizetett szabadságát is ki kellett vennie, az itáliai reneszánsz mester pedig meg lett bélyegezve mint mániákus élvhajhász. Egy gyerek a szerencsétlen embernek ajándékozta egész gyurmakészletét. Trafón Fetvedzsiev Barbuklijsz- ki a gyurmából kecskegidát, kutyakölyköt, borjút, zsiráfcsemetét és kiselefántot kezdett gyártani. A zsémbes hitves, amikor meglátta férje új szórakozását, kihajította a figurákat és a föl nem használt gyurmát az ablakon. Egy nap mi, az üdülőben nyaraló valamennyi férfi, összegyűltünk az ebédlő legtávolabbi sarkában, és esküt tettünk, hogy megkönnyíti ük a szerencsétlen ember életét. A legfelső emelet erkélyéről Radulov égő cigarettát engedett le spárgán. A szerencsétlen ember mohón szívta a füstöt, aztán a cigaretta eltűnt, de csak azért, hogy egy perc múlva ismét leereszkedjék. Egy Krumcso nevű középiskolás sárgaréz csövön mentolos cukorkát lövöldözött az erkélyre, hogy ne érződjék a cigarettafüst Fetvedzsiev leheletén. Veki- lovék, a szerencsétlen ember bal kéz felőli szomszédai, kivitték hordozható televíziójukat az erkélyre, hogy lehetővé tegyék Fetvedzsievnek a tévé engedélyen túli nézését. A turnus legszemre- valóbb asszonya, a vörös hajú Aida fölmászott a Barbuklijszki erkélyével szemközti topolyafára, és az ágak közül szerelmes verseket suttogott. Kétségtelen, hogy enyhítettünk szenvedésein, de a baj gyökeréig, szerencsétlenségének okáig, nem jutottunk el. A turnus pedig már a végéhez közeledett. Ezért mi, férfiak, ismét összegyűltünk, ezúttal azonban — a nagyobb titoktartás végett — a mosó- konyhában. Határozottabban kellett, cselekednünk. A piacról kenderkötelet szereztünk, és hágcsót készítettünk, miközben a feleség ételébe egy- egy adag altatót szórtunk. Amikor este elaludt az asszony, leengedtük a kötélhágcsót a felső szobából. A szerencsétlen flótás remegő kézzel leereszkedett hozzánk, ahol hattól tizennégy órán keresztül nyugalom várta. Az ünnepi lakomán vodkát, örmény konyakot, kolbászt, kaviárt, indiai kasut, pezsgőt, pipát és hollandi dohányt, egy pakli kártyát, cseh rulettet, és két, ünneplőbe öltözött leányt vonultattunk fel tiszteletére. A szerencsétlen Trifon Fetvedzsiev Barbuklijszki evett, ivott, énekelt és s-írdogált. Minden oldalról baráti kezek törölték le köny- nyeit. — Valamennyien tudnak szerencsétlenségemről — kezKM HÉTVÉGI MELLÉKLET
