Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-28 / 201. szám

Mészáros Agnes ifjúmunkás-felelőssel a pályakezdésről Barátom! Kezdjük az anyagi javak megbecsü­lésével és folytassuk a társadalmi tulaj­don védelmével, aztán takarékoskod­junk. Mondom ezt azért, mert azon a számomra emlékezetes délutánon nem véletlenül ürítetted ki a zsebed. Lerak­tál elém egy facsavart, egy szeget, né­hány alátétet és egy csavarhúzót. Kérdeztem, hogy vagy? Morogtál? Hogyan lehet egy nyugdíjas? Pláne egy olyan vénember, akinek rigolyái van­nak. Már kölyök korodban beléd nevel­ték — nem nevelték, beléd verték — a rendet, az anyagok, a szerszámok tiszteletét és becsületét. Erre fel, be­mégy a gyárba, és amíg a műhelyig érsz, felszedsz a földről egy facsavart, egy százas szeget, három alátétet és egy csavarhúzót. Ez dühít! És akkor én még megkérdem, hogy vagy? Na jó, lenyeltem a sértő megjegyzést, mert végtére is igazad van. Talán még abban is, hogy nem csak egyetlen csa­var, egyetlen szeg kallódik el itt éven­te, hanem csavarok és szegek garmada. Aláírom, abban is van némi igazság, hogy amilyen a viszonyunk a társadal­mi tulajdonnal szemben, olyan a mun­ka is. Aki, vagy akik elhullajtják a sze­geket, csavarokat, akik elhagyják a csa­varhúzót, a kalapácsot, azok azzal sem törődnek, hogy a munka, amit végez­nek, tökéletes legyen. Mondom, van eb­ben igazság, de nem mernék általáno­sítani. Annál is inkább nem, mert öreg barátom, nemcsak Te látod meg és ve­szed fel a vadonatúj facsavart. Meglát­ja és felveszi azt más is, sőt ezrével akadnak, akik nem hullajtanak el sem­mit, minden értékkel, amit rájuk bíz­nak, el tudnak számolni. Mondjak példát? Közölt a napokban a rádió egy hírt, amin én nagyon meg­lepődtem. Az ország távoli vidékén, az egyik termelőszövetkezetben kigyulladt egy kombájn, és leégett. Tűz emésztet­te el a búzát is. Ilyenre még nem volt példa. És mi volt a tűz oka? Az egyik forgórész állítólag besült, kigyulladt. Nyilvánvaló az emberi gondatlanság. Hogy miért, arra még visszatérek. Most előbb számoljunk. Az országban több mint tízezer kombájn aratott és csak egy gyulladt ki, az arány tehát egy a tízezerhez. Nem nagy szám, de azért az egy kombájnért is kár. Főként, mert meg lehetett volna menteni. Hogyan? Leírtam egyik riportomban, hogy bi­zonyos Magyar Mihály, a Balkányi Ál­lami Gazdaság kombájnosa, amíg várt, hogy a tartály ürítéséhez a teherautó megérkezzék, addig sem tétlenkedett. Olajozta a kalászterelő, a vágóasztal forgórészeit. Ki kérte rá? Senki. Csele­kedett, mert lelkiismeretes munkás, mert jó kombájnos. Cselekedett, mert tudja, ha a forgórészeket nem olajozzák, a csapágyakat nem zsírozzák, egyrészt erőteljes a kopás, másrészt gyulladás keletkezhet. Mondtam, 10 ezer kombájn aratott, egy kigyulladt, kilencezer-ki- lencszázkilencvenkilenc viszont nem. Ál­lítom tehát, hogy 9999 kombájnnak jó gazdája volt és van ... Ne érts félre barátom, nem térek el a tárgytól. Az, amit eddig mondtam, az mind-mind kapcsolódik a facsavarhoz. A kombájn is érték, a facsavar, a szeg is érték, bár van némi különbség, de a ta­nulság egy: ezt is, azt is becsülni illik. És most arról, amit kértél, miután a ta­lált tárgyaidat elém raktad. Mondtad nevelőszándékkal, úgy általában gorom- bítsam le az embereket. A nevelés és a nevelőszándék az stimmel, de a lego- rombítás egy kissé erős, és túl általános. Ha megmondanád, hogy ki szórta el a facsavart, ki veszítette el a csavarhú­zót, leírnám a nevét. De hogy mindenki csavarral, szeggel, alátéttel és szerszá­mokkal szemetel? Ez túlzás lenne. Egyszóval a nevelés. Kezdjük talán úgy, hogy a cseppben benne van a ten­ger, a morzsában benne van egy egész kenyér. Ha tehát a tengert, vagy a ke­nyeret akarjuk megbecsülni, akkor ezt a cseppnél, illetve a morzsánál kell el­kezdeni. Egy facsavar filléres áru, de millió facsavar már-már kitesz egy kombájn árát. Gondoljunk erre és ter­jesszük ezt az elméletet. Szoktassuk magunkat a rendhez, a fegyelemhez, le­gyen a mindennapi munka velejárója az értékek becsülése. Most pedig azt mondom barátom, ha bármi rendelle­nességet találsz, tapasztalsz, gyere. Gye­re és beszélgessünk, az sem baj, ha morogsz, zsörtölődsz, hiszen végtére is igazad van. A Egy életpályát elkezdeni soha és sehol nem volt könnyű, ma is nehéz lecke. Mégis megkérdezem, ön, mint a KISZ megyei bizottságának munkatársa, ho­gyan látja: Szabolcsban nehezebb a pá­lyakezdés, mint az ország más részén? — Ha arra gondolunk, hogy a pályakez­déshez mindenek előtt lehetőségre van szük­ség, akkor mindenképpen sajátos megyénk fiatalságának helyzete. Bár már a hatvanas­hetvenes években is tízezrek ingáztak in­nen, akkor valahogy mégis nagyobb esély volt az itteni sikeres pályakezdésre. Akko­riban kezdődött el ugyanis a megye gyor­sabb ütemű iparosítása, s nemcsak az új gyárak, üzemek igényelték a munkáskezeket, hanem számos emberre volt szükség az úgy­nevezett infrastrukturális területen is: a kommunális, a kereskedelmi, az egészség- ügyi hálózatban. Az iparosítás nagyarányú társadalmi átrétegződéssel járt, megélénkült az urbanizáció, nőttek az igények és gyara­podtak az igények kielégítését szolgáló in­tézmények. Valójában tehát azokban az években az induló új gyárakban nemcsak könnyebb volt elhelyezkedni, de nagyobb lehetőségek is kínálkoztak a fiatalok előtt az előbbre jutásra. Gyorsabban és látványosab­ban kiugorhattak, kitűnhettek a tehetsége­sebbek, a szorgalmasabbak, mai szemmel nézve szinte néhány hónap alatt komoly kö­zépvezetői posztra juthatott egy-egy fiatal, ha ambicionálta magát, hiszen kezdetben ki­sebb volt a konkurrencia is e téren. A Ügy tudom, az elhelyezkedési lehetőség tovább nehezül a következő években megyénkben, s ez különösen a frissen végző fiatalokat érinti. Nekik milyen lesz a pályakezdésük? — Tény, hogy a munkahelyteremtés üte­me lelassult, ami egyenes következménye a megyében általánossá váló intenzív fej­lesztésnek, tehát annak, hogy a nagyobb eredményt ne létszámfejlesztéssel, hanem a lehetőségek maximális kihasználásával ér­jük el. Eközben persze évről évre jelentős számú fiatal hagyja el a szakmunkásképző intézetek kapuját és kopogtat állás után. Könnyen hihetné valaki: akkor itt aligha érvényesül a tervszerűség, s ez az érvelés tetszetősnek is tűnik. Kétségtelen, lehetne összehangoltabb is ez a munka, de a pálya­kezdés, tehát az a bizonyos lehetőség nem szorul egy megye határán belülre, országos igényt is ki kell elégíteni. Napjainkban gyorsan változnak a termelés feltételei, je­lentős a kockázati tényező, bizony nincse­nek könnyű helyzetben a vállalatok, amikor a munkaerőigényt megtervezik. Persze, jobb volna minden pályakezdőnek a családi fé­szekhez közel munkaalkalmat teremteni, de a népgazdasági lehetőségek határt szabnak a vágyaknak. A Ön szerint mitől függ, hogy valaki a w pályakezdéskor elégedett vagy sem? — Sok mindentől és előfordul, hogy na­gyon kevéstől. Szerintem a sikeres pálya­kezdés lényeges feltétele a szerencsés pá­lyaválasztás. Sok fiatal nem a saját elkép­zelése, hanem a szülő óhaja és akarata sze­rint választ pályát, amire találóbb a kény­szerpálya kifejezés. Az ilyen fiatal — legyen az munkás vagy diplomás — az esetek több­ségében a „család becsülete” miatt átván­szorog a vizsgákon, de semmi kedvet nem érez ahhoz, amit csinál. Neki aztán a pálya­kezdésnél még a mézesmadzag is inkább savanyú szőlő. Aki viszont maga választott kedve szerinti pályát, az az indulásnál a ki­sebb lehetőséget is megbecsüli, méltányol­ja, örül annak. — Ez az egyik dolog. Fontos szerepe van aztán az indulásnál a fogadtatásnak. Nem akarom én túlértékelni azokat az alkalma­kat, amikor ünnepélyesen fogadják üzeme­inkben a pályakezdő ifjúmunkásokat. Mint az élet minden területén, itt is előfordul for­malitás, komoly tartalom nélküli csillogás. Mégis fontos dolognak érzem ezt az alkal­mat: a fiatal, a kezdő megbecsülésének, amikor érezheti, hogy itt rá szükség van, itj; őt partnernek akarják tekinteni. Több- helyütt ilyenkor adják át a szakmunkásbi­zonyítványt és az egyre szebb jutalmakat a legjobb teljesítményt elért ifjúmunkások­nak. Szerintem ott veszik igen komolyan az ilyen szakmunkássá fogadást, ahol valóban szükség van a szakmunkásokra, ahol meg akarják tartani őket, másutt nem több egy kényszerű aktusnál. Kár, mert ahol csak kényszerűségből teszik, ott hiába hangzik szépen az igazgatói tájékoztató a lehetősé­gekről, a gyakorlati idő alatt a vállalatnál már épp eleget tapasztalt a fiatal a valóság­ról és inkább sürgősen odébbáll. A Ne vegye rossz \néven, de ügy érzem, a ^ lényegről még nem ejtettünk szót. A pályakezdő fiatal előtt ugyanis ezek a fogalmak lebegnek: bér, beosztás, la­kás. Ezen a téren mi a helyzet itt, á szűkebb hazában? "...meri aki úgy vélte, hegy i mi­nimálisan üzemvezető lesz és csak előadói széket kap, ingerlé­kenyebbé, érdesebbé válik, kepik az idege, növekszik munkájában a bibaszázalék. Nem ritka, begy az ilyen pályakezdő mielőbb el- fecsérli erejét, tehetségét a kis perifériális hadakozásban, ké­sőbb nem tud bizonyítani. Beját­szik mindebbe a pályakezdés egy közismert emberi oldala is...” — Miért venném rossz néven, hiszen ma­gam is tapasztalom ezt nap mint nap. Csak egy példát mondanék. Kinn voltam a BFK mátészalkai gyárában, amikor sort kerítet­tek a nagyvállalati ifjúsági parlamentre. A helybeli fiatalok eléggé indulatosan vetet­ték fel, hogy ugyanolyan képesítéssel, ugyanolyan beosztásban és hasonló teljesít­ménnyel egy mátészalkai fiatal jó esetben csak a háromnegyedét keresi, mint fővárosi kollegája. Ez nem egyedi példa itt Szabolcs- Szatmárban, ezért céloztam már beszélge­tésünk elején arra: itt sajátos helyzettel kell szembenéznünk. Nyilvánvaló, hogy a bér- színvonalban szerepe van az ipari kultúrának, a tradíciónak is, ám ilyen szembetűnő kü­lönbség mégis elgondolkodtató. Általában már a kezdet kezdetén eldől a fiatal anyagi helyzete azáltal, hogy milyen a bérhelyzet az adott vállalatnál. Mert arról nemigen hallani, hogy csak azért, mert most öt vagy tíz újdonsült ifjúmunkás — vagy mérnök — áll munkába, felborítanák a kialakult szokást, bérfeszültséget keltvén ezáltal. Van itt az objektív okok 'mellett némi tehetet­lenség, túlzott óvatosság is: a helyieknek, az érdekvédelmi szerveknek — köztük a KISZ-nek is — bátrabban kellene kockáz­tatni, nagyobb léptekkel behozni az elmara­dást az országos átlagtól. A Egyáltalán nincs próbálkozás arra, hogy w a pályakezdéskor a fiatal anyagilag el­viselhető helyzetbe kerüljön? — Van, hogyne volna! Egyre több mun­kahelyen válik gyakorlattá, hogy a kezdő szakmunkásoknak félévig fokozatosan csök­kenő bérkiegészítést adnak, magyarán: a munkahely magára vállalja a tanulópénz egy részét. Inkább a könnyűiparban szoká­sos ez, ahol meg akarják fogni a fiatalt, másutt nemigen bőkezűsködnek. Egy rossz bérstart pedig — néhány kivételtől eltekint­ve — anyagilag nehéz helyzet elé állítja a fiatalt. Miért tagadnánk, ezért változtat rö­vid idő után nagyon sok fiatal állást. Újab­ban pedig jelentős számban élnek az új le­hetőségekkel és gazdasági munkaközösségek felé kacsintgatnak. A Nem értek egyet mindenben Önnel. v Utó végre is a kezdő nem ugorhat át olyan fázisokat, amelyek nélkül szegé­nyebb maradna szakmailag. Nem vala­miféle túlzott türelmetlenség ez? — Az ifjúság mindig türelmetlen volt, most is az. Én nem mondom, hogy minden­kire az egészséges és a megalapozott, az elő­revivő türelmetlenség a jellemző. Vannak szájhősök a fiatalok között is, akik sajnál­ta tják magukat, miközben a munkát mások végzik el helyettük. Csakhogy ők vannak kevesebben, a nagy többség tenni szeretne és ehhez kéri a lehetőséget. Aztán mi van? Például a fiatal mérnök olyan feladatot kap, amit — ha volna technikusképzés — egy középvégzettségű ember is játszi könnyed­séggel ellátna. Aztáh ha meg akarja valósí­tani, amit az egyetemen tanult, akkor meg nincsenek meg a feltételek. Tehát lépten- nyomon falba ütközik. Persze, ebben nem csupán — és nem is elsősorban — az üzem, a gyár a hibás. Sajnos, még mindig ideali­zált képet festenek az iskolákban a leendő diplomásoknak az üzemi, a gyári cii tiol,- akik így nem készülnek fel eléggé a nehéz­ségekre. A Ebből aztán egész sor újabb probléma w adódik ... — Pontosan így van. Mert aki úgy vélte, hogy ő minimálisan üzemvezető lesz és csak előadói széket kap, ingerlékenyebbé, érde­sebbé válik, kopik az idege, növekszik mun­kájában a hibaszázalék. Nem ritka, hogy az ilyen pályakezdő mielőbb elfecsérli erejét, tehetségét a kis perifériális hadakozásban, később nem tud bizonyítani. Bejátszik mind­ebbe a pályakezdés egy közismert emberi oldala is. A munkába kerülő fiatalok akár az egyetemről, akár á1 sZákmunkásképzőből érkeznek, eddigi életükben társaikkal egyen­rangúak voltak: egyik sem függött a másik­tól, ilyen volt közöttük’a viszony, a hang­nem i^. Ezek a fiatalok nehezen szokják meg a munkahely már kialakult hierarchi­kus szerkezetét, rendjét s ez egész viselke­désükön, hanghordozásukon érződik. Renge­teg konfliktus eredője ez is: a tegeződő fia­tal máris tiszteletlenné lesz, a szókimondó ifjú meggondolatlanná válik és a többi. £ Bizonyára így van, jóllehet, én kimon­danám: a fiatalok jórésze mielőbb sze­retne jó pozíciót, magas jövedelmet. — És ez miért baj? Már szóba hoztuk, hogy mostanában nehezebb dolog „befutni”, mert nagyobbak a követelmények és na­gyobb a „választék” is. Ennek ellenére állí­tom: mind több fiatal kerül vezetői beosz­tásba. Igaz, felsővezetői álláshoz jutni ma sem könnyű, hiszen igazgató, főmérnök, fő­könyvelő csak egy van. Ehhez a rátermett­ségen, a tudáson kívül szerencse is kell: ki az alkalmas éppen ott és éppen akkor a fi­atalok közül? Egyre több 35 éven aluli tölt be középvezetői posztot, míg az alsóvezetők számottevő része fiatalember. A közbeveté­sére válaszolva elmondanám: ha vannak is a külsőségekre, a magas anyagiakra törek­vő — vagy törtető — fiatalok, a többség nem rangra vágyik elsősorban, hanem arra, hogy maga előtt is tisztázza, mire képes. A Ehhez nincs szükség feltétlenül igazga­tói, üzemvezetői székre. Aki bizonyíta­ni akar, és bizonyítani képes, azt nem lehet tartósan mellőzni. Rubik Ernő sem vezérigazgatói székben valósította meg a világhódító kockát... — Sántít a hasonlítás, hiszen mi a fiata­lok nagy átlagáról beszélünk és nem az el­enyésző kivételes képességűről, aki valóban előbb-utóbb kitör a köznapi szürkeségből. Tehát nem minden fiatalban lakozik Rubik- képesség, ettől függetlenül gyakorta többre képes annál, mint amit elvárnak tőle mun­kahelyén. Sajnos, sokszor a meglévő lehető­ségeket sem használják ki a fiatalok tehet­ségük bizonyítására. Itt van például az „Al­kotó ifjúság” pályázat. Sokkal több fiatal él­hetne az alkalommal, mint amennyi él. Pe­dig ez olyan „semleges pálya”, ahol a félté­keny munkatársak nem gáncsoskodhatnak, ahol az igazi értéket nem lehet elmanipu­lálni. Vagy: ugyancsak a KISZ gyakorta te­remt versenyszerű alkalmat szakdolgozatok írására s annak megfelelő nyilvánosságot is ad. Sok tehetséges fiatal elmegy mellette, ügyet sem vet rá. w És ebbe miért nyugszik bele a KISZ? — Nem nyukszik bele. A KISZ állandóan keresi az új munkaformákat, amivel a fia­talokat bizonyításra hívhatja. Csak felem­líteném, hogy a KISZ kezdeményezte koráb­ban az úgynevezett patronáló mozgalom el­terjesztését. Ez annyiból áll, hogy a munka­helyre kerülő fiatalt egy már ott lévő másik fiatal segít át a kezdeti lépéseken, nyomon követi munkáját, bátorítja, szól mellette. Újabban ez a mozgalom már túllépett a KISZ keretein, felfigyeltek rá a gazdasági vezetők is. Példaként említeném, hogy a Nyíregyházi Konzervgyárban rendszeresen értékelik és jutalmazzák!) a pályakezdők patronálóit. Jó lenne ezt szélesebb körben elterjeszteni! Ha már szóba hoztuk az ifjúsági szövet­séget, ön szerint a KISZ érdekképvi­seleti tevékenysége során eleget tesz a pályakezdőkért? — Sok mindent tesz ifjúsági szövetségünk a pálya elején lévőkért, de még mindig nem eleget. Ha például a lakáskérdést tekintjük: a döntésnél kikérik a fiatalok képviselőjé­nek véleményét és az arányokkal nincs is baj, a gondot inkább a mennyiség adja. Ki­tüntetések odaítélésénél is véleményt kér­nek nagyon sok helyen a KISZ-től, bár ez már nem általános. Több helyütt az okoz problémát, hogy a KISZ helyi vezetői nem tudnak partneri tekintélyt szerezni maguk­nak, pedig az ifjúsági törvény helyi megva­lósítása komoly számonkérés nélkül aligha képzelhető el. Aztán akad példa rá, hogy a középvezető azt sem tudja, mit kellene neki egyeztetnie a KISZ-titkárral, így aztán meg sem hallgatja. Talán a pályakezdők helyze­tével lehet érthetőbbé tenni, hogy a KISZ általános érdekképviselete a sok kis egyéni érdek összessége. Ha például, a munkahelyen van egy tehetséges munkás vagy műszaki figtal, aki egymagá képtelen kitörni kicsi­nyes köréből a munkahelyén, akkor annak legyen szószólója és segítője a KISZ: hívja fel a vezetők figyelmét a szunnyadó tehet­ségre, bátorítsa az ilyen fiatalt tiszteletet érdemlő próbálkozásaiban. ^ Köszönöm az interjút. Angyal Sándor V* V V ^ V. ^ V 7 A ex FhítvEgt lINTERJÚ KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. augusztus :.'8.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents