Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

1982. augusztus 20. ^ „Én mindig úton vagyok..." A salakhegyektől a csillagokig jelyik a legkedvesebb csillagja? — A Jupi­ter. Nem lehet elmon­dani, milyen érzés, amikor órákig, napokig lesi az em­ber a távcsővel, egyszer csak megjelenik és sorra mutatják magukat a körülötte keringő holdak is. Ettől szebbet alig­ha láthat az ember ... M. Takács Ferenc — ahogy sokan hívják a megyeszékhe­lyen, a „kis Takács a csillagászat szerelmese. Való­jában több ennél, a valóság, a természet, az élet szerelme­se. A diósgyőri nagykohok salakhegyétől indult el ez volt a játszótere — hogy az egyetemi évek, á hatévi ka­tonáskodás, majd a hajdúná­nási, zilahi, sárospataki fia­talkori tanárévek után a nyíregyházi evangélikus gim­náziumban, a Kossuthban találjon igazi otthonára. En­nek több mint harmincöt éve... — Én voltam az utolso ta­nár, akit még választottak a Kossuthban. Ez ma már szo­katlanul hangzik, bizonyára, de az egyházi iskolákba pá­lyázó tanárokat az iskola­szék választotta. Az iskolák államosítása után tanítottam általános iskolában, voltam szakfelügyelője három járás­nak, ötventől-ötvenegyig a képzőben voltam tanár, öt­venegytől a nyugdíjazásig a Kossuth Gimnáziumban fizi­kát és matematikát tanítot­tam. Valójában inkább ma­tematikatanár akartam len­ni, de úgy alakult, hogy a fi­zikát kellett tanítanom. Ta­lán azért, mert a tanárnők idegenkedtek a fizikai kísér­letektől, márpedig a fizika tanítása kísérletek nélkül nem lehet eredményes. Első nyíregyházi élményei között említi, hogyan rögtön­zött fizikaszertárt a diákok­kal — a semmiből. A háború után két évvel az iskolai szertárak még üresek voltak, de nem így a diákok zse­bei ... — Azzal kezdtem a szer­táralapítást, hogy megkér­tem a gyerekeket, mindent rakjanak ki a zsebükből a padra. Hihetetlenül sok apró­ság került elő, a vasgolyótól a különféle tárgyakig volt ott minden. Ezek lettek az első kísérleti eszközök. Tanítványait, az 1947/48-as tanév diákjait dicséri, akik közül sokan voltak „vastag­betűsök”, így jelölték akkor a névsorban a jeles diákokat. Későbbi egyetemi tanárok, neves kutatók kaptak gazdag útravalót Majoros Takács ta­nár úrtól, aki nem csak a fi­zika, a matematika titkaiba vezette be őket, hanem ját­szani is tudott velük. — Emlékszem, először a Duda Gyurit tanítottam be a gyerekeknek. Mivel a Kos­suth fiúgimnázium volt, a képzőből, Porzsolt Pistáéktól kértünk lányokat. Némelyik­nek még most is emlékszem a nevére, az egyiket Mezi Erzsinek hívták. Miközben két este Vaján szerepeltünk a Duda Gyurival, itthon Tóth Jóskáék kimeszelték, kitaka­rították a tantermet. Majd­nem meg is dorgáltak ben­nünket miatta, mert „rossz” példát adtunk a többi iskolá­nak, így mondták. Takács tanár úr évtizede­kig nem csak a könyvekből tanította a diákokat. Százak, talán ezrek figyelmét terelte a csillagászatra, különösen, amikor felröppenni készültek az első űrhajók. De eleinte akár a harangozásnál a leg­fontosabb kellék, a harang, itt pedig a távcső hiány­zott ... — összetányéroztuk az el­ső távcső költségeit. Meghív­tunk fővárosi szakembere­ket, csillagászokat és az elő­adás után tányéroztunk. Nyulasi tanár úrral, Ambró- zi Gézával és másokkal gyűj­tögettük az árát, és megvet­tük a távcsövet. De többről, komolyabbról álmodtunk, tükrös távcsőről, amit felállí­tanánk egy épület tetején .., Tetszett az ötlet, csak ép­pen az akkori igazgató az utolsó pillanatban nem en­M. Takács Ferenc gedélyezte az épülő politech­nikai műhely tetejére szánt „mini csillagvizsgálót”. Éjjel ne járkáljanak a tetőn — mondta. Pedig ekkor már há­rom vidéki város versengé­sében Nyíregyháza győzedel­meskedett, megkapták a tük­rös távcsövet, sorra alakul­tak a megyében a csillagá­szati szakkörök. M. Takács tanár úr fáradhatatlanul jár­ta a várost, a megyét, állan­dóan úton volt... — Sajnos, három évig a szertárban porosodott a táv­cső, hiába igyekeztünk he­lyet teremteni számára, hogy minél többen láthassák az égbolt titkait. Aztán egyszer felálltam a tanácsülésen, mi­vel tanácstag is voltam és azt mondtam; úgy látszik Nyíregyházán nem szükséges az értékes távcső, így hát en­gedjék meg, hogy visszaküld­jük Pestre, adják egy másik megyének, ahol nem fog a raktárban porosodni. Ekkor tört meg valami, a tanács megszavazta a 20 ezer forin­tot, végre felállíthattuk a távcsövet a Zrínyi Gimnázi­um udvarán ... Hogy milyen búcsújárás kezdődött, hány gyermek, felnőtt jött a csil­lagnézőre, alig tudtuk szá­mon tartani. Érdemes volt... Q akács tanár úr hat éve nyugdíjas. Valóban szerelmese a csillagá­szatnak, sok-sok amatőr csil­lagászt nevelt az évek során, akik között vannak munká­sok, diákok, alkalmazottak, értelmiségiek. Olyan hévvel magyarázza a csillagok szü­letését, amelyekről ma már egyre többet tud az ember, mint aki ideje, gondolatai javát az „égben” tölti. Mégis jut ideje a földön marad­ni... — Az első évben, a nyug­díjazás után, sem találtam a helyem. Én mindig úton va­gyok, nem tudok tétlenül lenni. Elmentem a pékekhez bérelszámolónak. Bizony volt mire odafigyelni, akadt olyan pék, akinek huszonegy kulcs szerint kellett kiszámolni a havi bérét, s ha nem stim­melt valami, otthon fejeztem be a munkát. Aztán a tanár­képző főiskolára mentem négyórásnak, rendbe tettem az irattárat. Most pedig az SZMT irattárában dolgozom reggel 8-tól 12-ig, sok érde­kes, történelminek számító irat kerül a kezembe. De idős korban tanultam meg autót vezetni, sőt vénségem- re lettem sportversenyző, még tavaly is díjakat nyer­tem az MHSZ országos lö­vészbajnokságon ... „Feri bácsi” — TIT-előadó, bírósági ülnök, ő írja lapunk­ban a csillagos ég látnivalói­ról szóló tudósításokat. Azt mondja, az értelmiségi em­ber nem mehet nyugdíjba, nem teheti le a tollat. Aztán csendesen elnézést kér, halk kopogás hívja a másik 'szo­bából. A felesége évek óta ágyban fekvő beteg, ő gon­dozza hihetetlen türelemmel és szeretettel. Ketten élnek az Eötvös utcai családi házban, melynek kertje egy* kis arbo­rétum, fügefával és más rit­kaságokkal. Három felnőtt gyermekük és négy unokájuk van. Az ilyen emberre mondják, az élet élteti, vagyis örökké fog élni... Páll Géza Vászonba szőtt álmok E rik a szilva. Végig a kertekben rogyadoz­nak a fák, hamvaskék­be öltözött a Szamoshát. Kék most a táj, mint az őszi ég, kék, mint Szabó Miklósné szőttesein a búzavirág. Pa- nyolán, a nagyszobában most is ott áll az esztováta, s ké­szül az ősi mintákat átmentő bigés szőttes. Hogy a minta hány esztendős, isten tudja, s csak becsülik az esztováta korát is: úgy 150 évesnek jtartják. — Még valamelyik szép­anyámé volt, de láthatják, szolgál ez még hűségesen — simogatja szemével az öreg jószágot a háziasszony. — Pedig higgyék el, most, hogy nyugdíjas lettem, csattog ez imindenriap. — A szövés tudományát is a családtól örökölte? — Hosszú sora van ennek! De ha érdekli magukat... Szóval olyan pulyalányka voltam én, de mint erre a környéken mindenkinek, ne­kem is ott kellett ülni telente az esztováta mellett, hiszen nem mehetett akkor férjhez mifelénk egyetlen lány sem, hogy ne tanult volna meg szőni. Ugye, akkor még jegy­zővilág volt, hát az elöljáró­ság szervezett egy takácstan- folyamot. Itt Panyolán. Vol­tunk vagy húszán mi lányok, megtanultunk ott mindent. Hát így kezdődött, a többit meg látják. — összeszámolta már, hány méter vásznat szőtt ed­dig? — Ó, volt is nekem arra időm! Mostmár lenne, de mi­nek. Inkább szövök. Azt üzente a naményi múzeum igazgatója is, szőjön csak maga Szabó néni, olyan szé­peket, mint eddig. • A naményi múzeumból, Csiszár Árpád tanácsára jöt­tünk mi is Panyolára. Most dolgozzák fel a néprajzosok a kis Szamos menti falu szőt­teseinek, hímzéseinek motí­vumkincsét, s mondták: Sza- bónét keressük, a szépek kö­zül is talán az ő munkái a legszebbek. Szalad a vetélő, csattog a szövőszék, s a múltat idéz­zük. A 60-as évek elejét, ami­kor környékszerte száműzték a földekről a kendert. S ken­der nélkül mihez kezdjen a szövőasszony! Aztán jóra for­dult a világ, lett kender, lett vászon is. Készülhetett a sta- firung. — Van nekem egy lányom, gyógyszerész Kisvárdán. Gondoltam, meglepem vala­mivel, ha férjhez megy. Mint nekem az anyám, anyámnak a nagyanyám... én is ma­gam készítettem el a stafi- rungját. Ha látták volna azo­kat a kiskendőket, abroszo­kat törölközőket, faliszőnye­geket, ó de szívesen csinál­tam! Pedig akkor már ren­des állásom volt — nem hi­szik el! — olyan inszeminá- torféle voltam én az állator­vos mellett. Kaptam havonta 500 forintot, de ha csak te­hettem, odaültem az esztová­ta mellé, s olyankor énfelő- lem mehetett a világ az út­iján. — Honnan ment nyugdíj­ba? — Hát az sem úgy van, ahogy maguk hinnék! Vénsé- gemre iparosasszony lettem, kiváltottam az ipart. Toll- paplant varrtam. Rendesen fizettem a tagdíjat, most meg ők adják szépen vissza, amíg csak élek. Bizony, nem akar­tam én hinni a szememnek, amikor a postás először hoz­ta a nyugdíjat. Egy ilyen egyszerű kis parasztasszony az iparból kap nyugdíjat?! — Hányán voltak testvé­rek? — Mi lelkem öten. Mind ittmaradtunk egy bokorban, csak az öcsém került el távo­labb. Öt taníttatta a család, most már főorvos, kórház- igazgató. No, ha annak meg­látnák a lányát. Még orvos­tanhallgató volt, amikor a fejébe vette, hogy megtanulja tőlem a szövést. Jöttek a lá­nyommal, lesték minden mozdulatomat. Micsoda? Ma már különb dolgokat csinál­nak, mint én vén fejjel. Nyílik a verandaajtó, ka­lapos, álmos szemű férfi jön a szobába: a házigazda. Haj­nalban kelt, s most délután szundított néhány percet: a Lankára készült, a szilvafák alját kaszálni. S így hatvan fölött már nem árt kis pihe­nés a nagy munka előtt. — No, csak dicsérjék ma­guk is, nem elég, hogy állan­dóan itt kattog a fülemben — békétlenkedik, ám látszik, hogy nem igazi a harag, de tekintély kell a portán. — Még tévézni sem tudok tőlük. Az esztováta csendesen hallgat, a háziasszony is csak mosolyog a zsörtölődésen. Készül a stafirung. (Császár Csaba felv.) Nem gondolja ezt komolyan az ember, hiszen ha tényleg haragudna, javítgatná az öreg szövőszéket? — Hány órát tölt naponta a szövéssel? — Mikor mennyit. Reggel ellátjuk a jószágokat, kitaka­rítok, gyorsan odakészítem az ebédet, de akkor már meg sem lehetne kötni. Megebé­delünk, s míg nem jön a csor­da, ismét. Aztán jönnek az esti munkák, a fejés, majd a vacsora, s már öreg este van. Az ember tévézik, én meg mint a pók a sarokban ... Ennyiből áll az élet. Hátul a szekrényben ken­dők, térítők, abroszok soka­sága. Készül a stafirung a két unokának. Bárhová ke­rülnek majd, viszik a Sza­moshát üzenetét. Az asszo­nyok vászonba szőtt álmait. Balogh Géza M ostanában, valahányszor terített asztalhoz ül a család, már előre félek, te jó ég, vajon miért ke­rekedik ezúttal vihar? Mondtam is már magamnak sokszor, legjobb lesz, ha megvárom, míg a család túljut az ebé­den, én majd utánuk szépen odasom- l'ordálok és nyugodtan nekilátok a fa­latozásnak. Mert mi van mostanában? íme: „Kis­lányom, a húsleves nagyon jó leves, tes­sék megenni!... Egy kis velős kenye­ret légy szíves apuci az aranylányod­nak, mert azt kívánja!... Igenis velős kenyér, lám máris készen, jó étvá­gyat. ..” Aztán kontra: „Ez most nem is olyan jó, mint a múltkor és az a baj, hogy sok kenyér van benne ...” „Mond­tam, hogy vékonyan légy szíves, no lá­tod, most könyöröghetek neki megint egy félórát, amíg kinyitja a száját.. ★ Anyánknak mindig az volt a legna­gyobb gondja, hova dugja el a kenye­ret és — ha ritkán is — a rántott hús­szeleteket. Bárhova rejtette, mindig megtaláltuk és akár a sáska, felfaltuk egy szemig. ★ Miközben hallom, hogy manapság a gyermekek — de a felnőttek körében sincs kellő becsülete a kenyérnek, gya­korta eszembe jut anyám ételrejtegető játéka. Hallom például, hogy a négyta­gú családnál rendszeresen negyedkiló- nyi kenyeret dobnak ki a kukába, mert naponta, menetrendszerűen veszik a frisset a boltban és a kissé szikkadtabb már senkinek sem kell a vacsorához. ★ Éjfélkor ébresztett bennünket anyánk. Csendesen érintette a vállunkat s mi a bátyámmal nagy álmosan lefordultunk a közös ágyról, csukott szemmel huzi­gáltuk magunkra a melegruhát; a tűz­hely lobogó lángjánál dugtuk lábunkat a ki tudja hányszor flekkéit talpú ba­kancsba és miután fejünkbe húztuk a melegsapkát, elindultunk a pékségbe. Ott már állt a sor. A jegyet mindenki a zsebébe tette, csak az idősebb asszo­nyok szorították úgy a kezükben, mint a legdrágább kincset. Volt, aki elhozta a gyékényből font kisszékét; a fázósabb asszonyok rojtoskendőt tekertek a fe­jükre, a vállukra, úgy vártak, hogy sül­jön ki az első adag kenyér. Hat óra előtt ránk is sor került: nem egészen egy kétkilóst kaptunk, még for­ró volt, jól átmelegítette testünket, amíg hazaloholtunk vele. Otthon aztán elkezdődött a még ádá­zabb küzdelem. Kinek mennyi jut eb­ből a féloldalán lapos félfehér kenyér­ből. 'Rámtestálták, hogy osszam szét, igazságosan. Megpróbáltam, de az életlen kés nem engedelmeskedett mindig a forró, puha kenyér ellenállásának. Ügy sikerült a szétosztás, hogy nekem már csak a kis vége maradt. Kenyérmorzsák így mentem el az iskolába. Tíz óráig aztán igyekeztem lesúgni a tehetősebb gyermekeknek a tízóraira való adago­mat. Ha minden jól ment, máris vajas kenyérrel feszítettem az iskolaudvaron. Lassan ettem, hogy minél többen lás­sák: milyen szép vajas kenyeret szorí­tok a kezemben. „Beszéljen inkább arról, hogy a pékek nem állnak mindig a hivatásuk magas­latán. Ilyenkor kéri a vevő a panasz­könyvet, vagy fenyegetőzik a sajtóval, ahová természetesen megírja ezt a tart­hatatlan állapotot! Méghogy száraz, agyonnyomott kenyér már reggel hét­kor? Ki az az idióta, aki mindezt meg­engedi, most 1982-ben?’’ Nagyanyánk minden este imádkozta- tott bennünket. „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben,... a mindennapi kenye­rünket add meg nékünk ma ..Akko­riban hiába húzódtunk be az alsó szo­bába imádkozni, nehogy meghallja va­laki az utcán, ettől még nem lett na­gyobb szelet kenyér az asztalunkon. Mondja a barátom, volt idő, amikor ő gyermekfejjel a „piroslámpás ház” kör­nyékén kódorgott, hátha lesz valami­lyen jó fogás. Édesanyját eltemette ak­kor már, az apja kinn volt a fronton, azután fogságban: enni csak kellett. Alig várta, hogy valamelyik kemény­galléros úrfi megkérje, vigye el ezt vagy azt a cuccot X vagy Y nevű örömlány­naK a rvesKeny uicaDa. volt, amikor ol pengőt kapott. Ezért először kenyeret vett, meg hozzá tepertőt, csupor tejet s aztán, ha maradt csekélyke összeg, azt az egészet krémesre költötte. Igazi kré- mesre, olyanra, amelynek igazi krémes illata volt. „Nem gondolja, hogy ma már ez alig­ha érdekel valakit is? Tartsa meg a nosztalgikus emlékeit magának!” Közbevetőleg — lám, milyen rend- szertelenül csapongók — hadd emlékez­zem életem legjobb kenyerére. A cukros-zsíros kenyérre. Mert ilyen is volt, minek tagadnánk? Egy kis pontosítás azért idekérezke- dik. Valójában mi először a lekváros kenyeret ettük, aztán szelet kenyeret Hitler szalonnával, vagyis a gyümölcs­ízzel ettünk cukros kenyeret, amikor már cukrot is mértek a boltokban. A következő fokozat a cukros-zsíros kenyér volt. Mai szóhasználattal ezt akárha státusszimbólumnak is tekint­hetjük, hiszen akinek már mind a kettő került a kenyerére, az már volt valaki! Persze, akkor már jó forinttal fizettünk. „Most persze majd előadja a házi ke­nyér históriáját... így a teknő meg úgy a kovász .. Miért is idézgetném anyám hátrakö­tött kendőjét, amikor ökölbe szorított kézzel dagasztotta a tésztát; vagy a fél­körszájú kemencét, ahová legtöbbszöi szalmával fűtöttek, kikaparták a ha­mut s a kivetett tésztát vetőlapáton be­tolták a forró kőre ... Ma sokan már úgysem értenék mindezt. Csak a kiskenyérről mondanék né­hány szót.3'Anyánk, amikor elkészült a tésztászakítással, kis gömb alakú kenyér- tésztát laposra nyújtott az asztalon, azt bedugta a kemence szájába, nem sokkal később lapáttal kivette, kevéske zsírral vagy szalonnával megkente és szétszag­gatta annyi felé, ahányan voltunk. Mi­csoda íze, illata volt annak az előke- nyérnek! Nemcsak azért esett jól, mert kenyérből már egy szemernyi sem volt otthon és a sütés idejét képtelenek vol­tunk kivárni. Valóban nagyon finom volt, pontosan olyan, mint amilyennek lányom érzi nyaranta a friss lángost a strandon. Órákig kell sorban állnom érte... ★ Figyelem, kimondatlanul is verse­nyeznek a középkorúak: ki tud több fé­lét megenni — kény *»- nélkül. Mert a kenyér hizlal, jó Ír vigyázni, csak csín jár a lisztes dolgokkal! Nekem eközben szikár apám jut eszembe, aki 'még' a húsíeVejit is kenyérrel ette. CáTSSfl i i. , bí5 Angyal Sándor __________________ ^ KM ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents