Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

Vitáink a faluról TÓBIÁS SIMON MŰHELYE. Óbudán, a barokk szépségű Zicby-palotában a helytörténeti gyűjtemény sokoldalú kiállításai között egy szobányi-műhelynyi területen sorakoznak Tó­biás Simon kádármester szerszámai. Az idős óbudai mester öt évvel ezelőtt ajándékozta az Óbudai Helytörténeti Gyűjteménynek műhelyberendezését. Képünkön: részlet a kiállítás­ról. A valóság nem csal meg „Faitasztának tartalak...” m FEKETE, FEHER, IGEN, NEM ... Ezt a játékot a vir lág számtalan nyelvén játsszák. Nagyokat nevet­tünk, ha valamelyikünk botlott a tilalmas szavak­kal. Később, kamaszkorom­ban, zálogot adott, aki az egyszavas igazság bűnébe tévedt, és olykor tévedtünk akarattal, hogy „csillagot nézni” küldjenek, de a leg­ügyesebb mindig az volt, aki nem mondott se feke­tét, se fehéret, se igent, se nemet. Hogyan jutott most az eszembe a játék? Több fó­rumon is olvasok manapság egy-egy vitát. Hol itt, hol ott, hol innen, hol onnan féltegetik sokan, Gyűrüfű kopottas szenzációja után egyre többen a magyar fa­lut. A kis falukat, tetszető­sebben aprófalvakat, ép- penúgy, mint a nagyobba­kat. Egyre bonyolultabbnak tűnik, de a bonyolultságá­ban sem sokrétűbb a vita. Olyan, mintha nem akar­nánk kimondani a tilalmas négy szó közül a fehéret és az igent, mintha nem mer­nénk egyszavas igazságként kimondani semmit, ami jó. Napilapok, hetilapok, iro­dalmi újságok hasábjain je­lentkeznek a falut féltők. Többen, mert hiszen ez így természetes, hajdan falun élők írják sötétlő gondjai­kat. Csupa feketével és csu­pa nemmel. Nosztalgiák fo­galmazódnak már-már val­lomás szépségűvé, és aligha lehetne megkérdőjelezni a vitatkozók szándékait. Az is igaz, hogy a féltések egy je- entős része jogos. Valóban vannak félteni való falu­ink, és minden falunkban van valami, amit féltenünk lehet, de mindez csak fél arca az igazságnak. A fe­kete és a nem. Nem perelek a szándé­kokkal, mert hiszen tisz­tességesek, de periek azzal, hogy a faluról csak azok vi­tatkoznak — tisztelet a rit­ka kivételnek — akiknek emlékei vannak a faluról. Olyan ez, mintha az ifjúko­runk nagy szerelmével ta­lálkoznánk 10—20—30 év után és csak a ráncokat látnánk meg az arcán, de azt már nem, hogy közben mennyivel lett emberség­ben, tudásban gazdagabb. Falun élő, egy kis község­ben európai szinten gondol­kodó és élő tanító barátom mondta, poharas, ízes ha­lászlé főzéses esti beszélge­tésben, hogy lassan úgy ér­zi, úgy éreztetik, hitetik a viták vele, hogy ő nagyon rosszul él, hogy lassan már sajnálnia kellene önmagát. Róla bizonygatják, hogy a kultúra perifériáján tengő­dik, hogy jóllehet szép há­romszobás háza van, be se lép a „tiszta szobába”. Róla mondják általában, hogy hivalkodó giccs háza előtt a vaskerítés. Iskolájáról mondják, hogy abban hát­rányos helyzetű a gyerek, életviteléről bizonygatják, hogy az korszerűtlen. Túlzás? Nem, mert aki ma vidéken él, az a vidéki- ségről csak rosszat olvas. A vitatkozók nem hajlandók tudomásul venni, hogy a fa­lun élő emberek ugyanazt a televízióműsort nézik es­ténként, mint a budapesti­ek, hogy lakásaikba ugyan­olyan garnitúrák kerülnek, ugyanolyan dísztárgyakat vehetnek a boltokban. Leg­feljebb, ha a kert, a háztáji külön munkával megszol­gált jövedelméből telik, drágább a bútor, ha a házi­asszony, vagy nagymama szorgalmából telik, kereszt­szemes hímzés a dísztárgy. A VITATKOZÓK JÓ RÉ­SZE ott tart, hogy a tiszta szobás hajdani falut ismeri, és nem tudja, hogy amióta kedves vendégként a tiszta szobákba került a televízió, mindennapos vendég ott a család. Olvastam, jószándé­kú hozzászóló cikkében, hogy falun fürdőszoba nél­küli a ház, (még az új is!) kint van az udvaron a vécé. Aki ezt írta, az nyilván nem tudja, hogy fürdőszoba nél­küli házhoz építési enge­délyt sem adnak, hogy sok helyen már felszerelt fürdő­szobák várják a folyóvizet, hogy falvainkban vígan megél a televíziószerelő, a gépkocsiszerelő, de a víz­vezeték-szerelő kisiparos is: Ha ehhez hozzávesszük, hogy a falusi házak között ma már alig találni régit, hogy a házak kicserélődtek, vagy legalább átépültek, akkor kiderül az is, hogy falun, még a kicsikben is, magasabb olykor a komfort aránya, mint egyes rosszul ellátott városokban. A falu kulturális elmara­dottságát azzal mérik, hogy ott nincs színház, nem ren­deznek kiállításokat, nincs zenei esemény, kevés könyv fogy az üzletekben. Keve­sen tudják, hogy 50, de még 100 kilométerről is sok ter­melőszövetkezet indít „szín­házi autóbuszokat”, hogy a faltisi családokban polgár­jogot nyertek a mezőgazda- sági szakkönyvek. Szorosan idetartozik az is, hogy a sok személygépkocsi kitágítot­ta a községek határait, fél­órás távolsággá zsugorodott az egykor harminc kilomé­teres messzeség. Vallatván a statisztikákat kiderül, hogy a községi is­kolákban végzett tanulók közül csak a leggyengébb képességűek maradnak ott­hon és nem tanulnak to­vább. Érdemes lehet végig­gondolni: valamikor a szü­lőknek az ádott rangot, ha földet hagytak örökül a gyerekeinek. És nagyobb becsben állt az, aki „szer­zett” földet hagyott örökül, aki gyarapított. A falu anyagi lehetőségei ma olya­nok —, pluszmunkával, be­csületesen szerzett jövede­lem ez — hogy csillagászati ára lehetne a földnek. Az életmód változása, hogy mn a szülök rangja az, hogy milyen szakmát, mestersé­get, oklevelet, diplomát ad­nak a gyereküknek. BIZONYGATNI SE KELL: ahány diák van egy faluban annyi új igény te­remtődik. Egy-egy családon belül az életforma forradal­ma a felserdült gyerek. Igaz, akik tanultak azok kö­zül sokan elszakadnak ké­sőbb a falujuktól, de az is igaz, hogy a mai mezőgaz­dasági nagyüzem szakem­berigénye nő. Soha nem ál­modott szakmákban lehet elhelyezkedni falun. Sokan vissza is mennek hát. Egy olyan községben, ahol vala­mikor a néhány pedagógu­son, a jegyzőn és a papon kívül értelmiségi ember nem élt, ahol'az ipart 2—3 kisiparos jelentette, ma köz­gazdászok, könyvelők, ag­rármérnökök, szakmunká­sok és technikusok sora dolgozik. Onnan, ahol vala­mikor 10 érettségizett em­ber sem élt, ma autóbuszo­kat töltenek meg a naponta eljáró diákok. Hogyan él a falu? A fia­talok magnói ugyanazokat a számokat bömbölik, ugyanazokat a kazettákat gyűjtik a gyerekek, és egy- egy ifjúsági klub program­ja sem szegényebb, mint a városi kluboké. Nem is le­hetne másként, hiszen ha másként lenne, akkor egyet­len fiatal sem maradna a falvainkban. Évekig öre­gedtek a termelőszövetke­zetek, ám a legtöbb helyen ez a folyamat is megállt,^ I több helyütt visszájára for­dult. Fentebb említett tanító barátom elvitt az üzletbe, ott bizonygatván, hogy a fejkendős -néniké vásárlási listáján éppenúgy szerepel a babkávé, a konzerv, mint ! a városi háziasszonyén. A j bolt árukészlete a bizony- | ság, hogy az igények nem mások, mint bárhol. Amennyivel az ellátás gyen- | gébb, az nem több, mint a j belváros és a külvárosok közötti különbség. Tévedés tehát azt hinni, hogy a fa- 1 lunak más kell, hogy — a vitákból nemegyszer úgy tűnik — ott másféle embe­rek élnek. Budapest színházait nem a pesti lakosok töltik meg. Az átlagos városlakó nem jár gyakrabban színházba. Az átlagos városi lakás is tele van giccsekkel, és sok- I szór még az a néhány könyv I is, amit az üzemi könyvter- | jesztőktől megvesznek, a j dísztárgy keserű sorsára I kárhoztatik. Igaz, hogy több a presszó, a szórakozóhely, I de ez a kultúra felszínes I kelléke csak. Viselkedési r kultúrában pedig, és nem gondolom, hogy ez vita tár­gyát képezhetné, a város messze elmarad a falu mö­gött, ahol az ismerős közös­ség ereje valamiképp mégis szabályoz. És még valami. Agrárszakemberek bizony- j gatják, hogy egy-egy pa­rasztember, akinek gyü­mölcsfái vannak, minden I szükségeset tud annak a I termesztéséről. Latin, be- | tegség és vegyszer, neveket I éppúgy hallani manapság öregasszonyok szájából, mint a szakemberekéből. I Lehet, hogy az előbbi a ne­veket pontatlanabbul ejti, de a jelentésüket tudja. A MEZŐGAZDASÁGI j NAGYÜZEM nemcsak ter­mel, hanem a termelésben | számottevő kisgazdaságok- j nak termelési módszereket, mezőgazdasági kultúrát is | közvetít. És a mesterségek, szakmák, hivatások, az em­beri tevékenység, tudás el­engedhetetlen része az egye­temes kultúrának. Itt és eb­ben gazdagodott a falu. Ezt nem észrevenni olyan hiba, i ami feleslegessé, irreálissá tesz mindenféle vitát. Fekete, fehér, igen, nem. j Tilalmas gyermekkori sza­vaim közül csak a fehéret és az igent választottam ki, és használtam ezúttal. Eí- lentmondván a feketén lá­tóknak, a falu jövőjére ne- j met mondóknak. Tudom, hogy a jóknak is töredék részét mondom így, és azt j is, hogy a négy szó együtt j igaz. A végső tanulság pe- ; dig nem lesz egyetlen szó- j val elmondható, de ahhoz, ; hogy legyen valamiféle ta- ; nulság, ha nem is a végső, de hasznos, ahhoz nagyon 1 sok ismeret kell. A múlt, a : történelem fontos, a jövő tervezése szükséges, de en- ' nek egyetlen kulcsa van. A jelen. Igenekkel, nemekkel, i fehéren és feketén. Bartha Gábor hullámos sötét hajból egy-egy makrancos tincs mindig elszaba­dul, a maga útját járja. A melegbarna szemek bizalmat sugároznak a világra. S az egészhez járul az a kisfiús mosoly, amely gyakran átfut Balogh Imre arcán. Mintha a magas homlok mögé szorított szellem csapna át, vállalva a játékosságot, a pajkos vi­dámságot. Hogy fér ez össze egy ko­moly ember komoly beosztá­sával? Hiszen Balogh Imre mérnök szinte naponta milli­ókról dönt, mint a MÁV zá­honyi, 5. számú beruházási felügyelőségének vezetője. S ugyanez a Balogh Imre egy szabad estéjén a tárgyaló- asztalt beborító rajzpapírra veti álmait egy majdani üdü­lőparadicsomról, ahol az át­rakókörzet vasutasai megpi­henhetnek. Ö az, aki csak a verseny- szerű sportolást hagyta abba, de ha ráér, akkor — sport­ágat változtatva — tenisz­ütőt ragad a kezébe, fut a fe­hér labda után. S ha megpi­hen a szeme a ZVSC sport­telepén, akkor az a jóleső megnyugvás töltheti el, hogy neki és munkatársainak is van köze ahhoz, hogy a me­gye egyik legszebb, jól fel­szerelt sporttelepén nézzen körül. — Gyerekként, 1950-ben kerültünk Záhonyba, édes­apám is vasutas volt. Ha itt valamit teszek, akkor régi tanítóimnak, tanáraimnak mutatom meg, hogy nem volt hiábavaló velem foglalkozni­uk. Az a legszebb, amikor bizalommal fordulnak hoz­zám, s együtt örülünk, ha va­lami elkészül. Felsorolásnak is sok, amit a negyvenes éveinek elején lévő, de inkább egy szikár fiatalembert mutató mérnök munkában és társadalmi munkában megtesz. Gazdag az életút a gépipari techni­kumi érettségitől a levelező úton megszerzett üzemmér­nöki diplomáig, a KISZ-ve- zetőtől a mozgalmi élet meg­annyi állomásán át a városi­járási pártbizottsági tagsá­gig, a tanácsi képviseletig. S közben számtalan tanulmány, társadalmi munkában készí­tett terv, papírra vetett álom jelzi nyughatatlan szellemét. — Valahogy mindig a kö­zösségért dolgoztam. Most se tartok mást: akik tehetnek valamit másokért, azok min­dig akkor és ott tegyék, ahol mások hasznát látják. S hogy közben elrepülnek az évek, s nem lesz valaki­nek emeletes sarokháza? — Egy kézfogás, egy kö­szönöm néha többet ér bár­milyen fizetségnél. Egyéb­ként megkaptam mindig az elismerést. Számtalan kitün­tetésem van, KlSZ-érdem- érem, kiváló újító, miniszte­ri kitüntetések, egyszer össze kellene számolni valameny- nyit. Jó lakást kaptunk, meg­felelő anyagi körülmények között élünk. Talán ma 'is használják azokat a karbantartási utasí­tásokat, amelyeket a húsz év­vel ezelőtti gépkarbantartó üzemrésznél a fiatal techni­kus készített. Aztán tizenkét évvel ezelőtt a beruházási felügyelőségre került, nyolc éve irányítja a Záhonyban és környékén folyó milliárdos vasúti munkákat. Tárgyal a tervezővel, egyeztet’ a kivite­lezővel, meghallgatja az üze­melők kívánságait, figyelem­mel kíséri, hogy a bank pénz­ügyi előírásainak megfelelje­nek. Ütközőpontban van, hi­szen eltérőek az érdekeltsé­gek, miközben neki a cél a legfontosabb: időben, jó mi­nőségben elkészülő beruhá- Eások. — A mi tevékenységünk a gondolattól a megvalósításig terjed. Látjuk, ahogy téglá­ról téglára épül a mű. Bár­hol járunk, az átrakókörzet­ben életünk egy darabja van az épületekben, a sínekben, átrakó berendezésekben. Ott a jó és a rossz, a keserű ta­pasztalat és a siker. Erről lelkesedés nélkül beszélni szinte lehetetlen. Volt, amikor a falak nem emelkedtek olyan gyorsan, mint ahogy a láthatatlan fa­lak ékelődtek az emberek kö­zé. A feladatnak ez adta a nehezebb részét. Mert nem volt elég, ha szóban egyetér­tett valaki, amikor a tettek mást mutattak. Nem volt egyszerű, amikor kicsírázott a bizalmatlanság, minden magyarázat arról szólt, ho­gyan nem lehet valamit meg­csinálni. Ilyenkor kellett a türelem, a kölcsönös meggyő­zés és kellettek a tettek. — Nem átallottam beko­pogni az ajtón, s a nem lát­ható falak mögé menni, hogy közösen lebontsuk azt. Mindez nem csak elszánás kérdése. Kell hozzá emberi tartás, kell az a kisfiús mo­soly, amely nem hisz a mese­beli óriásoknak, legyőzi a párkányokat. — Azt tartják rólam, hogy túl nagy az optimizmus ben­nem, hogy óriási hittel és lelkesedéssel csinálok min­dent. Ám érzésem szerint ezt nem lehet másképp tenni. Az éltető munkáért való lelkesedés természetes. De mi kell ahhoz, hogy Záhonyért is többet tegyen? Tanácstag­ként a településfejlesztési bi­zottságot vezeti, számos ötle­tét ma már a valóságban lát­ja viszont. Közben éveket töltött el szinte szüntelen ta­nulással. Miközben a marxis­ta esti egyetem szakosítójára járt a műszaki egyetemen egy hálótervezési tanfolya­mot is elvégzett. A hajnali nemzetközi gyorssal utazott, éjszaka ért haza. A könyve­ket, jegyzeteket a vonaton ol­vasta. De máskor is, bár­mennyit utazik, bármennyire degeszre tömött iratokkal a táskája, nem marad el egy könyv, legyen az szakiroda- lom vagy egy jó regény. Volt, amikor a szomszédok figyelmeztették: rendszere­sen égve maradt a villany a konyhában. Dehogy maradt! „Csak” tanult, hogy lépést tartson. Természetesen sokat vállal a család is. Felesége, aki a gyógyszertárban asz- szisztens, s érettségiző lánya, akivel kisebb korában volt kevesebbet együtt. Ezt ellen­súlyozta mindig a szabadság, a nagy utazások, amikor együtt volt a család, bejár­ták az országot, Európát. — Kell a szórakozás, még ha nem tudja magát teljesen kikapcsolni az ember, otthon is töpreng egy problémán. Ezért válogatással nézem a tévét, megyek moziba, szín­házba, de általában min­denüvé eljutok. Egyébként is, néha egy megérlelt gondo­latot harminc perc alatt is papírra lehet vetni. Q orr, pezseg körülötte az élet. Nincs olyan nap, olyan hét, amelynek ne lenne eseménye. Mindenki­hez van jó szava, szocialista brigádjukban, munkatársai között jó a hangulat. A mun­ka, a rengeteg társadalmi megbízatás pedig újra és újra feltölti, új cselekvésre sar­kallja. — Csak amit nem tesz meg, az át nem élt élményekkel lesz szegényebb az ember. Talán ez hozza, hogy ha részletes önéletrajzot kellene írnia, akkor oldalakat tölt­hetne meg. S ezeken a lapo­kon ott szerepelnének azok az álmok is, amelyeket sok­szor kétkedve fogadnak, amelyekben nem hisznek. — Fantasztának is tarta­nak. Azt mondják, nem léte­zik ilyen széles érdeklődés, nem valósítható meg minden, amit papírra vetek. A gya­korlatban bizonyítottam, hogy ezek reális álmok. □ Lányi Botond KM ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents