Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-14 / 190. szám
1982. augusztus 14. O Aki beül a nyírbátori református templomba, hallgatja a szárnyaló zenét, s néha fel-felpillant a pazar mennyezetre, törpének érezheti magát a gótika égbetörő ívei alatt; aki látta már a magyar reneszánsz ama remekét, melyet nyírbátori reneszánsz stallumként tart nyilván a művészettörténet, aki hallotta az ecsedi vár hírét, miközben lehunyt szemmel a muzsikán mereng, kell, hogy gondolataiban elkalandozzon abba az időbe, amikor ezek épültek, készültek, s azokhoz az emberekhez, akik ugyan korántsem egyforma szerepet töltöttek be a történelemben, ám szerepüktől függetlenül egyvalami sosem volt tőlük elvitatható a művészet szeretete, a kultúra pártfogolása. A Báthori- akra gondolni kell. Báthori, sokféle volt. A „sánta” Báthori István verte le Temesvárnál Dózsa hadait. De feljegyezte a történelem, azt a Báthori Istvánt, aki Várnánál vesztette életét 1444-ben, s azt az erdélyi vajdát, Istvánt, aki 1479-ben Mátyás király seregeinek élén aratott győzelmet a törökök felett Kenyérmezőnél. Ott, ahol a monda szerint Kinizsi Pál a molnárlegényből lett hadvezér ropta rettentő táncát törököt tartván foga között, s mindkét hóna alatt. A diadal révén ez a Báthori nemcsak győzedelmes hadvezérként írta be magát a históriába, hanem feliratkozott a művészettörténet lapjaira is: a csata zsákmányából kezdte építtetni a ma is fennálló nyírbátori temlomokat. Az irodalomtörténet is számon tartja őket. Nem csupán azért, mert a kenyérmezei hőst Tinódi Lantos Sebestyén is megénekelte. Nemcsak azért, mert a híres lantos élvezhette Nyírbátor vendégszeretetét. Igaz, ez a vendégeskedés nem lehetett felhőtlen, hiszen itt írta a „Sokféle részögösről” című kitűnő versét, melynek utolsó versszaka így hangzik: „Az, ki szörzé, neve Sebestyén, szoméhságában Sárkányos Báthoriak Nyírbátorban ezör ötszáz és negyven nyolcban, Udvarbirák bort nem adnak vannak átkjában”. Tehát nemcsak Tinódi révén kerültek be az irodalomtörténetbe, hanem az országbíró Báthori István érdemeként, aki zsoltáríró volt, s támogatta Károli Gáspár — Vizsolyi Biblia néven ismert — teljes biblia- fordításának megjelenését. De még nem szóltunk a talán legnagyobbról, arról a Báthori Istvánról, aki az erdélyi fejedelmek székéből lépett a lengyel királyi trón. ra, s lett a talán legna- gyobbként számon tartott lengyel király. Aki Krakkóban, a Wawelban jár, tanúja lehet annak, mit jelentett a lengyel népnek Báthori István. Krakkói sírjáról sosem fogy le a virág, mindig égnek rajta a gyertyák, s mindig akad néhány ember, aki áhítattal áll emléke felett. Ecseden járva, amit jó- szarint csak a képzelet, néhány régi metszet kelhet életre, ahonnét a család egyik ága az „ecsedi’* előne- vét kapta, és Nyírbátor utcáin kószálva, ha a képzelet meglódul, talán látni véljük a Báthoriakat. Andrást, aki bíboros volt Lengyelországban, s akit midőn Erdély fejedelme lett, a Mihály vajdával vívott vesztes csata után, menekülés közben meggyilkoltak. S gyilok lett a sorsa Gábornak, aki szerencsétlen politikájával a tönk szélére juttatta Erdélyt, aki testvérszerelmével, erkölcstelen életével elfordította magától híveit. Ö Váradon lett merénylet áldozata. A nyírbátori múzeum igazgatói szobájában pedig egy képet látunk. Szép, elnyílt ajkú nőt. Csók István festménye ez Báthori Erzsébetről, előtanulmánya a sajnos elveszett híres képének. Abban a Báthori Erzsébetben gyönyörködhetünk, akiről sokáig úgy tudtuk: Nádasdy Ferenc felesége volt, a csejtei vár úrnője, s nevét hírhedtté szadista hajlamai tették. Róla jegyezték fel, hogy szüzek vérében fürdött, mert így gondolta megőrizni bőre hamvasságát. Meglehet, tetszetős a rémes történet, de a legújabb történeti kutatások fényében lassan a múlté a szörnyalak. Úgy látszik: koholt per — nem XX. századi találmány! — áldozata lett. Mert a javarészt Prágában élő Rudolf császár ellen fordult: hűtlenségbe esett. Ezért pedig büntetésként — egyebek közt —, vagyonelkobzás járt. Hogy a birtok megmaradjon, a család elterjesztette a hírt Erzsébet rémtetteiről, s záratta tömlöcbe, mint menthetetlen őrültet. De más is közrejátszott az ügyben. Erzsébet egy szolgalegénybe volt szerelmes. A rettentő büntetéshez, önmagában ez is elég lehetett. Nem véletlenül írta Báthori Erzsébet Rudolf császárnak: szerelemért nem jár börtön. Kik is voltak tehát ezek a Báthoriak? És miként kerültek a szatmári és a nyíri tájra? Mint az ókor, középkor jelentős történelmi személyiségeinek többségénél, a városalapító Romu- lustól és Rémustól Attilán át Hunyadi Jánosig, a Báthori ősökről is megtaláljuk azt a mesés magot, mely a rendkívüliségre, a nagyságra utal. Volt egy Báthori ősatya — így a monda —, keresztneve Opos (Vid) volt, aki megvívott egy sárkánynyal, s legyőzte azt. Hol is történt ez. Egy verzió szerint az Ecsedi-lápnál. Más változat szerint: az akkori Nyírbátor papok rétje nevű területe volt a viadal színhelye. Történetük Bátortól és Ecsedtől elválaszthatatlan. A história — hogy mesz- szebbre ne menjünk — valahol sikkor kezdődött, amikor az 1200-as évek végén a híres-nevezetes Gutkeled nemzetség birtokos lett a Nyírség déli részén. A birtokok központja a mai Nyíradony volt, melyet évszázadokon át Adonymo- nostorként említettek. A család hamarosan három ágra szakadt, s az itt maradt ágból hajtott ki András fia Bereck, aki 1279-ben Kun Lászlótól, a Bátor és Kisbátor nevű birtokokat kapta. Bereck unokái, már e faluról nevezték magukat Báthoriaknak. £ família szerepe csak sr későbbiekben, Anjou Károly Róbert idején emelkedett országosra. A Báthoriak Károly Róbert mellé álltak a központi hatalom ellen harcoló oligarchákkal szemben, akik közül az egyik legnagyobb, a Borsa nemzetségbeli Kopasz vajda volt, kinek hatalma a Tiszántúlra és Erdélyre terjedt ki, s akinek katonái a Báthoriak birtokait is elpusztították. Bereck ekkor Károly Róbert mellé állt, s részt vett a debreceni csatában, ahol a pártütő Borsa Kopasz vereséget szenvedett. Ekkor kaptak a Báthoriak pallosjogot, Bátor pedig teljes városi kiváltságot. Ekkortól kezdve virágzásnak indult a család, birtokaik a XIV. század végén már négy megyére terjedtek ki; Bereck Nyírbátor jelképe .,. (Császár Csaba felv.) nek 1325-ben engedélyezte Károly Róbert, hogy az Ecsedi-láp mocsaras vidékén várat építsen. Bátor és a Báthoriak sorsa több mint három évszázadra összeforrt. Bátor már a XIV. század közepén jelentős helynek számított. Utcái marhab őgéstől voltak hangosak, porfelhő gamoly- gott bennük, amikor sóval rakott szekerek nyikorogtak végig rajtuk, hiszen a Tiszahátról Krasznán és Kocsordon keresztül erre hajtották csordákban a szarvasmarhát, az érmellé- ki Szalcsról pedig az erdélyi só vette erre az útját. Ennek emlékét ma is létező Sóhordó utca őrzi. Itt adtak találkát egymásnak, itt pihentek meg a Debrecenből, Kálióból és Nagyfaluból Szatmárra menő kalmárok. Kirakták itt is árujukat, hiszen csütörtökönként, a hetivásárok napján árulni voltak kötelesek. Felvirágzott a helyi kereskedelem, a jó nyersanyag-ellátás révén pedig lábra kapott a kézműipar. Város volt ez a javából, persze a szó középkori értelmében. Város volt, holott lakossága — egy 1648-as összeírás szerint 227 jobbágycsaládból és 15 nemesi famíliából állt mindössze; jó, ha ezer lélek élt itt. A városi levegő szabaddá tesz, mondták a középkori emberek, a városi kiváltságok segítették az ipar, a kereskedelem fejlődését. Hogy ismét az említett ösz- szeírásra hivatkozzunk: 1648-ban húsz szabó, tizenhat varga, kilenc szűcs, nyolc ács, hat mészáros, öt kovács, két lakatos, egy- egy borbély, takács, serfőző és bognár élt a városban, vagyis a lakosság egyhar- mada iparral foglalkozott. De már 1354-ben, amikor a település a Báthori birtokok központja lett, csak mészárosból találtatott 18, s tudunk ötvösről is. Ismerünk a korszakból utcaneveket: Bogáti, Nemes, Téglás, Tótzug, Pócsi és Vasvári elnevezésekről olvashatunk. A város mindent megtett jólétéért, ha kellett, hát erőszakhoz folyamodott. Amikor szükség volt a népesség növelésére, 1428-ban egy birtokról kényszerrel telepítették át a jobbágyokat. A cél szentesítette az eszközt: a XV. század végére a városiak jelentős része tisztes vagyonnal bírt. Volt olyan polgár, aki 1495- ben 40 aranyért (jókora summa volt), vett zálogba két Szatmár megyei falut, Csomaközt és Vezendet. Bátor és a Báthoriak megélték mindent, ami a zaklatott évszázadokban városnak, embernek kijuthatott. A mind magasabb rangokra jutó család tagjai Itáliában tanultak többnyire, s hazatérve az országos, sőt az európai politika részeseivé lettek. Így nem csoda, hogy birtokaikat sokszor fenyegette a pusztulás. Testvérháborúban is volt részük, hiszen a későbbi lengyel király Báthori István sógorától, Báthori Györgytől vívta el a nyírbátori várat, amikor György, király- pártivá lett. Egy zsoldossereg pedig 1587-ben a román Petrasko vajda vezetésével dúlta fel a várost. Évszázaddal később, így örökítette meg az eseményt a krónikás, Mile Mátyás: „Bátorban a templomban — hol hasonló nevű család fegyverei és régibb drága kincsei, melyeket számos csatában hosszú évek során gyűjtöttek, örök emlékezetül függőitek — betörtek, és mindezeket elrabolták. Még azokat a győzelmi jelvényeket is, amelyeket Báthori István, a nagylelkű hős, 1479. évben Kenyérmezőn, Ali bég felett nyert diadaláért az Istennek ajánlott fel, tolvaj módon elrabolták, sőt még csontjait is kivonszolták sírjából, és meztelenül hagyták heverni.” Nyírbátor a későbbi századok során még sok mindenen ment keresztül. Am történetének lapjain azok a legfényesebbek, amelyeket az ecsedi Báthoriak írtak tele. Virágzóvá Bátort tették, Ecsed vízi vára viszont végleg a múlté, életéről csak a leírásokból, regényes feldolgozásokból tudhatunk. Bátor utcáit ma is köny- nyen benépesítheti a múltat idéző termékeny képzelet. Speidl Zoltán EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
