Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-14 / 190. szám

1982. augusztus 14. O Merre tart megyénk népzenei mozgalma? Évente talákoznak Nyírbél- teken megyénk legjobb nép- dalkörei, szólóénekesei, hang­szeres együttesei, és hang­szeres szólistái. Ebben az év­ben immár kilencedszer ke­rült sor a megyei népzenei talákozóra, ahol népzenei csoportjaink nemes vetélkedő keretében adhattak számot fejlődésükről, felcsillantva azokat a hagyományos érté­keket, amelyek a szabolcsi és szatmári emberek dalos aj­kán fogantak. A több száz résztvevő kö­zött az énekes-táncos népi gyermekjátékokat művelő kisiskolásoktól a hetedik év­tizedüket taposó idős pa­rasztemberekig szinte vala­mennyi korosztály képvisel­tette magát. Ebben az évben új nemzetiségi csoportot is avattunk, a Nagycserkeszi Tirpák Népdalkört. A közre­működő nők száma valamivel meghaladta ugyan a részt ve­vő férfiakét, ám a fiatalok és a középkorúak érdeklődése is (figyelemre méltó volt, ami arra enged következtetni, hogy a népzenei hagyomány- őrzés megyei mozgalma nap­jainkban is élénk, minden más öntevékeny művészeti tevékenységgel összevetve a csoportok számában és a közreműködők létszámában is példamutató. Népdalköreink és hangsze­res együtteseink a napi ne­héz munka után megterem­tették tagjaik számára a sza­bad idő eltöltésének és a mű­velődésnek egyik népszerű formáját. Nemcsak énekelge- téssel és zenéléssel töltik idejüket, hanem lehetőséget biztosítanak tagjaik számára a közösségüket érintő és ér­deklő társadalmi és gazdasá­gi kérdések megbeszélésére, kirándulásokat, külföldi uta­kat szerveznek, egymásnak könyveket, cikkeket ajánla­nak elolvasásra. Falujuk éle­tét nemcsak azzal színezik, hogy szereplésükkel hozzá­járulnak a közösségi ren­dezvények és állami ünnep­ségek színvonalának emelésé­hez, hanem olykor közössé­gi feladatok sikeres megol­dásának is kovácsai. Falusi népdalköreink és népzenei együtteseink alap­vető célja e zenei anyanyel­vűnk hagyományőrző ápolá­sa, elsősorban a helyi ha­gyományoké. Ezek legértéke­sebb elemei a népi emlékezet legmélyén lappanganak, ame­lyeknek feltárása nem kis szakértelmet és szívós erőfe­szítést igényel. Tájegységen­ként és falvanként, — sok­szor utcánként — változó napjainkban a hagyomány élete. Vannak falvak, ahol még ma is kevés erőfeszítés­sel utolérhető, megfigyelhe­tő. Máshol már csak az idős emberek emlékezetében él, de még megmenthető. Falva- ink zömében már az emlé­kezetből is kiveszettt, csupán népi népdalgyűjtemények és lemezfelvételek tanúskodnak arról, hogy valaha ott is élt és létezett egy-egy gyöngy­szeme a nemzeti népdal­kincsnek. Népzenei együtte­seink vezetői a társadalmi népzenegyűjtés előőrsei. Leg­jobb szakembereink rendsze­resen látogatják az öregeket. Sokszor magnószalagnyi anyagot vesznek fel, hogy egy-két valóban kincsnek számító dallamra, dallam- változatra rábukkanjanak. A néphagyomány fel­színéről való kanalazással összetákolt közkeletű műso­rok napjainkban már csak a kezdő csoportok buktatói. Köztudott, hogy a nép napja­inkban nemcsak népdalt éne­kel. A falusi emberek szíve­sen megszólaltatják az elmúlt század divatos népies műda­lait, az úgynevezett „magyar nótákat”, de filmek és ope­rettek népies hangvételű dal­lamait is, mint a „Domb ol­dalon áll egy öreg nyárfa”, vagy „Lenn a délibábos Hor­tobágyon” kezdetű műdalo­kat. Az nem baj, hogy a nép ezeket a dallamokat magáé­vá tette. A probléma akkor éleződik, amikor ezek a dal­lamok túlzottan uralomra jutnak és elnémítják népze­nénk kiérleltebb valódi érté­keit. Nem kevés gondot okoz, az összegyűjtött népdalok cso­korba fűzése, műsorrá ren­dezése. Alapvető esztétikai elv, hogy nem a sok, hanem a jó az, amely hat a közön­ségre. A kezdeti évek mara­toni műsorait komoly erőfe­szítéssel sikerült megfelelő mederbe terelni azzal, hogy a csoportok 10 perces, a szó­listák 3 népdalnyi, de legfel­jebb 5 perces időtartammal gazdálkodhatnak. Kiváló népdalköreink a dallamok besorolásánál változatosság­ra törekszenek dallamstílus­ban, ritmusban, tempóban. Maga a jó műsor fél siker, de nem biztosítéka a sikeres szereplésnek. A népdalcsok­rot úgy kell bemutatni, hogy a népművészet erejével has­son a hallgatóságra. Nem il­lik a népdalhoz az érzelgős, hatásvadász, a duhajkodó, az affektálóan finomkodó, a merev, a vértelen és az isko­lás ízű modoros megszólal­tatás. Igazi sikert azok arat­nak, akik saját dalaikat át- élten, önfeledten, élevezettel éneklik. A hangszeres műsorszá­mokban — a szólófurulyáso- kat leszámítva, a citerajá- tékosok technikai könnyed­ségükkel elkápráztatják hallgatóikat. A technika azonban nem old meg min­dent. Ahhoz, hogy citerazene- karaink országos szinten is megállják a helyüket, válto­zatosabb hangszerelésre kell törekedniük, és meg kell ta- nulniok énekelni is. Ehhez azonban tervszerűbben to­vább kellene fejleszteniük hangszerkészletüket és ének­lő készségüket. A probléma gyors megol­dását tudom szakemberhiány is nehezíti. Amíg a citera Pribojszky Mátyásban megta­lálta apostolát, addig a fel­sorolt népi hangszereknek aligha van a megyénkben is hivatott kezelője és terjesz­tője. Ez a furulyazenére is érvényes, pedig ennek a hangszernek zeneiskolai ok­tatása is biztosított. Hogy megyénkben a „páva” még mindig felfelé száll, az a helyi szervek erkölcsi és anyagi támogatásának kö­szönhető. Különösen nagy je­lentőségű a TESZÖV, MÉ­SZÖV, és a helyi termelő- szövetkezetek anyagi és er­kölcsi támogatása, ök bizto­sítják komoly anyagi áldo­zatvállalás árán a kultúrált fellépéshez alapvetően szük­séges egységes öltözetet. Az már nem az ő hibájuk, hogy ezek nem minden esetben fe­lelnek meg a tájjelegű vise­let alapvető követelménye­inek. Ők vállalják a csopor­tok mozgatását, viselik sok helyen a fenntartási költsé­geket. Területi és országos rendezvényeken is lehetővé teszik csoportjaik megjelené­sét. Évente komoly összeggel hozzájárulnak a csoportok jutalmazásához. A csoportok vezetőinek szakmai irányí­tása a Kórusok Országos Ta­nácsa megyei szervezetének kezében van. Itt szervezik a szakmai vezetők képzését és továbbképzését. A további sikeres munkának is ez a társadalmi háttér az ígéretes bázisa. A jövő évi X. jubi­leumi találkozót a Kodály emlékév jegyében kívánják megszervezni, amelyen me­gyénk népzenét ápoló moz­galma, hisszük, hírének meg­felelő színvonalon áll majd helyt. Danes Lajos Kodály és Szabolcs A magyar zene nagy mes­tere megyei kapcsolatairól a szakmai közönség korábban már értesülhetett. Vikár Sán­dor zeneiskolai igazgató em­lékezései és Dr. Fazekas Ár­pád összefoglaló dolgozata (Az ének-zene tanítása 1973/3. sz.) feltárták Kodály Zoltán és megyénk vonatkozásait. Így vált ismeretessé a zene­szerző 1926-os szabolcsi uta­zása — ami esetünkben igen fontos állomásnak tűnik —, majd a későbbi hangverse­nyek, előadások krónikája. Még mindig várat magára egy összefoglaló részletes méltatás, mely a megyei Ko- dály-itinerariumot és a mél­tatásokat ismertetné. (Leg­alább egy szakdolgozat ere­jéig érdemesíthetné valaki a témát. Lehet, hogy készült is ilyen, de — e sorok írójának feítetelezése szerint — az va­lahol lappang.) Kodály Zoltán születésének centenáris évében, azért, hogy a szélesebb olvasóközönség is képet kapjon a zeneköltő és Szabolcs kapcsolatáról, az alábbiakban közreadjuk az első nyomtatott dokumentu­mot, mely e kapcsolatra utal. A Nyírvidék 1922. augusztus 4-i számában (melyet idéz a Fazekas-féle dolgozat is) az alábbi felhívás jelent meg, amit betűhíven közlünk. Gyűjtsük vármegyénkben a népzenére vonatkozó hagyományokat és tényeket. A talált adatokat a Jósa- múzeumhoz küldjük be. Nyíregyháza, augusztus 3. A Nyírvidék tudósítójától. A magyar népzene tudomá­nyos megismerése céljából Kodály Zoltán orsz. zenefő­iskola tanára (Budapest, II., Áldás-u. 11.) az alábbi kérdé­sekre kíván felvilágosítást: 1. Van-e, vagy volt-e (mi­óta nincs) a községben du­dás? Annak idején a dudaszó mellett a felnőttek is táncol­tak, vagy csak a gyerekek? 2. Emlékeznek még az öre­gebbek az ún. dudanótákra? 3. Van-e a községben ci­gányzenekar? (Mióta? Hány tagú?) Kizárólag zenéléssel foglalkozik, vagy mesterséget is folytat ? 4. Szokás-e a halott siratá­sa közben, éneklő hangon az alábbiakhoz hasonló szavakat mondani: „Jaj, édes jó apus- kám, édes drága jó felneve- lőcském! Mért kívánkozott kend abba a setét gyászos házba elköltözni tőlünk, akin se ajtó, se ablak, csak a nagy sötétség! Mire jutunk most, hová leszünk? Mért Íratott be az árvák levelibe, özvegyek könyvibe?” stb. Brámily rövid adat is fel­jegyzendő. Értékét nagyban emeli, ha az ének le is van kótázva, úgy, mint ezt Kiss Lajos Jósa-múzeum igazgató­őre tette az Ethnographiá- ban, hol a hódmezővásárhe­lyi sirató asszonyok éneke van megörökítve. A gyűjtők (gyűjteményüket a célszerű­ség kettős szempontjából küldjék be Kiss Lajos Taní­tók Otthona néprajzi osztá­lyának elnökéhez, ki a meg­felelő részeket a helyi lapok­ban is értékesíti, mely min­tául és buzdításul szolgálhat. Kiss Lajos egy évvel volt idősebb Kodálynál. (Születé­sének centenáriumát tavaly ünnepeltük.) Csak később ne­vezték ki a múzeum igazga­tójává. Sajnálatos, hogy nincs adat a gyűjtés lefolyá­sát és eredményét illetően. Ha volt is ilyen — ez is csak feltételezés —, a múzeum to- vábbküldte az illetékeshez. (Egyelőre nem tudni, hogy más megyékben jelentek-e meg hasonló felhívások. Mint érdekességet kell megjegyez­nünk, hogy a mai megye ak­kori másik hetilapja, a Cson- ka-Szatmármegye példányai mindegyik nagyobb könyv­tárból hiányoznak, tehát a szatmári terület esetleges visszhangjáról sincs hír.) Nyéki Károly Műemlék kúria Szabolcs községben 1980-ban fejezték be a műemlék Mud- rány-kúria helyreállítását. A XVIII. század végén építették a pompás épületet, amelynek mennyezetét történelmünk jeles alakjait ábrázoló festmények díszítik. Első képünkön: A helyreállított épület. Második képünkön: Díszes, intarziás bútorokkal berendezett szoba. Harmadik képünkön: Egy korabeli úribölgy öltözete (Elek Emil felvétele) Nyár a gyermekvárosban Kár, hogy megszűnt a képeslapgyűjtés divatja. Pe­dagógus feleségem nyári postájából kész kollekciót állíthatnék össze. A balato­ni, csehszlovák, bulgár la­pok mellett egyet-egyet már Angolhonból, Skóci­ából, Görögországból, sőt az USA-ból is hozott a pos­ta. Még egy hónap, s aztán megkezdődik a tanév. Vele együtt az első napokban az élménybeszámolók áradata. (Van persze, ahol ez való­jában vetélkedés, vajon ki járt a legmesszebb, ki volt a legdrágább úton. Szeret­ném hinni, nem mindenütt.) * A tiszadobi „Ilku Pál” Gyermekváros lakói vajon miről számolhatnak be egy­másnak ősszel az új iskolá­ban? Ennek eredtünk nyo­mába —, a vakáció köze­pén. Az első zaj, ami a rom­jaiban is fennséges parkban fogad: tompa labdapuffanás. Délelőtt tizenegy, a meccs javában tart. Tóth István megbízott otthonvezető-he- lyettes tegnap érkezett Pestről. NDK-beli cserecso­portot kísért a Keletibe, s tegnap jöttek haza Thürin- giából a tiszadobiak is. Húsz gyerek — idén első ízben —, külföldön töltötte a vakáció két hetét, a hí­rek szerint valóban reme­kül. Rajtuk kívül még 280 la­kója van a gyermekváros­nak. Az igazgatóhelyettes paksamétákat keresgél, ter­vek, napirendek kerülnek elő belőlük. Amíg megke­resi a rám tartozó részt, el­mondja, hogy szerencsére a gyerekek kétharmadának nyári programja július 22- ig kötött, tanterv írja elő a szakmunkástanulók hathe­tes nyári gyakorlatát. Az­után? A szerencsésebbeket otthon fogadják néhány napra. Itt ők a szerencsé­sek, akik néhány napra szüleiknél vagy nevelő­szülőiknél kosztot, kvártélyt kapnak. Hogy jut-e az otthon szóban rejlő illúzi­ókból is, arról a statisztika nem szól, nem tud szólni. Mégis, gyanítom, hogy nem mindenütt meleg az a családi fészek, hiszen, több olyan diák van, aki bár zsebében az engedély az el­utazáshoz. inkább dönt: marad nyáron is idébenn. Mint Kázmér Zsolt, aki Beregsurányba indulhatna, de csak legyint. Minek?! Aztán a szeplős arc a szem­tájon mintha pirosodna, így adván önkéntelen is tudtomra, hagyjuk, erről beszélni sem érdemes. Mi­nek? Boros Lalinak más a vé­leménye. Igaz, ő sem volt a szüleinél, de már tavaly is elmehetett Debrecenbe két hétre. Bodó Károly festő­művész a nagyerdei mű­vésztelepre vette idén is magához a fiút. Lali szerint „ott is jó volt”, vagyis: itt sem olyan rossz, Dobon. Lehet pecázni (és halat is fogni!), fürdeni, focizni, kártyázni, olvasni, szóval agyon lehet ütni az időt, mint bármelyik vakációzó diák teszi. *­Az igazgatóhelyettes ál­tal elém rakott terv szeriht a gyerekek nagy része részt- vehet valamilyen, a váro­son kívül szervezett nyári üdülésen. Eljuthat Marcali­ba, citeratáborba, üdülőbe Közép-Hutára, kerékpártú­rára a Zemplénbe, Tuzsér- ra, rajzszaktáborba, Ho- dászra, a természetvédő út­törők táborába, Felsőgödre, Velencére, Göncre vagy Ti­vadarba. De ha ezek közül esetleg egyik helyre sem, valamelyik másik gyermek- otthonba az ország túlsó fe­lébe egészen biztosan. Lé­nyeg: mindenki nyaraljon valahol. Természetesen Tiszadob- ra is jönnek vendéggyere­kek. És nem gyerekek is. Nagy Antal például évente visszatér néhány hétre Dobra. A budapesti pamut- nyomónál dolgozó fiú előbb lakatos, majd idén csősze­relő szakmát is szerzett, s az év fáradalmait most itt piheni ki. A múlt héten pél­dául 18 kilós busát fogott a holtágban, a kisebbeket nem is tartja számon. Neki már van összehasonlítási alapja, mit változott ittt az élet. Azt mondja, sokat. Gyönyörű az új ebédlő, („Csak a kaját alakíthat­nák kicsit jobban az élet­korhoz. Ami egy kicsinek elég, azzal a tejbégrízzel a nagyobbak nem biztos, hogy jóllaknak. De így is sokat javult.”) Együtteseket hoznak ide, ha nem jönnek, Miskolcra viszi busz őket koncertre. A kisebbek 45, a nagyobbak 65 forint zseb­pénzt kapnak egy hónapra. Sokkal több nekem se járt annak idején, ha elsején odaálltam a családi kassza mellé. Mozira, édességre költik. Sokat adják a fa­luban a Csendes-óceán ka­lózait, de hát sebaj, meg le­het nézni éppen ötödszörre is. ha a Csillagok háborúja jobb is lenne. *­Mindegy. Lényeg, hogy már ebédidő van. Az ebédlő előtt veszünk búcsút egymástól. Egy má­sik csapat már kifelé tart. „Mikor is lesz a pótvizsgád Józsikám?” — emlékezteti egyikük a zömök fiút, a múló időre, a nyár végi kel­lemetlen eseményre. „Hu­szonnégy, huszonöt, huszon­hat” — darálja Józsi, mi­re cimborája megöleli. Te, hát remélem a születésna­pomon, huszonnegyedikén meglepsz egy egyessel!! Jó­zsi persze egész másban re­ménykedik. Különben is, az még olyan messze van, ta­lán soha nem is lesz augusz­tus huszonnegyediké. Hisz még csak felénél tart a szünidő. Csendes Csaba KM HÉTVÉGI melléklet Terebélyes „páva"

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents