Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-14 / 190. szám
1982. augusztus 14. A falu tele volt margarétával. A bokáig érő, csinos kis léckerítések mögött fehér vitorlájú, sárga kis malomkerekek hajladoztak a mámorítóan forró szélben. Az első szó, amit Ljubá- tól megtanultam, a „romas- ka”, margaréta volt. A magyar kifejezés csak egy elvont női nevet idéz fel, orosz megfelelője — a roma, ro- mácska szóval való képzet- társításra ösztökélve — egy mezítlábas, kibontott hajában virágot viselő cigánylány képét varázsolta elém. Ljuba szavakkal baboná- zott. Tőle tanultam meg, hogy mindennek, amit kimondunk, van egy felszíni és egy mélyebb jelentése, s a hangburok zenei hullámai alatt ismeretlen mélységek rejtőznek. Nem arról van szó, magyarázta, hogy gépiesen le kell fordítanunk, „analizálnunk” kell a neveket. Attól, hogy Puskint mint „ágyus”-t, Majakovszkijt mint „világítótornyos”-t, Lo- monoszovot mint „feszítővas- hordozó”-t próbáljuk meg konkretizálni, csak eltávolodunk a nevek viselőinek lényegétől. A szavak „lelkét” kell megkeresnünk. És Ljuba, akinek „szeretett”, „szerelem” jelentésű neve tökéletes öszhangban állt szeretetre méltó, kedves egyéniségével, ebben a „lélekkeresésben” segített nekem. Nem tudom, hány szót tanultam meg tőle az együtt töltött első öt hét alatt — százat? kétszázat? háromszázat? — de ha időm és kedvem is lenne hozzá, pontosan össze tudnám számolni. A Ljubától „ajándékba” kapott szavaknak ugyanis — mivel az érzékszervek boldog mámorában fogantak meg bennem — kiterjedésük és mélységük, illatuk és zamatuk, hőmérsékletük és zenéjük van ma is. Nyírfaághurok hangján muzsikálnak, madár- szárny-repdesésként csattognak, verdesnek a szívemben. Talán az idegen környezet hatása is szerepet játszott ebben? Ifiiádeft bizonnyal, hiszen aSjkpr nyáron jártam először külföldön. Moszkvától jó másfélszáz kilométernyire, az Oka két partján fekvő Balgyinovóban laktunk, s a falu szovhozában dolgoztunk. Tehénistállót építettünk. A KOMSZOMOL-építőtábor- ban rajtunk kívül oroszok, csehek és bolgárok is voltak. A magyar „csapatot” el- puhult értelmiségiekből, mérnökökből, „fehér kezű” egyetemistákból verbuválták. A napi tízórás kemény munka, ami a tőlünk jóval keményebb fából faragott orosz és bolgár fiataloknak meg sem, kottyant, alaposan próbára tett bennünket. A talicskázáshoz beosztott két pécsi tanárnő és egy prágai műfordító tízpercnyi szorgoskodás után elájult a harmincnyolc fokos hőségben. Ha már nagyon fáradt voltam, Ljubát képzeltem magam elé. Az a gondolat, hogy találkozunk, feledtetett velem minden megpróbáltatást és kínt; tenyerem téglák smirglijétől eleven véres lüktetését, derekam íj idegének remegését idéző fájdalmát, hasam, hátam, karom, lábam szikárrá keményedéit izmainak sajgó feszülését. A első vasárnap ismerkedtem meg vele a strandon. Ült a szikrázóan fehér homokon és nézte a felhőtlen égboltot. Odamentem hozzá és megszólítottam. Magyarul. Rám nézett és egy picit megrázta a fejét, hogy nem érti. Aztán elkezdtem neki mondani — nem is versben, hanem szinte prózában — a Szeptember végén-t. Szeme kikerekedett, megfényesedett, pici szája kinyílt és elővillantak kissé szabálytalanul nőtt fogai. Olyan gyönyörű volt, hogy szinte belezsibbadtam. Szép vagy, nagyon szép — súgtam neki oroszul. Aztán beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy a közeli Luhomerci városban lakik, ott is tanul, de a nyarat mindig itt tölti szülőfalujában, a nagymamájánál. Később arra kért, meséljek neki valamit magyarul. De hiszen nem érted! — mondtam neki. Nem baj — válaszolta — tetszik a nyelvetek zenéje. Egy hét múlva már megtanulta tőlem a Szeptember végén első kilenc sorát és ismert harmincöt-negyven közhasználatú magyar szót. Mindennap találkoztunk. Az este és az éjszaka a mienk volt. Vacsora után megfürödtem a folyóban, aztán irány a komp. Ljuba mindig ott várt rám. Csodálatos volt éjjel a falu. Az Oka mellett minden éjjel egy különleges varázslat részesévé váltam. A bájos kis kisfia is, akit Szerjozskának hívnak. A házasság nem sikerült, elváltak. Hét év után ismét találkoztunk. Hathetes tanulmányútra Moszkvába kerültem. írtam Ljubának és ő meglátogatott. Olyan természetes és kedves volt, mintha már régen a feleségem lett volna. Nálam töltötte az éjszakát is. Hajnal felé, beszélgetés közben felkapcsoltam az éjjeli lámpát, hogy megcsodálhassam szemében a napraforgóvirág zuhatagot. faházakból lampionok narancssárga, barackvirágszínű és almazöld fénye szűrődött ki. Messziről harmonika zsongítóan szomorú hangját hozta a szél, összekeverve a folyó csobogásával, a komp láncainak csörgésével s a lombok susogásával. Volt egy kedvenc padunk az iskola kerítése mögött. Oda rejtőzködtünk a táborparancsnokom, Borisz Pávlovics elől, aki éjszakánként imbolygó fényű zseblámpájával bóklászott, kutatott utánam. Bujkáltunk előle a füstölgő parti párában fürdő bóbitás fűzfabokrok.és a karcsú fehér nyírek között a friss széna illatával átitatott folyóvízsza- gú éjszakában. Borisz Pávlovics aggódott értem. Féltett. „Ez már csak földrajzilag Európa. Megverhetnek, megkéselhetnek. Vadak itt az emberek. Nem ajánlatos éjjel csavarogni.” Én csak nevettem rajta. Ljuba csodálatosan tudott mesélni. A természettel együtt élők bensőségességé- vel szólt mindenről. Igazi költő volt. Egyszer arról beszélt, hogy a napsugárcsókoktól életre csókolt és megtermékenyített anyaföld szülte a lángoló nagy virág, a nap rokonát s annak bájos pici testvérét. A napraforgó szent láng, örök forróság és fényszóróig;,; testvérkéje, a margaréta szirmainak szűzi fehérségében letisztulva és megszelídülve van benne. Egy vasárnap délelőtt a strandon fedeztem fel, hogy Ljubának virágszeme van. Napsugarakkal átitatott szivárványhártyájában aranybarna napraforgó-zuhatago- kat, mézsárga margarétatengereket láttam. A leány finom, érzékeny kis lénye megérezte áhítatomat. Felém fordult és megsimogatta az arcomat. Akkor éreztem először, milyen csodálatos dolog, ha két különböző nemű ember között egyszerre csak kifeszül a boldogság ívfénye, a lélek ujjai egymásba fonódnak, s az addig szürke perceket ünnepivé fényesíti az egymásra találás csodája.v A kis pádon csókolóztunk először. Ljuba hajának friss folyóvízillata volt. Később — néhány könnyebb hazai sikereim nyomán — megpróbáltam célratörőbb, „rámenősebb” lenni, de ostromaimat, amelyekkel később végleg fel is hagytam, kedves bájjal mindig visszaverte. „Nem szobod, fijom, kisfijom” — ejtette ki tündéri bájjal a tőlem tanult magyar szavakat. Én már huszonkét éves is elmúltam, ő alig volt tizenhét. Amikor eljött a búcsú napja, teherautónkon elkísérte a csoportot Bolotvinba, ahonnan a vonatunk indult. Sokáig álltunk szótlanul és fogtuk egymás kezét. Nem mertünk egymásra nézni, féltünk, hogy elsírjuk magunkat. Hét év telt el a bolotvini utolsó kézfogás óta. Kapcsolatunk nem szakadt meg. Levélben — ha nem is mindig rendszeresen — tájékoztattuk egymást életünk eseményeiről. Tudtam, hogy Ljuba férjhez ment, született egy Egy hét múlva elutaztunk megismerkedésünk színhelyére Balgyinovóba is. árom év múlva ismét találkozhattunk. A gyár felajánlott egy egyéves moszkvai tanulmányutat. „Ne utasítsd vissza” — mondta a főnököm — „mindenképpen hasznodra válik. Te még nőtlen vagy, család nem sír utánad.” Moszkvába érkezésem után néhány nappal — minden előzetes értesítés nélkül — elutaztam Luhomercibe. Ljubát nem találtam otthon, csak az anyját, Klavgyija Va- sziljevnát és a kis Szerjozsát. Az aszony sírva fakadt, amikor meglátott. Elmondta, hogy Ljuba kórházban van, megoperálták. Megadta a moszkvai kórház címét. Másnap meglátogattam Ljubát. Nagyon megörült, amikor meglátott. A nyakamba ugrott, összecsókolt. Sápadt volt és nagyon sovány. Amikor átöleltem, éreztem csigolyáinak töviseit, bordáinak törékeny ívét. Beszélgetés közben nem tudtam levenni a tekintetemet a lábfejéről, amelyen méregzöld festékcsíkok húzódtak. Egy csecsemőkori mirigy nem szívódott fel — magyarázta. Attól voltak olyan erős görcseim. Ez a „dekoráció” a szövettani vizsgálathoz kellett. Az orvosok megnyugtattak, hogy rövidesen rendbe jövök. Az étvágyam már kezd visszatérni. Hosszú idő óta ma esett először jól az ebéd. Alighogy ezt kimondta, a szájához kapott és kirohant a mosdóba. Kihallatszott, ahogy hányt. „Látod?” — mondta visszatérése után megkínzott, keserű arccal. Nem tudtam leleplezni megdöbbenésemet. Pedig akkor még semmi rosszra nem gondoltam. A kórházi látogatást követő napon kéthónapos szibériai túrára indult a csoportunk. Különböző építkezéseket, gyárakat tekintettünk meg. Rendkívül zsúfolt és fárasztó volt a programunk. A szálláshelyünk állandóan változott, így Ljubáékkal teljesen megszakadt a kapcsolatom. A szibériai útról visszatérve az Oktyabrszkaja metró- állomás közelében véletlenül összefutottam Klavgyija Va- sziljevnával. Alig ismert meg. összetört volt, megkínzott tekintetében földöntúli fájdalom remegett. „Egy ismerős orvostól jövök” — mondta. „Ljuba gyógyíthatatlan. Már áttételek vannak a szervezetében. A hétvégén meglátogattam Ljubáékat Luhomerciben és attól kezdve egy végzetes kivételtől eltekintve — minden szombat-vasárnapot nálunk töltöttem. Egy kis szobában aludtam, amelyet egy idő után szinte már a sajátomnak éreztem. Klavgyija Va- szilievna, aki már hosszú ideje fizetés nélküli szabadságon volt, hogy Ljubát áool- hasa, leste, figyelte lánya minden mozdulatát. „Ugye, most jobban néz ki, mint a múltkor?” „Ugye, hízott egy kicsit?” — kérdezgette. De én, aki hetente csak egyszer láttam Ljubát, a tárgyilagos külső szemlélő objektivitásával észlelhettem fokozatos leromlását. Csontvázzá aszalódott kezén átütöttek a fekete erek. Talpán és lábfején, amelyet néha kidugott a takaró alól, szürkésfehér pikkelyekben furcsán megvastagodott a bőr. Néha, amikor kettesben voltunk, beszédessé vált. Nagyon szerette volna látni a kisfiát, akit betegsége kezdete óta anyósáék neveltek, de nem akarta, hogy a gyerek ilyen állapotban lássa. „Nem az a baj, hogy itt kell hagynom a világot, így félbe tépve, hanem hogy ennyire megaláz az élet. Vagy inkább a halál?” „Ugye, hozol majd margarétát a síromra ?” Butaságokat beszélsz mondtam, mosolyt erőltetve arcomra, de a torkomban tüskés vadgesztenyéket éreztem. Szombatonkénti látogatásaimat a hűség bizonyítékának tartottam. Mindig megtisztulva, megnyugodott lelkiismerettel érkeztem vissza Moszkvába. Egy — a Luhomerci- ből való visszatérésemet követő — hétfői napon felkeresett kedves moszkvai barátom, Vologya. „Szerezzünk magunknak egy kellemes hetet” — mondta. „Elkérlek a főnöködtől és leruccanunk Odesszába. A nagybátyám másodkormányos egy luxushajón. Külön lakosztályt biztosít nekünk. Meglátod, nagy élmény lesz.” Megköszöntem a meghívást, de kértem, úgy intézzük, hogy szombatra mindenképpen érjünk vissza. „Nőügj ?” — kérdezte a barátom. „Az” — válaszoltam. A szombati visszatérésből nem lett semmi. Nagyon jól éreztük magunkat Odesszában, és én, engedve a hosszas unszolásnak, ott maradtam a vasárnapi nagy sasliksütésen is. Kedden délután érkeztünk vissza Moszkvába. A szobámban egy távirat várt. „Ljuba meghalt. Kedden egy órakor temetjük.” Sokáig álltam egy helyben értetlenül és megsemmisülve, száraz szemmel és kiszáradt torokkal. Éreztem, hogy valami jóvátehetetlen történt. A temetésre már semmiképpen sem érhettem el, de azért vonatra ültem. Estére érkeztem Luhomercibe. A szomszéd fogadott. „Klavgyija Vasziljevna itthagyta a kulcsot, hogy ha megérkezne, be tudjon menni a lakásba, ö elutazott a nővéréhez. De, ha akarja, nálunk is megálltát”. Nem, köszönöm — válaszoltam. Nem akarok zavarni. Sokáig álltam a szobában a lekopaszított heverő előtt, amelyen Ljuba életének utolsó hónapjait töltötte. Félelmetes volt a csend. Varjúká- rogás-szerűen recsegtek a régi bútorok. Ráadásul a szobában egy fekete macska is sétált. Könnyű léptei ellenére is recsegett a padló, puha talpai alatt. ettenetesen magányosí v nak, összetörtnek, ki- fosztottnak • éreztem magam. És féltem. Nem is tudtam mitől: a haláltól, a csendtől, önmagámtól? Hogy a féléimmel dacoljak, csak- azértis a Ljubja heverőjén ágyaztam meg magamnak. Abban a pillanatban, amikor kinyújtózkodtam, elzsibbadtam, mert éreztem, hogy valamilyen ismeretlen erő emel a mennyezet felé. Kísérteties érzés volt. Tudom, hogy csak a meggyötört idegek játéka volt, de olyan reálisnak tűnt az élmény, hogy ösztöneimmel ma is nehezen tudom elfogadtatni. „Emelkedés” közben kivert a verejték, „őrültség” — mondtam magamban, kényszeredett mosolyt erőltetve az arcomra. Felkeltem, kikergettem a macskát, belülről bezártam az ajtót és azonnal ájulásszerű mély álomba zuhantam. Reggel erős kopogtatásra érkeztem. Klavgyija Vasziljevna állt az ajtóban kisuno- kájával. „Fijom, draga kisfijom” — mondta magyarul és görcsös zokogással borult a mellemre. A kis Szerjozsa csodálkozva és értetlenül nézett bennünket kerekre nyílt napraforgővirág színű szemével. Pufók kezecskéjével úgy nyúlt a semmibe, mintha egy szál margarétát akart volna leszakítani. Keresztúry Dezső: Melegség Ég a beton, rajta réztoőrű sereg sütkérez egy falka meztelen gyerek. Vízben áll a rét már, játszani hideg, de az úton még nyár fűti a követ. Az ősz sűrű, mézes fénnyel hinti meg, a fészek a por: édes délszaki sziget. Hasuk a láng napra vetik, a tüzes beton simogatja kis feneküket. Serfőzö Simon: Nem az vagyok A jércével kapirgáló öcskös, aki voltam., nem ismerne rám, ha találkoznék vele, s akire alig hasonlítok már. Nem az vagyok, aki esténként a kéményfarkincás tanyában álmoskodtam valamikor, s akit nyulak hívtak játszani a meleg dűlőre, bekiabáltak az ajtón. S aki még sokáig várt vissza a küszöb-magaslaton. Látta néha a mesze fel-fellobogó arcom, amerről visszahívni engem, fölágaskodtak a szélben, vágtattak volna nyihogva utánam a földek. Nagy Gáspár: Kézen állani Ahogy elnézem magam én már saját lábon megállni azért sem fogok, s nem is törekszem megmutatni, hogy azért, ha nagyon ... mert hideg, huzatos éjszakákon parányi szobákban és csatangolva vad utcaköveken cigány kerék zenitjére dobva kézen kezdtem állani, majd jönni-menni, kézen botlani, s így történt meg vagy eközben, hogy a haszontalan lábak a felkelő és lemenő hold közé verseket kalimpáltak KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Szilvási Csaba: Martsa István: Európa elrablása
