Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-14 / 190. szám
1982. augusztus 14. Előítéletek hálójában tanácsok. Kialakultak az öregek napközi otthonai, fejlődik a házi szociális gondozás, és szociális étkeztetés... — Sokszor az előítéletek hálójában vergődünk — mondta ismerősöm, amikor az idős emberek kerültek szóba. Sokszor nem is a valóságos ellentétek, nem az eltérő életkori sajátosságok mélyítik el a szakadékot fiatalabb és idősebb között, hanem az előítéletek. A belőlük szőtt hálónak sok ága van, s gondosan szövögetjük munkahelyen, családban, boltban, buszon, rendelőben, az élet minden pontján. Az egyik üzemben három dolgozóval szerettem volna beszélgetni, milyennek látja a munkahelyét és a saját szerepkörét. Az „alanyokat” válogató igazgatóhelyettes hosz- szasan töprengett, majd így . tanácsolta el egyiküket: — Jó lenne, de ő már nemigen tud lényegeset mondani, nemsokára nyugdíjba megy. Ragaszkodtam az általa riportalanynak alkalmatlan dolgozóhoz és megkerestem a gyártmányfe’jiesztési osztályon, ahol éppen heves vitát foytatott az egyik kollégájával. Kiderült: még jó négy éve van a nyugdíjig, ereje teljében lévő ember, aki minden évben a legtöbb újítást, ész- szerűsítést adja be. Vajon miért „írták le” a munkahelyi vezetői? S miközben sok értelmes összefogás, állami és társadalmi erő igyekszik elviselhetővé tenni az öregkort, felkarolni az egyedülélő emberekét, mintha megfeledkeznénk a sok szubjektív mozzanatról, előítéletről, amely olykor keresztbe áll az úton. A fiatalabb korosztály előítélete a sommás elmarasztalás, hogy az idősebbek nem akarják elfogadni a jót, a nekik nyújtott támogatást? Konokul elzárkóznak, mondják a tanácsi, társadalmi szervek emberei, nem élnek a felkínált lehetőségekkel. Miért? Találkoztam ötvenéves pedagógussal, aki nem a faluból a városba, hanem az . egyik városunk iskolájából a másik városi iskolába akart átmenni, mert így közelebb került volna ápolásra szoruló idős szüleihez. Nem sikerült és amikor az igazgató kifogyott az érvekből kereken megmondta: — Nemcsak a fizetési besorolás miatt, bár te is tudod, hogy a bérgazdálkodás szempontjából előnyösebb egy kezdőt alkalmazni, mint egyidősebb kollégát. Bevallom, attól is tartunk, ha korosabb kolléga már ellőtte az összes puskaporát az előző iskolájában. ide csak pihenni jön, kihúzni valahogy a nyugdíjig • • • ___________ Egyedi tünet, hogy néhol az ötven és hatvan év közöttieket — ha csak nincs komolyabb patrónusa — szép lassan a megtűrtek kategóriájába sorolják? Valószínű nem általános torzulás ez, hisz példák sokasága jelzi az ellenkezőjét is; számosán ebben az életkorban, jutnak a legmagasabb posztra. Mégis érdemes figyelni rá, mert a közgazdasági zsargont köl- csönvéve, ez bizony tovább gyűrűzik... Ha már az „aktív”, dolgozó korszakban megkezdődik a szakadékok mélyítése a fiatalabb és az idősebb nemzedék között, mi lesz ebből később? Hány előítélet tapad a továbbiakban az idős emberek megítéléséhez, megbecsüléséhez? Egy falusi postás mesélte, > jiogy néhány idős ember azt , kérte, este vigye nekik a segélyt, ne i lássák a szomszédokba rokonok, ismerősök, a falu. Szégyellték, hogy támogatásra szorulnak. Egy másik községben a házi szociális étkeztetéssel foglalkozó tanácsi alkalmazott panaszkodott: — Nem akarnak az ingyen ebédből, mert kicsúfolják őket a többiek. Volt, aki a tanácsházára is feljött és magából kikelve kiabálta; ő nem kér alamizsnát... Szabolcs-Szatmárban 104 ezer ember — a lakosság 17,5 százaléka — tartózik a nyugdíjas korosztályhoz. Ahány ember, annyi életút, annyi egyéniség, vérmérséklet. A társadalom minden igyekezetével azon van, hogy minél tisztességesebb megélhetést teremtsen számukra. Ennek a szándéknak csak az anyagi eszközök szabnak határt. Ezért beszélhetünk ma még kis nyugdíjasokról és járadékosokról, akiknek életnívójuk jóval alatta van az országos átlagnak. Igaz,' igényeik is jóval kisebbek ... Jól bevált régi és számos új gondozási — gondoskodási — formával gazdagodott az idős ember támogatása. A megyében több mint ötezer — valami okból nyugdíjjal nem rendelkező — idős ember kap a helyi tanácsoktól rendszeres szociális segélyt. Sokan kapnak alkalmi, egyszeri segélyt is. A kisnyugdíjasok és a segélyezettek címére egy év alatt több mint 12 millió forintot juttattak a Miért lennének mentesek az előítéletektől az idős emberek, mikor hosszú életük alatt igazán volt alkalmuk jócskán „elraktározni” őket és maguk is sokszor voltak szenvedő alanyai az előítéleteknek? Kell-e csodálkozni, netán haragudni rájuk azért, mert nem tolonganak az öregek napközijébe, amelynek már a neve is bántó és azt sugallja, mintha az idős emberek újra élnék gyermekkorukat ... — Szerencsétlen dolog így nevezni ezeket a találkozási helyeket — mondta az idős emberekkel foglalkozó megyei fórum egyik felszólalója. — De nemcsak emiatt idegenkednek sokan, hanem akadnak még a hetven-nyolc- van év közüliek között olyanok, akiknek még kísért a régi aggok otthona, aggmen- ház, szegényház és hasonlók, melyeket aki csak tudta, igyekezett elkerülni. Hetvennégy — jelenlegi nevén — öregek napközi otthona van a megyében, ahol 1400 idős ember töltheti el az időt és kap étkezést, naponta három alkalommal. Új formák ezek, melyek napjainkban születtek és az embert szolgálják. Sokszor azonban úgy gondoljuk, elég előteremteni — nem is mindig könnyű — a pénzt, megvásárolni a berendezéseket és a nehezén máris túl vagyunk. Valójában a neheze azután jön, utat találni az idős emberekhez, meggyőzni őket, hogy nem a kis vagyonkájukat, nyugdíjukat akarják elvenni e gondoskodás fejében. Nem is akarják kisdedóvóba terelni őket, hanem gondoskodni akarnak róluk, mert rászorulnak, nincs családjuk, nehézkes a főzés, hosszú az egyedül eltöltött nap... Az idős emberek egyik megmaradt kincse: az önállóság iránti igény. Ezt sem mindig vesszük komolyan, előítéleteink azt súgják, az idős ember minden esetben rászorul arra, hogy vezessék, önállótlan. A fiatalabbakkal közös családban élőt éppúgy fenyegeti e maradék kincs elvesztése, mint az egyedül élőt. Sokan ezért húzódoznak az öregek napközi otthonától, vagy a szociális otthontól. Ezért is érdemel külön figyelmet a megyeszékhelyen már valósággá érett kezdeményezés, a nyugdíjasok háza. Ez nemcsak elnevezésében különbözik minden többitől, hanem tartalmában, életformában talán a legtöbbet kínálja a ma idős embereinek. Megőrizhetik önállóságukat, saját kis otthonukat, ahol akkor kel, fekszik mindenki, amikor akar, nincsenek kötöttségek, nem kell másokhoz alkalmazkodni. Hasonló korú emberek szomszédságában élnek, s olyan kapcsolatokat létesítenek, amelyek megfelelnek érdeklődésüknek, igényeiknek. Nem semmiért érdeklődik annyi idős ember az iránt, mikor és hol épülnek a jövőben újabb házak nyugdíjasoknak? Sokszor a szélsőséges esetek foglalkoztatják a közvéleményt, melyek legmarkánsabb példája: a lelketlen, hálátlan, szüleiről nem gondoskodó, őket kisemmiző gyermek és a jóságos, jámbor, kiszolgáltatott idős szülők. Kár lenne tagadni, a példák valóságosak, létezik ilyen, de a sarkítás, az általánosítás inkább szélesíti, mint szűkíti a szakadékot. Az esetek többségében nem a jó és a rossz áll szemben egymással, hanem a lehetőségek és az igények nem találkoznak időben. Erről a tél folyamán a fehérgyarmati városkörzeti népfrontgyűlésen az egyik felszólaló azt mondta: — Mi szeretjük az idős szüleinket, velünk élnek a feleségem és az én szüleim is. Nyolcvan év körül járnak. Mindketten dolgozunk, a gyermekek iskolában, az idős szülők pedig othon. Házi szociális gondozást nem kaphatnak, mert mi vagyúnk, nem egyedülállóak. Ki tudna mégis segíteni abban, hogy a munkánk se érezze meg, ha napközben mégis hazaugrunk megnézni őket és a szülők se maradnának egész napra gondoskodás nélkül... Nyitott kérdés, melyre aligha kaphatott megnyugtató választ a kérdező, pedig sok száz vagy ezer ember gondja. Jó lenne, ha akadna szerv, amely a magukat még jól bíró idősebb emberekből megkísérelné megszervezni a napközben magukra maradó emberek felügyeletét. Talán sokszor nem az étel odaadása, hanem a beszélgetés, az együttlét miatt. Az előítéletek leküzdésének egyik legbiztosabb ellenszere, ha az élő valóságra, az eleven emberre figyelünk és igyekszünk jobban megismerni az időskor lélektanát. Ha sikerül jobban beleélni magunkat az ő helyzetükbe — ami nem túl könnyű vállalkozás — bizonyára kevesebb lesz a konfliktus, a magányos, netán alkoholizmusba, kilátástalan- ságba menekülő idős ember... Az idős korra nemcsak az érdekelteknek kell felkészülni, hanem a fiatalabb generációnak is idejében el kell sajátítani az idős emberekkel való helyes bánásmódot. Előítéletek nélkül... Páll Géza Szentpéteri József ötvösmester kiállításáról A 19. századi ötvösség legjelesebb mesterének Szentpéteri Józsefnek rendezett kiállítást a Budapesti Történeti Múzeum. Szentpéteri ragyogó tehetség volt, mégis nehezen érvényesült. Tanuló évei után Rimaszombatban az ötvöscéh mesterei eltanácsolták a mesterremekléstől. Lőcsére ment dolgozni, majd a kor szokása szerint külföldi vándorútra indult az 1800-as évek elején. Bécs, Lőcse, ismét Bécs útjának állomásai — a háborúk miatt nem jutott el Itáliába és Franciaországba. De bécsi tartózkodása alatt megismerkedett a francia ötvösséggel is. 1809-et írtak, amikor rossz- indulattól vezéreltetve ismét elutasítja a pesti ötvöscéh felvételi kérelmét. Csak 1811- ben fogadták el mesterremekét, egy kelyhet, amely a szilvásvárad! református templomba került. Losonci, majd pesti munkálkodása alatt számos egyházi és világi ötvöstárgy készítésére kapott megbízást. De Szentpéteri fő ambíciója a sokalakos dombormű volt. Első ilyen munkája, Nagy Sándor átkelése a Gra- nians folyón című rézdom- borműve bécsi kiállításon aratott nagy sikert. Sorra készíti hasonló munkáit, amelyek meghozzák a megérdemelt sikert. Most már tiszteletbeli tagjává választotta a besztercebányai és a bécsi ötvöscéh is, tagja volt a párizsi művészeti egyesületnek. Szentpéteri elméleti írásai is figyelemreméltóak. A Tudományos Gyűjteményben síkraszállt a céhek eltörlése mellett, a munkás- és művésznevelés színvonalának emeléséért. Számos munkáját őrzik hazai és külföldi múzeumok, sok egyházi tárgyát református templomok. Szentpéteri József kiállítása egy évig, 1982 decemberéig látható a Budapesti Történeti Múzeumban. Kávéskészlet Kancsó Cukortartó (Hauer Lajos felvételei) Pályafutását tanítónőként kezdte, de élethivatásául az írást választotta. Huszonnégy éves, amikor mint kaposvári újságírónőnek a Hárman című kötetben első elbeszélései megjelennek. Valójában há- romszerzős antológia ez, amely Szederkényi Anna írásain kívül férje Haraszthy Lajos költő verseit és Göndör Ferenc prózaíró novelláit tartalmazza. A kötet címlapját Rippl-Rónai József szecessziós rajza díszíti, s Prológus című bevezetőjét nem kisebb ember, mint Ady Endre írta. A vidéki lap szerkesztőségéből 1910-ben hivatásos újságíróként kerül Szederkényi Anna a fővárosba, és egyáltalán nem véletlen, hogy a nők egyenjogúságáért harcoló, haladó gondolkodású hírlapírónő a kormány politikáját ostorozó Független Magyarország szerkesztőségében keres elhelyezkedést, a későbbiek folyamán pedig a széles népi tömegek részére kiadott Friss Újság, majd a Kis Újság szerkesztőségében folytatja közírói tevékenységét. Ebben a minőségben első nőtagja lesz az Újságírók Egyesületének. Kemény munka korszaka kezdődik számára az akkori, csoportokra, klikkekre szakadt hírlapírói és írói világban. Igyekszik mindkét fronton megállni a helyét. A szerkesztőségi munka mellett, amely maga is egész embert követel, minden szabad idejét az irodalmi alkotásnak szenteli. így születnek meg önálló elbeszélésköteteti, regényei, amelyekben a modern nő felszabadulásáért vívott küzdelmeinek és lelki problémáinak következetes ábrázolójaként mutatkozott be. írói érdeklődése alkatánál fogva a társadalom megfigyelésére irányult, de egyéni sorsának alakulása is korán rávezette azokra a társadalmi és erkölcsi kérdésekre, amelyekkel az önállóságra törekvő kenyérkereső pályákra lépett nők szemben találták magukat. Mint drámaíró A Kőfalon túl című háromfelvonásos darabjával 1910-ben lépett a nyilvánosság elé. E műve merész témájánál fogva nagy feltűnést keltett. Ám szépprózai köteteit is — mindenekelőtt az Amig egy asszony eljut odáig, továbbá A nagy nő, A padlás meg a halál, Lányok, tüzek, Amiért egy asszony visszafordul, A végzet és egy rongybaba címűeket — nagy érdeklődés fogadta mind szakmai körökben, mind pedig az olvasók részéről. írásai bírálói között volt Kaffka Margit és Török Sophie éppúgy, mint Nagy Lajos vagy Schöpflin Aladár, akik kritikájukban sohasem mulasztották el, hogy bíráló megjegyzéseik mellett ki ne emeljék mondanivalójának korszerűségét, nyelvének, stílusának tisztaságát, szépségét. Hírlapírók'pályáján 1926- ban érte az a megtiszteltetés, hogy felelős szerkesztője lett a Kis Újságnak, amely mint igazi népújság nagy tömegeket befolyásolt 1848-as függetlenségi szellemben. Szederkényi Anna élete utolsó időszakában sokat betegeskedett. A két fronton végzett megfeszített munka aláásta egészségét. Hatvanadik életéve betöltése után sem tette le azonban a tollat, noha akkor már csaknem négy évtizedes hírlapírói munka, egy híján harminc szépirodalmi mű és németből, franciából készített tucatnyi műfordítás állt a háta mögött. Halálát — életének hatvanadik évében — hosszú betegség után bekövetkezett embólia okozta. Egyik névtelen nekrológírója e szavakkal méltatta jelentőségét: „Az elmúlt magyar évtizedek egyik legnépszerűbb írónője” volt. Ehhez annyit fűzhetünk hozzá, nagy népszerűségét annak köszönhette, hogy korának időszerű kérdéseit bo- gozgató műveiben a magyar városi polgárság és a falusi parasztság jellegzetes alakjait realisztikusan, közvetlen hangon, hitelesen ábrázolta. Sajtótörténetünk hazánk első női publicistáját tiszteli személyében. Nem érdemtelenül. Pályafutása egész idején becsülettel állt helyt a haladó magyar újságírás frontján. Sándor László KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Fémbe rögzített álmok ■BIHtmÉezés Szederkényi Inára
