Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-14 / 190. szám

1982. augusztus 14.^^ KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Kinek is címezzem ezeket a sorokat? Talán jobb, ha címtelenül „dobom be”, mert valójában sokónkat érint a felve­tés. Elmondanám hát mindenkinek, aki­nek a figyelmét elkerülte: megdöbbentő riportot sugárzott nemrég a rádió, ön­gyilkos lett egy kisfiú, s a rádióriport arra kereste a választ, miért nyúlt kötél után egy olyan gyermekember, akinek valójában mindene megvolt. Külön szo­bájában az elektromos játékok garmada, az ő házukból egy hangos szó soha nem hallatszott, köztudottan kiegyensúlyozott családi életet éltek. A miért, a konkrét válasz immár örök kérdőjel marad. Ám a tanuk között megszólalt az egyik ját­szópajtás is, aki elmondta, sajnos, na­gyon kevés időt töltenek a szülők a gyer­mekeikkel. „Pedig nekem egy családi beszélgetés sokkal érdekesebb, mint a legjobb tévéműsor!” Szólt az iskola igazgatója is. Szerinte a mostani nagy hajtásban, a sok maszekolásban bűnö­sen háttérbe szorul a gyermek nevelése. Mostanában legfeljebb akkor tapasztal­ni sok szülőnél a felelősségtudatot, ami­kor már ég a ház, amikor tele az ellen­őrző nem éppen hízelgő bejegyzéssel. Ekkor aztán többhelyütt igyekeznek le­tudni a nevelést egy alapos veréssel, hogy „egész életében megemlegesse” az istenadta... Nem szeretném leszűkíteni a problé­mát a közismert képletre; arra tudniil­lik, hogy az anyagiasság rabjaivá vált szülők mellett valójában szülő nélkül nőnek fel a gyermekek, s közülük na­gyon sokan jutnak a züllés, a bűn útjá­ra. Ha ilyen végletekben gondolkodnánk, akkor szem elől tévesztenénk a nagy át­lagot, amely azért árnyalatosabb. Tény továbbá az is, hogy jobb létet csakis több és társadalmilag hasznosabb munkával lehet egyre inkább elérni minden csa­ládban. Drágul az élet, ezt aligha volna értelmes dolog tagadni, ugyanakkor azt is látni kell, hogy gyarapodnak a lehető­ségek az anyagi szükségletek megszer­zéséhez. Ma már semmi különöset nem találunk abban, hogy valamely vállalat magas beosztású dolgozója szabad szombaton a maga termelte őszibarackot-árulja a pi­acon, vagy ha az igazgató, az elnök elv­társ záróra előtt megérkezik az ABC-be magánautója csomagtartójában a friss, beraknivaló uborkával. Neki felesleges, ezért pénzzé teszi. Azon is mind ritkáb­ban akadunk fel, hogy hivatalnok em­berek nyári hétvégeken napi ötszázért kőműves mellett vállalnak segédmun­kát: miközben megmozgatják izmaikat, anyagilag is jól járnak, enyhítik a csa­lád pénzügyi gondját. Mondom, kimutatható napjainkban egyfajta egészséges — és tegyük hozzá: szükséges — szabadidő hasznosítás, ami nem feltétlenül az egozimus megnyilvá­nulása. Aki zárt kertet bérel és három­száz négyszögölön zöldséget, gyümölcsöt termel diplomás létére, annak a társa­dalmi presztízsén nem esik folt, lévén, hogy egyes diplomafajtákat nálunk ma­napság még értékükön alul mérnek, másrészt a becsületes munka becsületet kölcsönöz. A gond másutt van! Ott, ami­kor a kiegészítő tevékenység válik a meghatározóvá, amikor az anyagiak megszerzése már jóval felül múlja a tisz­tes szint tartását, s öncélúvá válik. Ilyen­kor könnyen nő az étvágy: az elsőt kö­veti a másik, a harmadik másodállás és mellékfoglalkozás, az alkalmi munkák­ról nem is beszélve. Ilyen cél vezérli azt, akinek felfrissülés, a saját szükségleté­nek megtermelése már nem elég, ha­nem különböző címeken, legálisan és il­legálisan telket, zárt kertet, bérelt föl­det tart, netán éjszakánként jó pénzért ismerőse áruját még elfuvarozza a kö­zeli városba. Visszakanyarodva a tragikus esethez: általában az ilyen túlhajszolt szülők kö­zelében marad egyedül gondjaival a gyermek. Ilyen környezetben lappang a felszín alatt egy-egy veleszületett pszi­chés betegség, ami a legváratlanabb pil­lanatban hatalmasodik el. Nincs idő a gyermekre, hiszen ők egyébként is az egész életüket áldozzák a gyermekért. Eközben a felnőttek világáról mit sem sejtő gyermek jó szót, biztatást, meg­hallgatást, egy kis simogatást várna. A megszerzett tárgyakkal — legyen az irá­nyítható autó vagy zenélő cukrosdoboz — a felcseperedő gyermek mégsem oszt­hatja meg örömét vagy búját, végül is érzelmileg árvul el. Ahol csak a reális szükségleteket igyekeznek jó szinten kielégíteni, ott nem hül ki a családi fészek melege, ott nem válnak lelki sérültté a magukra maradt gyermekek. Harbula István, tanácselnökkel a változó falusi baoyaiaányokril £ ön 1976 óta tanácselnök itt, Kölesén és ^ a nagyközséghez tartozó Fülesd, Son­kád, Kispalád, Botpalád községekben. Hisz-e abban, hogy a hagyományokról beszélni, akár interjúban szólni élő, a holnapnak szóló községpolitika? — Mi itt Szatmárban úgy érezzük, hogy ezt a tájat is kezdi felfedezni az országos közvé­lemény. Ennek már csak eredménye, itt ná­lunk, az élénkülő turizmus, az, hogy egy-egy nyári napon autóbusz autóbuszt ér a kirán­dulókkal. A tudománytörténet egyik igazsá­ga, hogy az emberiség legtöbbször azt fedezi fel, amihez a tudomány továbbhaladásához szüksége van. Ez kisebb közösségre, egy or­szágra is igaz lehet. Éppen ezért hiszek egy ilyen beszélgetés hasznában, hiszen nem tud­nánk úgy beszélgetni, hogy csak erről az öt településről legyen szó. A Azt megelőzőn, hogy tanácselnökké vá- w lasztották agrárszakemberként az álla­mi gazdaság üzemegység-vezetője volt. Még azelőtt? — Itt születtem, itt lettem rövidnadrágos kis-, majd hosszú nadrágos nagydiák. Azt, amit a régi faluról tudok valamiképpen vagy itt megéltem, vagy első kézből, nagyszülők­től, szülőktől hallottam. A Mennyit jelent a hagyományok ismere­te a nagyközségi tanácselnök munkájá­ban? — Sokat. Itt Kölesén mindenkit ismerek, de rengeteg embert ismerek a társközsége­inkben is. Másként ezt a munkát végezni ne­héz lenne. — Persze minden település más. Máskép­pen él és gondolkozik egy közösség, ha más­félék a hagyományai. Más a községpolitika feladata ott, ahol az állattenyésztés, és más ott, ahol a gyümölcstermesztés a meghatáro­zó. Éppen ezért a hagyományok nem népraj­zi érdekességek, hanem máig is ható erők, lehetőségek, ha gazdálkodunk velük, gátak, ha elfeledkezünk róluk. Ez akkor is így van, ha az utóbbi néhány évtizedben a falu fej­lődése mérhetetlenül felgyorsult, ha az érté­kes hagyományok egy bizonyos része a gyors fejlődésben veszni látszott. A Ön, ha a gyermekkorban hallott törté- w netekből is, de ismeri a régi, felszabadu­lás előtti Kölesét. Ennek a faluképnek van a legnagyobb irodalma nálunk, de azért röviden érdemes beszélni róla, hogy az akkori faluhoz mérhessük a mát... — Maradjunk Kölesénél, a következtetések úgy is általános érvényűek sok tekintetben. Itt volt nagybirtok. Voltak közép- és kispa- rasztbirtokok. Magyarán voltak cseléd embe­rek. A Medve-birtokon volt cselédtanya, a faluban volt al- és felvég. Említettem a fe­lekezeteket. Az, hogy katolikus fiú reformá­tus lányt vegyen felségül még talán nagyobb szentségtörésnek számított, mintha szegényt gazdaghoz kötött a szerelem. Ezt a sokféle­séget azonban összekötötte valami, a község­hez tartozás. A szomszédos faluk is szinte el­lenségként éltek egymás mellett. Ha a szom­széd faluból átjött a bálba néhány legény, akkor annak verekedés, bicskázás volt a vé­ge. Egy községen belül tehát egymásra utal­tak is voltak az emberek, nemcsak elkülö­nülök. Persze az élet határai nagyon behatá­roltak voltak. ® Anyagiak miatt, vagy másért is? — Az anyagi behatároltság — ma így mon­danánk — közművelődési formákat is te­remtett. A fonó, a dörzsölő, a kalákában vég­zett munkák a szórakozás, a közösségi élet fórumai is voltak, jóllehet azt a kalákát- a szükség hozta, követelte. A községek életének másik meghatározója az idő volt. Amit ma közművelődésnek hívunk az jószerével a tél­re jutott. Itt nálunk, régen, éltek az egy-egy felekezeti iskolához kötődő színjátszó körök. Harsogó sikere volt egy-egy műkedvelő elő­adásnak. A fiatalok csűrökben, pajtákban, hodályokban bálokat rendeztek, de ez is más volt, mint ma, mondjuk egy disco. Esemény­számba ment egy-egy falusi bál. Ugyanígy egy-egy esküvő, és természetesen események voltak a falusi disznótorok. Ez utóbbi kettő hagyományai ma is élnek. Mindehhez hadd tegyem hozzá, hogy akkor a faluban volt a jegyző, voltak a papok, felekezeti iskolánként volt egy-két tanító. Nálunk volt orvos és gyógyszerész. Ennyi volt az értelmiség, de az a néhány ember, ha kivételekkel is, valóban kötődött a faluhoz és részt vett annak az éle­tében. Eltartott a falu néhány iparost. Ci­pészt, kovácsot, asztalost, szabót... Ez volt „...a hagyományok nem néprajzi érdekességek...”, „...meghalt a a fonó.ma téli estéken almát hámoznak kalákában...”,..ha két falunkban is van bál, megnő a gépkocsiforgalom a két falu között...”, „...a hagyományokat úgy őrizzük legjobban, ha meg­teremtjük a feltételeit a más for­mákban vaié továbbélésüknek...” az ipar. Még az én diákkoromban is igaz volt: néhányan tanultunk, de legtöbben in- ternátusokban éltek, és kiszakadtak a falu­ból. Régen különösen, hiszen a háború előtt, aki tanult, az valamiképpen „úrfinak” ké­szült, még akkor is, ha nem akart azzá lenni. Nos, ebből a nagyvonalakban vázolt faluból lett az a falu, amelyben most élünk. A A felszabadulás, a földosztás, a terme- w lőszövetkezetek szervezése ma már isko­lákban tanított történelem. Jól tanít­juk-e a történelmet? Pontosabban, nem mondunk-e magunknak ellent akkor, amikor bizonyos, a falusi életből kive­szett hagyományokat sajnálgatunk? — Azon aligha van sajnálni valónk, hogy felszámoltuk a Medve-tanyát, az egykori cse­lédlakásokat. Azon se, hogy nincs hagyomá­nyos cigánytelepünk. Túl ezen: természetes és az egész országban mindenütt egyfor­mán zajló folyamat játszódott le a földosztás után, majd a termelőszövetkezetek szervezé­sekor. Az egyéni életekben olykor drámaként, a közösség számára mindenképpen nyeresé­gesen. Megbolydult a falu. Sokan elmentek, megélhetést találtak az iparban. E megosz­tott családok azonban nemcsak a hónapról hónapra hazahozott fizetéssel lettek gazda­gabbak, hanem az országot járás, a másféle életformák megismerésével is. Más: valami­kor az emberi rangot az szabta meg, hogy mennyi vagyont hagyott örökül a szülő a gyermekeire. Ez földet jelentett. A föld vi­szont elértéktelenedett. A vagyonhoz való „szerzés” formái megszűntek. Ezzel felbom­lott egy értékrend. Üj, sohase ismert foglal­kozások jelentek meg a faluban. Mindez ter­mészetesen lassan történt, de ha az előbb már felsorolt falusi foglalkozásokhoz most hozzá rajzoljuk a mki képet, akkor kiderül, hogy ma a faluban dolgozik 30 pedagógus, or­vos, gyógyszerész, állatorvos. A tanácsi appa­rátuson kívül, a termelőszövetkezetben dol­gozik 30 főiskolát és egyetemet végzett em­ber. Nem is volt olyan lassú ez a változás. Ott, ahol hajdan elég volt négy-öt iparos, most új szakmák jelentek meg, és megél a vízvezeték-szerelő, a fűtésszerelő; a televízió­műszerész, a kályhás^ a burkoló, a gépkocsi­szerelő. A termelőszövetkezetben most 200 szakmunkás dolgozik, és legalább 200 szak­munkás ingázik a faluból. Nyilvánvaló, hogy az iskolát végző emberekkel együtt a la­kásokba kerültek a könyvek, az új fogalmak. Ennek is következménye, hogy jószerével alig van régi ház a községben, hogy két évvel a vízmű megépítése után a házak hatvan százalékában bent van a víz, és hogy csak a legutóbbi adatot mondjam, az általános is­kolában végzettek 98 százaléka tanul tovább. 9 Ez eredmény, de azt hiszem gond is? — Minden születés fáj. Az, hogy a fiatalok kirajzanak, veszteség, de az, hogy megkezdő­dött egy visszaáramlás, már a nyereség és a jövő. Az életforma forradalmához tartozik természetesen a televízió. Megölt bizonyos régi, jól bevált hagyományokat. A fonót, a dörzsölőt, a hodályokban, csűrökben rende­zett táncmulatságokat. Elvett az emberek egymásra utaltságából, de azért a lakásokba hozta a nagyvilágot. A legrosszabb krimi csempézett fürdőszobája is igények forrása. Elvesztette gyökerét a műkedvelő színjátszás, de közelebb került a faluhoz a színház. Érde­kes különben, hogy a hagyományos fonó és dörzsölő helyébe teremtődött valami új. Téli estéken összegyűlnek családok, ismerősök, és kalákában almát hámoznak. Fellelhető a ka­láka például a házépítéseknél. Változott for- formában tehát, de él tovább. A A statisztikából kiderül, hogy az ötödik w ötéves tervben 252 lakást építettek itt. Volt tehát ezeknek a változásoknak anyagi háttere is? — Kiszámítottuk, hogy az új házak leg­többje két és fél, háromszobás, de van ennél nagyobb is. Megjelentek a kétszintes házak, és új házakkal együtt megjelentek a ország­ban bárhol fellelhető garnitúrák, szekrény­sorok, szőnyegek, lakásdíszek. A házak mel­lett megjelentek a garázsok. Több mint 200 gépkocsi van a faluban. Nyilvánvaló tehát, hogy van anyagi háttér, jóllehet ennek az alapja a nemegyszer tizenkét-tizennégy órás munkanap. A termelőszövetkezet még a gyenge években is biztosítani tudja a megél­hetést, a háztáji adja a kiegészítő jövedel­met. És ezek a jövedelmek nem is kicsik. A valamikor mindent termelő falusi kert, a mo­nokultúrákra állt rá. Aki almát termel, az ma már mindent tud az almatermesztésről. Aki jószágot tart, minden szükségeset tud a korszerű jószágtartásról. Hogy mást ne mond­jak, nem ritka a kerti traktor, a gépesített háztáji. Nincs fonó és dörzsölő, de ha télen szakelőadást rendezünk, akkor arra eljönnek az emberek. A termelőszövetkezetekben meg­jelentek a melléküzemágak. Ez is sok fiatalt hozott vissza. A faluk tehát élnek és folya­matosan megteremtődnek az új hagyomá­nyok is. Még akkor is, ha ezeket nem hagyománynak? nevezzük — Természetesen. Az életforma követeli, hogy minden községünkben legyen óvoda. Most Fülesden indul óvodai csoportunk szep­temberben. Az, hogy a fiatalok visszajönnek megköveteli, hogy a művelődési ház, a könyvtár, az ifjúsági klub éljen. Mondtam korábban; valamikor kőhajításnyi távolság­ban is ellenségként élt két község. Ma ezek a gyerekek együtt tanulnak, együtt utaznak, ingáznak. Egy-egy alkalomkor, ha két helyen is van bál, akkor megnő a gépkocsiforgalom a két község között, hiszen az sem ritka, hogy érettségi ajándékul gépkocsit kap a gyerek. Meg kell teremtenünk a sportolási feltétele­iket. És arra, hogy ezek az igények hogy kö­tődnek egymáshoz csak egy példa: társköz­ségeinkben és itt is sok még a földes út. Az emberek ott is vesznek gépkocsit, követke­zésképp kövesutat követelnek. Vagy másik példa: egyre feszítőbb gondunk, hogy meg­oldjuk valamiképpen a fogorvosi ellátást. Itt a TITÁSZ-nak volt egy kirendeltsége, amit mi kaptunk meg, ott orvosi ügyeleti szobát rendeztünk be, és lesz majd fogorvosi rende­lőnk. A vízmű megépítése óta ugrásszerűen megnőtt a vízfogyasztás. Rövidesen csatornák kellenek, mert szennyeződik a talaj. A kinőtt kölesei óvoda helyett is kell majd egy na­gyobb, hiszen a hagyományőrzés nem lehet csak annyi, hogy összegyűjtjük a régiek em­lékeit, hogy megőrizzük az egykor használt tárgyakat. Szerintem a hagyományokat úgy őrizzük legjobban, ha megteremtjük a fel­tételeit a más formában való továbbélésük­nek. 9 Aggódik-e a falvak jövőjéért? — Nem. A távolságok korunkban összezsu­gorodnak. Az a település, ahol megtudjuk te­remteni a ma korszerűnek mondott életmód feltételeit, életképes. Hogy mit értek ezen? Kommunális ellátást. Művelődési és sportle­hetőségeket. Korszerű lakásokat, gépekkel felszerelt háztáji és kisgazdaságokat, ahol minden olyan tudás hasznosítható, amit a mezőgazdasági nagyüzem is használ. Ez az a keret, amelyben a régi megbecsülése is elfér. A Sokmindenről szó esett ebben a beszél- ^ getésben, de arról még nem, hogy ön mit sajnál, mire emlékszik nosztalgiával a régi faluról? — Nehéz lenne elválasztani magamban a mezőgazdasági szakembert, a tanácselnököt, a magánembertől. Talán sajnálom, hogy egy- egy ünnep előtt ma kevesebben gereblyézik fel az útszélét, a járdát, mint régen, de tudom, hogy most négy utcában mintegy másfél ki­lométer hosszú kövesutat csináltunk 90 ezer forint anyagköltségből. A többi már a lakos­ság társadalmi munkája volt. És így már a gereblyéket se sajnálom annyira, hiszen áz ilyesféle összefogás bizonyság rá, hogy akik itt élnek, szeretnek itt élni. Azt hiszem ez a legtöbb. És talán egyszer majd úgy beszélünk erről, hogy annak idején az volt a „hagyo­mány”, hogy az emberek összefogtak és utat építettek a falujuknak ... $ Köszönöm a beszélgetést! Bartha Gábor HÉTVÉGI^ interjú]

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents