Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
1982. július 31. EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Lápi világ, A Szalka környéki vizekkel kölyök koromban kezdtem ismerkedni. El-elszök- döstünk Berták tanító úrtól, a római katolikus iskolából s iszkiri, máris a Fellegvár alatti zsidó temetőnél voltunk — ahonnan a zübörgő pillantásnyira esett. A Kraszna itt volt a legizgalmasabb. A beléje ömlő, locsogó nyíri víz mindig hozott valami halfélét. Vesszőkosárral, sokszor kézzel kilónyit is összefog- dostunk, ha jól felkavartuk. A hígsáros habarékban olykor csíkot is merítettünk, ha észrevettük, hogy pipál a sárban. Később a háború alatt, amikor a polgári iskolát a katonaság megszállta, volt aztán aranyéletünk, mivel már húsvét táján kitelt az esztendő, így a kora tavaszi nyíri habos vizek látogatói lettünk. Leginkább a harmadik fordulóba jártunk a Kenderáztatóba kacsatojást szedni az otthonról elcsent dagasztóteknővel... A Kosa Berti laposát kedveltük még a Nagyszőlő mögött, mivel megtudtuk, hogy az öreg különc éjszaka, titokban vederszámra hordta a pangó vizbe a halivadékot.' Egy nyári vasárnapon még apámat is elcsaltuk, meg Cirják Kovács Pali bácsit, akinek az ólpadláson az eresz alatt jókora húzóhálója árválkodott. Alig osontunk bele a vízbe, két húzós után már annyi hal — kárász, compó, csuka — került a hálóba; hogy bizony alig győztük a_ nyakamba akasztott vetőzsákba dugdosni. Szegény Kosa Berti hiába éktelenkedett futkosva a vízparton, mi csak húzogattuk a hálót rendületlenül. Gyere be — ha bajod van, invitálta apám jókedvűen a vén dinnyéé sőszt. Máskor meg a pályi úti Fogarassy tanya előtti ku- bikárkokat néztük fel, majd innen Butgár Péter kertészete irányába indultunk, mivel az ottani vizek a fekete agyagos, valaha lápszéli árkokban olyan tisztán csillogtak, hogy a fitésző hal meglátszott benne. Nyári hétköznapokon az öreg katonaruhás falábú barátommal Feri bácsival jórosgattunk az ócska Krasznára horgászni, sokat pihengetve menetben, jövetben, mivel combjára csatolt falába a rég begyógyult csonkot erősen nyomta. Ha a Nemesek hídjánál összetalálkoztunk az öreg Szerencsivel a halásszal, lőttek a horgászásnak, mivel naphosszat tartó beszélgetésbe kezdtek vízről, halról, világról, háborúról, nyomorúságról. Itt hallottam először a lápról, hogy abban sárkánykígyók laktak, betyárok tanyáztak, pákászok élték kivert, rideg életüket, hajóval hordták ki a lápban lévő magaslatokról a tinókat, teheneket, ha télvégeken hirtelen beállt az olvadás. Olyat is emlegettek, hogy a szekeret, lovat, embert is elnyelte a feneketlen mélység, ha a kocsis járatlan volt. Még később apámmal sokat járogattunk a Feketére — a Krasznán túli részre — a Nyárfásba, a Géres- si tanyába, ahol apámnak a méhei voltak. Az öreg Gé- ressi rátarti hírében állt, s arról volt ismert, hogy emberemlékezet óta nem tette ki a lábát a tanyájából, pedig akkoriban már lehetett vagy kilencven éves. Amíg apám a méheket nézegette, gondozgatta, addig Géressi bácsi elbeszélte, ökrökkel, bivalyokkal hogyan vágatták, törették a hajdani lápot. Bizony embert, állatot próbára tette a zsombékos Erőlködhetett benne ina- szakadtáig, mégis alig volt látszata. Amit egyik esztendőben kitakarítottak, a másikban vagy a víz nyelte el, vagy újra benőtte a te- levény. A láppal való mélyebb ismeretem Kocsordon kezdődött már tanár koromban, hisz a Katona-végesi iskolában tanítottam 1957- ben, pont az ócska Kraszna partján, ahol bizony még nem volt ritka a csikaszát, s még a Szántó féle csíkvermet is, igaz berogyott állapotban, de meg tudták mutatni. Téli estézéseink alkalmával beszéltek a nagy idejű kocsordi emberek, hogy volt olyan bőség halból, csíkból, hogy a disznókkal etették meg, a veteményeskertet trágyázták velük. Lajtákban, hordókban fuvarozták messze tájak városi piacaira. Ekkor még úgy tűnt, hogy a láp virágkorában, a le- csapolás előtt, a nép gyűjtögető gazdálkodó életmódja szinte idilli lehetett. Nyáron halásztak, legeltettek, hajószámra szedték a vadkacsa- vadlibatojást, majd kemenceszámra sütötték a csíkot, halat, vadat. Amíg legeltették a vízszélekben a jószágokat, tőrbecsalták a gyanútlan őzeket, nyulakat. Télidőben vágták, aratták a végtelen kiterjedésű nádasokat, majd hordták szekérszámra a nyírbe gabonáért, krumpliért. Rengeteg számos jószágot tartott mindenki, lovaknak, teheneknek, ökröknek, disznóknak, juhoknak bőséges ingyen legelő, kaszáló jutott. A láp a maga 160 000 holdján úri módon eltartotta a mintegy 20—25 falu népét. Akik még a lecsapolás előtt (1896) járták laposfenekű pákászhajókon a lápi vizeket, elragadtatással emlegetik. A városi urak főleg vadászni szerettek a lápon. Paradicsomi állapotokról regélnek, vadliba-, vadkacsafelhőket emlegetnek. Különösen színes leírásokat hagyott ránk Bársony István. Még Herman Ottó is csak lelkendezik. Lovassy Sándor, aki az Akadémia megbízásából az utolsó pillanatban bejárja, páratlan tudományos megfigyeléseket tehet, s kitűnő könyvében rögzíti is ezeket, még mindig egzakt módon romantikus. A szépírók, Jókai, talán Móra még inkább ezt az idilli szemléletet hatványozzák. Sokan még napjainkban is a hajdani lápnak csak ezt az arcát szeretik bemutatni. Móricz Zsigmondiak kellett népköltési útjai során bejárnia, hogy komorabb és reálisabb lápszemlélet születhessen. Móriczban sejlik fel elsőnek, a vadászparadicsom mögötti társadalmi komorulat. Hogyan játszották ki a lápkörnyéki népet, forgatták ki ősi vanjából, s tették földönfutóvá. Egy néprajz- kutatónak, Morváy Péternek kellett megszületnie ahhoz, hogy kitűnő szakcikkekben mutassa be a lápkörnyéki népélet (állattartás) valóságát. Éble Gábor a Károlyi grófok házi történetírója mutatja ki az ecsediek százéves úrbéri perének taglalása során, hogy bizony emberhalál is esett a lápi földek miatt. Amikor magam is jó 25 éve behatóbban kezdtem foglalkozni a lápkörnyék társadalomnéprajzával, megyei levéltárunkban Balogh István meghitt, baráti, segítő beszélgetések során rádöbbentett arra a konok igazságra, hogy az adatközlők faggatásai nyomán kialakult kép egy-egy jelenségről csak akkor lehet objektív (a lápkutatás esetében még inkább) ha levéltári kutatásokkal is párosul. Azonnal szertefoszlik minden szivárványos teória a lápkörnyék népéletéről, ha vizsgálatunk körébe bevonjuk az urbáriumokat, in- ventáriumokat is. Kiderül ugyanis, hogy a mételykor majd minden tavaszon tizedeli az állatállományt, a földfoglalások mindennaposak, és az sem véletlen, hogy talán a lápkörnyéki nép közül vándorolnak a legtöbben Kanadába termőföldet remélve és találva. Még egy tévhitet szükséges eloszlatni, bármennyire népszerűtlen feladat. Szinte mindenki vallotta: kutatók, újságírók, emlékezők, hely- történetet író papok, tanítók, hogy a lápkörnyéki nép úgy élt a lápból, hogy gyűjtögető tevékenységet folytatva elvette, elfogadta amit a természet adott. A múló emlékezet mellett, a folklorizáció törvényeit szem előtt tartva ha kézbe vesszük az ecsedi vár inven- táriumát 1669-ből, azonnal kitűnik, hogy a láp belsejében veteményeskertek, csűrök vannak. Feljegyzik, hogy a Sziget utcai kapun kívül, a veteményeskert hitvány sövénnyel vagyon kerítve. Vagyon itt petrezselyem 4 táblával 109 ágyban, vereshagyma 3 táblával 102 ágyban, fokhagyma 1 táblával 30 ágyban, mu- rokrépa 8 ágyban. Ezenkívül borsó, dinnye, ugorka, magnak való vereshagyma. A vár előtt • szárazmalom áll. A major kerítésének egy része újonnan építtetett, jó fedés alatt, más része ósüvényes. A kerítésen be- lőli marha-, lúd- és tyúkólak sövényből vannak fonva és szalmával fedve. A kerítésen kívül vesszőből font, szalmával fedett három szakaszban levő marhaól. Káposztáskert a mar- haakol végiben. Csűr, culá- pokon álló, náddal kötött, a végében répás- és káposztáskertek. Zárójelben megjegyzik a szövegben, hogy „itt most ugyan feles káposzta leszen, ha Isten ad ja!” A csűrt 1664-ben építették, a csűröskertben széna 5 szakasszal vagyon, jó széna 14 1/2 öl, rossz széna 24 öl. A lápszéli Vállaj község 1648. évi urbáriumát valla- tóra fogva megtudjuk, hogy őszi és tavaszi vetések vannak, melyből tizedet adnak a várhoz, sedicima, tizenhatod rész jár a prédikátornak, akinek vetése nincs, füst vagy kereszténypénzt ád. A majorsági szántóföldek a falu földitől külön vannak három járásban. A marhás jobbágyok jó módban élnek 4 lovat, 8—10 ökröt, 5—10 tehenet, 100 darab juhot is tart némelyik. Tehén és disznó nélkül alig van ember a faluban. Már századokkal ezelőtt is, ekésföldművelés folyik a lápi goroncokon, halmokon, még akkor is, ha esztendőről esztendőre az ekét hajón kell a tetthelyre vinni, vagy a terményt, gabonát, kölest csónakon onnan kihozni. Szallay Zsigmond kéziratos monográfiájában olvashatjuk, hogy Tyúkod község lakosai már jóval a lecsapolás előtt a láp belsejében lévő földjeiken termelő gazdálkodást folytattak. Talán megbocsátja a nyájas olvasó, ha mostani nosztalgiaéhes világunkban nem a kondák-gulyák eldo- rádójáról, a betyárok búvóhelyéről, susogó nádasokról, pák ásztanyákról emlékeztem, hanem a lápkörnyéki nép küzdelmes sorsáról. Farkas József KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Szatmári táj. (Elek Emil felvé tele)
