Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
A kocsordi termelőszövetkezetben a kooperációs termékek gyártására külön forgácsolóműhelyt létesítettek Elégedettek Nem másodosztályú munkahely a tsz otthon, a megszokott környezetében. Azután az sem mellékes, hogy nálunk nincsen három műszak,’s nem utolsósorban nem panaszkodhatunk a fizetésre sem. A múlt hónapban 4500 forintot kaptam kézhez. Küzdelem — siker Évekkel ezelőtt még legyintettek azokra az emberekre, akik a termelőszövetkezetbe mentek dolgozni, ott keresték a boldogulásukat. Ha fiatalról volt szó, akkor egyenesen kétségbe vonták a tudását Mert abban az időben még azt gondolták az emberek, csak azok dolgoznak a téeszben, akik máshol nem állnák meg a helyüket. Nem kell oda szakma sem, örülnek, ha megy valaki — mondogatták. A sikk a városi munkahely volt. Vonzották is az újonnan megnyíló gyárak és üzemek a falvakban lakókat S aztán egyszer csak változott a helyzet. Kevesebben mentek a városba, többen haza. Kocsord városkörnyéki község, Mátészalkához alig két kilométerre. A nagy település közelsége meghatározza a kicsiét. Erről így beszél Nagy Miklós, az Űj Élet Termelő- szövetkezet elnöke, aki egyben a termelőszövetkezetek területi szövetsége ifjúsági bizottságának titkára is: Ipari ágazat — Négy-öt évvel ezelőtt egyenesen hátrány volt a város közelsége. A fiatalok kevés kivételtől eltekintve, mind elpályáztak a faluból. Az ipar elszipkázta a munkaerőt. Ma már egyre kevésbé beszélhetünk erről. Mert még ma is járnak Kocsordról Szálkára dolgozni, ám többen, akik korábban eljártak, hazajöttek a termelőszövetkezetbe. Sőt, nem kis büszkeséggel mondhatom, járnak hozzánk dolgozni Mátészalkáról és a környező községekből is. Ez tényleg nem kis eredmény. Talán nem is olyan rég ez elképzelhetetlennek tűnt. S hogy 'mi ennek az oka, erről a következőket mondja a termelőszövetkezet elnöke: — Az eredményesebb munka, a biztosabb jövedelem érdekében létrehoztunk a szövetkezetben egy ipari ágazatot. Itt pótkocsi-oldalfalakat gyártunk a Mezőgép mátészalkai gyáregységének és az ISG-vel is kooperálunk különféle gépalkatrészek megkezeteinek. A harminc éven aluli aktív dolgozóik száma száznegyven, ami fele a teljes dolgozói létszámnak. Ugyanakkor a szövetkezetben munkálkodók átlagéletkora 33— 34 év, s az sem közömbös, hogy maga az elnök és a többi vezető is — ilyen értelemben — az átlagemberek közé tartozik. Hind kocsordiak Beszélgető partnereim közül Rádi Bálint a legidősebb, huszonkét esztendős, öt követi Kiss Gyula, a maga huszonegy évével, majd Kása László, aki húszesztendős, Varga Gábor pedig betöltötte a tizenhetet. Találomra választottuk ki őket, mert a műhelyben dolgozók között keresve is nehézen találtunk volna idősebbeket. S még egy közös jellemzőjük van: mind a négyen kocsordiak. Ketten már szerencsét próbáltak Mátészalkán, dé hazahúzta őket a szívük. — A MOM-ban voltam tanuló, ott is szabadultam fel — kezdi a beszélgetést a keménykötésű, mokány Kiss Gyula. — Egy évet dolgoztam a nagy gyárban, azonban nem mindig kaptam a szakmámnak, a lakatosságnak megfelelő munkát. Na meg a bejárást, a korán kelést nem szerettem. S még az is hozzájárult, hogy focizom a helyi csapatban és a MOM- ból nem mindig mehettem edzésre. Itt ez is megoldott. A hazajöveteléről beszél Rádi Bálint anyaggazdálkodó is: — Nincs még egy fél éve annak, hogy otthagytam a szálkái autószervizt, ahol raktáros voltam. Nyíregyházán elvégeztem egy anyaggazdálkodási tanfolyamot, s azután egyenes út vezetett a szövetkezetbe. Napi két-két és fél órát jelentett az oda- vissza út. Ha otthon munkával, vagy pihenéssel töltöm el ezt az időt, már megérte. Az sem közömbös, hogy itt magasabb a fizetésem, a háztájival pedig a jövedelmem. Ezekből a fiatalokból nem az anyagiasság beszél, nemcsak ezért változtattak munkahelyet. Amíg bejártak, sokkal több pénzt költöttek. Mert várakozás közben megéhezik, megszomjazik az ember, elmegy egy kirakat előtt, megtetszik valami, megveszi. Ezek a dolgok mind közrejátszottak elhatározásukban, s az sem közömbös, hogy ebben a faluban éltek, nőttek fel, itt van a családjuk, barátaik, ismerőseik. A legfia- talabbjukban, Varga Gáborban fel sem merült az elmenetel gondolata. Ö szintén a MOM-ban tanult, az idén kapta meg az esztergá- lyosi bizonyítványát. — Több okból is maradtam — mondja a csendes, halk szavú fiatalember. — Bátyám ugyanitt hegesztő, s látom, szeret itt dolgozni. Nekem a MOM-ban három műszakba kellett volna járnom. Ezt nem vállaltam. Persze az itteni tapasztalatokról még nem tudok beszámolni, hiszen július elején álltam munkába. — Én két évet gyárban, két évet már a szövetkezetben is dolgoztam — szól Kiss Gyula. — Egyet mondhatok, úgy élünk mi itt, mint a gyárban. Semmiben sem különbözik. A szomszédban már épül egy új csarnok, annak elkészültével még inkább javulnak a munkakörülményeink. A fizetésre én sem pa- naszkodhatom. Havonta — teljesítménytől függően — négy-ötezer forint között keresek. Kosa László csak kontrázni tudja Kiss Gyula szavait: — Három éve kezdtem dolgozni, egyenesen a szövetkezetben. Hogy mi tart itt bennünket? Elsősorban az, hogy itthon vagyunk. Nem kell máshová járnunk, naponta órákat tölteni várakozással, utazással. Ezt nem azért mondom, mert kényelmesek vagyunk. Igazán nem foghatnak ránk ilyesmit. Különben is, az ember szívesebben van Hit kezdenek a pénzzel? Ebből adódik az újabb kérdés: mit kezd egy, a pályája elején álló fiatalember a fizetésével? — Olyannyira a pályánk elején vagyunk, hogy egyelőre félretesszük a keresetünket — mondják. — Legfontosabb természetesen a lakás, erre gyűjtünk. Arról szó sincs, hogy már építkeznének, annyi pénz még nem jött össze néhány esztendő alatt. Azonban az idő telik, észre sem veszik, szerelmesek lesznek, megnősülnek, hajlékra van szükségük. — Mindenképpen itt szeretnék a faluban építeni — így Kiss Gyula. — Be nem mennék azokba a városi ketrecekbe. Egy kis udvarra, kertre szüksége van az embernek, a gyerekek is jobban érzik magukat kint. — Meggyőződésem, egy pár év múlva Mátészalka kertvárosává épül ki Kocsord — szól Rádi Bálint. — Csak szét kell nézni. Egymás után épülnek a szebbnél szebb és nagyobbnál nagyobb lakások. Innen nagyon kevesen törekednek a városba. De miért is? A tartalmas életre a faluban is megvan a lehetőség, ugyanakkor a város szinte karnyújtásnyira van tőlünk. Nemegyszer gyalog megtettem már ezt a távolságot. Akkor pedig miért adnám fel a megszokott környezetemet. * * * Az utóbbi mondatot akár hitvallásnak is lehetne venni. Szimpatikus is. Ragaszkodni a közvetlen, kicsiny szülőföldhöz, a családhoz, a munkához. Ez a négy fiatal, s még az a száz-egynéhány, akik Kocsordon dolgoznak; többségében így gondolkoznak, ami azt is jelenti, jól érzik magukat. S ha így van, akkor a munkájukat is igyekeznek a lehető legjobban ellátni. Ezt bizonyítják a szövetkezet eddig elért eredményei, ami a tagokat dicséri. Barátom lányát nem vették fel az egyetemre. Látszik rajta, nem veszi nagyon a szívére. Megbeszéltük Katóval, mondja, hogy nem csinálunk nemleges válasz esetén családi tragédiát, még kétségbe sem esünk. Igaz, a fellebbezést elküldtük, mert a pontszáma mégis csak megvolt, s a legrosszabb esetben jövőre ismét megpróbálja az egyetemi felvételit. Egy másik barátomat negyedik nekirugaszkodásra vették fel az orvosi egyetemre. Náluk sem volt családi gyász, minden esztendőben lelkiismeretesen készült a felvételire. Hátha..., mondta akkoriban, s a negyedik „hátha” után nem volt több. A műtőslegényből egyetemista, orvostanhallgató lett egyszeriben. Napestig lehetne sorolni a különböző példákat, s kevés olyan ember lenne, akinek ne jutna hirtelen eszébe valamilyen történet a fentebb említett tárgykörből. Ismerőssel, vagy baráttal, netán családtaggal, mindenkivel megeshet, hogy nem sikerül első ugrásra a felvételi. Na bumm, megpróbálom még egyszer, hangzik az önbiztatás, s biztatják gyermekeiket a szülők is. Azután amikor felveszik a fiatalokat az egyetemekre, majd elvégzik az önként vállalt kötelezettségüket, akkor állnak szemtől szemben a nagy kérdéssel: hol kezdjék el pályafutásukat? De nemcsak a felsőfokú iskolát végzettek vannak így, ugyanez foglalkoztatja a közép-, vagy ipari iskolát végzetteket is. Megtalálni a legjobbat, az üdvözítőt, ez talán a legnehezebb, mert sokszor egy életre szól fiatalkori döntésük. Egyik ipari üzemünkben jártam nemrég, ahol pályájukat kezdő fiatalokkal beszélgettem. A vélemények megoszlottak. Voltak, akik helyeselték döntésüket, ám munkálásában. Nem is zárkózunk mi el, ha jelentkezik a szövetkezetbe egy lakatos, vagy hegesztő szakmunkás. A legutóbbi vezetőségi ülésünkön például tizenkét fiatal szakmunkást vettünk fel. Már azt is megengedhetjük magunknak, hogy csak szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkező fiatalnak mondjunk igen. Ennek természetesen megvan az eredménye is. Az ipari ágazatban az idén szeretnénk elérni a húszmillió forintos anyagmentes árbevételt. Valóban, ilyen eredményt csak kvalifikált dolgozókkal lehet elérni, s az sem baj, ha fiatalok is vannak köztük. Ilyen '"térén is példá,t mutat a kocsordi közös gazdaság a megye más szövetNagy Miklós, Rádi Bálint, Varga Gábor, Kosa László, Kiss Gyula. nem kevesen elkívánkoztak onnan. Mondván, minden teljesen más volt még ipari tanuló korukban, s nem is értik, hogyan változhatott egyik napról a másikra olyan nagyot a világ. Holott az egyik ok csak az volt, hogy ezentúl már nem gyerekként, felnőttként, szakmunkásként kezelték őket. Persze, nehéz ezt egy tizenhét, tizennyolc évesnek megérteni, amikor még forró fejjel gondolkozik a világ dolgairól. Tudom, a felnőttek mindig okosak és nem értik meg a fiatalokat, érvelhetnek a tinédzser korból kinövő emberek. S még azt is megértik, hogy a felnőttek csak jót akarnak nekik, ám nem engedik kibontakoztatni őket, próbálják beskatulyázni, bezárni az évek, évtizedek alatt kialakított mikrovilágukba. Nem, erre egy mai fiatal nem tart igényt, köszönjük, nem kérünk belőle, mondogatják. És elkezdik a saját életük kialakítását. Mielőtt még befejezném, gyorsan megjegyzem, nem kioktató és nem is bántó szándékkal ültem az írógépemhez. Igazat adok én is azoknak a fiataloknak, akik mindig valami újat akarnak nyújtani, nem a régi, megszokott kerékvágásban haladnak, de bizonyos kereten belül, a normális emberi élet határain belül képzelik el életüket. Persze, a saját bőréből senki sem bújhat ki, éppen ezért az alakoskodásnak semmi helye sincsen életünkben. A legtermészetesebbet, mindenkinek saját magát adni, ez lehet a célja a fiataloknak is. Ha mindez megvalósul, egyre kevesebbet lehet majd hallani a munkahelyeken dúló nemzedéki ellentétekről, közelebb kerül ember és ember egymáshoz. írásom elején egyik barátommal folytatott beszélgetésemet idéztem, s ezzel is fejezném be. Mert tényleg nem lett családi tragédia az elutasított felvételi miatt, Kató azóta már dolgozik és eltökélt szándéka: jövőre újra megpróbál bejutni az egyetemre. S amit az ember akar, előbb-utóbb el is éri. ff Az oldalt írta: Sípos Béla Fényképezte: • Császár Csaba-o N-' ■■■■ 1—«^———————— KM HÉTVÉGI melléklet 1982. július 31.