Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Mellőzöm a megszólítást, mert nehezemre esne leírni, hogy „Kedves .. Magatartása ugyanis, amiről a minap hallottam az egyik beosztottjától, nem nevezhető kedvesnek, sőt kifejezetten ellenszenvesnek, embertelennek minősül mind az egyéni, mind a közösségi értéknormák szerint. Az ön beosztottja egy sokat munkálkodó társadalmi szerv tagja, aki lassan húsz éve fáradozik lakóterülete ügyesbajos dolgainak jobbra fordításán. Olyan ember, aki komolyan veszi a társadalmi megbízatását, s ha egy apró emberi ügyben sikerül kedvező változást elérni, ezt elősegíteni, máris úgy érzi, nem fáradozott hiába. Az esetek többségében teszi ezt a pihenőidejében, késő délután, este, szabad napján, de az is előfordul két—három hónapban egyszer, hogy a társadalmi szerv szokásos ülése olyan időpontra esik, amikor még tart a munkaideje. Ilyenkor egy-két órát bizony a hivatali munkaidejéből kell elvenni, azaz másnap rádolgozik erre, mert amit neki kell elvégezni, azt más aligha teheti helyette ... Az ön beosztottja mindig illendően elkérezkedik, s mindig egy kis szégyenkezéssel kopog az ön ajtaján, mert tapasztalatból tudja, hogy szúrós szemmel, bizalmatlanul fogadja. Legkedvesebb szava eddig az volt; hát menjen ... Újabban azonban ezt kiegészítette azzal, hogy a pironkodó, távozó beosztott után szólt emígyen; *de ezután hozzon igazolást is, hogy valóban ott volt az értekezleten ...” A tisztelettudó és engedelmes munkatárs önérzetét mélyen megbántotta a parancsoló módban elhangzott mondattal, hisz jó néhány éve együtt dolgoznak már, ismerhetné, hogy nem a saját ügyeinek intézésére, vagy lógásra használja az ilyenkor engedélyezett órákat. Nagyon elcsodálkoztak a társadalmi szerv vezetői, amikor arra kérte őket, adjanak számára igazolást, mert a főnöke nem hiszi el, hogy valóban a társadalmi megbízatást teljesíti. Az igazolás annak rendje és módja szerint elkészült, de aláírója, úgy látszik, nem tudta, vagy nem akarta palástolni megrökönyödését, s belekerült egy olyan mondat is, amelyben arra kéri önt, bízzon jobban a munkatársában, ne alázza meg ilyen és hasonló gyanúsítgatá- sokkal. ön a tanulságok levonása, az ilyenkor kívánatos önkontroll helyett személyes sértésnek vette az igazolás hangvételét és nyomban hívatta a beosztottját, akiről még azt kell tudni, hogy nem éppen huszonéves, három gyermek anyja, köztiszteletben álló asz- szony lakóhelyén és munkahelyén, ön azzal hívatta magához dorgálásra, hogy „máskor ne hazudozzon összevissza”, hogy ő nem engedi el a társadalmi szerv szokásos üléseire ... Nem könnyű nyugodt hangon — még leírni sem — a történteket, hát még átélni, mint szenvedő alany. A közért munkálkodó és ezért semmilyen anyagi vagy erkölcsi elismerést nem váró asz- szony megszégyenülten távozott öntől. El is határozta, hogy lemond a közéleti tisztségéről, mert olyan ára van, ami így nem viselhető el. Nem beszélve arról, hogy nem jó érzés a munkahelyi vezető szemében szálkának lenni, akitől bérbesorolás, jutalom és még sok minden függ. ön éreztette is a neheztelését, egy idegen munkaterületre osztotta be az árulkodó asszonyt. Egy magatartás természetrajzát szerettem volna az ön esetével érzékeltetni, ezért is részleteztem a történteket. A rossz emberismeret, a bizalmatlanság, a hatalmaskodás, a személyes presztízs, a féltékenység — nem tudom, melyik az erősebb motívum, mely érzéseit, gondolatait mozgatja. Egy tény, az ilyen középvezetők tényleg el tudják venni a közért munkálkodók kedvét, ezért is nagy az ilyen, látszólag személyes ösz- szezördülések társadalmi veszélyessége. Övni kell a munkahely rendjét, fegyelmét, nincs szükség rá, ha két tányért összeütnek valahol, mindig ott legyen a cégtől valaki, alibi részvétellel. De nem tehet senki egyenlőségi jelet jó és rossz közé, nem érheti hátrány, dorgálás a közösségért őszintén munkálkodókat. Gondoljon végül arra, ön hogyan érezné magát, ha főnöke igazolást kérne öntől hasonló helyzetben. Sánta Miklós népművelővel a Korszerű kozmuvelodesrol A Mi tagadás, megyénkben sok helyen üre- w sek a művelődési házak. Kevés az olyan jól működő, mint a vásárosnaményi. Szeretnénk most a nagyközönséget is beavatni a „naményi modell” titkaiba, önt, a művelődési központ igazgatóját kérjük, foglalja össze szerteágazó tevékenységüket. — Érdeklődési körök szerint tervezzük a munkánkat, s így három nagy területre lehetne a sok kicsit csoportosítani. Az egyiket praktikus közművelődésnek nevezném — azokról van szó, akik barkácsolni, varrni, sütni-főzni bejöhetnek a házba, de nem kötődnek szorosan egyik közösséghez sem. A másikba sorolnám a művészeti együtteseket, a klubokat, a szakköröket, a közösséget teremtő csoportok tagjait, illetve azokat, akik kifejezetten a művelődési élmény kedvéért jönnek el hozzánk. S a harmadikba a spontán látogatókat, az „éppen csak egy kicsit benézek”, vagy az „unatkozom, hátha történik itt valami” — típusú közönséget. — Ezerkétszáznegyven személlyel vagyunk állandó, közvetlen kapcsolatban — például klubtagokkal, énekkari tagokkal, különféle tanfolyamok hallgatóival stb. Ennyien járnak rendszeresen a házba — ami a kilencezres Vásárosnaményt tekintve talán nem is túl rossz arány. A népművelő munkáját meghatározza, w mi az „alapállása” a közönséggel. Sokan azért nem terveznek programokat, mert állítólag nincs rá igény. Mi erről a véleménye? — Ebben nem hiszek. Szerintem minden jelre rá kell hangolódnia a népművelőnek. Első informálója az utca embere legyen. Ami ott téma, az érdekes lesz a művelődési házban is. Például vagy két éve így, az utcáról vettem az ötletet a kutyaidomító pálya kialakításához. Nem klasszikus népművelői profil, de mindent meg kell csinálni, amit igényelnek. — Az a hiba, hogy vannak periódusok, amikor ezt vagy azt súlykoljuk. Egy időben például azt, hogy minél többen járjanak hangversenyre, és akkor betereltük a közönséget. Isten őrizz, hogy mindenki koncertre járjon! De lemondani egyetlen egy emberről sem szabad. Mert mindenkiben szunnyad valami, érdeklődik valami iránt, amit, ha megtalál, örömöt szerzünk neki. A népművelőnek erre kellene ráhangolódni. A Január 1-től lényegesen több lett a sza- w bad időnk. Úgy gondoltuk, több jut tehát művelődésre is. Vajon eddig mit tapasztaltak, illetve mit terveznek? — Amikor megtudtuk, hogy minden'szombat szabad lesz, végiggondoltuk, mit várna tőlünk a közönség? Eddig sajnos nem minden úgy alakult, ahogy reméltük. Azt tapasztaltuk, hogy azokon a szombatokon vonzotta a program jobban a látogatókat, amikor iskolai szabad szombat is volt. Ezért szeptembertől, amikor az iskolában is általános lesz az ötnapos hét, több újdonsággal készülünk. A mostanában népszerű praktikus közművelődési formáktól többet kínálunk. Családi programokat tervezünk — például a papa a most már jól felszerelt bar- kácsklubban dolgozgat, a mama a konyhában az ízléses terítést tanulja, vagy egy hidegtál receptjét — esetleg megvarr a lányával egy kisruhát —, a gyerekek pedig szabadon válogathatnak a különféle, nekik való szórakozások közül: film, társasjáték, bábozás stb. Hamarosan lesz egy pulóverkötőgépünk is. Kár, hogy ilyesmire, mi, magyarok nem figyelünk jobban oda. Ez nagyon népszerű lenne pedig — ha volna. Nyugaton az ilyesmiért még fizetnek is az állampolgárok. A Mi jelenti most önöknek itt, Vásáros- naményban a legnagyobb gondot? „...lemondani egyetlen egy emberről sem rszabad. Mert mindenkiben szunnyad valami, érdeklődik valami iránt, amit, ha megtalál, örömet szerzünk neki. I népművelőnek erre kellene ráhangolódni." — Valóban nincs, mert ezzel az egy problémánkkal szemben felsorolhatnánk a jól működő közösségeket, gyermekektől nyugdíjasokig. A Kérem, most azok kedvéért, akik nem ^ láthatnak bele a népművelés aprómunkájába, készítsen rövid leltárt, keresztmetszetet az itteni csoportokról, közösségekről. — Kezdjük a gyerekekkel: fúvószenekar, néptánccsoport, faragókor, barkácsklub, énekkar, bábozás várja őket, amellett a nyári napközis foglalkozásokat délutánonként nálunk tartja az iskola. Olyan kapcsolat ez, amelyre lehet a jövőt tervezni. A középiskolások az énekkarban, a néptánccsoportban, az archívfilmklubban és a filharmóniai bérleteken találnak maguknak művelődési lehetőséget, mi pedig több író-olvasó találkozót, rendhagyó irodalomórát szervezünk az iskolákban. Már említettem az ifjúsági klubot, ide most keresünk egy helybeli fiatalt, aki jól beszél a többiek nyelvén. Aranyosak a kertbarátklub tagjai, igen lelkesen járnak a foglalkozásokra. Az értelmiségi klubba nemcsak pedagógusok járnak, de az orvosok is, agrárszakemberek is. Egyelőre inkább a műszaki értelmiség marad távol. Jók a programok. — Nem titkolom, a szívügyem a nyugdíjasok klubja. Talán mert gulyás volt az apám, uradalmi cseléd, kilenc gyermek, nehéz élet — szóval sok ilyet látok közöttük, ezért nagyon szeretem őket. Úgy tudjuk, jelentős az önök ismeret- terjesztő munkája a házon kívül is? — Hat előadásból álló sorozatokkal szoktunk jelentkezni az üzemekben, a TIT-tel közösen. Ennek egyik legkorszerűbb formáját bátran ajánlom a szakemberek figyelmébe. Kiválasztottunk egy írót — legutóbb Balázs Józsefet — a könyvterjesztők annyi regényt adnak el műveiből, amennyi kapható — mert elkapkodják. Ebből lesznek vetélkedőkérdések, egybekötve a múzeum, a könyvtár és művelődési ház programjaival. A zsürielnök az író, így a szocialista brigádok afféle író—olvasó találkozón is részt vesznek. Könyvnépszerűsítésre nem tudok ennél különbet. — Nagy gondja van minden művelődési háznak, hogy általában szegényes a felszerelése. Azoknak nem tudunk vonzó elfoglaltságot kínálni, akiknek éppen a legjobban kellene: a spontán betérő látogatóknak, főleg a fiataloknak. Asztali foci, pingpong, tollaslabda, biliárd. Ezt kínálja a kereskedelem, évek óta, a fiatalok már unják. Ha pénz még akadna is, akkor sincs mire költeni. Ezért ragadtuk meg az egyik Hajdú megyei tsz ajánlatát — hozzánk telepítenének két játékautomatát. Ettől remélek valami változást a mostani legnagyobb gondunkra; hogyan lehetne lekötni a környéken csellengő, cél nélküli, tizen-huszonéves fiatalokat. 9 És ezt nem fogják megunni? — Biztosan megunják, de most az átmeneti megoldást is jobbnak látom a semminél. Aztán remélem, végre megoldjuk az ifjúsági klub ügyét is, s lelkes vezetője magával ragadja majd a fiatalokat. A Ügy tűnik, mintha panaszkodnánk, pedig erre éppen az önök intézményének nincs semmi oka. Az utóbbi időben számos falusi vasárnappal hívták fel magukra a figyelmet. Ezzel kapcsolatban érdeklődnénk a művelődési központ járási tevékenységéről. — A falusi vasárnapokról nem lehet meghatottság nélkül beszélni. Ahogy megtelik az emberek szeme hálával, ahogy köszönő kézfogásra odajönnek, az olyan töltést adhat a népművelőknek, ami kudarcok közepette is a pályán marasztalja. Gyermekeknek való versenyek, szabadtéri kiállítás, a járás arra érdemes művészeti csoportjainak szereplése — több ilyen együttes éppen a falunapok sikerén felbuzdulva éledt fel, vagy alakult — és legújabban a Móricz Zsigmond Színház művészeinek fellépése. Olyan kis településeken, ahol hónapokig, vagy évekig nem találkoznak élő művelődési lehetőséggel — ez maga a klasszikus népművelői feladat. — A járás területén módszertani irányítás a feladatunk. Különös gondjaink nincsenek, talán az, hogy nagy a „vándorlás” a művelődési házakban. S még egy: jobban oda kellene figyelni a népművészeti hagyományok ápolására, itt a beregi községekben. 1982. július 31. Q A Mindezt hányán végzik itt a művelődé- w si központban, s milyen munkamegosztás szerint? — Heten vagyunk összesen, ebből öten bent a házban, ketten külterületen. Elvem, hogy mindenki azt végezze, amit szívesen csinál, amihez leginkább kedve van. Így, igaz, marad ellátatlan terület is — mint például a már említett ifjúsági klub — de szerintem a népművelőknek csak szívvel szabad dolgozni, kényszerből soha. Inkább sehogy se menjen egy terület, mint rossz kezekben, rosszul. A másik elvem: higgyék el a munkatársaim, hogy saját szakterületünkön a legokosabbak, jártasabbak mindenkinél, nálam is. Ügy érzem, sikerült így egy nagyon őszinte, nagyon bizalmas hangulatot kialakítani. A Kik a partnerei, milyenek a kapcsolatai a helyi kulturális intézményekkel, az üzemekkel? — Itt mindenki a partnerem, kezdve attól, hogy nagyon jók a kapcsolataink a köz- művelődési intézményekkel, a város irányítóival és az üzemekkel is. Partnerem az első számú vezető ugyanúgy, mint a munkapad mellett dolgozó fizikai munkás. Nem tudnék arra példát, hogy valamit el akartam intézni és nem sikerült. Biztos, hogy az a huszonhat év, amit itt, egy helyben, ezen a pályán eltöltöttem, rengeteg előnnyel jár, de szerintem nagyon sok múlik az emberi tényezőn is. Legyen meg a népművelőben az utca egyszerű emberével szembeni tisztelet is, ne csak a vezetők iránt. — Volt már, aki karmesteri feladathoz hasonlította munkámat. Valóban így van, hiszen itt hangoljuk össze a helyi közművelődés tennivalóit. Itt nincs gáncsolás, programok keresztbetervezése. A könyvtár, a múzeum és mi a legteljesebb egyetértésben dolgozunk. Amellett ma már minden üzemben vannak olyan embereink, akik jórészt csak közművelődéssel foglalkoznak. Nem az igazgatóval tárgyalunk, ő majd írja alá, ha kell, hanem azokkal az ügyintézőkkel, akik jól ismerik, mit várnak tőlünk a brigádok, a munkások. így szerveztük például a kismamaklubot, a szocialista brigádvezetők klubját. A Vajon nehezebb gazdasági körülménye- v ink hogyan hatnak a kulturális ágazatra? Nehezebb-e a művelődési házban gazdálkodni? — Én nem érzem, hogy nehezebb volna. Félmillió forintot kell produkálnom ebben az évben, rendezvényeink saját bevételeként — nem telik túl nagy nehézségbe, mert nincs gondunk a közönségszervezéssel. Állami dotációnk kétmillió-egyszázezer. Nagyon sok segítséget kapunk az üzemektől — évi 150 —180 ezer forintot, de a társulás számlájára fizetendő összegeken túl is, így az Áfész- től, a VOR-tól, a téesztől, az Erdérttől, a vegyesipari szövetkezettől. Cserébe mi tanfolyamokat szervezünk és rendezünk, kiállításokat viszünk az üzemekbe stb. Tavaly január 1-től minden üzemben ott vagyunk. A Nagyon sok népművelő „dolgozik” unot- w tan, megkeseredetten. Megyénkben különösen nagy gond a szakképzetlenek igen magas aránya, a személyek állandó cserélődése. Mit lehetne tenni a szakma presztízsének növeléséért? — Országos intézkedés már éppen elég született. Újabban megyénkben is lehetőség van a főiskola elvégzésére, de szeretném hangsúlyozni, ezt nem lehet főiskolán, vagy egyetemen megtanulni. Aki nem tud örülni a más örömének, akinek kényszer, hogy a falun végigmenve köszönjön, az ne is várja, hogy eredménye lesz a munkájának. A Említette már, hogy 26 éve van a pá- w lyán. Mi volt ez idő alatt a legnagyobb siker, mire emlékszik a legszívesebben? — Nem sztorit mondok, hanem egy régi gondomat. Életemben többször „mérlegre” tettem már magamat, a munkámat, s megkérdeztem magamtól: büszke legyek-e arra, hogy népművelő vagyok, vagy szégyelljem? Mert ha összehasonlítom a társadalmi munkamegosztásban részt vevő más emberekkel, például a pedagógussal, az orvossal, az esztergályossal, akkor nem érzem a munkám eredményét. Mért ezt nem lehet osztályozni, vagy selejtszázalékkal kifizetni. S mégis, mekkora károkat okozhat a dilettantizmus! Kudarcok alkalmával éreztem szégyent, de szerencsére mindig jött egy hullámhegy, ami a völgyből kiemelt. Most már tudom; szükséges, hogy a népművelő előbb önmagával tisztázza munkája fontosságát, s aztán igyekezzen azt környezetével is elhitetni. Említettük már a társadalmi presztízst. Én nem éreztem magam soha hátrányban. Mindenkinek annyi a tekintélye, amennyit magának megteremt. A S végül: a népművelő önmagának milyen programot készít a szabad időre? — Mindennel szeretnék foglalkozni, ha lenne szabad időm. Szeretnék sportolni, valamikor fociztam, szeretnék a Tiszára járni — idén még nem voltam, tavaly is csak egyszer. Két kórusban is énekelek, vagy a kertbarátok klubjába is szeretek járni, mert magam is kertészkedem. Betű nélkül nem tudok meglenni, ha csak három sor is naponta. Imádom, ha nyüzsög körülöttem az élet, ha sok ember vesz kőiül. S ugyanígy imádom a csendet, szüksége» van rá, A magányra, amikor a kertben csak kettes., vagyunk a fülemülémmel... £ Köszönöm a beszélgetést. Baraksó Erzsébet HÉTVÉGI INTERJÚ L i
