Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-29 / 176. szám

1982. július 29. Kelet-Magyarország 3 Bizalmiak klubja ENYEDI JÁNOS HE­GESZTŐ a HAFE nyíregy­házi gyárának egyik szak- szervezeti bizalmija is azt vallja, amit a nagy sikerű „Nem kell mindig kaviár” című film főszereplője: „Ha én ezt a klubba egy­szer elmesélem!...'’ Nos, amióta megalakult a gyár­ban a bizalmiak klubja, mind több a látogatója, résztvevője, csendes hallga­tója, vagy meséloje. Mert van miről beszélni. Kísérletezés nélkül aligha van megújulás. Egyik fon­tos módszer ez a bizalmi - klub is ahhoz, hogy új han­got üssenek meg a szak- szervezeti életben, közelebb kerüljenek egymáshoz a bi­zalmiak emberekként, mun­katársakként is. Igaz, sok próbálkozás született és halt el a közel­múltban. Különböző klu­bok alakultak, de kevés volt közülük az életképes. Nem nehéz a titok nyitjára bukkanni, miért. Ezt így fogalmazta meg Adami Pál, a nyíregyházi gyár szb- titkára: „Unják a brosúra­szöveget az emberek, a bi­zalmiak. Ki szeretnék be­szélni magukat egymás kö­zött. Erre korábban éppen az agyonszabályozottság miatt nem volt lehetőség.” A HAFE nyíregyházi gyá­rában 30 szakszervezeti bi­zalmi és 6 főbizalmi dolgo­zik. Rajtuk kívül bárki részt vehet a klub összejö­vetelein. Kötetlen összejö­veteleiket a gyárban tart­ják. Célja, hogy a bizalmi­ak megtanuljanak érvelni, vitatkozni. Mozgalmi tapasz­talatokat cserélnek, mód­szereket beszélnek meg. Lehet kártyázni, sakkoz­ni, szakszervezeti folyóira­tokat olvasni. S a kötetlen beszélgetések során olyan kérdéseket is megvitattak, mint azt, hogyan tárgyalja­nak a bizalmiak a gazdasá­gi vezetőkkel, vagy ha nem tudnak zöld ágra vergődni, megegyezni, mi a teendője a bizalminak? A KLUB SIKERÉNEK TITKA, hogy a bizalmiak nem tekintik időrablásnak az egymásra fordított per­ceket, órákat. Kötetlenül társalognak egymás és kö­zös dolgaikról. S csak ter­mészetes, hogy közben a mozgalomról folyik a szó. Mondhatnánk: észrevétle­nül.-A légkör KIT TARTANAK JŐ VEZETŐNEK és miért? — kérdeztem a minap néhány munkahelyen. íme a vála­szok. L. P. mérnök: „Az egyik, talán éppen a legin­kább megfoghatatlan jel­lemző a légkörteremtés. Igaz, hogy az adottság, alaptermészet is, valójában az a jó vezető, akinek van vonzó ereje, akinek a kör­nyezetében él az alkotó szellem,“ aki hagyja a be­osztottjait dolgozni, alkot­ni és kísérletezni, még ak­kor is, ha netán tévednek.” Sz. J. az egyik építőipari vállalat osztályvezetője, párttitkár: „Szerintem az a jó vezető, akit az embe­rek, a beosztottak elfogad­nak. Hiába neveznek ki va­lakit egy üzem élére, ha nem találja meg a kellő kontaktust a környezetében élő, dolgozó kisebb beosz­tású vezetőkkel, beosztot­takkal. Vállalatunknál az igazgató partnerként kezeli munkatársait, s feltételezi: ha asztal mellé ülünk va­lamit megbeszélni. nem csak neki lehet igaza.” mm a rám hallgatsz, TV öregem, a főzést nem bízod a nőkre — mondta barátom, aki nemrég vált el a második feleségétől. Történt mind­ez néhány napja, ahogy elérkezettnek látta az időt — és a zöldségárakat —•, az idei lecsó megalkotá­sához. Nem túlzás a szó a művelettel kapcsolatban, mert egy idényben legfel­jebb egyszer-kétszer fog hozzá. Vallja: nincs 2 egy­forma lecsó. Ha a most kö­vetkező hasonlítana vala­melyik előzőhöz, csalódást érezne. Másnap a piacon talál­koztunk, ahol révedező tekintettel bóklászott a standok között. Láttam, hogy a múzsa erősen hom­lokon csókolhatta, mert alig ismert meg. — Tudod, minden az alapanyagon múlik — mustrálgatta a paradicso­mot. — Ebből kell egy vastag húsú, kevésbé leves, ez adja meg a lecsó tes­tességét. Keresek bőlevűt is bele, az meg inkább aromásabb. Az ökörszív alakú meg a színét adja. Sajnos a paprika okozza a legtöbb gondot — sóhaj­tott, lehet, hogy holnap is Társadalmi viszonyaink hosszú távon valóban az olyan vezető egyéniségek­nek kedveznek, akiknek van vonzó légkörük, nem féltékenyek: nem gon­dolják magukat mindentu­dóknak. Sz. J. újítótól hal­lottam: „Vállalatunknál öt­letnapot rendeztünk. Részt vett rajta az igazgató is. A jelentősebb újítások kidob gozásához nem csak meg­ígérte a műszakiak segíté­sét, de gondoskodott is ró­la, s figyelemmel kíséri az újítások sorsát a bevezető sükig. Nyilván az ilyen ve zetőt tisztelik az emberek.” KÖNNYEBB DOLGA VAN az olyan típusú veze tőnek, aki tiszteli az embe­reket, aki bizalmat ad biza­lomért, aki követelménye­ket úgy támaszt, hogy azt elvégzése után meg is tud ja köszönni. Őket nem azért fogadják el az emberek mert kinevezték, hanem mert azonos hullámhosszon képesek gondolkozni. Ez légtkörteremtés az üzemi demokrácia éltetője. Farkas Kálmán Lecsó szívvel kijövök. A harmóniára törekszem a színekben. A sárgából is, és a zöld­ből is választok, mindket­tőből vastag, és vékony húsút, csípősnek pedig olyat, amelyik egy kissé túlérett, és színe pirosba, bíborba hajlik már. Meghívott, ministrál- jak az elkészítésénél. Ebédre szánta, de kért, hogy már reggel jöjjek el. Rám a paprika szeletelé­sét osztotta a munkában, de már az elsőnél felkiál­tott. — Te szerencsétlen! Hát hogy fog az kinézni? Szé­pen, spirál alakban egyet­len egyenletes szélességű szalaggá kellett vágnom minden egyes darabot, ő addig a paradicsomot há­mozta, mert szerinte úri­ember nem eszik meg olyan lecsót, amelyikben rágósán, és undorítóan fl vasas rangja Bátorban Koknya Árpád, a nyírbáto­ri fúrógépgyár igazgatója megütközik a kérdés hallat- tán: — Hogy az ördögbe ne ér­te volna meg!? Ezek a gyere­kek még negyven esztendő múlva is dolgozni fognak. Ha most nem teremtjük meg ok­tatásukhoz a szükséges fel­tételeket, mit gondol, mikor sajátíthatják el a korszerű gépek kezelését? Mit gondol, tíz-tizenöt év múlva milyen szerszámgépekre lesz szüksé­ge a világnak? Már most olyan fúrógépeket gyártunk, amiről néhány esztendeje még álmodni sem mertünk. S a mind bonyolultabb gyártási folyamatok egyre felkészül­tebb szakembereket kíván­nak. . Koknya Árpád szenvedélye­sen beszél a szakmunkáskép­zés helyzetéről. Az az igazság, mikor a téma felől Nyírbá­torban érdeklődtem nem is őt kerestem: tudtam ugyanis, hogy szabadságát tölti, s csak véletlenül tartózkodik bent a gyárban. Nem akartam hát zavarni, de mikor meghallot­ta a kérdéseket, hagyott csa- pot-papot, azonnal bekapcso­lódott a beszélgetésbe. A nagy tárgyalóasztalon grafikonok, statisztikák tö­mege, mind-mind a munka­erőhelyzettel, a szakmunkás­utánpótlással, a képzéssel foglalkozik. Mintha nem is egy gyárban, hanem valami oktatási intézményben jár­nék. Szalai Mihály személyzeti vezető egy táblázatot vesz elő az iratcsomóból. — Állandóan figyelemmel kísérjük, hogy a környező ál­talános iskolákban hány gye­rek végez, kinek mi a szán­déka, hány jelentkezőre szá­míthat a mi üzemünk mond­ja. — De ez csak csepp a ten­gerben, még felsorolni is ne­héz, mi mindent találtunk ki, hogy ide csalogassuk a pá­lyaválasztás előtt álló fiatalo­kat. Az szinte mindennapos, hogy gyárlátogatásokat szer­veznek a környékbeli iskolá­sok részvételével; rendszere­sen meghívják az iskolaigaz­gatókat, szülői munkaközös- . ségek elnökeit, sőt odáig el­mennek, hogy a gyárban szü­lői értekezleteket tartanak, mondván: ismerjék meg a gyárat a szülők is, segítse­nek a választás előtt álló gyer­meknek. Mert kár is lenne tagadni, nagyon kevés az olyan nyolcadikos, akinek egyetlen álma az, hogy laka­benne van a paradicsom összesodródott héja. Apróra vágott vállaji szallonnával alapozott a jénai tálban, és kéjes mo­sollyal az arcán mondta: szeretem nézni oldalról, ahogy párolódik. Ahogy felrottyant a lé, nyúltam a fakanál után, hogy meg­kavarjam. Tigrisként ug­rott, és kapta ki a kezem­ből a fakanalat. Lecsót kavarni? Hát hol élsz te? Mit gondolsz, miért van takarékon? A paradicsom­nak is együtt kell marad­ni, és csak a szájban om­lik majd szét. / gy aztán türelme­sen vártunk, én egy­re éhesebben, ő pe­dig a várható gyönyörtől szinte ájultan. Közben újabb titkokkal ismerked­tem. Bátortalanul felve­tettem, hogy valami kol­bászt, vagy egyebet tenni kéne bele, mert egyhamar éhesek leszünk. Nem tud­ta titkolni a megvetését. — Igen. Szokták virsli­vel, rizzsel és más gezemi- cékkel, mert nem tudják: szívvel kell! A jövő szakmunkásai reggeliznek. A vékony, pelyhedző szakáik! legénykék hosszú lócán ülnek, előttük tej, kenyér, szalámi. A tanműhelyben csend, csak a papír zizeg, s vala­hol csöpög egy csap. Vadonatúj csarnok, modern esztergák, köszörűk. A gépekkel együtt csaknem harmincmillió fo­rintot fordított a csepeli szerszámgépgyár erre az impozáns nyírbátori műhelyre. Vajon megérte? A tanműhely. legyen Nyírbátor­(ésik) tostanuló ban. — Az erőfeszítéseknek van már foganatja? — Tíz évvel ezelőtt még katasztrofális volt itt a helyzet — mondja az igazga­tó. — Csak itt-ott csellengett egy-két szakmunkás, a döntő többség segéd- és betanított munkás volt. Aztán jött a döntés, hogy mi leszünk a hazai fúrógépgyártás egyik fellegvára. Egy csomó ember átképzését kellett megolda­ni, de most már látjuk, ez szükségmegoldás volt. A jövő útja az alapos, sokoldalú szak­munkásképzés, mely most kezdődött néhány éve nálunk. — Hány szakmunkástanuló­ja van most a gyárnak, s há­nyán végeznek az idén? — Több mint száznegyven, a szakmunkásvizsgára pedig ötvenhármat bocsátottunk, — válaszol a tanműhely vezető­je, Wachtenheim József. — Ez azonban korántsem je­lenti azt, hogy mindegyikőjük nálunk marad munkásként is. Tavaly például hatvanhárman végeztek, ám tizenegyen má­sutt helyezkedtek el. De akadt olyan évfolyam, ahol sokkal rosszabb volt az arány. — Mi lehet ennek az oka? — Meggyőződésem, még mindig nem sikerült megte­remtenünk azt a légkört, mely biztosítaná, hogy a második otthonként tekintenék a fia­talok a gyárat — mondja Kok­nya Árpád. — S mondom ezt annak ellenére, hogy az okta tásban megyeszerte az élen járó üzemek között tartanak bennünket számon. Az az igazság, hogy azoknak az idő­sebb szakmunkásoknak, akik­től tanulhatnának a gyerekek nem igazán érdekük, hogy olyan jól képzett emberek ne velődjenek, akik szívesen ma­radnak a tanulóévek után is a gyárban. Ha ugyanis törne gesen jelentkeznének a fia­tal szakmunkások, törvény­szerűen emelkednének a mű­szakszámok, de hát melyik az az idősebb ember, aki öröm­mel jönne mondjuk éjszakára is dolgozni, mikor eddig egy műszakba járt. — De a gyárnak éppen az lenne az érdeke, hogy job­ban kihasználja a korszerű gépparkot. — Hogy lekopogjam, már elmozdultunk - a holtpontról. Segítőkész, tapasztalt szak­munkásokat ^bíztunk meg a tanulók patronálásával, s a szerény eszközeinkkel igyek­szünk ezt anyagiakkal is ho norálni. S hogy ne csak pa­naszkodjunk, néhány szót az eredményeinkről. Tíz évvel ezelőtt például negyven ta­nulót akartunk felvenni, de csak huszonnyolc jelentke­zett, s közülük is mindössze tizenketten végezték el az is kólát. De ami még ennél is feltűnőbb, ketten maradtak a gyárban. A tavalyi számokat már hallotta. Nagyot léptünk előre. A tanműhelyben véget ér a szünet, a fiúk újból a gépek fölé hajolnak. Figyelő szemek követik minden mozdulatu­kat. Ök talán észre sem ve­szik. Nem is fontos. Egyetlen dolog fontos: állják majd meg helyüket, a mind bonyolul­tabbá váló szerszámgépgyár­tás világában. Balogh Géza Tiszalök: ÚJ ÜZEM Hamarosan újabb kis­üzemmel gazdagodik me­gyénk. A Tiszavasvári és Vi­déke ÁFÉSZ Tiszalökön mű­anyagüzemet épít. A követ­kező év elejétől termelő lé­tesítmény elsősorban a tisza­vasvári vegyészeti gyárat lát­ja el a csomagolóeszközökkel. A szövetkezetnek várhatóan jó bevételt jelent és az sem mellékes, hogy valamelyest enyhít a foglalkoztatási gon­dokon. A 720 négyzetméter alapte­rületű üzemcsarnok építését mór elkezdték. Kivitelező az ÁFÉSZ saját építőbrigádja. Az építőket célprémiummal a hét végi munkákban is érde­keltté tették. így viszonylag rövid idő alatt készül el az üzem, amely decemberben kerül átadásra. A próbaüze­melést januárban kezdik. A következő évre 20 millió fo­rintos termelési értéket ter­veznek. 1984-től ennél is nagyobb értéket szeretnének előállítani. A gépesítés miatt a termeléshez csak 20—25 dolgozóra — főleg nődolgo­zókra — lesz szükség. A kor­szerű flakonok, műanyag csomagolóeszközök iránt nagy az érdeklődés, ezért később budapesti és külföldi üze­meknek is termelnek a ti- szalökiek. A tiszalöki beruházás a gépekkel együtt nyolc és fél millió forintba kerül. Három­millió forintot adott a SZÖ- VOSZ, hármat a MÉSZÖV, míg a szövetkezet a saját fejlesztési alapjából 2,5 millió forinttal járul hozzá a mű­anyagüzem létrehozásához. r II kombájnos medvéje Olcsvaapáti közelében, az úgynevezett hullámtér­ben, az új Kraszna mel­lett egyenletesen zúg a kombájn. A szépséges környezet messzire vissz­hangozza az SZK—6-os zúgását. Ebben a „katlan­ban” nem volt nagy úr a vihar, viszonylag egyenes lábon áll a búza. Manő­verekre persze itt is szük­ség van. A vezetőfülkében jó 40 fok meleg lehet. Nem túl messze még két kom­bájn dolgozik, kisebb por­felhő alatt. Egy alig tíz­éves fiú a tábla szélén minden fordulónál friss vizet kínál. Az SZK—6-os vezetője Lábas Lajos magas, fekete hajú, 21 éves. Ö a legfi­atalabb kombájnos a vá- sárosnaményi Vörös Csil­lag Tsz-bén. Napközben ő is többször int a vízhordó fiúnak. Nehéz munkájá­ról, önmagáról ezeket mondja: — Itt még csak istenes a dolgom. Ma reggel jó táblán kezdtem az aratást. De vezényelnék majd tel­jesen ledőlt táblára is. Két héttel ezelőtt a gyűlésen a vezetők azt jósolták, hogy 18—19 nap alatt végzünk a nagy munkával. Közbe­jött a vihar, így szerintem 20—23 napig is megtart, mikor az utolsó szálat is levágjuk. Én magam rá­szántam, hogy minden időt a gépen töltök, ha le­het. Hajnaltól késő estig. Serkent, hogy idén először nem „táblás”, hanem egyéni teljesítmény sze­rint fizetik a kombájnoso- kat. Azért is hajtok, hogy ne legyen szemveszteség, meg azért is, mert kell a pénz. Ez év májusában nősültem. Később szeret­nénk építkezni Vitkán, vagy Naményban. Amikor a baktalóránt- házi szakmunkásképző­ből kijöttem, mint mező- gazdasági gépész, alig múltam 17 éves. Nemso­kára kombájnt bíztak rám. Ez a harmadik ara­tásom. Tavalyelőtt alig­hogy elkezdtem, elakad­tam a lágy beregi sárban. Ügy kellett kihúzatnom magam. Tavaly meg árté­ren arattam. Tavasszal ki­jött a víz és a búzatáb­lán hagyta a sok iszapot. A búza szárára száradt iszap miatt porfelhőben arattam. Néhány este szé- delegve szálltam le a gép­ről. Mert ha lehúztam a kabin ablakát, nem jött a por, de a meleg elviselhe­tetlenné vált. Inkább a port választottam. — Akkor van igazán baj, ha medvét fog az ember. Mi, beregi kom- bájnosok medvefogásnak nevezzük azt, amikor a dob és a dobkosár közé beszorul a zöld, ledőlt ter­més. Ezt meg kell fogni és szinte szálanként kihú- zogaitni. Különben a „med­ve” képes a szíjat ledob­ni, vagy leégetni. Még kombájntüzet is akozhat. A cséplőkuplung leégésé­hez is vezethet a beszo­rult termés. Idén még csak bacsót fogtam. Igaz, a ne­heze még hátravan. — A tsz különben nem­csak vízről, hanem helybe hozott jó ebédről és kó­láról is gondoskodik. Jó dolog, hogy a szövetkezet­ben CB-rádiók segítik a munkaszervezést. Egy, a határban mozgó UAZ gépkocsiban is van rádió, így a szerelők azonnal be tudnak szólni a központi műhelybe, ha valamire szükség van. A rádiónak is köszönhető, hogy a hi­bákat mindig hamar ki­javítják. — Tavalyelőtt lettem munkásőr, pár hónapra rá beléptem a pártba. Mint legfiatalabbnak há­romszoros okom is van rá, , hogy bizonyítsak. Aratás idején nem vezényelnek szolgálatba, egyébként több hétvégemet is a tes­tületben töltöm. Jó tár­saságban, a gépműhelyből néhány kolléga is velem van. Feleségem megértő. Szeretek szolgálatba jár­ni, azért is, mert jó a kol­lektíva. Aratni meg azért szeretek, mert itt mindent egyedül csinálok. Aratok, csépelek és a búzát is én rakom fel a gépkocsira ... Nábrádi Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents