Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-03 / 154. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Hasznos hulladék ? Sorban kanyarodnak a sárga szemeteskocsik a borbányai telep bejárata elé. Egyre-másra ürítik öblös tartályaikat, nyomukban a hulladékhalmon guberálók serege. Hátul — a leszakított kerítésen át — hasonlóan nagy a mozgás, öregember, hátán szutykos nylonzsák sörösüvegekkel, maszatos, lézengő gyerekhad kincskeresőben, nikkelkanálnak, cintányérdarabnak, elhajintott karórának örvendezve. A nyúlós sárban borhangú fuvaros noszogatja gebéit. Azok, hogy erőt gyűjtenek, megrántják a tengelyig süly- lyedt stráfot, s nekilódulnak egy rakomány ronggyal. Néhány zsák tehetetlenül a vízbe pottyan. A kövesút szélén, ahol a kocsi biztonságban érezheti magát, megáll. Mackónadrágos asszony száll le a bakról, hogy visszacap- lasson a feneketlen kátyú tetején úszkáló, ronggyal telt fóliazsákokig. Ütközben botocskát tör, negyedóráig is eltart, míg kipiszkálja a három zsákot a vízből. Férje a lovak mögül elégedetten nyugtázza a sikeres akciót. Kár lenne veszni hagyni a megszerzett javákat. Az idő pénz, a hulladékért pedig igazán jó pénzt adnak. Csak legyen minél több belőle! — Sajnos, a textilgyűjtési kedv alaposan visszaesett. — Ennyi Szakos József, a Keletmagyarországi MÉH Nyersanyag-hasznosító Vállalat II. számú körzetigazgatójának rövid véleménye — rongy- ügyben. Az okokat kutatva már sokkal több irányba vezetnek — stílszerűen szólva —, a fonalak. A húsz esztendeje divatba jött műszálas anyagok a hulladékhasznosításban mostanában kezdik éreztetni hatásukat. Kopott ingét, kikönyökölt pulóverét hiába kísérli meg bárki hulladékként eladni. A MÉH mitsem tud kezdeni vele. ök a rongyot a gyáraknak géptisztításra adják tovább, azt pedig egy kezdő háziasz- szony is tudja: egy nyloninggel még a konyhát sem lehet felmosni. Persze a gépek nem várhatnak, míg napjaink új len- és gyapjúkorszakának számottevő „hulladéknemzedéke” megjelenik. A rongyra most is szükség van. Kísérletezhet a MÉH magasabb átvételi árral, ám határt szab neki a gazdaságosság. Esetleg korszerűsítheti az átvételi módszereket. Helybe kell menni a rongyért, ha ez lehetetlen, legalább alkalmas göngyöleget biztosít, amit nem szégyell a csemete elcipelni az átvevőhelyig. így született a textilzsákos akció, az igazgató szerint ma- radhatós eredménnyel. Egyetlen hét alatt egyedül a nyíregyházi járásban 35 tonna textilhulladékot hordtak ösz- sze az iskolások. Fölbuzdulva a sikeren aztán Kisvárdán, meg Naményban is szerveztek hasonlót. Mint annyi más dolog, a szemét is egyidős az emberrel. Régészek nagy örömére a Homo sapiens fossilis — vagy ha tetszik, az ásatag ős —, hagyott maga után némi hulladékot. Igaz, ez ehetetlen csontoknál alig volt több, s ha igen, abból napjainkra alig-alig maradt valami. Hogy szól az írás? Porból lett, porrá lesz. Emberrel együtt ez a sors várt ruhára, lábbelire, nem egy használati tárgyra, divatcikkre. Ha egynémely mégis megmaradt, múzeumok féltett kincsévé vált. Ügy látszik, a hulladék értéke korával együtt nő. Érthető, hiszen mind kevesebb marad belőle. Mégis őrültnek tartanák, aki javasolná, várjunk, amíg a mi mindennapi szemetünk megöregszik. Először is: mire kivárnánk, régen belefúlnánk. Másodszor: napjaink szemete egyre kevésbé ismerheti az írást: porból — porrá. Tűz, víz nem fogja, ha igen, megsemmisíteni akkor is képtelen. Legfeljebb átalakítja, de abban sem sok a köszönet. Ki ne füstölögne a füstölgő szeméttelepek láttán, ki ne bosszankodna, ha Kiskertje ásózása közben egy- re-másra előkerülnek a tavalyelőtt elhajintott tejeszacskók, műtrágyás zsákok. Mese nincs, amit lehet, újra föl kell használni. Korántsem új az ötlet, ám sohasem volt ennyire fojtogatóan időszerű, mint ma, egy lépéssel az ezredforduló küszöbe előtt. Hogy a szemétdomb kincset rejt, nagyon régen tudja — minden kiskakas. És egyre valószínűbb, hogy rá kell jönnünk valamennyiünknek. A boldog tudatlanság ideje, az automatákkal egyidőben megjelent „eldobható”-kor- szak mítosza, épp ott, ahol a mítosz kialakult, tűnőben ' van. Már Amerikában sem hiszi senki, hogy az eldobható ruháé, tányéré, poháré, evőeszközé, s még ki tudja mi minden eldobható holmié a jövő. S ha valamit el is dobunk, gazdagság ide vagy oda, ajánlatos megnézni, hová is dobjuk. Legjobb, ha hulladékhasznosítóba. Ott ugyanis csak látszólag vész kárba a kopott gumiabroncs, enyész el a koszos fóliazsák, vagy a visz- szaválthatatlan üveg. Mondhatná bárki: egy ilyen „hulladékmű” borzasztó pénzekbe kerül. így is van. Ennél drágább csak az, ha nincs hulladékhasznosító, s ennek híján a szemét, tényleg szemétbe megy, s legfeljebb csak elfüstölög, megköhögtet- ve — mindnyájunkat. Ki gondolná: idegenforgalmi bevételeink mellett másik számottevő valutatermelő ágazatunk a hulladékexport. A Kelet-magyairországi MÉH évi 170—180 ezer tonna papír felvásárlására szerződik a hulladékszállítókkal. Kap helyette 230—240 ezer tonnát, s vakarhatják az itt dolgozók a fejük búbját, hogy a hulladékáradattal megbirkózzanak. A be nem szállított papírhulladékról pedig nem készül — természetesen — statisztika. Kevés és szűk az átvevőhely, s ugyancsak ügyeskedni kell, alkalmanként ne küldjék el a hulladékkal jelentkezőket. A körzetigazgató szerint gazdasági társulásokkal lehetne enyhíteni a gondokon. A hulladék mennyisége mellett a másik nagy gondot ugyanis a szállítás okozza. A költségek háromnegyed részét a fuvar teszi ki. A gumihulladék például Ausztriába megy, sínen. 10 ezer 800 forintért szállít belőle egy vagonnal a vasút Nyíregyházától Hegyeshalomig. Ha legalább 15 tonnát sikerül egy vagonba bepréselniük a MÉH-eseknek, az üzletre már nem fizetnek rá, s ma ez nem kis szó! A 15 tonnán felül berakott áru pedig már nyereséget termel. A fóliasátrak terjedésével egyre több az ún. agrofólia. Egy darabig megfért a szemétdombokon, most hogy kinőtte környezetünket, nincs más: újra kell hasznosítani. Ezt kívánja a környezetvédelem is. Csongrádban épült feldolgozóüzem, ám ahhoz, hogy a folyamatos szállítást a vállalat megszervezhesse, önjáró bálázókra volna szükség. Ha ugyanis egy teherautóra 3—4 tonnát föl nem tudnak pakolni, jobb, ha a kocsi el sem indul: gazdaságtalan az út. Gépek híján? Jó, ha ötszáz kiló fólia ráfér egy platóra. Aztán itt van az üveg. A kísérleti konténerek egyelőre nem váltak be. Döglött macskától kőig minden került beléjük, csak éppen üveg nem. Nem ösztönző a kilónkénti 50—80 filléres felvásárlási ár, ráadásul a honi ipar a színes üveget egyelőre képtelen újra feldolgozni, külföldön pedig ha filléreket kapunk érte. Ha a kiskaikast már említettük, térjünk még vissza a szemétdombhoz, amely napjainkra olyannyira megváltozott, hogy hovatovább eredeti jelentése is veszendőben van. Nagyapám portáján, az udvar végében magasodó akkurátus kupac még egyet jelentett a trágyadombbal, melyet időről időre kifuvaroztak a határba, ahol is visz- szakerülhetett az örök körforgásba. Micsoda következményekkel járna, ha a mai porták szemete, mondjuk a szőlőtőkék közé vándorolna. Üres műanyag flakonok, alufóliák, tört gumiabroncs, vagy autókarosszéria így is van elég a határban, mindenfelé, s akkor a földbe szivárgó vegyszerlevekkel még nem is gondoltunk. Csoda hát, ha a kapirgáló kiskakast már csak a mesekönyvből ismerik a legifjabbak?! Örsi óráink — ennek már idestova másfél évtizede —, nekünk folyamatos hulladék- gyűjtést jelentettek. Kiskocsi minden héten került valahonnan, s aztán irány az Ószőlő vagy a Hímes. Vártuk a nagy fogást, mely nagyritkán, súlyosabb rézdarabok képében jelentkezett, s vártuk a gyűjtési verseny eredményhirdetését is. Ma? Mozgó átvevőhelyek mennek helyébe a hulladéknak. Jósavárosban, a tavaszi hónapokban 35—40 ezer forintot is kifizet egy-egy ilyen, mérleggel felszerelt teherautó sofőrje. Kampányok helyett a MÉH-esek igyekeznek széthúzni a felvásárlás idejét. Szeptember—október és március—május rövid hetei helyett néhány gépkocsijuk állandóan úton van: járja a vidéki iskolákat. Aztán, ha megtelt a kocsi, fordul a telepre. S ha a telep tömve van? Vár a továbbszállításra. A telefon pedig hiába csöng a MÉH- nél. Legjobb ' fel sem venni. A vállalat dolgozói röstell- kednek, kapacitás híján nem tudnak mit kezdeni a hulladékáradattal. A telefonáló pedig leteszi a kagylót, s elmereng a hulladékhasznosításról szerzett ismeretein. Tényleg kincs rejtezik a hulladékban? Legyint — eh, a kincs után futni szoktak, nem pedig menekülnek előle —, s legközelebb már nem nyúl a telefonhoz. Félreeső helyen utána néz, s megpróbál megszabadulni az annyi bajt okozó hulladéktól. Az ősember az aranyat haszontalan kőnek tekintette. Vajon a hulladék mikor szerzi meg — nemcsak \ kimondva! —, megérdemelt rangját? A benne rejlő értékekkel mikor bánunk végre valóban úgy, ahogyan azt ma még csak valódi arannyal tesszük!? Csendes Csaba Á tanító űr szobrai A turistvándi Fehérvéry József 58 évesen most már rokkantnyugdíjasként markolja a szerszámot, hogy álmait fába formálja. — A háborúnak köszönhetem csonkult kezem; gerincem, lábam megkopását; egyik- szemem megromlását. Azonban a fogságban próbálkoztam először a fa faragásával, s azóta nem tudtam abbahagyni — magyarázza nagy tűzzel, lelkesedéssel. Fehérváry tanító úr igazi példát mutatott akaraterejével a gondjaira bízott -tanyasi gyerekeknek. 1948-ban, amikor a ti- szakóródi tanyára került, se villany, se járda nem volt, de jóformán még iskola sem. 32 évig tanított a tanyán. Festegetett, szervezte a mozgalmi munkát, segítette a tanyasiakat ügyes-bajos dolgukban. S közben faragott a szabad délutánokon. Felcsillan a szeme, amikor az első, háború utáni debreceni útját idézi: látta Vastagh György Csikósának renoválását, s a szobrot megpróbálta kifaragnd fából. Persze a bronz szobor fa mása nem volt valami jeles munka (még ma is megvan) de sejtette, a fa csodálatos anyag; sok mindent kezdhet vele, aki érti, érzi tulajdonságait. S a naponta 16 kilométert Turistvándiból Tiszakóródra kerékpározó nevelő ráért gondolkodni, figyelni; tapasztalni. Minden fellelhető szakkönyvet elolvasott, s a leírtakat hasznosította. Munkáira 1970-ben figyeltek fel, azonban az, hogy a legegyszerűbb motívumok alkalmazására bíztatták, nem nyerte meg a tetszését. „Én a nagy, klasszikus formákat szeretem” — hangsúlyozza. S ez volt a szerencse, ugyanis soha nem tudták annyira kedvét szegni, hogy a szobrok faragását abbahagyta volna. Lakásuk ma is eleven múzeum. Fafaragású bútordarabjaik, s a szobrok — köztük az annyira szeretett Szibinyá- ni Jank és a szakemberek által is megcsodált Bivalyos paraszt — ezt egyértelműen bizonyítják. 1979-ben a Nyírbátori Zenei Napok rendezvényein mutatták be alkotásait. Itt látta Boros Miklós is munkáit — aki igen elismerően nyilatkozott. Székelykaput készíttettek vele a nyírbátoriak, majd a fehér- gyarmatiak keresték fel hasonló kéréssel. Beszélgetés közben kiderül, hogy milyen nehéz ma faanyagot szerezni. Például diófához szinte alig lehet hozzájutni, s így át kellett térnie a körtére. A munka azonban nem állhat meg. Néha-néha mellészegődtek fiatalok, akik szintén egy nagy szoborral szerettek volna bemutatkozni, azonban látniuk kellett, hogy ezért nagyon sokat kell dolgozni: s inkább letettek nagy vágyukról. Tény, hogy például egy székelykapu (5 és fél méteres) megfaragása egy nyarat vesz igénybe. Természetesen pitymallattól napszálltáig. S bizony a sok rózsalevél, vagy tölgyfalevél kifaragását megfizetni nem lehet, ezt szeretni kell. Vendégkönyvébe a világ több tájáról érkező látogatók írtak dicsérő sorokat. Si- mándy József operaénekes, szobrászok, festők és más művészek. Különösen egy 1979. augusztus 16-ám keltezett bejegyzés érdekes: egy Los Angelesből érkező tudós igazi, régi magyar rovásírással többek között a következőket írta, látva Fehérváry József munkáit: „Igazi mestermunkák. Remélem tovább folytatja tradíoióink megőrzését a jövőben is.” Molnár Károly táborban Az ember épülése a cél „A gyermeknek olvasni kell. Nem sokat kell olvasnia. Jót kell olvasnia. Az ilyen olvasmány táplál. De az az olvasmány, mely csak kötelesség, butít. Kezébe kell adni a gyermeknek az iskolában az eleven, lélegző remekműveket, s módját kell találni annak, hogy kifejezhesse nemtetszését még a legnagyobb lángelmékkel szemben is. A kötelező tetszés megöli az ízlést...” Kosztolányi Dezső szavait idéztük a könyv szerepéről, melyek ma is érvényesek. Hogyan segíthetnek a fiatalok olvasóvá nevelésében a népfront égisze alatt szervezett olvasótáborok? Megyénkben tízéves múltjuk van az olvasótáboroknak, ekkor nyílt meg az első Kállósemj énben. írók, költők, művészek, népművelők vezetik az olvasótáborokat, melyeknek legfontosabb céljuk: a könyvek megszerettetése kötetlen, úgymond „tábori” körülmények között. Szó sincs arról, hogy az ol- vásótáborok lakói reggeltől estig bújják a könyveket, olvasnak csupán. Beszélgetések, viták, író-olvasó találkozók, irodalmi, esztétikai kiselőadások, zenehallgatás, kirándulás, sport és még számos forma teszik változatossá az általában 10—14 napos együttlétet. A résztvevők nagy többsége általános és középiskolás, vagy szakmunkásképző intézetben tanuló fiatal, de volt rá példa, hogy dolgozó fiataloknak is szerveztek olvasótábort megyénkben. Kiderült, hogy a felnőtteknek is élményt jelentenek a táborban töltött napok, még buzgóbb olvasói és népszerűsítői lettek környezetükben az irodalmi és egyéb műveknek. Az olvasótáborok lassan „kiléptek” a gyermekcipőből, ezért országosan — és a megyében is — időszerű mérlegre tenni: mi a jó, a követendő és mire kell jobban ügyelni a jövőben. Pályázatot írtak ki a legjobb olvasótábori programokra, melyek elfogadása teszi lehetővé, hogy a központi kulturális alapból a sikeres pályázók támogatást kapjanak. A megyéből az idén nyolc olvasótábor juttatta el programját az országos „zsűrihez”, s valamennyit elfogadták. Ez önmagában is jelzi, hogy a megyében többségében megértették e táborok lényegét, jó úton haladnak a szervezők, irányítók. Bevált az az igyekezet, hogy minden olvasótábor programjának legyen egy gerinc gondolata, ami köré a változatos foglalkozások épülnek. így lesz ez az idén is, az egyik tábor fő mottója „Ember és környezete”, a másikban az önmegismerés erősítését tűzték ki célul, az összefoglaló gondolat így hangzik: „Ki vagyok én”. Szabolcsi sajátosság, hogy az idén is szerveznek olvasótábort a cigánygyerekeknek. Az is helyes felismerés, hogy akkor válik színessé a program, ha nem azonos foglalkozásbeliek vezetik a beszélgetéseket, hanem több szakma művelője, van köztük pedagógus, író, költő, népművelő, könyvtáros és még számos terület képviselője, aki fel tudja kelteni a fiatalok érdeklődését. Az egyik gond éppen ez, néhol iskolás módszerekkel szürkítették el a programokat, másutt irodalmi fenegyerekekre jellemző nézetekkel akarták ámulatba ejteni a résztvevőket, amelyek legfeljebb egy szűkebb, klubszerű beszélgetésre valók és nem szolgálják a könyvek megszerettetését. Az Is tanulság, ahol nem épül a könyvtárakra a tábor, ott halványulnak az élmények. A könyvekről, az irodalomról nem elég szép szavakkal beszélni, az olvasás titkaira, rejtett szépségeire, a könyvtárban való eligazodás alapjaira is rá kell vezetni a tábor lakóit. Nem „nyári iskolát” kell csinálni az olvasótáborokból, mert ellentétes hatást is elérhetnek a kezdeményezők. Meg kell felelni a nevében is rejlő tartalomnak: tábor. Nem kell és nem szabad minden percet „beszabályozni”, agyonzsúfolni kötelező programokkal. A kötetlenség az egyik vonzerő, ami nem jelent esetlegességet, káoszt. Az a jó, ha ötvözik a gondosan előkészített, érdekes programokat a szabad idővel. így a részvevőnek van lehetősége gazdálkodni egyéni ízlése, hangulata szerint a pihenő idejével és nem kell mindent karmesteri intésre végeznie. Arra is vigyázni kell a fiatalokat a táborba különböző intézményeknek, iskoláknak, hogy valóban azok kapjanak „beutalót”, akik szívesen mennek és nem azok, akik esetleg egy jó pontot remélnek az irodalomtanártól. Az olvasók nevelését már gyermekkorban el kell kezdeni — ez vitathatatlan. Mégsem kellene anyagi, vagy szervezési okok miatt lemondani a dolgozó fiatalokról, akik számára a korábbi években Dombrádon szerveztek olvasótábort. Legutóbb közösen a termelőszövetkezetekben és iparban dolgozó szakmunkásoknak. Az olvasással kötendő tartós barátság mellett olyan motívumokat is erősít a tábori élet, mint a közösségi érzés és magatartás. Az ember épülése a cél. Páll Géza Elismerés rovásírással KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. július 3. 0
