Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-24 / 172. szám
a pesti körszínházban Kozák András és Esztergályos Cecília G. B. Shaw Vissza Matuzsálemhez című darabjának egyik jelenetében A nyári szinházi szezon különleges színei közé tartoznak évek óta a budapesti Körszínház előadásai. A hajdani városligeti BNV egyik kiszolgált kiállító csarnokában jó félkaréjban üli körül a közönség a színjátszóteret, melyen többnyire valamilyen sajátosan eredeti földolgozást van alkalma megtekinteni. Történelmi és földrajzi távolságokat áthidalva, távoli és közelebbi világok legendái, mondái, hitregéi keltek itt életre, testet öltöttek például az ótesta- mentumi Énekek éneke szerelmesei éppúgy, mint a Gilgames vagy a Kalevala hősei, a Mahabharata sejtelmes figurái és Till Ulénspiegel igazságkereső vidámsága. E sorból látszólag kilóg az idei bemutató, amely George Bernard Shaw: Visszo Matuzsálemhez című drámáját vitte a közönség elé. Ám rögtön megértjük a műsor választás indítékát, ha elolvassuk a színlapról, amit maga a szerző fűzött főcíméhez: Adalékok a modern - bibliához. S valóban a Paradicsomba vezet az elején Ádámhoz és Évához, de olyannyira nem áll meg itt, hogy a következőkben még a jövő századba, a harmadik évezredbe is átkalauzol bennünket. Egyáltalán nem a megszokott értelemben vett darab tehát Shawnak ez a nálunk még soha eíő nem adott műve. Sőt tulajdonképpen nem is egy darab ez, hanem öt egyfelvonásos sorozata, amelyet természetesen egyvégté- ben nem is lehetett volna egyetlen estén játszani. Ám e hátrány ezúttal könnyebbségre is szolgált, mert a művet átdolgozó, magyar színpadra alkalmazó és rendező Kazimir Károly nak így bátran nyílt lehetősége jócskán meghúzni, rövidíteni belőle. Alkalmat szolgáltatott hozzá számos olyan korabeli aktualitás, amelyet az átlag mai néző egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen értett volna meg. A tömörítéssel SZÉP MAGYAR KÖNYV 1981 Régi hagyomány az elmúlt év legszebb könyvei fölött szemlét tartani. Végignéztem a Vigadóban I9ffl legszebb könyveit. Távol egymástól kettőre figyeltem fel különösképpen: az egyik Az ember tragédiájának a Corvinában készített bibliofil kiadása, a másik ugyanennek a klasszikus műnek a Szépirodalminál megjelentetett olcsó változata. A kiállításnak ez a két darabja a már Kner Imre által is megfogalmazott eszményt jelképezi: a szép könyv egyfelől tömegnek szánt termék, másfelől a tipográfia művészetének megtestesülése. Az idei kiállítás azt bizonyítja, a magyar könyvművészet változatlanul megbízhatóan magas színvonalú, a legjobb hagyományait folytatja. gy. l. viszont Shaw közismert ironikus életbölcselete, szarkasztikus humora még hatásosabban érvényesülhetett. Gondolatgazdagságban valóban nem szűkölködik ez a furcsa mű. Cselekményét viszont még akkor is nehéz volna elmondani itt, ha e színházi levélre több helyünk adódna. Hiányzik ugyanis belőle az igazán egységes cselekmény — ami különben Shawnál időnként jellemző —, mivel inkább dialógusaival akarja kifejezni gondolatait. Ez természetesen nem általános írói gyakorlata, mint egyes értékelői állítják, de ebben a műben ezt a módszert alkalmazza, nem kis gond elé .állítva a rendezőket. A Körszínháznak — mondhatni — .éppen ez az egyik lényeges specialitása: úgy ötvözni az előadást, hogy a legmélyebb bölcseletet is fölválthassa vagy keretezhesse a szinte revüszerű látványosság. Ez a koncepció kap teret ezúttal is, pedig nem kisebb problematika foglalkoztatja a színpadi történés részeseit, mint az élet és a halál ismétlődő folyamata, pontosabban : meghosszabbítható-e az élet, akár háromszáz esztendőre, kényszerű szükségesség-e a halál, s egyáltalán miért kell meghalnunk. Feleletet persze Shaw sem adhat végérvényeset és megnyugtatót ezekre az ősi kérdésekre. Ám mindenesetre ő, aki — Babits szavaival szólva — az ész és az éle embere, megtalálja a hangot, amellyel az értelmes életre hív föl, s a maga sajátos módján tesz hitet a jövő mellett. Nem minden malicia nélküli, amikor az Üdvhadsereg tagjai cédulákat osztanak szét a közönségnek ezzel a szöveggel: „Több napsugár, több napsugár — Ez az, mit a Világ vár”, de mégis ebbe sűrűsödik valami igazság abból, amit a shaw-i filozófia sugall e darabban. S végül is ez fölemelő gondolat, párosítva azzal a mélyebb sugallattal, hogy az ember, az emberiség eredendően magában hordozza azt az erőt, amely újabb korokra teszi képessé, mondhatnánk úgy is: újabb, fejlettebb társadalmak felé viszi. A hosszú élet — úgymond — tulajdonképpen magán az emberen múlik. Szórakoztatva gondolkodtat Shaw máskor is, itt is. Filozofikus és fanyar humorú, gunyorosan bölcs eszméit Hevesi Sándor 1920-as évekbeli, de máig friss fordításában közvetítheti a Körszínház népes együttese, köztük a legjelentősebb szerepekben Kozák András, Esztergályos Cecília, Drahota Andrea, Verebes István, Incze József, Inke László, Bitskey Tibor, Schubert Éva, Konrád Antal. A Körszínház előadásainak értékelésében évek óta ellentétes, heves vélemények csapnak össze. Nem is jogosulatlanul. Annyi mindenesetre biztos, hogy az idei bemutató is színháztörténeti esemény. m rmmm m ImmililH KI im f i|j ifi J|* ifi Dénes Zsófiát Ady miatt kezdtem olvasni. Amit a költőtől megtudtam róla, az arra figyelmeztetett, hogy nagyon fontos volt neki, márpedig Ady mércéjét nem becsülhetjük le. Aztán a már címükben is költői vallomások az írónőtől: Élet helyett órák, A hársak akkor épp szerettek... Dénes Zsófia olyan közel került hozzám, hogy minden megjelenő írását nekem szóló levélként vártam, olvastam. Pontosan nem tudom meghatározni helyét íróink között, nem is ezt tartom fontosnak, de azt igen, hogy úgy tudósít évtizedeken át fontos eseményekről, emberekről, hogy hinnem kell, így volt, ezért volt. Maga vallja: „Egészen benne éltem koromban, minden évjárat azévi gyermeke voltam”. Ennél pontosabban csak írásai bizonyítják ezt, amelyet — ritka szerencse — 97 évesen adott idén, a könyvhéten kezünkbe. Ázóta naponta újra és újra felfedezem. FI LM JEGYZET Az ifjúság édes madara Különös dolog az emlékezet. Memóriám hátsó traktusainak valamelyikében úgy raktároztam el a közel két évti- zedeje látott Tennessee Wil- liams-filmet, Az ifjúság édes madarát, mint kvalitásus alkotást, mely a jelentősebb átültetések közül való. Most újra megtekintettem Richard Brooks művét és — kicsit restellve korábbi minősítésemet — sürgősen perújrafelvételt kérek Az ifjúság édes madara ügyében. Különös dolog az emlékezet. Hosszú esztendőkön át azt hittem, hogy ez az adaptáció egészében pontosan támasztja fel a híres amerikai drámaíró világát, hogy leleplező szenvedélyét igazságfeltáró szándék táplálja, hogy Geraldine Page, a zseniális színésznő — Alexandra Del Lago megszemélyesítője — kiemelkedő alakításához méltó filmben csillogtatja tehetségét. Mit tagadjam, enyhén szólva tévedtem. Különös dolog az emlékezet. Máskor is jártam már így filmekkel. A Botrány Chlos- merleben másodszorra már egyáltalán nem volt pikáns látványosság, legfeljebb csupán kisstílű malackodás: a Zóján, ifjúkorom nagy élményén is meglehetősen sokat rontott a könyörtelen idő. De csalódtam én már filmtörténeti értékekben is: legutóbb például azt kellett konstatálnom, hogy a korai neorealis- ta drámákra nagyon sok por rakódott. A Róma 11 óra 1982-ben korántsem az, ami hajdanában volt. Különös dolog az emlékezet. A magyarázat egyébként egyszerű. Rovatunkban sokszor hangsúlyoztuk, hogy a hetedik művészet viharos változásai a gyorsaság tempójában sokszorosan felülmúlják az irodalmi, színházi stb. élet robbanásait. Ez az egyik ok. Mármint annak oka, hogy egy-egy film nem őrzi meg frisseségét s a Ma pillanatok alatt Tegnappá öregszik Kettő: nemcsak a folyó más, amelybe belelépünk, hanem mi, a belépők is változunk. Amikor a Botrány Closmerle- ben, a Zó ja, a Róma 11 óra, de még Az ifjúság édes madara című filmeket is láttam, igazán modern élményekben nem nagyon volt részem, a repertoár pedig eléggé szegényes volt a mai választékhoz képest. Kell-e hivatkoznom arra, hogy ifjú fejjel az ember talán kevésbé igényes? Műveltségei foghíjasabbak? ízlése pallérozatlanabb? Különös dolog az emlékezet. Eddig az én „olvasatomban” Az ifjúság édes madara jó filmnek számított. Mostantól fogva — második nekifutásra — rossznak. Ideje rátérnünk a tárgyra. Tennessee Williams drámájának középpontjában a sikertelen kiemelkedési kísérletek állnak. Az amerikai Délen könyörtelen törvények uralkodnak. Akinek pénze, - hatalma, összeköttetése van, minden lehet. Szép is, okos is, boldog is. Aki nem áll be a sorba, eltapossák. Chance Wayne (Paul Newman játsz- sza a szerepet) az öregedő színésznő, Alexandra Del Lago testőréül szegődik, hogy végre befusson Hollywoodban. A jóképű férfi eredményesen lépeget előre a tisztességtelenség grádicsain. Egy idő után úgy érzi, önállósíthatja magát: szerelmesét akarja szülővárosából elvinni, mert elérkezettnek látja a pillanatot az érvényesülésre. Csakhogy a lány apja és bátyja minden eszközzel „fúrják” ezt a tervet. A befolyásos politikus, Heavenly apja egész csapattal indít ellentámadást. Helybenhagyják a selyemfiút, mégis ő a győztes, mert Heavenlyvel együtt távozik, erősen tartva markában a boldogság édes madarát... Ebben a filmmesében sokminden igaz és hiteles, de a végső következtetések és a ragacsos finálé kiszámítottan hatásvadász beállításai a művészi és a társadalmi igazságot egyaránt figyelmen kívül hagyják. Mit bizonyít Tennessee Williams a darabjában? Azt, hogy a Chance-féle törtetés elkerülhetetlenül kudarcra ítéltetett. Nála nincs feloldozás, megbocsájtás, hap- r py end. Richard Brooks áthangszerelte az eredeti művet. A zárójelenetben — a szépfiú elagyabugyálását követően — ősi hollywoodi szabályok szerint ajándékozza meg az ábrándkergetőket a győzelem örömével. Megadja - nekik a lehetőséget, hogy vesztesként is emelt fővel távozzanak. Kár ezért a befejezésért. Persze nemcsak emiatt néztem leplezetlen ellenérzéssel Az ifjúság édes madarát, hanem a klisék miatt is, melyek a cselekményt helyenként elborítják. Az atmoszféra, élő, de harsányságai — Chance akciói, vereségei, kapcsolatai — kiszámítottak. Túlságosan csillogó-villogó a környezet. Szájbarágó a dramaturgia. Színpadiasak az összecsapások. Talán csak a kisvárosi bandilizmus meg- idézése könyörtelen: a választási hajcihő, a taktikázás, az erők és ellenőrök félelmetes felvonulása. S még 1 pozitívum, melyről csak a dicséret elismerő szavaival szabad szólni. Geraldine Page a filmszínésznő padlóra kerülését, majd újbóli — időleges — diadalát pszichológiailag gazdagon árnyalt alakítással érzékelteti. Neki nincsenek hamis hangsúlyai. Ed Begley (Finley) az egyoldalúan sötétre satírozott szerepben is remek. Paul New- man-nek á film első részében ugyancsak akad néhány jó pillanata. De ennyi is kevés az üdvösséghez. Ne várjunk az újabb rep- rizre. Az ifjúság édes madarát most már végérvényesen tekintsük sikertelen és eredménytelen Tennessee Wil- liams-átültetésnek. Veress József Zsófia: Úgy, ahogy volt és... A címe első látásra nem olyan beszédes, mint korábbi könyveié: Ügy, ahogy volt és ... Valójában ez is telitalálat. Az avantgarde nemzedékével indult. Az új forma nála a tartalmat csak tökéletesítette, mert tanult mindenkitől, akiben felfedezte a tehetséget, irányzatok és nagyságok mentek el, de Dénes Zsófia megőrizte, és most átadta a hozzá közel álló vagy az általa is tisztelt egykori pályatársak, barátok, művészek portréját, amelyeket ő szavakkal festett meg. Beszélget velünk, őszintén, szeretettel és értőn. Maga mondja, mennyire különbözött ő Mó- ricztól, mégis mennyire értette! Igaz segítette ebben mindkettőjük Ady’-rajongása. Ebben a könyvben nincs külön Ady-írás, ám mindenütt ott van a költő. Vajon miért? Igaz az ő forradalmát egyetlen művész sem kerülhette ki, aki vele egy időben vagy utána élt, no de Dénes Zsófia, hogy érzékeli mindezt?! Nem az egykori menyasszony büszkeségével, hogy az ő szerelme mindenkinél nagyobb volt, hanem hálás szívvel, amiért mások, is szerették azt, akit ő élete nagy ajándékaként őriz és véd. Meghatódok a szerelem-szeretet ilyen kivételes megnyilvánulásán, ő Ady igazi társa. Összegyűjtött mindenkit, aki „új időknek, új dalaival” jött, asszonyi baráti társaságába vonta, és saját érdemeiért szerette. Üjat mond így Tersánszky Józsi Jenőről, Karinthyról, Lukács Györgyről, a két Ighótusról és még sorolhatnám. Valóban benne él a saját korában. Csodálkozva látom a Tegnapi új művészek című könyvének függelékében a címlapot, hogy 1919-ben Guilloume Apollinaire festészeti tanulmányát, a Kubizmust fordítottá. Ekkor halt meg Ady, ekkor volt a Tanácsköztársaság, lezáródott a történelemben és az ő életében is, egy korszak. Emlékei mellé új barátok, ismerősök társultak, Fekete István, akit még Párizsban ismert meg, Pátzay Pál, Fe- renczi Noémi vagy az egészen más életmódot folytatók, Széchenyi Zsigmond, Kitten- berger Kálmán. A mai kortársak közül né- hányan olyanok, akiknek megértése kivételes emberismeretét bizonyítja. Példának idézem Tamási Gáspárt, akivel rövid időre én is találkozhattam, könyvét, amelyet nekem dedikált féltve őrzöm. A név láttán azon tűnődöm, mi mindent tud Dénes Zsófia, a fővárosban felnövő, Európában otthonos írónő a Kárpátokban megbúvó kis faluban élő Tamási Gáspárról? Kiderül nemcsak azt, hogy a nagy író testvére, akiben szintén írót tisztelhetünk, hanem azt is, amit úgy hittem, csak az érezhet, aki maga is hasonló élményeket kapott. Talán Sütő András. Ám Dénes Zsófiának ő sem idegen. Csodálatos asszony! Titka pedig nem más, mint hogy képes arra, hogy mindent úgy adjon át, ahogy volt, és még valami. Több mint 75 éve újságíró. Ez az idő életnek is tisztességes kor, ennyi éven át szellemileg folyton megújulni, frissnek, jellegzetesnek, egyéninek maradni, ehhez nagy tehetség és akarat kell. Szinte szégyellem olyan praktikus dologgal zárni ismertetésemet, hogy gazdagodhatnak a vidékünkről származó kiválóságok portréjával is könyvének olvasói, hiszen Krúdyról másként ír, mint amit eddig olvashatunk, de — mégha igaz is ez — méltatlan lenne Dénes Zsófiát mások írói nagyságának illusztrátoraként ajánlani. Nagy író ő maga is, rendkívüli ember, bölcsességben és élnitudásban egyedülálló. Neki a kor nem teher. Éljen még mindnyájunk örömére egészségben kedves Z s u k a ! Mert ez a beceneve már irodalomtörténet. (Gondolat, 1981) 0 KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. július 24.
