Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-24 / 172. szám
j[||| HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. július 24. Q Mohácsi Regős Ferenc rajzai Kisvárdai beszélgetés Halasi Imre rendezővel Egy nagysikerű bemutató után és a nyári társulat új darabjának premierje előtt találkoztunk Halasi Imrével, a Szegedi Nemzeti Színház rendezőjével, aki tavaly J és most is művészeti vezetője és rendezője a kisvárdai Várszínháznak. Vajon milyen érzésekkel vállalta ezt a munkát itt a végeken, mi vonzotta Kisváráéra'! — Vonzott a feladat nagysága, mivel itt nem volt semmi előzménye sem a színháznak, sem a nyári társulatnak, s tulajdonképpen úgy is mondhatnám, jobban örültem ennek, mintha közismert színháztól kaptam volna a meghívást. Azonkívül az volt még vonzó, hogy 320 kilométerre Budapesttől lehetőséget találtam együtt dolgozni lelkes, jó szellemű, jó hozzáállású emberekkel, akiknek ugyanolyan fontos itt a színház sikere, mint a művészeknek. Hogyan verbuválódott az első társulat? — Sikerült néhány olyan fiatal színművészt megnyerni, akik azt vallják, hogy az a legjobb kikapcsolódás nyáron, a színházi évad után, ha dolgozhatnak. Elsősorban személyes kapcsolatok domináltak, így került ide tavaly Kovács Nóra a Vígszínháztól, Mikó István a Tháliától, Tahi József a Népszínháztól és a megyében már ismert Barbinek Péter, aki az elmúlt szezonban a Móricz Zsigmond Színház tagja volt. Most viszont, ezen a nyáron, ha csak a művészeket vesszük, akkor is kilenc színház tagjaiból állt össze a társulat. Ez milyen plusz rendezői feladatokat jelent? — Ez egy kicsit megméri a rendezőt. Mert egy társulatot még egy „hivatásos” színházban is nehéz összefogni. Itt bizony felborulnak a hagyományos kategóriák, a rendező is cipel díszletet ha kell, vagy rohan reggelit vásárolni a csoportnak, s ugyanígy mások is. Egy ilyen nyári társulathoz többnyire csak azok jönnek el, akik azonosan gondolkodnak, így a plusz munkák nem jelentenek nagy megterhelést, mert mindenki szívesen vállalja. S így megvalósul a színházi közösség demokratikus formája. Kisvárdának ezelőtt nem volt önálló társulata. Vajon mit vártak el önöktől a város vezetői, mennyire szóltak bele a műsortervbe, egyáltalán, hogyan fogadták önöket? — Kezdettől fogva az volt az érzésünk, hogy itt tudatosan készültek erre a vállalkozásra, mind a produkciók előkészítését, mind pedig a közönségszervezést illetően. Csak egyetlen példát hadd említsek: tavaly őszre visszahívták minket a művelődési házba. Megvallom, aggasztott, milyen körülmények várnak majd, s legnagyobb meglepetésünkre a népművelők jóvoltából teljesen szabályszerűen összeállított díszletek fogadtak bennünket. Mintha már régen gyakorolták volna ... — A műsorválasztással kapcsolatban eddig lényegében fel sem merült más lehetőség, mint amit mi ajánlottunk. Ügy gondoltam, hogy ott, ahol nem mindennapos a színház, érdemes zenés darabokat játszani, mert a közönség azt szívesen fogadja, amellett a nyári idény is ezt sugallja. Barbinek Péter és Mikó István személyében ehhez megfelelő szerzőkre is találtunk, akik színvonalas, mókás betétekkel járultak hozzá az előadás sikeréhez. Eddig nem szóltunk az előadások hátországáról, a műszakiakról. S arról sem, miért nem támaszkodtak a nyíregyházi színházra? Vonjuk össze ezt a kettőt! — A díszleteket és a műszakot a debreceni Csokonai Színháztól kapjuk. Amikor megalakult a nyíregyházi társulat, volt róla szó, hogy váltunk, de úgy tudom, Nyíregyházán még nem rendelkeznek olyan színházi műszaki parkkal, hogy bérmúnkát is tudnának vállalni. — Azon kívül tavaly ilyenkor, a megalakuláskor nem sokan hittek a mi vállalkozásunkban. Afféle úttörőmunka volt ez itt, s aki tavaly ebben segített, azoktól nem szeretnénk megválni. Felajánlottuk, dolgozzunk továbbra is együtt. Ügy tudjuk, sikerük most már jelentős országszerte, sokan jönnek megnézni műsorukat, s több meghívást kaptak vendég- szereplésre. — Nagyon örülünk annak, hogy meghívtak bennünket a Dunántúlra. A Csapodár madárkát Siófokon játsszuk két alkalommal, s még tárgyalnak más előadásokról is. Igen jelentős elismerésnek tartom, hogy a tévé július 25-én felveszi új darabunkat, a Csókot. Ezt majd egy későbbi időpontban sugározzák. Szeretnénk viszont Szabolcs- Szatmárban is szerepelni, reméljük, a jövő nyáron „hazai” meghívásokat is kapunk. S végül: milyen terveket dédelgetnek a jövőre? — Gondolkodunk egy Balázs Béla-dara- bon, Offenbach: Kékszakáll című művének előadásán, tervezzük a megyei szüietésű Balázs József kisvárdai és nyírbátori vonatkozású drámájának bemutatását — éppen a helyiek ajánlották figyelmünkbe —, Csíky Gergely-mű is szóba került, vagy esetleg egy régi magyar passiójáték. Terv tehát van bőven ... Mit is kívánhat a közönség? Hogy mindez évről évre váljon valóra! Baraksó Erzsébet Ipartörténeti töredékek Arantelep és gépgyár KITERJEDT IPARRAL nem büszkélkedhetett Szabolcs a második világháború előtt. A kedvezőtlen földrajzi adottságok — a nyersanyag hiánya — mellett az ipari, gazdasági gondolkodás gyengeségé, erőtlensége is akadályozta az üzemek, gyárak gyökérverését. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a megyeszékhely környékén még a mezőgazdasági termékek versenyképes feldolgozása is akadozott. A századfordulón a nyíregyházi gazdák a szeszgyárak létesítését sem patronálták, pedig a gyümölcs, a burgonya alapanyagként kínálta magát. Gyenge szárnycsapásokként könyvelhető csak el a város környékén — így a sóstói szőlőtelepen — „illatozó” szeszfőzdék léte, ám kezdetleges felszerelésük, vezetőik fantáziátlansága folytán még megyei ellenfeleik — például a legerősebb kisvárdai nyersszeszfinomító — nyomába sem eredhettek. Ezek után nem véletlen, hogy az 1920-as statisztika Nyíregyházán csak öt, húsznál több munkást foglalkoztató üzemet tüntet fel. A közel száz embernek munkát adó dohánygyáron kívül az áram- fejlesztő telep és a Májersz- ky-féle gépgyár volt a legnagyobb. Most az utóbbi kettő múltjából elevenítünk fel néhány mozzanatot. A megyeszékhely ipari vállalatai közül a villamossági résztvénytársaság — helyi mércével mérve — „mamutnak” számított. Érdekeltsége messze Nyíregyháza határaié túlra terjedt. A kor színvonalán állt berendezéseivel, vezetékein a megye távoli településeire folyt halk duruzso- lással az áram. ALAPÍTÁSÁT MEGELŐZŐEN párharc tört ki a városatyák között. Természetesen nem volt szó véres össze- menésről, csupán arról folyt a vita: gáz- vagy villanyvilágítást kapjanak a nyíregyházi utcák. Mindkét fél gondosan csokorba fűzte érveit. Végül a villamosság korszerűbb voltát hirdetők kerekedtek felül. Ez kereken kilencven éve, 1892-ben történt. A „villamos világítás” megvalósítására népes bizottságot hoztak létre, amelyik azt javasolta a városnak, hogy lépjenek érintkezésbe a berlini Siemens Halske és a hazai Ganz és Társa Vaspntő és Gépgyár Részvénytársulattal. A német cég az egyenáramú, a magyar a váltóáramú megoldást ajánlotta. Ez újabb fejtörést okozott a közvilágítás bajnokainak. A legtöbben a váltakozó aram mellett tették le vok- sukat, így a Ganz-gyár kapta meg a „világítási kérdés, megoldását.” 1895-ben az áramfejlesztő telep és a közvilágítási hálózat terveire végre rákerült a belügyminiszter jóváhagyó aláírása, elkezdődhetett az építkezés. A város az áram- fejlesztő helyét „az Ér-patak és a Büdszentmihályi út kereszteződésénél jelölte ki.” 1897. január 17-én gyulladtak ki először Nyíregyházán a lámpák. Technikailag kifogástalan berendezések kezdték termelni az áramot. Három kazánt fűtöttek, három dugattyús gőzgép dolgozott szüntelen, melyek ugyancsak három, egyenként kétezer voltos, egyfázisú, váltakozó áramú generátort hajtottak meg. Ezzel Nyíregyháza — egy-két kivétellel — megelőzte az összes magyarországi városokat. „A szakemberek is csodájára jártak a pazar fényben úszó városnak.” — írta elragadtatva az egyik kortárs. Mit jelentett ez a „fényár”? Idézzük ismét a fenti örömteli szavak íróját: „A közvilágítást az élénkebb forgalmú helyeken 30—35 méter távolságra felállított 16 gyertyafényű izzólámpák, a főbb utcákon pedig egymástól 40— 45 méter távolságra szerelt, ugyancsak 16 gyertyafényű lámpák látták el, míg a Vármegyeház térnek, a Zöldség térnek és a Széchenyi térnek világítását, ... a legjobb világítóeszközök — az ívlámpák szolgáltatták.” HAMAROSAN KICSINY LETT a telep, mert a közhivatalokban és a színházban lévő lámpákon túl a magánosoknál használt égők száma meghaladta a három és félezret. 1911-ben kapcsolták a nyíregyházi áramfejlesztőre Nagykállót, ami újabb bővítéssel járt. Az első világháború után mgr közel száz kilométeres távvezeték tizennégy községbe vitte a fényt adó áramot. Hk „Üzemágak: autók és traktorok javítása, Bosch és a többi rendszerű mágnesek, dinamók, önindítók, accumu- látorok speciális javító üzeme. Kutak fúrása.” A reklám- szöveg a Májerszky-féle gépgyár sokoldalúságát hirdette. Az alapító, Májerszky Barnabás 1882-ben hívta életre kezdetben szerény üzemét. Első terméke nyomán hamarosan biztató virágzásnak indult a gyár. A hidraulikus olajsajtó, amely rendkívüli szilárdságával, könnyű kezelhetőségével, tetszetős külsejével gyorsan kedvelt lett, meghozta az első külföldi megrendeléseket is. Az első világháború alatt, majd az azt követő esztendőkben a rendezetlen gazdasági viszonyok lehetetlenné tették az exportot, amit a Májerszky-gyár is megsínylett. A Széchenyi utcán, a háziipari szövetkezet helyén állt az üzem, amely 1921-ben új gazdát kapott. Az új tulajdonosok egyrészt tovább tökéletesítették az olajsajtót, másrészt az arcot váltó közúti közlekedés és a mezőgazdaság lassú gépesítése miatt „profilmódosítást” hajtottak végre. 1927-ben már az autók és traktorok szerelését, javítását is végezték. A huszas években több mint hetven munkást foglalkoztató üzem egyetlen volt a környéken, amely hasonló munkát felvállalt. A MÁJERSZKY-FÉLE GÉPGYÁR „felfutását” jelzi 1929-ben az újabb ágazatbővülés. Ekkor jött létre a kapcsolat a németországi Bosch- gépjármű-villamossági gyárral, amely az általa készített termékek javításának kizárólagos jogát adta meg Szabolcs, Ung, Bereg és Szatmár megyék területére. A harmincas években ebben, a Szabolcs megye iparában jelentős helyet elfoglaló nyíregyházi üzemben gyártottak szeszgyári, olaj gyári berendezéseket is. Elektromos hegesztéseinek hír? túllépett a megye határán. S a sokoldalúság utolsó bizonyítékaként annyit, hogy sok szemléltető taneszközzel ellátott gépkocsivezetői iskolát is tartott fenn. Reszler Gábor-----------------------------------------------------------------------GALAMBOS LAJOS: Talpig vasban s_____________________________________________________> í. M egvan már annak két éve is, ha nem több, hogy Szili Kis Máté elvált a feleségétől. E döntését egyetlen percre sem bánta meg. Még a gödöllői mező- gazdaságin ismerte meg Klárit, akiről azt hitte, méltó partnere lesz homokjavítási kísérleteiben; hiszen ő, professzora hű tanítványaként, csakis .ezt tartotta élete céljának: a Duna—Tisza-közi és a nyírségi homok megtermékenyítését; nemcsak gyümölcsfák ültetésével, s nemcsak a lehetséges, bár igen drága iszapolással; azzal a módszerrel talán, amelynek öreg nyugdíjas professzora a birtokában van. Homályosan beszélt olykor erről az öreg, de a lényeget soha, senki előtt nem tárta fel mindeddig, hát eme nagy titok nyitját kereste Szili Kis Máté; vagy csupán nemcsak ezt? Mindenesetre birtokába kell kerülni az öreg elképzeléseinek. Túlságosan nagy dolog nem lehet az egész; egyetlen gondolatra akár ezer variációt is rá lehet húzni, ha úgy akarja a teremtő ember; csak a pont! — a kiinduló pont! utána már semmiség az egész; adjatok egy fix pontot, ahol megvethetem a lábam, és kifordítom sarkaiból a világot! Ki mondta ezt? Newton, Einstein, Szilárd Leó, Galilei, vagy még az öreg Archimédesz? Aligha lényeges. Csak az a pont. Az igen! 2. Béri Ádámot az egyetemen, professzor korában, Béri-Ba- logh Ádámnak csúfolták-sze- rették a diákjai. Ö erre oda se hederített. Tulajdonképpen még a dehonesztáló szót * is szerette, csak embertől jöjjön. — Értelmes szót, legyen az bármily értékű, emberi vonatkozásban csak ember tud adni, gyermekeim — mondogatta volt még professzor korában, s ilyenkor megrágta kicsiny szakálla hegyét. Különösen azután volt ez így, hogy életében az a rettenetes tragédia történt. Felesége, eme Bernadett nevezetű leányka édesanyja, egy angol repülőgépen szült, Franciaország felett, így angol állampolgárságú lett huszonegy éves koráig, és természetesen francia keresztnevet kapott hirtelenjében. Ó, ez a világ. Ez az élet nagyon megviselte őt, amint tehette vissza is vonult két- holdas birtokára, kicsiny villájába, a Nyírségbe. — Apókám, édes apókám — mondotta olykor neki ez a cserfes, nagyszemű lánya —, nem gondolod, hogy egy kicsit maradi vagy te? Ügy élsz, mint egy múlt század/ Színház a végeken
