Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-24 / 172. szám
Az árpádhalmi iskola. A szabadtéri néprajzi múzeum a dél-alföldi életmódot mutatja be gazdagon, a későbbi években felállításra kerülő földosztási emlékmű, mellette a magyar mezőgazdaság történetét dokumentáló kiállítás, és a restaurált Feszty-körkép — elkészülte után — nemcsak látványosság lesz majd, hanem nemzeti múltunk, önismeretünk gazdag tanítója is. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Enlékpark látogatók, de főleg diákok ezrei előtt tárja ki kapuit, hogy megismertesse a két honfoglalás történelmi eseményével őket. A múlt századi Árpádemlékmű, és a maga teljességében bemutatásra kerülő Romkert, a szegedi és a szentesi tanya, a makói hagymás- ház, a csongrádühalászház és a Pusztaszerről idehozott árpádhalmi iskola most már egyfajta történelmi, néprajzi levegőt áraszt. Ám ezek az értékeink csak akkor válnak A nemzeti emlékpark bejárata. valóban érdekessé, ha érdeklődők töltik meg a szabadtéri múzeum tereit és a látnivalókban bővelkedő kis szobákat. Jelenkori történelmünknek is Pusztaszer a jelképe, hiszen 1945. március 29-én itt kezdődött az új honfoglalás, a földosztás. Akkor több mint háromezer paraszt jött el Kistelekről, Mindszentről, Sándorfalváról, Csanytelek- ről és Algyőről. A földosztás gyakorlatilag szentesítette a parasztság február—március során végrehajtott spontán földfoglalásait, az , ünnepség pedig a hivatalos bejelentés ügyét szolgálta. Az akkor elhangzott beszédből idézve: „Jobb gazdák legyetek, mint a föld régi urai voltak. Ezentúl saját földeteken magatoknak, családotoknak és az ország javára dolgoztok. Ügy műveljétek a földet, hogy egy talpalatnyi se maradjon meg- munkálatlanul... Az ország sorsa most a föld új birtokosainak kezében van.” K i hinné, hogy ez az Árpád kori, már 1290- ben Zomuszygh alakban felbukkanó, szamosi átkelő- és vámhelyével korán jelentőssé vált kis szamosháti község erdők dzsungelébe települt valamikor? Igaz, az idősebbek hagyományában még él a Szamos menti fűzesek és Kraszna menti erdőrengetegek emléke, de a legfiatalabbak már csak azt tudják, hogy az egyház erdejét nemrégiben teljesen kiirtották, a gróf erdejéből és a gazdák erdejéből pedig még maradt valami. A történeti feljegyzések is eléggé szűkmarkúak a szamosszegi erdőkről való tudósításban. Maksai Ferenc említi meg 1357-ből az Eleuberuk és Eegur (olvasd: Élőberük, Égür) erdő neveket, melyeket Lo- vassy Sándornak az Ecse- di-lápról szóló fejtegetései alapján mézgás égernek (Ainus glutinöse) gondolhatunk, s mint ilyet a mai Kleintag és Manndeltag nevű területeken az Öcs- ka-Kraszna mentére tehetünk, északra a Szirmay Antal által 1727-ben még lakottnak jelzett Sándor nevű falutól, minthogy ez a terület még hozzátartozott az Ecsedi-láp egykori északi nyúlványához. Ezután közel négyszáz év telik el, mikor újból említik a szamosszegi erdőket. Gróf Károlyi Sándor emlékirataiban olvashatjuk, hogy mikor 1703-ban II. Rákóczi Ferenc Olcsván meglátogatta, a tanácskozások után vadászni mentek a Kraszna mentén déli irányban. Olcsva fekvéséből adódik, hogy ez a vadászat a Szamosszeg határának északnyugati részén fekvő erdőkben történhetett csak. Szamosszeg régi erdőségeinek igazi és teljes rajzát azonban nem e szórA szamosszegi erdők ▼ányosan jelentkező adatok alapján készíthetjük el, hanem Pesthy Frigyes, viszonylag fiatal, 1864-es országos méretű földrajzi- név-gyűjteménye segítségével. Szamosszegi adatközlője, Balogh Sándor korabeli főjegyző, nemcsak' pontosan rögzíthető rendben ír-ja le az erdőneveket, hanem bevezetőként még komentál is: „Nagy erdőség létezett területén, amit a község a kül birtokosokkal bírt. Farkasok még ekkor is léteztek benne.” A mai földrajzi nevek között nem szerepelnek az elpusztult erdőknek a nevei, de a múlt század végén készült kataszteri térképek még dűlőnévként ismerik, s így helyhez rögzítésük egészen hiteles. A történeti adatokat a ma használatos földrajznévanyagból még tovább lehet bővíteni. A Lickótag — Lickai tag névváltozatokról azt tartja ugyan a szamosszegi hagyomány, hogy egykori birtokosuk nevét őrizték meg, de ilyen Lickó — Lickai nevű birtokost nem lehet hitelesen kimutatni. A név mögött rejtőző igazság kiderítésére inkább a névvel jelölt terület fekvése kínál lehetőséget. Ez a dűlő a Sűrű erdőtől délre, a Kórogy hát nevű erdő tnellett fekszik az Ócs- ka-Kraszna jobbpartján, tehát az egykori erdőségek kellős közepén. Kniezsa ] István kutatásai alapján ! tudjuk, hogy az Ecsedi-láp j vidékén ismeretes olyan s Lickó földrajzi név, ami J a szláv lizkoua (jelentése: mogyoró) szóból magya- j rázható. Fekvése és neve j alapján a szamosszegi adat ] is kapcsolatba hozható ez- I zel a szláv szóval, s így j mogyorós-féle jelentésben 1 egy régibb erdőnevet ke- J reshetünk benne. Még a | szláv nyelvből való szár- ] maztatást is megerősíthet- J jük azzal, hogy a tőle két ! dülőnyi távolságra levő, j ma is Tenyhe néven is- j mert területet egy olyan I elpusztult középkori falu * helyének tekinti Kniezsa István, ami a szláv Techy- * na alakú személynévből j vette elnevezését. Újabb erdőnév bujkál a Bigecs falurészt jelölő jj névben is. Eredetére Csüry Bálint Szamosháti Szótára ad magyarázatot. E tájegységről ő kimutat egy olyan • bigecs alakú nyelvjárási köznevet, aminek a jelentése tövis, tüske. Az elő- j rébb már említett Kórogy hát nevű erdő a múltszázadban még benyúlt a ma Bigecs névvel jelölt falu- , rész alá, s így az betelepülése előtt bozótos, erdőalja terület lehetett. Nevében tehát ezt a régi állapotot őrizte meg. A régi Szamosszeg erdőtérképe a földrajzi nevek vallomása alapján így tárulkozik hál lei előttünk: északról és nyugatról egybefüggő erdőség határolta el az Öcs- ka-Kraszna vonalát a Nyírségtől, keletről pedig a Szamos menti fűzesek és nyárasok fogták körül a folyónak azt a nagy kanyarulatát, melynek dombján a falu felépült: s csupán délről, az Ecsedi- láp felől volt nyitottabb, rétes-mocsaras terület. Balogh László P0* p—ra pppra V'HH r"""V ran MFrapi „Engem szidtak és szerettek...“ Ahány arc, annyi titok, amelynek lakatját egy kérdező, idegen embernek feszegetni, nem is biztos, hogy illendő dolog. A másik ember világához hozzáférni, barangolni az egyszemélyes „kozmoszban” egy kicsit olyan, mint ismeretlen bolygók titkaival ismerkedni. Velünk született tulajdonságunk, hogy egyszerre szeretnénk őrizni és kitárni titkainkat... — Nálunk ritka volt az öröm, a kacagás. Apám téglagyári munkás volt, a kíméletlen munka és az első világháborús sebesülés elvette az egészségét. Tizenötször operálták, százszázalékos rokkant lett. Míg anyám a kórházat járta, ahol apámat igyekeztek annyiszor talpra állítani, mi nagyobbak a kisebb testvéreinkre vigyáztunk. Öten voltunk testvérek. Magunkra maradva sok-sok rosszaságot követtünk el. Madártojásokat szedtünk, békát boncoltunk, kiskutyát, macskát dobáltunk a kertünk alatti mocsárba, melyért egy bácsitól néhány darab „Szent- jános kenyeret” kaptunk. Egyszer akasztottunk kutyát is, mély nyomot hagyott bennem. Olyan mélyet, hogy ma is szégyenkezem miatta... Epizódok rakódnak egymás mellé a 64 éves Kóródy László életéből. Morzsák az útról, amelyen egy ember elindult. Pontosabban, amelyen el kellett indulnia, hisz zömében a körülmények, a lehetőségek szabtak irányt számára, tartogattak éles kanyart, szakadékot is. De ő is alakította az utat. Úgy tartja magáról, olyannak született, aki szeret és akar építeni, folyton építeni... Ettől a legnehezebb időszak sem tudta eltéríteni; a hadifogság. Dallal, az otthon melegének éleszt- getésével, buzdítással, egy darab kenyérrel, egy tányér levessel a holnapok reményét építgette — másokban. Hányszor érezte pedig úgy, nem bírja tovább, megöli a honvágy, a reménytelenség... — A népdal, a zene segített életben tartani. El sem tudja képzelni az ember, amíg át nem éli, mennyi erő van a dalban, nótában. Talán ennek is köszönhetem, hogy a tanítói — majd a tanári — munkám mellett egy életre elköteleztem magam a népműveléssel. Ha belegondolok, már diákkoromban megvolt, csírájában. Vendéglőkben muzsikáltam, hogy meglegyen a tandíj és elvégezhessem a tanítóképzőt. Igazában mégis akkor kezdődött ez, amikor a fogság után egy kis Tisza menti faluba, Tiszaszentmártonba kerültem. Ez 1947. október 6-án volt. Kóródy László szó szerint látástól vaku- lásig, reggel fél 8-tól este fél 8-ig tanította a hat osztály száznyolcvan nebulóját. Ezenkívül énekkart alakított, színdarabot írt, operettet rendezett és volt legalább tizenhét társadalmi tisztsége. Még a nőtanácsnak, az akkori MNDSZ-nek is tiszteletbeli tagja lett, ami ma már furcsaság, de az ötvenes évek elején nem volt ritka. Az tartotta a faluban, hogy bíztak benne, hallgattak a szavára, akkor is, amikor az iskolák államosítása sorra került. Közben a két fia is cseperedett, gyarapodtak a gondok. Tanítóból újra „diákká” lett, a munka mellett levelezőn elvégezte a tanárképző főiskolát, az egyik szakja az orosz volt, aminek nagy hasznát vette a következő iskolában, Ajakon, ahol az elsők között vezették be az orosz nyelv oktatását, amely akkor még nagyon gyermekcipőben járt. — Aki egy keveset is tud a régi Ajakról, az el tudja képzelni, mit jelentett egy bekerült nevelőnek ott élni, meggyökeresedni, elfogadtatni magát egy olyan zárt közösségben, amelyet mesterségesen is elszigeteltek a továbbfejlődéstől, s amely magában is őrizte a múltját, a hagyományait, szokásait és mondjuk ki, az elmaradottságot is. — Igazgatónak neveztek ki ide 1951-ben. Az ország életében is nehéz évek voltak ezek, hát még ebben a községben, ahol sok minden bénította a lelket. Akkoriban, 67 százalékos volt az iskolai hiányzás. Biciklire ültem, jártam a határt, úgy szedtem össze a gyermekeket a földekről, egyet előre, egyet hátra ültettem, miközben a szülők az öklüket rázták, hogy mit akarok a gyermeküktől, amikor azoknak a mezőn a helyük. Elmondhatom, hogy gyűlöltek és szerettek... Ez a gyűlölet nem azonnal változott szeretetté. Az „igazgató úr” sokszor került nehéz, már-már életveszélyes helyzetbe. Elég csak a tsz-szervezést említeni, amikor az okos szavakra a gyűlölködés, a keserűség felelt. Az igazgató a múlt felől is elindult, hogy utat találjon az ajaki emberekhez. Már az első évektől fogva tartotta az a hihetelen gazdagság, ami itt szigetként megmaradt népviseletben, néphagyományokban. Akkor még érintetlenül, szűziesen, nem pedig megrendezetten. Hivatásos néprajzosokat kalauzolt a faluban. Az ajakiak, akik akkortáj- ban fényképezni se hagyták magukat, egyszerűen elzavarták az idegent. Közben mjndig közelebb jutott egy-egy lépéssel a nehezen oldódó emberekhez. Táncba is tudta vinni őket, két alkalommal még a nyíregyházi színházban is felléptek, hatalmas tapsot aratva... — Ügy látszik, nekem az a sors jutott, hogy mindig tovább kellett mennem, amit felépítgettem, ott kellett hagyni, átadva másnak, nem is mindig olyan embereknek, akik jó folytatói lettek az ügynek. Három év után hivattak a járási vezetők, azt mondták, át kell venni a járási művelődési házat. Amikor kezdett szépen zöldellni, majd beérni a termés, — éppen a jó eredmények láttán — hivatták a megyére, ahol a József Attila megyei művelődési ház igazgatói posztját kínálták fel neki. Más büszke lett volna rá, ő szomorú volt, hogy újra tovább kell mennie. Ekkor 1955-öt írtak. — Elképzelhetetlen állapotok fogadtak. Szemét, szenny mindenütt, a villanybúrák összetörve, a festményeket ellopták, a színpad fővezetéket horogszerűen kellett összekapcsolni, ha fényt akartunk, nagy elektromos villámlások közepette. Egyetlen embert nem találtam a házban, akivel legalább beszélni tudtam volna. A barátaim úgy vélekedtek, engem az élet üldöz, folyton odaállítanak, ahol a nulláról kell indulni... Régi rossz hírnevét feledtetve a művelődési ház lassan talpra állt, ahol két tucat szakkör, klub, énekkar talált otthonra, hat színház társulata rendszeresen játszott a nagyteremben. Amíg a kőszínház átépítése tartott, a szabadtérin is egymást váltogatták az előadások, hangversenyek. Később Kóródy Lászlót nevezték ki a még készülő színház igazgatójává is, ahol újra alkalma volt „építeni”. — Szinte lángolva égtem akkor — folytatja a nyugdíjas Kóródy László — majd inkább félszavakkal, félmondatokkal folytatja. Szándékosan nem akarja felszaggatni az akkor kapott sebeket. Tőmondatokban annyit: azzal vádolták meg, hogy illetéktelenül felvettek a feleségével — aki pénztáros volt a művelődési házban és a színházban — nekik nem járó jutalékokat. Hároméves tortúra után került pont az ügy végére, ami az eljárás megszüntetésével zárult. A kábulatból, fásultságából lassan magához tért, újra dolgozni kezdett, ugyanott, mint ének-zene, tánc és fotó főelőadó. Egyik kezdeményezője volt a nyírbátori zenei nar pókban, a nyírbélteki népzenei találkozónak és még számos megyei, járási dalos rendezvénynek. Közben félig megvakult, szívinfarktus is érte, korengedéllyel nyugdíjazták. Pihenés helyett azonban az SZMT megyei művelődési házában a munkáskórusokat patronálja. Része van benne, hogy a közelmúltban országos első lett Szabolcs-Szatmár megye, elnyerték a SZOT és a KÓTA pályázatát... — Talán életem egyik velejárója volt, hogy gyűlöltek és szerettek. Ma már újra talpra álltam, dolgozom. Reggel korán kelek, futok, majd összeszedem a ház körüli szemetet, megreggelizem, meghallgatom a híreket és nyolcra indulok a munkába. Páll Géza KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. július 24jj
