Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. június 12. Q Gerevich Tibor centenáriumára C entenáris eseményt ünnepel a magyar művé- szettörténelem. Egyik meghatározó, nagy alakja, iGerevich Tibor 1882. június 14-én született Máramarosszi- geten. Egyetemi tanárként művészettörténészek több nemzedékét nevelte a művé- szét értékeinek megbecsülésére, szakmai tisztességre, általános műveltségen alapuló műértelmezésre. Akadémiai tevékenysége is jelentős, hiszen a Műemlékek Országos Bizottsága elnökeként irányította a műemlékvédelem oly fontos, máig és a holnapig ható munkáját. Közben hosz- szú Ideig a Tómai Magyar Akadémia kurátoraként és az esztergomi Keresztény Múzeum igazgatójaként működött. Sokoldalú munkássága inspirativ erejű volt, ő szerkesztette a Corvina című olasz nyelvű folyóiratot, a Szépmü- vészetet és egyik legnagyobb vállalkozása lett a Magyarország műemléki topográfiája, sok későbbi kutató alapműve. Elméleti, szervező, tudományos, gyakorlati munkáját egyaránt a kor egyetemes tükrében vizsgálta, mindig a teljes horizont egészében a részproblémákat. Maradt ideje arra is, hogy vezesse, irányítsa az esztergomi királyi palota és kápolna feltárását. Nemcsak hazánkban ismerték professzorként, hanem a Nemzetközi Művészettörténeti Kongresszus is főtitkárává választotta. Értékes örökséget hagyott maga után. Kutatási területe elsősorban a magyar román kori művészet és az itáliai festészet volt, de minden érdekelte és írásban is foglalkoztatta. Tanulmányozta a krakkói Czartoryski képtár olasz mestereit —, monográfiát írt Kolozsvári Tamásról, elemezte Perugino, Francesco Francia, Leonardo da Vinci művészetét. Tanulmányaiban, cikkeiben az európai látóhatárt vizsgálta, végigpásztázta ezer esztendő művészetét a bolognai mesterektől Aba- Novák Vilmosig. Szellemi nyitottsága, érdeklődése, munkabírása valóban páratlan volt. Vác történetétől az olasz mosolyig minden lényeges művészeti vonatkozás érdekelte: építészet. festészet, szobrászat, esyházművészet —, az arányosság elmélete, a miniatűrfestészet, Mátyás király budai könyvtára, az itáliai műemlékvédelem, esztergomi kincsek, koronázási Jelvények. modem iparművészet. Ma már hiányait Is látjuk, túlságosan is csak Itália felé orientálódott, Párizs hatását kevéssé vette számításba és idegenkedett is tőle. pedig a magyar—francia művészeti kapcsolatok Is rendkívül fontos forrást jelentettek képzőművészetünk előrehaladásához. Mindez azonban egy fény. igazi fény árnya. Nemzedékeket nevelt, komoly munkásságot hagyott utókorának örökségül. Soltész Albert: Bujtos Krutilla József: Lakásépítés Nyíregyházán (tollrajz) varrógép, ijesztő olló s a fegyelmezett zsírkréta... — Tessék — fordult P. felé Kicsi János malacarca. — A nadrágomat hoztam. — Hol van? — Rajtam. — Haha, hát vegye le. Mi a baj ? — Elszakadt a varrásnál, kedves mester. Hasadt, akár a lelkem. — Igazán? Maga költő? — Honnan gondolja? — Furcsákat mond. Na, adja ide. Pelbárt — egy szál alsónadrágban — letelepedett a (feketére öregedett zsámolyra. — Micsoda szar munka — dörmögte Kicsi János. — Alig van összevarrva. Hol vette? — Áruházban. — A költők ott vásárolnak. Ugye. maga költő? Látom a szakállán. — Író vagyok. Tudja, János bátyám, az irodalom szent, mint Sebestyén, az egykori centurió ... — Haha, ne mondja! — De mondom. — Járt hozzám egy író, bizonyos Teleki Gergely... Egyszer azt mondta a zakóra, hogy béna a karja. Kidobtam. Alig tudtam eladni a kiszabott ruhát. Az írók göthösek, mert nem esznek rendesen. — Az írók szentek. — Én inkább ördög maradok — mondta Kicsi János, fordított egyet Pelbárt nadrágján. — Szeretek inni, sokat eszem, kedvencem a birka, annak is a hátulja, mindig itt van az asztal alatt egy demizson, a reggelt kisüstivel kezdem, hogy egész nap kemény legyen a gyomrom ... A nők még ma sem panaszkodnak alattam, pedig elmúltam ötven... Sok barátom van, soha nem csapom be a kuncsaftjaimat, sokat és mélyen alszom, és soha nem gondolkozom feleslegesen. — De János bátyám, én már megjártam a „Jó közérzet” elmeosztályt. Az irók mások, mint maga. Az írókat a művük emeli magasra... — Arra én szarok — mondta Kicsi János. — Élni kell, nem spekulálni. — Egy jól szerkesztett mondat megóv a betegségektől és az indokolatlan trippertől. Az írót még a lotyók is tisztelik. — Frászt. Jár hozzám egy bögre, bizonyos Bözse, az nem fél senkitől, csak a stricijétől. Annak fizeti a ruhákat. Neki mondja meg, hogy magát tisztelni kell. — És az örök élet? — kiáltott Pelbárt. — Az semmi?-r- Kész a nadrágja, fiatalember — nyújtotta Kicsi János a fekete gáspárt. Pelbárt szomorúan ugrott bele a két szárba, majd toppantott a padlón. — Nem győzött meg János mester! — Húsz forint — mondta a szabó. — Jöjjön máskor is. Ha van pénze ördögien szép ruhát varrók magának. Viszlát. A harang kedvesen kongva búcsúzott Pelbárttól. Még fiatal volt az idő, az este tétovázva közeledett a házak tetején. Pelbárt az Akácfa utcai kocsma felé indult, hogy tisztelőivel újra találkozzék. 3. Eltelt egy év, talán kettő is, és minden megváltozott Pelbárt körül. Ki tudja miért, elfogyott belőle az írói szusz; reggelente hiába rágta a tollat, egyetlen épkézláb mondatot sem sikerült leírnia; hiába próbálkozott a különféle írói módszerekkel, mondjuk G.-ével, aki hajnalban kel, megiszik két kávét és két deci pálinkát, majd szélsebesen írni kezd; D.-ével, aki italos éjszaka végén, hajnali párában ül az íróasztalához (Pelbárt az asztalra borult, és elaludt a módszer kipróbálása közben); F.-ével, aki múzsa gyanánt lotyókat tartogat a szomszéd szobában (az erzsébetvárosi Maja vadul káromkodott, mikor Pelbárt írni próbált az ő illatos társaságában ...) Hiába volt minden, az írói véna szétszakadt, az íróasztal hónapszám érintetlenül álldogált P. lakókörnyezetében, a filctollak kiszáradtak, a spirálfüzetek beporosodtak, a pontos narrá- ció, amely egykor P. tulajdona volt, idegenbe távozott... Pelbárt napi nyolcórás munkatevékenységet vállalt, megélhetése céljából. Tisztelőit — lásd Gezemice, a bamba Izabel vagy Emese, a lektor — elkerülte: ugyan mit felelt volna, ha megkérdezik: min dolgozol, ó Pelbárt?... Azon a napon Pelbárt emlékek között üldögélt az Akácfa utcai kocsmában; előtte fröccs és egy könyv: a sajátja, 1975-ből. Önnön opu- szait olvasta. És szomorú volt, hogy elvetélt. A napok üresen peregnek, hiányoznak belőlük a szép, lebegő mondatok, amelyeket Pelbárt ró a spirálfüzetbe, s amelyek tartalommal telítik meg az elfutó időt; hiányzik az írói munka, amely — ha sikerrel véget ér — tartást ad s védelmet a gazemberek ellen; hiányoznak a hasonlatok, amelyekkel könnyűvé lehet tenni a súlyos valóságot; hiányzik az öröm, amelyet P. akkor érez, ha kinyomtatott művét kezébe kapja ... Lapozott, új címet olvasott az oldal elején. Kiegyenesedett, odébb ült a széken... Halk reccsenés a nadrág üle- pén, P. tétova keze széles hasadást tapint... — A fene egye meg, a vadonatúj gáspá- rom — morogta dühösen Pelbárt. Óvatosan körülnézett. Senki sem figyelt rá. A vöröshajú pincérnő vadul szaladgált az asztalok között, fröccsök habzottak, sörök tajtékzottak, pálinkák bűzlöttek, zajlott a kocsmai élet. „Kicsi János szabómester”, villant Pelbárt eszébe a név. Már látta is maga előtt a termetes mestert, amint kézbe veszi a nadrágját. Itt nem messze az üzlete, pár lépés talán. — Fizetek! — süvöl- tötte Pelbárt. Bizakodva lépkedett Kicsi János üzlete felé. Ittas volt, kétségtelen. — Szép este lesz — mormolta. Hiszen most sikerülni fog, ami annak idején nem: Pelbárt meggyőzi Kicsi Jánost az irodalom hatalmáról, s mikor szent a béke, felolvasást tart neki a könyvéből, bizonyítva, hogy az opuszok alkalmasak a ruhák összefércelésére, s egyáltalán: minden földi tevékenység elvégezhető velük... A zsebek felröppennek, a zsírkréta táncot jár, az olló tapsikol, s a demizson előkukkant az asztal alól. Fekete redőny takarta az üzlet ajtaját. Rajta a cédula: „Haláleset miatt zárva.” Odébb a másik, a hivatalos: „Kicsi János, a legszeretőbb férj, a leggondosabb apa ... életének 56. évében csendben elhunyt.” Pelbárt szomorúan állott. Aztán előhúzta a könyvet, fennhangon olvasni kezdett. Tudván tudta, hogy a mondatok nyomán lámpa gyúl a sötét üzletben, a redőny felszalad, kondul a kis harang, amint a feltámadott Kicsi János szélesre tárja az ajtót, odabent egymás markába csapnak és megegyeznek, hogy a mester csudálatos ruhát varr Pelbártnak, ruhát, amely, ha felölti, újjávarázsolja P.-t, visszahozza elveszett tehetségét, újra író lesz, a szavak mestere, reggelente frissen szalad a toll, telik a papír, s az erzsébetvárosi lakásba visszatér a diadalmas narráció... Pelbárt olvasott, fennhangon az estében. Szavak, mondatok, pontok kopogtatták a fekete redőnyt. — Ébredj, János bácsi! — iktatta közbe Pelbárt a könyörgést. — Szükségem van arra a ruhára. Semmit sem érek nélküle. Író akarok len-, ni, János bácsi. Könny csorog Pelbárt arcára. Letörli, lapoz, tovább olvas hangosan. Szavak szállnak a visszhangos utcában. A redőny nem mozdul. — Maga . .. mit csinál itt? — hallatszik P. mögött a rendőri hang. — Ébredj, János bácsi — suttogja Pelbárt, de már alig hiszi... — Kihez beszél maga itt? — szól a rendőr. — Isten veled, János bácsi. Pelbárt zsebébe csúsztatja a könyvet. — Nincs semmi baj, biztos úr — mondja. — Tessék továbbhaladni. — Igenis. És Pelbárt elindult az alkonyati utcán, egyik keze a könyvön, a másik a nadrág szakadásán ... Sántán, vesztett reménnyel lépkedett az Akácfa utcai kocsma felé, hogy ott az emlékek között elüldögéljen, és bort igyon, amíg be nem köszönt az este, az este. Madaras A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház júniusi műsorán is szerepel a Szép magyar tragédia című darab. Vendégszereplőként estéről estére nagy sikert arat Madaras József színművész Niklay István szerepében. (Elek Emil felvételei) Veress Miklós: Gyerekkori filmtekercs A szem egy furcsa kristály átvetül rajta majd a drávaparti kastély honnét egy tank kihajt Gesztenyevirág-csillár a poros útig ér csörög az ötven fillér hogy fagylalt vagy kenyér S már hozza a komornyik a taplót és kovát mert a film nincs tovább és sötétek a tornyok és alattuk a fák Forog a kacsaláb Rajzok a vázlatkönyvből
