Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. június. 12. mm mm riTTITmTTTnTTTTTTTTTTTTWTTTT FI LM JEGYZET Fiatal a nyíregyházi színház, és nagy múltja ellenére fiatal a színjátszás is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Barsy Géza, a maga harminc egynéhány esztendejével már erősen a középnemzedékhez tartozik a Móricz Zsigmond Színház társulatánál. A színészmesterséget már tizenöt esztendeje gyakorolja és szerepei között megtalálható a néhány szavas epizódfeladattól a fő- és karakterszerepekig minden. A színész a szerepeket „kapja”. Ha úgy tetszik, osztják neki, s hogy milyen feladatot kell elvállalnia, az elsősorban a rendezőtől függ. Persze a közérzet is elsősorban a szerepek számától, a feladatok nagyságától és a „foglalkoztatottságtól” válik kellemessé vagy elkeseredetté. Barsy Géza számára milyen volt ez az elmúlt esztendő? Milyen közérzettel "Zárja az évadot? — Az évadot — 'mint a társulat egyik tagja — egészében véve jónak érzem. Igaz, az évad második felében volt olyan produkció, amit nem szeretett igazán a közönség, ez látszott az érdeklődésen, a nézőtér „telítettségén” is. így aztán teljes egészében sikeresnek nem mondanám, de jónak mégis. Az én közérzetemre az is-is a jellemző. Kezdjük a jóval: Jó az, hogy a társulat egy ilyen városba került, egy olyan városba, amit magam is ismertem egy jó évtizeddel ezelőtt, s azóta a változás óriási. Akkor még nem volt ennyire parkosítva a város, a kisvasút itt döcögött keresztül a főtéren, a Koronában aludtunk, ahol a szeneskamra a szobákkal szemben volt, s már hajnalban arra ébredt az ember, hogy: „Jós- kaa, dobd már ide azt a lapátot!! ___” és aztán hallhattuk ahogy a lapát végig- szánkázik a folyosón. A pincér öt méterről is oda tudta dobni az étlapot az asztalra, s mit tagadjam, akkor még köpködtek a teremben. Nyíregyháza ma már egy európai város. Hatvanöttől hetvenig jártam a Déryné Színházzal az országot, és akkor fordultunk meg itt többször is. Ma egészen más a helyzet. Bennünket a város nagyon jó szívvel fogadott, de ugyanakkor el kell mondanunk, hogy milyen lehetőségeket hagyott ki. Akkor, amikor megalakult a társulat, akkor csak zártkörű ünneplésben volt részünk, mi jobban örültünk volna, ha az egész város velünk ünnepel — nem sztárolásra gondolok, félreértés ne essék — de az itt élők közül vajon hányán lehettek ott a színház ünnepén? A megye sokat áldozott a színházért, hát akkor az örömnek is közösnek kellett volna lennie. A műsorfüzet, illetve a társulatot bemutató füzet is kijöhetett volna hamarabb, s eljuthatott volna a közönséghez közvetlenebbül is. Hamarabb összeismerkedhettünk volna a közönséggel mi és hamarabb megismerhettek volna ‘ők is minket. A nevezetes fűBarsy Géza zet csak októberre lett kész .'. . Nem volt jól menedzselve az indulás. Szívesen láttuk volna az ország kulturális vezetőit is, hiszen egy új színház indulása nem szabolcsi ügy, vagy nem csak szabolcsi ügy. De együttvéve mégis kellemesnek érzem az elmúlt évadot, szerepeket kaptam, játszhattam, dolgozhattam . . . — Kezdjük visszafelé az időben. Nyíregyháza előtt Győrben játszott, mégpedig nem is kis időt. — Igen, Győrben voltam kilenc esztendeig, onnan szerződtem ide. Nagyon tanulságos éveknek tartom az ott töltött időt. Én egyébként pesti vagyok, mindig is ott éltem, de mindig vidéken dolgoztam. A vidéki életet és a vidéki színházakat azért szeretem, mert olyan Változatos a műsorpolitika, amit egy pesti színház sohasem engedhet meg magának. Változatosak a darabok és így a feladatok is. Sokféleképpen kipróbálják az embert. Itt vidéken lehet igazán megtanulni ezt a szakmát, a színészmesterséget. Amíg egy pesti színháznak állandó profilja van, addig vidéken Csehov után Shakespeare, egy mai dráma után egy operett, vagy éppen egy vígjáték jön. Kevesebb a színész beskatulyázásának esélye. — A győri színházat megelőző stáció a Déryné Színház volt. Én nagy bátorságnak tartom, ha valaki ott kezdi a pályáját, hiszen amíg a Déryné Színház működött, addig utazások mellett, néha nagyon is rossz körülmények mellett kellett estéről estére fellépni. — A Déryné Színházat még most is sokan emlegetik úgy, hogy faluszínház. Ügy indult és akkor borzasztóan nagy volt a kulturális jelentősége az országban. Azóta már többször átszerveződött ez a színház. Én a Déryné Színházhoz úgy kerültem, hogy elsőre nem vettek fel a főiskolára. Aztán elvittek katonának, amikor leszereltek, már lekéstem a felvételiről, viszont akkor indított a Déryné Színház egy stúdiót, ami kétéves volt, és ide fölvettek. A főiskola tanárai tanítottak bennünket, de már az első pillanattól kezdve a fellépések mellett kellett a stúdiót végeznünk. A Déryné Színház — bármit mondjanak is róla — számomra kellemes emléket jelent. Ott tényleg minden előadás premier volt. Itt Nyíregyházán, ha mi kimegyünk „tájra”, akkor az előadás leromlik a körülmények miatt. A Déryné Színház minden nap tájolt és az előadásokat mégsem „dobtuk”, hanem nagyon nagy felelősséggel a legjobb tudásunk szerint eljátszottuk. Ugyanazt a darabot mindig más közönség előtt. Tenyérnyi színpadon és hodályban, faluban vagy városban, de mindig a legjobbat akartuk mutatni. Ott volt úgy, hogy egy darabot kétszázszor játszottunk. Meg kellett tanulnunk az energiánkat beosztani. Fizikailag, szellemileg mindez nagyon megterhelő volt. Győr az egészen más volt. Ott állandóan együtt van az egész társulat. Próbákat lehet nézni, mindenkivel kontaktusa van az embernek, míg a Déryné Színházban nem láttuk egymás próbáit és csak azokkal voltam együtt, akikkel egy darabban futottam. Amíg Győrben játszottam négy öt darabban egy évadban, de előfordult, hogy hétben is, addig a Déryné Színházban csak egyben dolgoztunk egész évben. — A győri színházról, azért úgy érzem, még szólnunk kéne, hiszen ez a kilenc esztendő azt jelenti, hogy jól érezte ott magát. — Tényleg jól éreztem ott magam. Az, hogy végül is eljöttem, az azért volt, mert ilyen hosszú ideig egy helyben lenni már egy színésznek nem egészséges. A szakmát megismerni törzsgárda- tagként nem lehet. Üj társulat, új közeg, új rendezői szemlélet, szóval kell a mozgás. A kilenc év csak azért nem volt túl sok Győrben, mert közben változott a színházvezetés, új épületet kaptunk, szóval helyben is volt mozgás. Amikor ez a mozgás megállt, akkor kellett mozdulni. Elmentem Békéscsabára, majd a Népszínházhoz, és végül ide. Nyíregyházára én akartam mindenáron jönni, mert úgy éreztem, hogy egy új, lendületesen fejlődő városban egy új színház óriási lehetőség. — Nem csalódott a lehetőségekben? — Nem, nem mondhatnám. Ha végignézzük az évadot — elvégre miért is ne lehetne egy színésznek véleménye a játszott darabokról — a Csongor és Tündét, úgy hiszem, el kellett játszanunk. Klasszikus magyar darabbal kellett indulnunk és én ezt szerencsés vállalkozásnak tartottam. Talán Móricz-da- rab lett volna még jobb — elvégre ő a megyéhez jobban kötődik, de ez lényegtelen ... A rockoperával kapcsolatban gondjaim voltak. Ez egy prózai társulat, a darab problémái pedig nem mai magyar gondok — legalábbis véleményem szerint. — Szerintem a zene sem volt valami fantáziadús, ráadásul színészeink nagy része ezzel a. műfajjal talán most találkozott először. Még az összerázódás időszaka is erre a periódusra esett/ Az Amphitryon már egy nagyon kedves darab volt számomra, szép szakmai sikert is hozott, pedig a felkészülési idő nagyon rövid volt, hiszen Jancsó Miklós nem ért rá, és így hirtelen kellett ezt a darabot elővenni. No, ezután jött a Jancsó-bemutató, ami — ha elmondhatom — nekem nem tetszik. Szakmailag igen, hiszen a színészek nagyon jól „hozták magukat”, és amit a rendező kért tőlük, de nekem mégsem tetszett. A Hernádi Gyula által írt darabban én nem azt láttam, amit az előadásban. Persze a közönségre bízom a döntést és nem akarok senkit befolyásolni, ez csupán az én véleményem. Szerepek. Eljátszottam az Úri muriban a borbélyt, ezt nagyon szerettem. Bár itt vitatkoztak, hogy ez a bur- leszkszerű jelenet ebben a tragikus ívben hogyan fér el, de én úgy gondolom, hogy beleillik és szívesen játszom. Benne vagyok a Búbos vitézben, a Rókaminisztert játszottam, és most készülök az új bemutatóra, ami elsősorban már a jövő évad „zenéje”, a Ma éjjel megnősülökben dolgozom. Az idén több részeg szerepet játszottam, úgy látszik, ez az évad ilyen — járok tanul- mányutakra... — A jövő évad? ... — Sajnos erről még nagyon keveset tudok, jó lenne erről az egész társulatban többet beszélni! Én személy szerint a kiskaraktereket és ebből is a negatív karaktereket szeretném eljátszani. Ügy érzem, a saját alkatomhoz ez illik. Kis szerepben nagyot alakítani. Ebben tudok számomra kielégítőt nyújtani. — Hogyan fér össze a színészi hiúság a negatív szerepekkel ? — Már nem a közönség szemüvegén keresztül nézem ezt a dolgot. Én nem rokonszenves akarok lenni a színpadon, hanem jól akarok játszani. A jó teljesítmény tegyen rokonszenvessé és ne a szerep hossza, vagy az eljátszandó karakter személyisége. Nem attól jó színész valaki, hogy a plakát elején van a neve. Hamlet nem létezik királyi udvar nélkül. Antal István Á filmek akusztikája Némi fáziskéséssel mutatják be nálunk a lengyel Kieslowski rendkívül érdekes alkotását, Az amatőr-1. Mint köztudott, a baráti országban az elmúlt években hallatlan módon felgyorsult az idő. Szinte minden nap tartogat változást. Előfordul, hogy a tények és összefüggések szinte pillanatok alatt új megvilágításba kerülnek. Ami teg? nap érvényes volt, ma már elévül. A problémák minőségi és mennyiségi átértékelődése egyenesen fantasztikus. Valószínűleg erre az evidenciára célzott egyik barátom, amikor ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: Az amatőr ugyan jó film, dehát, tudod, ma már nem olyan az akusztikája, mint elkészülését követően volt... A megállapítással részben egyetértek, részben nem. Az alkalom pedig arra csábít — élek is vele —, hogy a filmek akusztikájáról mondjak el néhány gondolatot. A vásznon megelevenedő művek általában sokkal inkább kötődnek a korhoz, mint áz irodalom, a színház, a zene, a képzőművészeti alkotások. Azt hiszem, főleg két okból. Az első: a film — a huszadik század művészete, szinte valamennyi korszakában magán viseli a kor feltűnő pecsétjét. Az eszméket, az ideálokat, a divatokat, a stílusokat stb. A második: viharos a fejlődés üteme. Ami a harmincas években léleg- zetállítóan izgalmas volt, ma többnyire „csak” érdekes kísérletnek vagy túlhaladt útkeresésnek tekinthető. Mint ahogy az is nyilvánvaló: holnap másfajta normák lesznek érvényesek, mint ma. Nézzünk néhány példát. Hogyan hat 1982-ben a híres-nevezetes „brüsszeli tizenkettő”? De szűkítsük a kört: beszéljünk a három hangosfilmről. A nagy ábránd — Renoir remeke — a második világháború előestéjén a fenyegető veszélyre hívta fel a figyelmet. Szuggesztív erővel és izzó politizálással. A nácik joggal tartottak tőle. A tisztességes emberek indokoltan bálványozták. Aztán később felújították és jó néhá- nyan fanyalogni kezdtek. Egyesek pacifizmussal vádolták meg a kiváló francia rendezőt. „De még mekkora ábránd!” — írta cikke fölé a hangzatos címet népszerű lapunkban az ismert publicista. Ezek szerint kámforként elillant A nagy ábránd igaz és hatásos üzenete? A Biciklitolvajokat — az olasz neorealizmus egyik „alapfilmjét” — Vittorio de Sica jegyzi. A megrendítő dráma a kapitalista világ el- embertelenedését ábrázolja, középpontban egy család küszködésével. Annak idején milliók nézték könnyes szemmel. Mostanában — a felújítások, reprizek alkalmával — mind gyakrabban hallom a vádpontokat: a Biciklitolvajok kicsit szentimentális; az akadályok halmozása valószínűtlen; hiányzik belőle az emberi-társadalmi perspektíva. Még furcsább az Aranypolgár mostani — magyarországi — utóélete. Orson Welles filmje a modernség igazi szálláscsinálója, tartalmi és formai vonatkozásban egyaránt utolérhetetlen bravúr. Történeti jelentősége úgyszólván kikezdhetetlen. Erre jön valaki és tévékritikájában (!) — tények és érvek nélkül — leszedi róla a keresztvizet. Colombo hadnagy feleségének, mint arról nemrégiben megbizonyosodhattunk, kedvence a döbbenetes karriersztori. Feltehetően azért, mert ő érti, miről szól a mű. A hivatásos (?) ítész viszont nem. Kommentár fölösleges. Mint a fentiek bizonyítják, még a csúcsteljesítmények fogadtatása sem egységes. Az évtizedek kikezdik — öregí- tik és mállasztják — a film- katedrálisokat is. Az igazi akusztikai szinkron azt jelenti, hogy a mű átélhető és befogadható. " Nem távlatokba helyezve, hanem az „itt és most” koordinátái között. Azzal én is egyetértek, hogy ma máiképpen kerülne szalagra A nagy ábránd, a Biciklitolvajok és az Aranypolgár. Biztos, hogy indokolt a bíráló észrevétel is. Még azt sem vitatom, hogy a tegnapi és a mai néző mást tart érdekesnek, hatásosnak, jónak. S mindennek ellenére hiszek a nagy filmek akusztikai per- manenciájában. Egyszerűbb szavakkal fogalmazva: abban, hogy konzerválják moz- gósító-felkavaró erejüket, esztétikai tartalmasságukat, humanista eszmeiségüket. A filmek általában és megállíthatatlanul öregszenek, de az Aranypolgár és a hozzá hasonló klasszikusok — a rájuk fröcskölt sártól függetlenül — állják a versenyt az idővel, őrzik akusztikai fris- seségüket. És most visszatérek Az amatőr-re, melyet korántsem nevezhetünk alapfilmnek, de a legutóbbi esztendők terméséből mindenképpen kiemelkedik s ezért megkülönböztetett figyelemmel illik szólni róla. Miért vitázom azzal a kategorikus minősítéssel, miszerint megkopott a Kies- lowski-mű akusztikája? Ez a hangulatos történet — azaz kissé kesernyés, szomorkás mese — a lengyel földindulás előtti eseményeket rögzíti. Egy házasság hétköznapjait (felívelését, majd széthullását) — illetve egy szenvedély kialakulását. Pontosan megrajzolt társadalmi háttérrel, az erők mozgásával, a magatartásformák felvázolásával. Múltidő? Persze, de sok mindent jobban megértünk, ha Az amatőr-ben részletezett cselekvési eredőket, ideológiai indítékokat tanulmányozzuk. Ráadásul — nekem főleg ezért rokonszenves Kieslowski példázata — konstruktív szenvedély fűti az alkotót. Nem a „rád haragszom” dühödt indulata, hanem a jobbítás szándéka. Iróniája elsősorban ebből az elkötelezettségből táplálkozik. Az ilyesfajta akusztika mindig aktuális marad. Veress József Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban „A helytörténetírás feladata . . . a tények részletekbe menő felkutatása, az adatok gyűjtése . . . Bármily kis területen fogjuk tisztázni a való múltat érték lesz munkánk’* — írta Virágh Ferenc megyénk tudós helytörténetirója jó 50 évvel ezelőtt. A „Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmár- ban’* legújabb — sorrendben kilencedik — kötetében a szűkebb hazája története iránt érdeklődő olvasó ilyen értékes tanulmányokat találhat. A kötetben megjelent négy dolgozatot a honisme- reti-helytörténei pályázatra beküldött munkák legjavából válogatták a szerkesztők. Legterjedelmesebb Gacsályi Gábor tanulmánya, amely Bartha Mór naplója alapján idézi fel az 1848/49-es szabadságharc eseményeit. A bevezetésben végigkövethetjük Bartha Mór gazdag életútját: önkéntesként harcol a szabadságharcban, Világos után tanári majd lelkészi állást' vállal, túl a 60. életévén a „DEBRECEN” című 1848-as függetlenségi pártlap főszerkesztője lesz, hogy aztán 70 évesen jól jövedelmező állását és a városi életet felcse- rélja a gacsályi lelkipásztori szolgálattal. A dolgozat függelékében az 1909-ben íródott — mindmáig kéziratban levő — „önéletiratából” a szabadságharc általa tapasztalt eseményeit olvashatjuk színes stílusban, a kor ékes nyelvezetén fogalmazva. „A kérdésre, hogy ki volt Bartha Mór nekünk szatmáriaknak, ezt válaszolhatjuk: a szabadságharc Szatmár megyei krónikása! Hazájának szabadságáért vívott harca, termékeny életének maradandó emlékei, hazafisága teszik méltóvá arra, hogy mindenkor kellő” tisztelettel emlékezzünk rá. A mezőgazdaság kapitalizálódá- sa következtében milliók váltak földnélkülivé és sok százezren a szegénység elől a tengerentúlra menekültek. Emberi sorsokat, tragédiákat, ritkábban szerencsés életutat takaró statisztikai adatok elevenednek meg Torma Jó- zsefné Kivándorlás Ajak községből című dolgozatában. 1890 és 1935 között két nagy hullámban zajlott le a kivándorlás. Név szerint megismerhetjük azokat, akik a kivándorlást választották. Nyomon követhetjük sorsukat, kik jöttek vissza, kik maradtak ott, kiknek sikerült kis pénzt összegyűjteni, hogy hazatérve földet vásárolhassanak. A tanulmány szerzője végül utal arra, hogy a hosszabb-rövidebb idő után hazatérők megváltozott gondolkodás- módjukkal hozzájárultak a zárt paraszti társadalom bomlásához, merev kereteinek szétfeszítéséhez. Még több ilyen dolgozatra lenne szükség, amely a megye községeiben feltárná a kivándorlás történetét, nagy segítséget nyújtva az e témával foglalkozó sza kember e knek. A kötet harmadik munkája egy szatmári község, Kántorjáncsi két világháború közötti életét mutatja be. Dicsérendő az az alaposság, ahogyan a falu történetét, gazdasági, társadalmi, kulturális életét leírja a szerző az 1920-as évek elejétől a felszabadulásig. A kiadványt záró dolgozat egyetlen község — Beregsurány — életében mutatja be azokat a már történelmi eseményeket (1945— 1948 közötti időszak), amelyek szocialista társadalmunk születését közvetlenül megelőzték. E kiadvány ösztönzésül szolgálhat azoknak a lelkes lokálpatriótáknak, akik sok mindent tudnak falujukról, szűkebb környezetükről, de eddig még nem ragadtak tollat, hogy mindezt papírrá vessék. A Jósa András Múzeum gondozásában most megjelent kötet bizonyítja, érdemes fáradozni, munkálkodni. Szabó Sarolta
