Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982, június 5. Emlékezzünk eleinkről Egy káliéi várkapitány A kisvárdai várban egy vö­rösmárvány sírkő hosszú szö­vegének egyik sora jelzi „Itt nyugszik Nyáry István gróf hitvese Anna”. Ritka szeren­cse, hogy fennmaradt. A megyében nem bővelkedünk ilyen történelmi emlékekben, de a látogató nem tud mit kezdeni vele. A helyi kiad­ványokban a nevekre is csak némi utalás van. Nyáry Ist­ván építkezett a kisvárdai várban, pl. a homlokzaton 5 húzta fel a legfelső emeletet, az asszony pedig buzgó refor­mátus volt. Mégis ez a sírkő sok isme­retlen történetet tud. Ez al­kalommal hadd beszéljen a Nyáryakról, híres várkapitá­nyokról és egy alig ismert törékeny kis asszonykáról, ki a családnak talán legjelen­tékenyebb tagja lett. A sírkövön említett Nyáry István nagyapja eléggé is­mert történeti személy, Nyá­ry Lőrinc. Neve Szolnok 1552-es dicstelen elvesztésé­vel kapcsolatban szokott fel­merülni. Kevésbé ismert azonban a vár átadásában játszott szerepe. Tinódi írja: „Lám benn fő porkoláb Nyáry Lőrinc vala, Véle sok jó légin hetedfélszáz vala, De sok féle nyelvön való népe vala, Kik között pártolás, megha- sonlás lőtt vala.” Az idegen zsoldosok egy éjjel el is szöktek. A magára maradt főkapitány nem kevés tépelődés után zsebébe téve a vár kulcsait, a zászlót ke­zébe véve a várkapuba ál­lott, — ahogy majd később unokája megírja. Ismét Ti­nódi : „Vár kapuját Nyáry Lőrinc megállotta, Vitéz módra vélök ott viadalt tarta, Sok török elbomla, ő fogollyá akada.” A huszonkét hónapi fog­ságból kiváltotta magát, vagy más változat szerint egy tö­rök őr segítségével szökött meg, kinek idehaza hét falut adott. Fiával, Nyáry Pállal már Szabolcs földjére lépünk. Eleinte úgy látszott, hogy ná­la is megismétlődik apja végzete. Eger várának 1596- ban történt elvesztése emlé­keztet Szolnok elestéhez. Egerben a zsoldosok őt, a főkapitányt megkötözve ad­ták át a töröknek, de fogoly­ként még hallotta, hogyan támadják meg a törökök az elvonuló, várat feladó kato­nákat. Kiváltva magát a nagyváradi vár „híres-neves főkapitánya” lett. 1598-ban a „fazekaskorongnál ingata­gabb” Báthori Zsigmond át­adta Erdélyt a császárnak, de ugyanebben az évben meg­gondolta magát és visszatért Erdélybe és a fejedelemség­be. Szaturdzsi Mehmed pasa büntetésképpen Belgrádból egyenest Nagyvárad, a Par­tium legfontosabb vára ellen vonult. Nyáryék hősiesen áll­ták a 35 napig tartó ostro­mot, míg a törököt a mindent sárrá változtató időjárás visszavonulni nem kényszerí­tette. Mehmedet azután Belgrádban a szultán meg- fojtatta. Bocskai „felülésekor” Nyá­ry Pál, mint váradi főkapi­tány csatlakozott hozzá, a békeszerződésnek ő is egyik aláírója volt, de nemsokára 1606-ban meghalt. Felesége Várday Kata a régi család utolsó tagja, ki e nevet visel­te, hét gyermeket szült neki, akik közül kettő tűnt ki: Ist­ván és Krisztina. Nyáry Istvánnal visszaér­keztünk Telegdy Anna sírkő­lapjához. Kálló várának fő­kapitánya és szabolcsi főis­pán volt, de távolról sem élt olyan színes és érdekes éle­Nyáry Krisztina tét mint elődei, vagy egyes utódai. Különösebb hadi tet­tei nem ismeretesek, hacsak nem az, mikor 1619-ben Bethlen megindulása előtt „Leleszt felveré”, azaz ki­fosztotta ezt a híres konven- tet. Diplomáciai küldetése­iről inkább történik említés főleg, hogy Bethlentől átállt és katalizált. Még' kisvárdai református idejéből ismere­tes annyi, hogy Szepsi Csom­bor Márton, az első magyar útleírás szerzője, az ő udva­ri prédikátora és fiának ne­velője volt. 1643-ban halt meg, mint Szabolcs megye főispánja és felső-magyaror­szági főkapitány, de úgy lát­szik — igaz, hogy ezek vi­szonylag csendes évek vol­tak —, mintha némileg hú- gocskájának, a nádornénak a szoknyájába kapaszkodott volna. „Én bedegi Niari Christi­na lőttem ez világra az 1604 esztendőben 31 oktoberis kis Warda várában ..így kez­di naplóját Nyáry Krisztina, Nyáry Pál és Várday Kata lánya. 13 év múlva Thurzó Imre, az előző évben elhunyt nádor fia jött, hogy eljegyez­ze a gyereklányt. Nyáry Ist­ván Tokajig a vendég elé ment. Egy év múlva elindult Árva várából az esküvői me­net keresztül fél Magyaror­szágon Királyhelmecre, hol Alvinci Péter adta össze a je­gyeseket. Magyarországon „nem egy hadjárat esett meg akkorában, melynek nem volt annyi hadnagya, fényes csapató és főúri résztvevője, s távolról se került annyiba, mint az ő nászmenetük. A lakodalmi ünnepség öt hétig tartott, s Rimay János volt az alkalmi főudvarmester.” Az özvegyen maradt Nyáry Krisztina Szomolány várába vonult vissza. Három évvel azután, hogy Thurzó Imre meghalt, neves látogatót ka­pott. Magyarország leendő nádora, Eszterházy Miklós kereste fel. Egy év múlva Szucsánynak, ennek a szép fekvésű kis Vág menti falunak ma is meglévő középkori templomában nem kisebb személy, mint Pázmány Pé­ter adta össze őket. Eszter­házy ekkor első felesége után már Munkács, Regéc, Zó­lyom, Zsolna és Kismarton ura is volt. Leginkább a kis­martoni, még átalakítatlan, de szép középkori várkas­télyban laktak. Nyáry Krisztina Eszterhá­zy Miklósnak még hét gyere­ket szült, ritka boldog házas­ságban éltek. Semptén (Sín- tava) halt meg gyermekágyi lázban. 1641. február 17-én, Nagyszombaton temették el. Gyermekeivel az Eszterházy család hercegi és grófi ágá­nak is ősanyja lett, de ami ennél sokkal több, közvetlen utódai a legfényesebb betűk­kel írták be magukat a 17— 18. századi magyar kultúra könyvébe, ö maga ugyan­csak az ellenreformáció iro­dalmának volt pártfogója, — Pál fia alapította meg a csa­lád kincstárát és képtárát, melynek legszebb darabjai ma az Iparművészeti és a Szépművészeti Múzeumban találhatók. Unokái, déduno­kái Haydnnak, Schubertnek adtak kenyeret és felépítet­ték a legszebb magyar ba­rokk kastélyt. Koroknay Gyula Nemzedékek tanítómestere Illés Endre nyolcvanéves A Felvidéken született egy kis faluban, ott ahol a Szapolyaiaknak volt és van kápolnájuk, Csü­törtökhelyen. „Abban az alig megtalálható kis felvidéki fa­luban, melynek különös neve a hét egyik napját rebbenti fel, s ahol Zápolya János építtetett egy szépségében és magányosságában különélő kápolnát.” Azt mondja magá­ról, hogy magányos, vézna kisfiú volt, aki a varázslatos tátrai erdőben már gyerekko­rában kereste a csodát, és akit már akkor megfogott an­nak a magányos kápolnának a szépsége. Innen került az „eretnek városba”, a Felvi­dék Sienájába, Lőcsére. Itt töltötte diákéveit ebben a gyönyörű városban, amely persze elsősorban a gyermek­kori emlékekben szép, amikor felnőttként tér oda vissza, mint mindenkinek, neki is összezsugorodik. Ügy érzi, ahol nyolc évig dajkálta az idő, az a város a múlté, fel­nőttként kiürítette az idő. „Ez a hegyek közé szorított város csúfosan elszegénye­dett. Valamiképpen kiesett az új országutak és vasútvo­nalak hálózatából.” A gyer­mekkor persze maradandó élmény. Sok gyémántba met­szett mondat, hegyi erdők levegőjét lehelő írás utal rá. Egy alapemlék a szénabog­lya ferde alagútjába zuhanás: gyerekkori halálélmény. De életművében megmaradt egyszeri élménynek, még sok­szor találkozik majd a halál­lal, de másképp. Mert a véz­na kisfiúból erős, művelt, gondolatteremtő ifjú lesz, akire különösebben még a lőcsei tanár, a katedrán ülő Pantagruel se hatott. Aki pedig maga volt Szabó Dezső, és franciát tanított a lőcsei gimnáziumban, szertelen, szabadosán, szatbódezsősen. Innen kerül a fiatal Illés Endre Pestre orvostanhall­gatónak. De már akkor író akar lenni. „És hogy megis­merjem az embert, a testét és a megtámadott lélek árul­kodó vallomásait: orvosnak kellett lennem. Néhány hó­nap múlva egy kirakatban felfedeztem Einstein könyvét, nyolcvan oldalon mondta el a relativitás elméletét, és én elszédültem a helyéről ki­mozdított, kitágult világtól. Korányi Sándor volt a leg­kedvesebb tanárom.” Mert a mindenség szerelmese volt, a tudásé, a műveltségé,'s min­denekelőtt az élmény, az igazi élmény felfedezésének szomjazója, akinek szenvedé­lyévé vált megtalálni a vi­lág dolgaiban — de minde­nekelőtt az emberben — a lényeget. Nem tudok magyar írót, aki oly szenvedélyesen küz- dene a mondattal, a szavak helyértékével addig, amíg té­vedhetetlen érzéke szerint nem pontosan azt fejezi ki, amit ő akar általuk kifejez­ni. Mesterségünk, hivatásunk * legtudósabb tanára. Ha vol­na kritikustanszék ebben az országban, ő kellene hogy le­gyen a professzor, de ha vol­na íróiskola, ott is neki kel­lene igazgatónak lennie, mert ma senki nem tud többet a magyar irodalom stíluslehe­tőségeiről, mint ő. Persze nem tudósként; mindig min­denütt az élmény lényegét kereste, azt akarta tetten ér­ni, azt a sajátosan egyedit, amitől az alkotó az, aki. Leg­híresebb kötete a Krétarajzok csak 1957-ben jelent meg, de mégis, már korábban is minden élő kortárs tanult tőle. Mert vannak már fiatal­korukban olyan emberek, akik nemzedékük tanáraként biztos értékrendmeghatáro­zók, tájékozódási pontok. Először novellái jelentek meg a Pesti Naplóban, Szabó Lő­rinc, Kodolányi János, Illyés Gyula, Tóth Aladár voltak a barátai, Babits és Mikes a segítői, de ez még csak a ké­szülődés Ideje. Sokáig tartott az erőgyűjtésnek ez a korsza­ka. Ezalatt írt irodalom- és színházi kritikát, esszéket, portrékat, és kialakította azt a követendő kritikusi alap- magatartást, amelynek kulcs­szavai: a megértés és a meg­értetés. A művet nem elszi­getelt jelenségként közelíti meg, hanem teljes kontextu­sában, esztétikai és társadal­mi összefüggésrendszerében. És mindig minden analízissel a megértett lényeget nyújtja át az olvasónak, oly tisztán és világosan, hogy szinte cso­dálkozunk: hát ilyen egysze­rű ez? A napilapokban, fo­lyóiratokban jelentkező széles ívű kritikusi munkássága a két világháború között az egész magyar irodalmi életet átfogja, 'és ez nemcsak tár­gyi értelemben van így, de szellemében is. Ahogy Ko­lozsvári Grandpierre Emil ír­ta róla: „ízlésének határai messze meghaladják írói bi­rodalmának határait”. Emiatt hosszú évtizedek óta ő a magyar irodalom egyik legfontosabb szerkesz­tője. Sokszor mondták róla és jogosan, ő az nekünk egysze- mélyben, ami volt az ő fi­atalkorában Babits, Mikes, Osváth. S ez nem túlzás. Il­lés Endre élő irodalmunk lek­tora, ideális szervezője, aki­nek hozzáértése, támogató hite sok generáció tehetséges alkotóját segítette felnőni, és akinél —- különösen ebben az elmúlt 25 évben — csak nagyon kevés ember tehetett többet az alkotó magyar szel­lemért. Hát persze, könnyű neki, hiszen ő egyszemélyben szervező, kritikus, irodalom- történész, műfordító és író. Esszéi, tudós kritikái mel­lett két olyan területe van az irodalomnak, ahol maradan­dót alkotott. Az egyik a no­vella, a másik a dráma. Fura módon nincsenek regényei, noha novellafűzérei egy sajá­tos írói világ mitológiai kör­képét adják, összefüggően ol­vashatók, és mint egy totális nagyregényben felfedezhetők benne az elmúlt ötven év ma­gyar életének összes fontos típusai; a megértés és a ke­gyetlen pontosság egymásra vetülésében. Igen, kíméletlen az emberi motívumok meg- értetésében. Addig pontosít­ja megfigyeléseit, elemzése­it az adott jellemről, amíg teljes meztelenségében előt­tünk nem áll az alak rönt­genképe, pszichológiai analí­zise. Az író makacs tisztaság­vágya a forrásvidéke ennek a kíméletlen pontosságnak egy­részt; humanizmusa, bölcses­sége magyarázza a megértés­re törekvést másrészt. Ponto­san úgy, ahogy ezt Féja Géza írta: „az emberség határain belül is lehet ítélni, bár szá­zadunk csaknem elfeledte”. Drámái a hazugok, a törte­tők, az értelmetlenül fél éle­tet élők, az élet elől elfutok, az önmagukat becsapok szín­padi vizsgálatai, de nem egyszerűen novelláinak drá­mai vetületei, sokkal inkább emberismeretének, az ebből fakadó élményvilágnak na­gyítóüveg alá helyezett képei. Az emberi jellem, a pszichi­kum anatómiai vizsgálatai ezek a színpadi művek. A drámai cselekmény szinte érdektelen bennük, és ha nem az, csak azért nem, mert segít felkutatni a jellem ve­lejét, felvillantja annak éles pillanatképét. Első igazi nagy sikerét 1941-ben a Komédia és erkölcsrajz alcímű Törte­tőkkel aratta, ezt azóta még tizenöt mű követte, köztük mesejáték (persze nem gye­rekeknek, hanem felnőttek­nek szóló), történelmi dráma, Vas Istvánnal közösen két másik mű, és megkísérelte Stendhal Vörös és feketéjét, Julien Soréi tragédiáját ma­gyar színpadra állítani. Azt, hogy Illés Endre a legrango­sabb magyar műfordítók kö­zött foglal helyet, nemcsak a már idézett Stendhal, de a Maupassant összes és a drá­mák világában Albert Camus Caligulája is jelzi. Illés Endre 80 éves. Élet­műve, ma is friss, alkotó szellemisége átívelő híd a Nyugat nagy nemzedéke és élő irodalmunk között. Nind- nyájunk tanítója. Szigorú, szerető segítője mindannak, amit mai irodalomnak neve­zünk. Köszönet érte. Szalontay Mihály Csató Károly: A város ■mm fogadta allírt F ellélegzett szinte min­denki. Nem kóbor­áram, nem titokzatos elektromos kisülés, nem is amit a sci-fi kedvelőinek né­pes tábora hangoztatott az illetékes szervek tehetetlen­ségét minősítve, hogy isme­retlen UFO-tevékenység volt mindennek az oka. A járóke­lők demokratikus tömegeit nem annyira a rettegés, mint inkább a restellkedés tartotta pánikban e nagymúltú, és szigorú erkölcséről híres vá­rosban. Igen, a restellkedés, a Szikszai Károly illusztrációja szemérem, meg a bizalom hi­ánya; a titok és a titkolózás kegyetlen zabigyerekei. Ki merte volna vállalni an­nak a kockázatát, hogy elúj­ságolja, mi is történt vele a Gabinak becézett, s megle­hetősen szépen gondozott tér kavicsos sétányain, éppen be­vásárlásra menet. — Ugyan, képzelődsz! — s gúnyos röhögés, kételkedő vizslatás, csodálkozásba bur­kolt káröröm, miegyéb. In­kább nem! Maradjon csak magánügy, ha az maradhat: felejtsük el. Az a kék folt majd elmúlik, s ki is lehet valamit találni, hogy az asz­tal sarka vagy a villamo­son ... De éppen ott? Egészen a combtőnél? Úristen! Még októberben kezdődött az egész, amikortól jócskán megritkultak a levelek a fá­kon, és szokatlan módon hullani kezdtek a vadgalam­bok is. Egy-egy álmos szom­bat délutánon, máskor hű­vös reggeleken négy-öt ga­lamb zuhant örök megnyug­vásra a puha levélszőnyegre. A tér gondozásáért felelős köztisztasági dolgozó sejthet­te, hogy valami nincs rend­ben, de csak a fejét csóválta, miután elföldelte a béke ma­darainak e szürketollú már­tírjait a puszpángbokrok tö­vében. A természet körforgá­sának és örök megújulásának törvénye szerint e tetemek táplálják legalább az örök­zöldet. E dolgozó süketnéma és enyhén debil volt ugyan, de tudta, hogy az elpusztult állatokat az embernek illő eltemetni. A furcsa jelenség talán ezért is nem tűnt fel a járókelőknek. Akik felfigyel­tek, azt gondolhatták, hogy galambirtási akcióba kezdett a városgazdálkodási vállalat, s kevesebb lesz majd az or­vul lepöttyentett ember. A levélszőnyegre, télen a fehér hóra kiömlő vér sem volt za­varó, bár az ilyen durva ga­lambirtási technológiát pri­mitívnek tartották, de felfog­ták egyféle újításnak. Ta­pasztalhatták, hogy cinke, csóka, feketerigó nem esik áldozatul, csak vadgalamb. Tavaszra e térről eltűntek a vadgalambok, a köztiszta­sági dolgozó galambtetem hasznosítási ösztönének jó­voltából pedig szinte tombolt a sarjadás. A kertészek ezút­tal nem is trágyázták meg a bokrok tövét, azt mondták: az állomány igen jól beállt. 5—600 galamb hiányát észre sem vette ez az alvó környék, pláne nem, hogy maradékta­lanul teljesítette kötelességét az, akinek kellett. Fogadjuk el tényként, hogy e térről vé­letlenül távolmaradtak az állat- és természetvédők, s más aggodalmárok, még a gyanús jelenségeket azonnal jelentgetők is. Közbiztonsági- lag e környék teljesen szeny- nyezetlen, nem számítva egy­két részeg vizelőt, de ők is mindig szemérmesen elta­karták magukat a kiszemelt fatörzzsel. Semmi szemérem- sértés, csak megértésre méltó emberi szánandóság ebben is. A tavasz nem csak rügye­ket, tomboló sárj adást hozott, hanem kutyasétáltatókat is. Valami különösre ezeknek a négylábú barátainknak a gazdái lettek figyelmesek. A kutyák csak úgy, póráz nél­kül keresték az ingernyomo­kat, szabadon nyolcasozva a fatörzsek között, s egyszer csak visítás, kaikolás, a szet­ter meg usgyi, veszettül fut végig a parti sétányon, és meg sem áll a temetőig. Ez testvérek között is hatszáz méter a galambtetemektől burjánzó tértől. A gazdik földben tanyázó darazsakra gyanakodtak, miután meg-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents