Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. június 26. Népművészet vagy üzlet? mjem ellenzem a nép- \\ művészeti vásáro- 11 kát, bemutatókat, a magyar népi művészet kincseinek széles körű bemutatását és terjesztését, de szeretném hangsúlyozni a népművészeti jelzőt. Még akkor is, ha a népművészet és a népi iparművészet mindinkább összemosódik, s ebben a közeledésben mind kisebb teret kap az első fogalom, és mind nagyobbat az ipari jellegű te-' vékenység. Örömmel látom, hogy egyre jobban érdeklődnek a népművészet iránt, ugyanakkor aggódva figyelem bizonyos vadhajtások növekedését, olykor burjánzását. A népművészeti alkotások iránti érdeklődés nemcsak valamiféle társadalmi ízlésváltozást jelez, nemcsak a bartóki tiszta forrás kereséséből fakad, hanem közrejátszik benne itt-ott a divat is. A divat pedig múlandó. Valami kampányszerűség, valamiféle időszakos lelkesedés tapasztalható a népművészet tiszta forrásából való merítéseinkben. Már közhellyé silányult a vidéki házak kifosztása, azaz a régi népi kerámiák, használati eszközök felvásárlása és a városi házak velük történő díszítése. Ebben Is több a divat, mint a szülői, nagyszülői környezet iránti nosztalgia, és az őszinte tisztelet az ősi népi művészet iránt. Legalábbis, ami társadalmi méretű lakáskulturális cikké történő „átminősítését” illeti. Hovatovább az eredeti népművészeti remekek eltűntek, új- raszületésük — nem illik azt lmom: újratermelésük! — szinte teljesen megszűnt, hiszen a parasztember már nem maga készítette fadobozban tartja borotváját, a villanypásztor nem farag botot stb., szükségleti cikkeit nem magának gyártja a nép fia, és vágyait, álmait nem vési-faragja fába- szaruba. Igen kevesen ápolják már a népművészetet, ám annál többen lettek népi iparművészek, azaz a népművészetre épülő tisztes kisipar művelői. Ez a megkülönböztetés nem kíván valamiféle rossz minősítés vagy megszégyenítő hátrább sorolás lenni, pusztán ténymegállapítás. Megbecsülést érdemlő tisztes népi iparművészek mellett ügyeskedők is beállnak a sorba, és a népművészeti kirakodóvásárokon hovatovább nem népművészeti alkotás, hanem inkább népi iparművészeti munka kínálja magát, nem ritkán olyan tömeggyártási ízzel és jelleggel, hogy az effajta vásárokon járkáló ember el kell, hogy gondolkodjék. A népművészethez igen közel álló népi iparművészeti értékek mellett ott vannak a sátrakban a már teljesen iparszerűen termelt tömegcikkek is — például a bőrműveseknél a szíjból font korbács, s feltűnnek olcsó bazáráruk, helyenként glccsek, értéktelenségek is. B. M. A reggel szürke tócsákat vert a lakótelepi ablakokra, ólmos volt az ég, az eső, és az ágyból gyűrötten kászálódó emberek is. Guszti fáradtan, borostás arccal tért haza. Egész éjjel szenet szállított. Reggel, amikor a takarítók méltatlankodtak, azt mondta, bányaszerencsétlenség volt Üllőn, onnan jöttek a szenes ruhájú utasok. Hatalmas mosdást rendezett a pléhlavórban; egyszerűen nem állta az ülőkádas „fürdőszobát”. Megberetvál- kozott késsel, pamaccsal, ahogy az apjától, nagyapjától látta. Erre mindig sokat adott, aludni se ment szőrösen. Dermedt fáradtan bújt a ciha alá. A Családi sör, gondolta, de már bénult volt, lassan, ernyedten az álom feneketlen vizesvödrébe hullt, szemében a párás, homályosan zöld palack képével. Estére, beletörődve a meg- változtathatatlanba, meghívták magukat egy liter családi sörre. Ültek a kisasztal körül hatan, szájukban puhán omló sült krumplit ettek vajjal, szalonnával, hagymával. Már épp az utolsó krumplikat do- báigatták égett tenyerükben, BÉNYI LÁSZLÓ RAJZA VERSEK Csanády János: Alkonyat előtt Ebben a nyílt délutánban eltáncolt csikófickándozás trapp-trappol vissza lágyan — a lágy füvön rég elfeledtem azt az önfeledt jókedvet, mely táncoltatta lábam. Megtört emlékeimet összeszedtem, dirib-darab korsókat illesztettem, mert jól van így, ahogy van; görög mythológiát búvárlok, s vándorénekben elmerülten az idegen hazákba járok. Én vagyok itt minden bokorba, ha van bokor még és akad fa, árnyam akad az ágon — ebben a nyílt délutánban táncol bennem meztelen lábam, de már csak árva egymagában. Nyílt csikótrapp-trapp a régi mezők hajnal-fű-harmatából, nem kérdem én, hogy hova vesztél; penge alatt serceg szakállam, amely a végtelen homályban túlnövi majd utolsó estém. Petöcz András: Egy kupadöntő emlékezete Kötözd hát el az álomszálakat! Üres szavak. Színehagyott transzparensek. Nem szabad túlhajtani a dolgokat. Reggelit jelző kávéskanál. Kisimult arc. Fénylő tekintet. Délben már csörömpölő villamosok. Este a fotelben ül, és visszatekint. Hajdanvolt kupadöntőre emlékezik. amikor beállított a nagylány, Cecília barátja. Hunor Dezső elég meghatározhatatlan személy volt az életükben. Vagy inkább személyiség. Leszólt mindent, szép volt és okos. Szótlanul ült az asztalhoz — voltaképp azon az alapon, hogy időnként megkocsikáz- tatta Zaporozsecén Cecíliát — s kedvtelve nézegette negyvenötös cipőit. Pillanatokon múlt, hogy érzelmeivel nem bírva, összevissza ne simogassa önmagát. — Sült krumpli — sóhajtott. — Van Gogh! Honnan is ismernétek? Kavargó sárgák, tüzes pirosak, lila ködök ihletett mestere ő, megnem- értett zseni, kinek képeiből hunyt tüzek, haló remények olvadnak föl az emberben. Ő festett egy ilyen képet. — A marha — mondta meggyőződéssel Guszti —, ahelyett, hogy megette volna. — Nem értitek ti ezt — hullottak a megvető szavak Dezső szépen formált ajkairól. — Nem minden a nyers anyagcsere! Ahogy a költő mondja: szabad-e Dévénynél betörnöm új időknek új dalaival? — Szerintem betörni sehol se szabad — tűnődött a tanti. — Megint a béka a pacsirta dalába! Mert mi a ti életetek? Krumpli, szalonna, büdös hagyma, sör! — Hát ez az: a sör! — lelkesedett a tanti. — Enni, inni, párosodni! — rázkódott meg Dezső. — Hát csak a gyomor feneketlen zsákját tömjük, miközben az idő vasfoga ólomlábakon röpül el fölöttünk? — Ja igen — szólt közbe Cecília. — A Dezső elvisz dzsicuzni! — Majd kapsz egy pofont! — mondta az anyja. — Amíg a mi kenyerünket eszed, addig nem mész olyan helyekre! — Eh! — legyintett Dezső. — Még a dzsiu-dzsicu klubról is azt hiszitek, kupleráj. El tudjátok képzelni, hogy három embert gáncsolok el egyszerre? Hogy a tenyerem élével tördelem a tetőcserepeket, hogy szöget verek be puszta kézzel? — Nagy marhaság — mondta Guszti. — Mi haszna a széttört cserépnek? Az anyja vitába szállt vele: — Amíg Dezső itt lakik, eladhatnánk a kalapácsot! Dezső meglátta, hogy a tanti a sörösüveg zárjával bajlódik. Menjen, Vikár, vidékre! Több, mint egy évtizede szeretnék írni Vikár Sándorról. (Mindannyiunk közismert Sándor bácsijáról, akit szerte a megyében ezrek, meg ezrek ismernek, zeneiskolából, szocialista brigádoknak tartott ismeretterjesztő előadásokról, TIT-tanfolyamok- ról, nyugdíjas klubokból, vagy ha személyesen nem is, ismerik lapunk hasábjairól, meleg, szenvedélyes hangú írásaiból.) Valahogy azonban mindig másképp alakult. Azért időnként rövidebb- hosszabb írásokban méltattuk munkásságát, vagy ha éppen jelentősebb elismerésben részesült, a kitüntetettek között róla is megemlékeztünk. És közben Sándor bácsi rendszeresen jelentkezett: — Kedves asszonyom, koncert lesz a művelődési házban — vagy éppen Nyírbátorban, Mátészalkán stb. —, mennyit írjak róla? Kulisszatitok ez a javából, de ezt most meg kell osztani az olvasókkal, mert kevesen tudják, mire képes Vikár Sándor. Este meghallgatja a koncertet, — előtte már tanulmányozta, mindig frissen az elhangzó művek születési körülményeit, fogadtatását, társadalmi hatását, s aztán a hangverseny után otthon nekiül, hol éjfélig, hol tovább, hogy másnap reggelre a nagyközönségnek szóló értékelést adjon — a szakember szemével, fülével. Immár túl a hetvenhat éven is tisztelte és becsülte a nyomda törvényét, hogy tíz óráig kéziratot kell adni a másnapi lapba, sőt, azt is megtanulta, ami nemcsak művésztől, de kiváló újságírótól is nagy teljesítmény: szinte sorra tud írni, éppen annyit, amennyi helyet a lapszerkesztésből adódó követelmény megenged. Már messziről felfedezzük az utcán az évek óta szinte mit sem változó törékeny alakját, alacsony termetét, kissé hajlott hátát, s elnyű- hetetlen csokornyakkendői egyikét, melyek éppúgy jellemzik, mint barna aktatáskája, mélyén egy éppen kész kézirattal, kottákkal, jegyzetekkel, könyvekkel. Alakja, figurája hozzátartozik a városhoz, mint a jellegzetes házak, lombos fák. Ki tudja, hányán köszöntik előre, meghajolva, tisztelettel — talán volt tanárukat, talán az ismeretlen ismerőst üdvözölve. E sorok írója személyes tanúja nem lehetett, miként viselték meg vajon a — Én ezt puszta kézzel, egy csapással kinyitom! Le a nyakát! Kitépte az öregasszony kezéből a palackot, az asztal közepére állította. Fölállt, mélyen koncentrált. Két csuklóját térde közé szorítva tagolatlan félszavakat mormolt. Hirtelen támadó állásba ugrott, rémeset ordított — a tanti ijedtében a nagy kenyérvágó kést beleejtette a krumplis tálba, a krumpli hagymástul szanaszét repült. Dezső lecsapott a Családi sörre. A kezének nem lett semmi baja, de nem tudta kinyitni a palackot. Az üveg úgy ahogy volt, mint békés tollászkodásában megzavart, sértett vadkacsa, fölemelkedett. Lágy ívben átszállt a szobán, és a falnak csapódott. — Te barom! — törölgette magáról Guszti a sörhabot. — Hát ezért kell arra a micsodára járni? így én is kinyitottam volna. — Istenem — zokogott az anyja. — Az a sör, a drága söröcske! Dezső megrázta magát: — Már megint az anyagcsere! Szórj az ilyenek közé gyémántokat! Megeszik! Azóta a Családi sört telje- ®n kivonták a forgalomból. sors viharai a felszabadulás előtt és közvetlenül utána, az ötvenes években. Ismeretségünk mindössze tizenöt évre terjed ki. Ez az idő viszont ahhoz elegendő volt, hogy megismerjem másokért élő, mindig a szépségért, az ember nemességéért, a humánum győzedelmeskedéséért küzdő embernek. Kopogtat a doktornő. Vér- nyomásmérés következik. A tanár úr engedelmesen átvonul a nagyszobába, hol Vi- kárné asszony varázsolt hímzett párnákkal, éltető zöld növényekkel környezve olyan otthont, melyben a napi fáradozás után megpihenhet a test is, a szellem is. Majd a rövid pihenő után, míg szer- be-számba vesszük a család ügyeit, előkerülnek a régi okiratok, féltve őrzött kiadványok, kitüntetések, kották, kéziratok, dedikációk, fényképek. Rózsavölgyi-kiadások 1935— 36-ból: Vikár-kórusművek Ady, Petőfi verseire. KéziraVikár Sándor levelet, majd a második diploma következett 1930-ban, tanítóképzőintézeti zenetanárként, s 1932-ben a zeneszerző és karmesterképzőt is elvégezte. Ekkor kerestek Nyíregyházára zenetanárt. S Vikár Sándor, aki akkor a fővárosban a Kálvin téri templomban orgonáit, jelentkezett, dr. Ferenczy Károly érdeklődésére. És követkézéit a nyíregyházi leánykálvineum, amelynek tanáraként 1932-től A nyíregyházi leánykálvineum énekkara 1942-ben. Elöl, középen Kodály Zoltán, mellette»- a o képen balra, Vikár Sándor. tos kompozíciók, melyeket részben előadtak. Tanulmányok, például Liszt Ferenc magyarságáról, majd Kodály nyíregyházi előadásáról. Régi rádióújságok 1946-ból, melyekben gyakran fordul elő a szerző: Vikár Sándor neve egy-egy kórusmű mellett. Zsoltárok kalvineumi ünnepségekre, hatkötetes Aranykapu című vezérkönyv, amely Sárospatakon jelent meg az ének—zene oktatás tankönyveként a felszabadulás előtt. Kitüntetések, melyekre igen büszke. Felszabadulási jubileumi emlékérem, miniszteri dicséret, A szocialista kultúráért, Szabolcs-Szatmár megyéért, Nyíregyházáért, Az oktatásügy kiváló dolgozója, aztán ötvenéves jubileumi emlékplakettek, számtalan TIT-emlékplakett — 1953-tól működik TIT-előadóként, rengeteg elismerés közösségi munkáért. A Magyar Nép- köztársaság művészeti alapjának 1966-tól tagja a zene- művészeti szakosztályban. Mi van még hátra? — Az ősszel lesz aktuális a harmadik ötvenéves jubileumi plakett a zeneszerzői szak elvégzése után, aztán... Találgatom a titkos kívánságot: a sorból a Munka Érdemrend hiányzik még. Vikár Sándor és Szabolcs- Szatmár több évtizede összevált fogalmak. Pedig a távoli Dunántúlról hosszú volt ide az út. Az ifjú Vikárt lelkész édesapja annak idején azzal adta a fővárosba, legyen tanító, a népek tanítója. A tanítóképző ének szaka, az orgona szak, a karvezetői és a zeneszerzői szak elvégzése közben két találkozás határozta meg további életét. Az egyik: élete párja, akivel idén nyáron ülik aranylakodalmukat. S a másik, Kodály Zoltán, akinek öt évig volt a növendéke, s aki így szólt hozzá a végzés után: — Menjen Vikár vidékre, ott vén magára szükség! Középiskolai ének—zene tanárként 1927-ben szerzett ok1952-ig működött, Nyíregyházán elsőként — mint a Ko- dály-módszert meghonosító karnagy. Énekkart szervezett — 160 tagú női kara a kortárs zeneirodalom legmodernebb alkotásait is bemutatta az egyházi és a klasszikus alkotások mellett. Utána a jelenlegi szimfonikus zenekar alapításában vett részt, azt 15 évig vezette. Azonkívül jelentős része volt a jelenlegi Ifjú Gárda fúvószenekar megalapításában, s olyan énekszólisták útnak indításában a zeneiskola igazgatójaként, mint Belo- horszky Sári, Buday Lívia, vagy a korán elhunyt Sere- gélly Katalin, de számos híres hangszeres szólista is itt kezdte pályáját. És következnek a legszebb emlékek — fényképről. Az egyik 1937-ből: itt tartották az első Kodály-hangversenyt, Kodály-zenéműveket adtak elő. Utána öt éVre, 1942-ben ismét a kálvírieum női kara rendezte az ünnepséget, ott voltak a nyíregyházi énekkarok, körülbelül 1500 taggal, a zeneiskola udvarán — Kodály vezényelt. Aztán 1949- től Vikár Sándort országos tanulmányi felügyelőnek hívták meg, közben volt a helyi Bessenyei-kör vezetője és számos választott tisztséget is betöltött. Kilenc évvel túl a nyugdíj- korhatáron, 1974-ben ment nyugdíjba, azzal a tudattal, hogy közel ezer olyan növendéket adott a magyar és az egyetemes zeneművészet számára, akik méltóképp képviselik a művészetet. De mi Vikár Sándor személyes hivatása? — Azt akartam mindig, hogy az emberek megértsék a zenét, mert az formálja a lelket. A muzsika olyan élményt ad, ami hat az emberre, ezért szüksége van Egész életemben a szépe' igazat és a jót akartam sz gálni. ' Baraksó Erzsébet KM
