Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. június 26. Beszélgetés Béres Ilonával A kávéház még csak ébredezik éjszakai tespedéséből e reggeli órákban, amikor frissen, kipihenten, jól ismert lobogó, sötét hajzuhatagával berobog a színésznő, Béres Hona. Arcán most is ott ül szemétől szája ívéig húzódó nyílt mosolya, mely elárulja őt, hogy nem rejtett titkok szigorú őrzője. Nyíltsága, szókimondása ezúttal is lefegyverez. — Mire készül a színésznő ma, e reggeli beszélgetés után? — Mint legtöbbször, ezúttal is. a rádióba indulok, a második kenyéradó gazdámhoz. Boccaccio-összeállítás- ban egy rafinált hölgyet alakítok. A rádiózás nálam szerelem. Még főiskolás koromban álltam először a mikrofon elé, s a rádió ma is az egyetlen olyan hely számomra, ahol verset mondhatok, amit' nagyon szeretek. — Honnan indult el Béres Ilona' a színház világába? — Kispesti munkáscsaládból származom, a szüleim munkásemberek voltak. De ezt már annyiszor elmondtam. — Rendben van, hagyjuk az életrajzi elemeket. Beszélgessünk inkább arról, mit jelent ma színésznek lenni? — Az igazság, hogy nem jól gazdálkodnak ma a színészekkel, sem anyagilag, sem erkölcsileg nincs meg a kellő elismerésük. De én szeretem ezt a pályát, önmagamat keresgélem, igyekszem megtalálni minden egyes új szerepnél, amikor a színházi próbákon megpróbálok kegyelmi állapotba kerülni... — Kialakult karakternek, embernek, színésznek tudja magát? — Abból élek, hogy érzékeny és nyitott vagyok, és remélem, nem befejezett, lezárt egyéniség. Bízom abban, hogy folyton változom. Vannak persze az emberben állandó erkölcsi normák, amelyek alapvetően meghatározzák magatartását, egyéniségét — ezek valóban a sajátjaim. Csakhogy én abból létezem, ami vagyok — ezért kell változnom szüntelen. Minden darabot eleve úgy kezdek el próbálni, hogy beszélni is újra tanulok. Először csak motyogok, aztán fokozatosan képlékeny állapotba kerülök. — Már jó ideje a Vígszínház művésze. Hol kezdett? — Tíz esztendeje, hogy ott játszom. A főiskola után Debrecenben kezdtem el a pályát a Jó embert keresünk című Brecht-darabban. Sok kitűnő szerep következett, közöttük A bolond lány is. Közben párhuzamosan játszottam a pesti Madách Színházban is. Szüntelen vittek, hoztak a két város között. — Pályája kiegyensúlyozott volt? — Egyáltalán nem, amikor 1967-ben a Nemzeti Színházba kerültem, hamarosan rettenetes rossz lett a közérzetem. Az önbecsülésemet tiporták ott a földbe, a létemet kérdőjelezték meg egyetlen mondattal, amely az egyik rendező szájából hangzott el. Tovább önbizalomról már nem beszélhettem, hiszen körülbelül azt mondták nekem, hogy többé nincs szükség rám. Én akkor azt hittem, rám szakad a meny- nyezet. El is mentem a színháztól, akkor kerültem át a Vígszínházba, ahol Várkonyi Zoltán helyrepofozott. — önbizalom nélkül a színész tehát nem létezhet? — Az embernek amúgy is állandóan vannak kétségei önmaga iránt. Én amúgy sem váltottam be a hozzám fűzött reményeket, kezdetben igen bizonytalanul álltam a lábamon. Bukások kísértek a pályámon. A Szerelmem Elektrában például olyan rossz voltam, görcsös, alig tudtam megszólalni. — Bizonyára voltak pályájának eredményesebb, harmonikusabb szakaszai is? — Abszolút felhőtlen boldogság korszaka volt a főiskolán töltött négy év. Az Béres Ilona, mint Turandot Ahogy tetszik előadása nagy siker volt. Aztán kezdő vendégszínészként a Hátsó ajtóban arattam elismerést. Később is voltak jó szerepeim, így a Kakukkfészek, a Platonov, az Elefántember című darabban. — Jó néhány éve már, hogy nem láttuk egyetlen filmben sem. Miért? — Nem tudom! Egy film- forgatás során a filmgyárban balesetet szenvedtem, és ez óriási törést okozott a pályámon is. Nemcsak azért, mert évekig jártam utána kezelésre. Bepereltem a filmgyárat. Nem féltem, tiszta szívvel álltam ki az igazamért. Utána többé nem hívtak filmezni, pedig addig tíz játékfilmben játszottam, közöttük Gertler Viktor Arany emberében is. A Tímea név akkor lett népszerű a gyereküknek nevet kereső mamák között. Nem állítom, hogy ma ezért nem kapok filmszerepet, de tény, hogy jelenleg sem árasztanak el filmszerződésekkel. — És mit hoztak az elmúlt évek a színésznőnek? — Voltak jó szerepeim. Kezdek megnyugodni. Éreztem, hogy negyvenéves koromra találom meg a belső nyugalmamat. Megszereztem bizonyos szakmai tudást, és ez most biztonságérzetet ad. Tavaly az Üvegcipőbe ugrottam be két-három napos felkészülés után, sikerrel. Ez bizonyítja, hogy annyi terhet vagyok képes cipelni, ameny- nyit rám raknak. — Mennyit árul el a magánéletéből? — Tíz éve már, hogy kiegyensúlyozottan élek a férjemmel. Kell a szilárd háttér ehhez a pályához. Szerencsém volt, hogy harmincéves koromban olyan szerelemmel találkoztam, amely tíz év múlva is az. Ilyen háttérrel — a férjem jó barátom is — az ember kevésbé kiszolgáltatott. — Mennyire kiszolgáltatott a színész? — Kicsit bizony az, kiszolgáltatott; igaz ezt a kiszolgáltatottságot egy nő sokkal inkább tűri, mint egy férfi. Lehet, hogy mások tesznek ellene valamit, én nem. Ez persze alkati kérdés. Én már bontottam fel szerződést, és hagytam ott színházat, de az asztalt még nem borítottam fel! — Mire futja még a színészet mellett? — Gyerekem nincs, időm több van, mint kéllene. Rengeteget olvasok. S most, hogy sikerült az otthonunkat olyanná tenni, hogy örömünket leljük benne, leköt az otthoniét, amit sohasem hittem magamról. A művészeteket szeretem. A képzőművészetért rajongok, színházba és moziba is járok, mindent megnézek, amit lehet. — Végezetül, hogyan értékeli az eddig megtett utat? — Még nem tekintem befejezettnek a pályámat. Most érkeztem el a korszakváltás idejéhez, a rádióban megkaptam az első mamaszerepet. Húsz színészév van mögöttem. Szeretem a szakmámat, nem is igen tudnék már mást csinálni. Jelenleg öt darabban játszom a Vígszínházban, vezető szerepeket, alig van szabad estém. Nem vagyok boldogtalan, közérzetem hétköznapi. Nem rossz állapot. S boldog is vagyok, mert azt csinálhatom, amit szeretek. Nem szednek szét a rendezők, de az is igaz, hogy ezért nem is teszek semmit. Proli- gőg van bennem! Én nem telefonálok- rá a rendezőkre, hogy életem álma ez és ez a szerep. Lehet, hogy nincs igazam, de így érzem magam jól. Ez, persze tudom, luxus, de legalább békében vagyok magammal. Sz. B. A közelmúlt történetének kutatása mindig nagy buktatókat tartogat a szakember számára. Még nehezebb feladat pontos képet rajzolni a csak néhány éve magunk mögött hagyott évtized, a hetvenes évek jelenségeiről. Lengyel Zsuzsa a Mezőgazdaság, szövetkezetek, parasztság a hetvenes években című könyve készítésekor — az előszóból is kitetszik — tisztában volt a vállalkozás veszélyével. Nincs még egy olyan társadalmi osztály vagy réteg, amelynek élete egy emberöltő alatt is olyan gyökeres változáson ment volna át, mint a parasztságé. A felszabadulás óta két forradalmi jellegű átalakulás volt a mezőgazdaságban. A földosztás, majd a kollektivizálás nyomán a földből élő népesség Gondolatok A Hold vetítése után „Tán csodállak, ámde nem szeretlek” — hányszor ismétli a kritikus magában a költő klasszikus szavait filmnézés közben (meg amikor számot ad élményeiről). Egyáltalán nem tartom skizofrénnek ezt az állapotot, mert az ellentétes érzések egészen jól megférhetnek egymással. Igenis elképzelhető, hogy elismeréssel kell adózni a rangos művészi élménynek, — noha kívül maradunk az ábrázolt világon és problematikán s a vásznon megelevenedő hősöket nem karnyújtásnyi távolság, hanem fényévek választják el tőlünk. Hadd hozzak példát saját gyakorlatomból. Michelangelo Antonioni megítélésében osztom az általánosan elfogadott véleményt: az olasz rendező a modernség egyik apostola, kitűnő lélekbúvár és nála szug- gesztívebben szinte senki sem jelenítette meg az elidegenedés riasztó folyamatát. Ugyanakkor nem kedvelem túlságosan a mester munkáit. Számomra kicsit hűvösek, megszerkesztettek, nagyon racionálisak. Hasonlóképpen vagyok Federico Fellini egyik legutóbbi opuszával, a Nők városával. Öt magát szeretem, éppen azért, mert An- tonioninak az ellentéte: harsogó a vitalitása, megragadó a közvetlensége, ellenállhatatlan a humora. A Nők városa ezzel szemben nem tetszik, pedig remek részletek vannak benne és egyes epizódjai profi remeklésnek mondhatók. Valamennyi kártyámat természetesen nem fedem fel, de elárulok még két-három nevet. Nehezen viselem Szergej Ge- raszimov filmjeit, pedig ő is a nagyok közül való. Fassbinder, a fantasztikus termékenységéről híres német filmcsináló — legalább egy tucat művét ismerem — egyetlen egysáer tudott lázba hozni: a Maria Braun házasságával. (Rövidesen játszani fogják a magyar mozik.) És hát Jean- Luc Godard-t, a francia új hullám egyik megteremtőjét is ebben a skatulyában helyeztem el. Korai filmjeit imádom, de már régen képtelen vagyok együtt haladni vele. Aztán itt van Claude Lelouch ... De hagyjuk is a felsorolást, utóbbi példa nem jó, hiszen ezt a francia filmiparost voltaképpen soha nem csodáltam. Mivel szolgált-volna rá? A gyakorlott olvasó már sejti, hogy a kissé hosszúra sikeredett „előhang” ahhoz a filmhez kapcsolódik, melyet most kell méltatnom a heti jegyzetben. Eltalálták. Bernardo Bertolucci A Hold című drámáját — hogy megint a versre hivatkozzam — tán csodálom, ámde nem szeretem. Tudom, hogy nagy hírű a mű, belelapoztam a külföldi kollégák ájult méltatásaiba, tudok a kedvező velencei fogadtatásról, a közreműködők névsora is tiszteletet parancsoló, — de mit csináljak, A Hold meglehetősen sápadt maradt az én olvasatomban. A rendező a Süddeutsche Zeitung munkatársának a következőket nyilatkozta elképzeléseiről. „A Hold tudatosan operaszerű film. Talán egy új típusú melodráma. Célom az volt, hogy újfajta dramaturgiát, újfajta elbeszélésmódot hozzak létre, szabadabbat és kockázatosabbat.. . Azért, nyúltam a melodráma eszközéhez, mert ez tág lehetőségeket nyújt a szenvedélyek és az érzelmek felszabadítására. Az anya és a fiú közötti kapcsolat nagy és tiltott kaland, ám a vérfertőzés kísérlete ott bujkál mindannyiunkban.” Eltekintve attól, hogy nem fogadom el Bertolucci álláspontját — engem soha nem érintett meg a vérfertőzés kísérteié, s biztos vagyok benne, hogy vagyunk még néhány millióan normálisak —, szerintem éppen a választott műfaj, a melodráma hang- szerelése és belterjessége a fő oka fenntartásaimnak. A Hold cselekményének középpontjában emberi — családi — kapcsolatok állnak. Caterina sikeres operaénekesnő, fia, Joe pedig a hírességek gyerekeinek szokásos életét éli. Amikor váratlanul meghal az asszony férje — vagyis a kamasz apja —, minőségi változás kezdődik a csonka úri famíliában. Joe idegenkedik anyja életformájától, mellőzöttnek érzi magát — s rákap a kábítószerre. Vonzás és taszítás kettős bilincsei béklyózzák meg a felnőttet és a gyereket. Caterinónak bűntudata egyre erősödik, Joe pedig egyre intenzívebben veti magát a tiltott élvezetekbe. Aztán — hogy is fogalmazzak? — majdnem szerelemmel kezdik szeretni egymást. Míg ki nem derül, hogy a sztár elhalálozott ura nem az igazi papa volt. Felbukkan a valódi apa. Neki is szerep jut abban, hogy amikor Caterina áriázik a színpadon és magasra kúszik a telihold, Joe megelégedetten mosolyog. Bizonyos, hogy megszabadul a káros szenvedélytől s talán elrendeződnek a „nagyok” dolgai is... Nem volt szándékomban parodizálni a film történéseit, tényleg arról van szó A Hold-ban, amit az előző bekezdésben részleteztem. Anélkül, hogy visszavonnám fentebbi megállapításaimat, tárgyilagosan elismerem, hogy a dráma atmoszférája mesterien megformált, az operabetétek csodálatosak, helyenként megrendítő az egymásba kapaszkodás finom eleganciával tálalt rajza. És mindenekelőtt Jill Clayburgh, az anyát megszemélyesítő amerikai színésznő elsőrangú. Rendkívül széles érzelmi skálán mozogva teremt húsvér figurát: játékát az év nagy alakításai között is előkelő hely illeti meg. Ugyanakkor az egész miliő taszító: Joe kis machinációi, ahogyan szüleit „összehozza”, spekulatív; barokkos, buja pompa telepszik rá a beállításokra; roppant nehéz — vagy talán nem is lehet — azonosulni a hősökkel, akik szinte minden vonatkozásban elszakadnak a köznapiságtól. Az olasz filmnek megítélésem szerint más úton kell járnia, ha a régi tradíciókat követni és továbbfejleszteni akarja. A Hold amerikai pénzen készült s ez meg is látszik rajta. Veress József Parasztságunk a hetvenes években élete új irányt vett. A könyv első fejezete a mezőgazdaság és a termelőszövetkezetek termelőerőinek és termelési viszonyainak jellemzőit foglalja össze. Megállapítja a szerző, hogy a hetvenes években a népgazdaságnak e fontos ágazatában gyors ütemű tudományos-technikai haladás zajlott le. A mezőgazdaság sokoldalúan fejlődött annak ellenére, hogy egy évtized alatt a földműveléssel foglalkozók aránya 37,7 százalékról 24 százalékra csökkent. A magyar mezőgazdaság világviszonylatban is szép eredményei elismerést arattak határainkon túl is. Szó sincs csodáról, csak az objektív és szubjektív feltételek szerencsés találkozásáról. A tudományos-műszaki haladás, a tudományos-technikai forradalom eredményeit és a szocializmus, a szocialista termelési viszonyok előnyeit sikerült példamutató színvonalon összekapcsolni. A termelőszövetkezetek többségében „kialakult és megerősödött az új befogadásának és alkalmazásának készsége; szélesedik körükben az alkotó munka iránti igény” állapítja meg könyvében Lengyel Zsuzsa. A mű második részében a termelőszövetkezetek osztály- és rétegviszonyait elemzi a szerző. Érinti a szövetkezeti parasztságról, mint osztályról folyó viták néhány felvetését. Egyes vélemények megkérdőjelezik a parasztság önálló osztályként kezelését. A mezőgazdaságban dolgozók élet- és munkakörülményeinek részletes elemzésével, a nagyüzemi létből adódó sajátosságok taglalásával együtt arra a következtetésre jut Lengyel Zsuzsa, hogy a szövetkezeti parasztság sajátos osztálynak tekinthető. A szövetkezetekben a nagyüzemi gazdálkodás kibontakozása a munkásosztályéhoz hasonló vagy azonos jellemzőket, a kisárutermelés viszont az eltérő arculatot erősítik, és a múltba visszamutató vonásokat is fenntartják. Áttekinti a szerző a szövetkezeti parasztság egyes rétegeinek jellemzőit is. ír a fizikai és a szellemi munka elkülönüléséről, a fizikai dolgozók szakképzettségének alakulásáról. Kitér a nők, az idősek és a fiatalok problémáira is. Végül a szövetkezeti parasztság életmódjának részleteit tárja az olvasó elé. A városiasodé falvak, a korszerűsödő települések pozitívan hatottak a szövetkezetben dolgozók életkörülményeire. Űj, előremutató vonások gazdagították a hetvenes években a szövetkezeti parasztság élet- és gondolkodásmódját. Ez a társadalmi réteg nem „visszahúzó”, • a fejlődést „lassító” társadalmi csoport jelenünkben, hanem a szocialista értékek, az élet aktív formálója. Az elsősorban szakembereknek írt könyvet azért ajánljuk a szélesebb olvasó- közönség figyelmébe, mert a mezőgazdaság „felfutását” eredményező folyamatok megismerése hasznos a más népgazdasági ágakban munkálkodók számára is. Példát kaphatunk belőle arra, hogyan lehet a megváltozott gazdasági körülményekhez és a követelményekhez gyorsan, jól alkalmazkodni. (Kossuth Kiadó, 1982) Reszler Gábor KM
