Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. június 26. Tisztelt Elvtársam! Engedje meg, hogy így szólítsam, bár tudom, hogy nem tagja a pártnak, ám abban is bizonyos vagyok, hogy párton- kívüliként is egyetért azzal a politikával, amit ez a párt immár több mint negyed- százada folytat. Hadd köszönjem meg, hogy felhívta a figyelmemet egy nemrég megjelent könyvre, amely rövid idő alatt elfogyott és tömény politikai mondanivalója ellenére is igen sokak kedvelt olvasmánya lett. ön a minap — miközben arra kért, olvassam el ezt az idei magyar bestsellert — a kötetnek különösen azon fejezeteit ismételgette, amelyekben hazánk vezető politikusa vall egy országot irányító párt nehéz küzdelmek árán kialakult eszmerendszerérői. Azon belül is arról, hogy — és ezt most szó szerint idézem öntől —, a nagy szavakkal és a felsőfokú jelzőkkel mindig takarékoskodni kell. .. Nézzük meg, mikor mondjuk valamire, vagy valakire a „legesleg”-et, mert azt számon kérik tőlünk, ha kiderül, hogy az még középfokú, vagy alsófokú jelzőnek sem felel meg. Elolvastam a könyvet, s nagyon örülök, hogy figyelmembe ajánlotta. Izgalmas, hasznos, tanulságos olvasmány a múltra, a jelenre és a jövőre nézve is. Azt hiszem, hogy méltán népszerű a kötet, s abban is igazat kell adnom önnek: ezt a művet (nem is annyira főszereplője, mint inkább mondanivalója miatti mindenkivel el kellene olvastatni. Talán már a középiskola első osztályos diákjaival is. Hogy úgy, olyannak lássák a tegnapot, összes eredményeivel és kudarcaival, bonyolultságában és ellentmondásaival együtt, amilyen az valóban volt. Igaza van: mi eddig a gyakorlatban sokszor és sok mindent leegyszerűsítettünk, és nem kevésszer ma is leegyszerűsítünk. Milyen könnyen mondunk ítéletet valami, vagy valaki fölött a helyzet alapos ismerete nélkül! Jót, vagy elmarasztalót. Milyen hamar megtanulja otthon akár az óvodáskorú kisgyerek ezeket a szavakat: csodálatos, felséges, vagy csapnivalóan rogsz. Illetve ha az értékítélet egyénről szól, az azonnal elmarasztaló jelzők gazdag sokféleségét. ön mondta: azért is fontos ezekről a dolgokról szólni, mert itt-ott kiveszőben van a türelem, a mások megértésére való hajlam, hiányos az őszinte vitaszellem. így aztán könnyen a rohanó életre fogjuk, ha sietve, elhamarkodottan a „legesleg” jelzőt akasztjuk valaminek, vagy valakinek nyakába. Ha pillanatnyi benyomásaink alapján engedünk szabad utat az érzelmeinknek, s idealizálunk. Ez legalább olyan hiba, mint a bölcs megfontolást nélkülöző kritika. Teljes mértékben egyetértek Önnel: senki nem hordozza a zsebében a bölcsek kövét, bármilyen hatalom birtokosa is. A hatalmat el kell tudni viselni! Ezért csak olyan emberek kezébe szabad adni, akik erre képesek. Persze az is igaz, hogy ezt is szorgalmasan és mindennap tanulni kell, mert senki nem születik katonának, ácsnak, újságírónak vagy igazgatónak, hiszen mindenki síró csecsemőként jött a világra. Tanulni kell és tanítani. Mértéket tartani, takarékoskodni a nagy szavakkal, a felsőfokú jelzőkkel és gazdagodni ezáltal tudásban, élettapasztalatban, amely egyenes úton vezet el a szerénységhez, a bölcsességhez. Ez az emberarcú társadalom, benne az egyéni élet gazdagságának legfőbb alapja. A többi legfeljebb külső és forma, amelynek milyensége szintén nem közömbös. Ám a lényeg a tartalom, munkánk minősége, ügy igaz: nem árt ezeken a dolgokon időnként alaposan elmeditálni. Szívélyesen üdvözli: dohánygyári munkásnővel a munkahely hétköznapjairól A Köszönöm, hogy vállalkozott a beszélge^ tésre, és engedje meg, hogy elsőként azt kérdezzem: szívesen osztja-e meg gondolatait a nyilvánossággal a munkahely hétköznapjairól, az üzemi demokráciáról? — A leginkább kedvemre való válasz az „is-is” lenne, mert ebben a témában olyan mindenkinek tetsző nyilatkozatot nem lehet tenni. Tudom, egy-két munkatársam erősebb megfogalmazást várna, néhány középfőnök talán arra gondol, hogy az Éva — mármint én — olyan területekre is tévedt, ami már nem az ő asztala. És persze azt sem szabad kihagyni a számításból, hogy minden munkahelyen lehetnek olyan belső ügyek, amelyek nem kívánkoznak a nagy nyilvánosság elé. Természetesen nem akarok mellébeszélni, tessék, kérdezzen. A Hogyan lett ön az egyik legrégebbi nyír- w egyházi üzem, a most milliárdos nagy- vállalat munkásnője? — Majdnem véletlenül. Az eredeti szakmám női szabó, de gyes után volt munkahelyemen — sőt a szakmámban — nem kaptam egyműszakos munkát, a kicsi gyerekektől pedig két műszakba nem járhattam. Egy itt dolgozó, közeli rokonom ajánlotta a dohánygyárat, ahol munkásokat kerestek és egy műszakot ígértek. Nem féltem a fizikai munkától, az újrakezdéstől. Ide jöttem. £ Mit tudott akkor a dohányról? — Talán összesen annyit, hogy van kapadohány is, mert szüleim Ibrányban egy időben termesztettek dohányt. Akkor nem is cigarettáztam, mostanában talán tízet, ha elszívok, de a dohánnyal alaposan megismerkedtem. A Csak a gyakorlatban, vagy utánanézett w könyvekben is? — Itt akkor az volt a szokás, hogy az első nap délig dolgozott az új munkás, s bár három nap volt a betanulási idő, másnap már teljes értékű munkát vártak. Én lebontással kezdtem, ez nagyon nehéz munka: a lécre fűzött dohányleveleket kellett lehúzni, feldolgozásra előkészíteni. Azóta, a tűsorkere- tek meghonosításával ez a munka is sokat könnyebbedéit. Később a minősítés lett a feladatom. Ezt párban végeztük egy gyakorlott dolgozóval, így aztán hamar megtanultam színre, tapintásra osztályozni, válogatni. Ez volt a gyakorlat, s mivel a gyárban kihelyezett szakmunkásképző osztályok működtek és szorgalmazták is a-tanulást, én is vállalkoztam. 1980-ban szereztem meg a dohányfeldolgozó szakmunkás-bizonyítványt — egyebek között a magasabb kereset reményében. Időközben — főleg szezonban — lényegesen emelkedett is a fizetés, és egyre igényesebb munkát bíztak rám. A Milyennek ismerte meg a dohánygyárat, a munkahelyi légkört, a dolgozókat? Más volt, mint az előző munkahelye? — Alapvetően más volt. Én korábban hozzászoktam, hogy a közvetlen munkahelyi vezető is udvariasan kért, amivel soha nem éltünk vissza, hiszen tudtuk, a munkát el kell végezni —, de valahogy más, kellemesebb volt. Itt gyakran emelték magasabbra a hangot, s nagyobbak voltak a távolságok. Ez akkor — bevallom — rosszul esett, de évekkel később már tudtam, a helyzet más: itt, a dohánygyárban akkoriban nagyon sok volt a szerződéses segédmunkás, a vándormadár, a lógós, nem csoda, ha hamar „felment a pumpa”. 0 Ma tehát másként látja munkahelyét? — Nem lenne igaz, ha azt mondanám, minden tökéletes. Sok minden változott, sokkal többen dolgozunk itt egész évben, kevesebb a szerződéses, erősebb a törzsgárda. Sok területen könnyebb a fizikai munka, a kézzel cipelt bálák helyett targonca viszi az egység- rakományokat, sok milliós új gépeket állítottak be. De például most is, amikor ide jöttem, láttam, ahogy a hulladékot tisztítják, válogatják, rettenetesen poros, piszkos munka, nem is tudom, hogy lehetne másként csinálni. Ráadásul a törmelékdohányból is minél többet meg kell menteni. És persze van javítanivaló más területeken is. Az viszont kétségtelen: ennyi idő után egészen másképp látom a gyárat, mint az első hetekben. A Ön szerint beleszólhat itt egy munkás a vállalat ügyeibe, például, ha az előbb említettek közül valamelyiket szóvá tenné, lenne foganatja? — Nem egyik napról a másikra, az biztos, de érdemes elmondani. Ha egy javaslat megvalósítása pénzbe kerül és nem illeszkedik nagyobb tervekbe, évekig is ismételni kell. Lehet, hogy ehhez nincs mindenkinek türel„Hagy kitolások, égbik iáltó igazságtalanságok csak aagyon rossz szellemű munkahelyen/lehetnek. De sok apró dologgal is meg leket keseríteni az ember életét. Mert mindenki tudja, vannak jobb és nehezebben végezhető munkák, s hogy ki, melyiket kapja, azt a tűnök dönti el. Aztán van jutalom, kitüntetés, a m i b fi I természetesen a dolgozóknak csak egy k i s e b b része kaphat, s azonos helyzetben könnyű egy „csendesebb (nem kritizáló) kiváló“ mellett dönteni...“ me, és ha kétszer szólt, aztán már csak legyint, hogy úgysem érdemes. Pedig otthon sem elég csak kimondani, hogy ez vagy az kell a lakásba, van, amire évekig szükséges takarékoskodni. A Mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki ne csak észrevegyen valamit, hanem szóljon is? — Nem tudom, ki, hogy van vele, nekem kellett három év, amíg nagyjábó’ kezdtem otthon érezni magam, és megbeszéltem a dolgokat más munkatársaimmal is. Lehet, hogy másoknak ez könnyebben megy. Egy évtized már sok tapasztalatot jelent. Hol érdemes szólni, ki segít a munkásnak? • — A közvetlen vezetők általában elvárják, hogy mindent nekik mondjunk —, de ez nem mindig lehetséges, van, amikor fel kell adni a szolgálati utat. Ez nem mindenkinek esik jól, az ember hamar megkaphatja, hogy „nem kellett volna mindjárt a nagyfőnökhöz szaladni, én is elintéztem volna”, csakhogy a kérés esetleg hetekkel ezelőtt már elhangzott és nem történt semmi... A De talán nem is kell mindig menni a w kéréssel. Rendszeresen üzemi, vállalati fórumok is vannak, ahol egyenesen kérik a dolgozók véleményét... — Ez igaz, mint ahogy az is, hogy vannak jó és rossz tanácskozások is. Az egyiken sok jó ötlet hangzik el, a másikon csak az ügyeletes hozzászólók beszélnek. Válasszuk az üzemi demokrácia két konkrét fórumát, a termelési tanácskozást és a bizalmiak tanácskozását, ha jól tudom, ön mindkettőre rendszeresen meghívást kap... — Igen, rövid ideje bizalmi és csoportvezető is vagyok. Tudom, a termelési tanácskozásról legszívesebben azt kérdezné, vajon nálunk is számokkal telezsúfolt, a munkások számára alig érthető előterjesztések vannak-e. Én ugyanis elég sokszor olvastam ilyenről az újságokban. Gondolom, nálunk sem minden munkás érti úgy az összefüggéseket, mint a főmérnök, aki rendszerint ismerteti a beszámolót. Az biztos, hogy sok számot első hallásra nem lehet megjegyezni, de számok nélküli beszámolóról sem hallottam még. Én inkább azt mondanám — ha megkérdeznének, milyen legyen a beszámoló —, hogy arányokat és lehetőségeket mutasson be. 0 Mondana erre egy példát? — Nálunk például minden dolgozó tisztában van azzal, hogy 400 mázsa dohányt kell felrakni a csoportnak nyolc óra alatt. Ha kitűnik a beszámolóból, hogy ez mennyivel lesz több, mennyit fogunk akkor keresni, s egyáltalán a gépek bírják-e a nagyobb terhelést, — akkor jó a beszámoló. Erre ugyanis meg lehet kérdezni,, hogy a tapadós kerti dohányból is annyit kell feldolgozni adott idő alatt, mint a könnyen kezelhetőből, vagy például a lakatost miként ösztönzik, hogy azonnal javítsa a meghibásodó gépet, mert ha áll, mi nem keresünk — és így tovább. Ha viszont a beszámoló csupán milliárdok- ról, százalékokról, viszonyszámokról szól, persze, hogy nem tud hozzászólni a munkás. Volt már rá példa, hogy a vállalati szintű beszámoló közel került'»a munkásokhoz, de még nem mindegyik ilyen. A És egy szakszervezeti tanácskozásnak más a hangulata? — Ezek legtöbbje talán közelebb van az emberhez. Mert igaz, hogy a termelés, a műszaki fejlesztés, a felvásárlás alapvető, de a fermentálóban dolgozó munkások csak egy- egy részterülettel vannak kapcsolatban. A munkaidő, munkaruha, üdülés, órabéremelés azonban mindenkit érint, közvetlenebbül lehet róla beszélni. A Tudom, sokszor írásban kapják meg a w beszámolókat. Elolvassa azokat? — Az mindig jó, ha az ember előre fel tud készülni. Nem minden előterjesztést olvasok egyformán nagy figyelemmel, de ami a közvetlen környezetemet érinti, azt mindenképpen jobban megnézem, ha kell, elmegyek érdeklődni is a szakemberekhez. Sajnos, a táblázatokkal hadilábon állok, azokból keveset tudok hasznosítani, bár tudom, hogy van olyan vezető, aki meg a szöveget nem olvassa, csak a számokat nézi és mindjárt látja az összefüggéseket. Nekem a’ múltkoriban az tetszett különösen, hogy az órabéremeléseknél két lehetőséget jelöltek meg és azon ment a vita. Végül a második változatot fogadták el a bizalmiak. A Változtattak már meg környezetében va- w lamilyen határozati javaslatot a tanácskozások eredményeképpen? — Van rá példa, de talán mégis az a jellemző, hogy az eredeti javaslatot fogadják el. Szerintem az a probléma, hogy a javaslat- tevők csaknem minden lehetőséget kimerítenek. Tehát legtöbbször nem marad pénz arra, hogy a tanácskozáson felvetett új, célszerű javaslatot beépítsék, mert akkor valamelyik, már leírt tételt kellene megnyirbálni, és azt is védi valaki. Tehát az előterjesztések megváltoztatása általában nehéz. De nálunk is volt olyan példa, hogy a kapuőrök pénzét nemcsak ők» hanem mások is kevesellték, s végül is megemelték. Talán a tanácskozások előtt égy/iHicsitritökrti tartalék- lehetőséget kellene hagyni, s ha ezt az emberek tudnák, biztosan több javaslat hangzana el. A Mennyire érdekli munkahelyi környeze- ^ tét, hogy mi történik azokon a tanácskozásokon, ahol ön a társait képviseli? Kérik is, hogy továbbítsa ötleteiket, vagy csak az eredményre kíváncsiak? — Az emberek négyszemközt vagy kis környezetben jobban megnyilvánulnak, bátrabban beszélnek. Ha én egy-egy tanácskozásról visszaérkezem munkahelyemre, gyakran körülvesznek és .megkérdezik, mi hírt hoztam. Végül is csak^ ércjgmes á; problémákat, javaslatokat elmondani a1 nyilvánosság előtt. Hallják a dolgozók, fett varihak a vállalati vezetők, jegyzőkönyvet vezetnek, válaszolni kell — a vállalati nyilvánosságnak van ereje. Nálunk például sokáig volt probléma, hogy az étkezőhelyen asztal volt, de ülőhely nem, mondván, arra a néhány percre fölösleges. A többszöri ismétlésre belátták: aki nyolc vagy több órát áll, annak negyed óra pihenés is lényeges. A Hallottam valahol egy kifejezést: „Ne w szólj szám, nem fáj fejem”, ami éppen felszólalásokra, bírálatokra vonatkozott. Hangzott el vajon ilyen ebben a gyárban is? — Bizonyára. De mondja meg, ki szereti, ha a nyilvánosság előtt, ráadásul a főnökei előtt megbírálják, mégpedig ha beosztott teszi ezt? Senki nem szereti, még az sem, aki azt mondja, hogy ő kifejezetten igényli a bírálatot. És az előbb említett „fejfájás” mit jelenthet? — Szerintem csak kis dolgokat, mert nagy kitolások, égbekiáltó igazságtalanságok csak nagyon rossz szellemű munkahelyen lehetnek. De sok apró dologgal meg lehet keseríteni az ember életét. Mert mindenki tudja, vannak jobb és nehezebben végezhető munkák, s hogy ki, melyiket kapja, azt mindig a főnök dönti el. Aztán van jutalom, kitüntetés, amiből a dolgozóknak természetesen csak egy kis része kaphat, s azonos helyzetben könnyű egy „csendesebb, (nem kritizáló) kiváló” mellett dönteni. A béremelésnél azonban már sokkal nehezebb lehet egy esetleges törlesztés, mert azt túl sokan megnézik s kockázatos. Egyébként az emberek szinte mindegyike érzékeny, sokan nagyon figyelik a másikat, s nem is annyira a saját pénze, jutalma a kevés, mint a hasonlítás, méreszkedés okoz gondot. Ügy gondolom azonban, hogy a jövő mégis azoké, akik őszinték, nyíltak, s nem azt nézik, hogy mondandójuk tetszik-e mindenkinek, vagy sem. £ Köszönöm az interjút. Marik Sándor Hargitai Lászlóné 'hétvégi^ i INTERJÚJ
