Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-19 / 142. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET ■ ■ Osszkomfortosak-e a lakótelepek? A LAKÓTELEPI KÖZMŰVELŐDÉSRŐL Magyarországon több mint egymillióan élnek lakótelepeken. Nemcsak a fővárosban, a vidéki nagyvárosokban is tízezrével zsúfolódnak össze az emberek. Káposztásmegyer tervezett létszáma egyenesen százezer. A lakások összkomfortosak, de összkomforto- sak-e maguk a lakótelepek? Nem az orvosi rendelőkre, az óvodákra, az iskolákra, az üzletekre gondolunk, hanem a kultúrára. Az építész álma töredékesen valósul meg. Az egyik budapesti lakótelep tervezője azt mondta egy újságírónak, hogy ott bizony nem szívesen élne. Kompromisszumokat kíván a gazdasági helyzet, az érvek mögé bújó emberi kényelem és restség. Tehát egy „józanabb” terv születik, s aztán felépül a város, a lakótelep. No, nem mindjárt az egész, először csak a lakások, az utak, néhány élelmiszerbolt, a legfontosabbak. A többit kicsit elhalasztjuk. Néhány év beletelik, mire a teljes alapellátás úgy-ahogy meglesz, s hol vanak akkor még a különlegesebb igények, a szakorvosi rendelő, a szaküzlet stb. Ez a logika mintha természet- ellenes volna. Egy lakótelep pusztán mérnöki konstrukció? Az építészek szerint a házak fölhúzása után meg kell szervezni, föl kell építeni, működtetni kell a városrész társadalmát. A városépítés ily módon sohasem fejeződik be, társadalma, urbánuma folyamatosan fejlődik, alakul, változik. Pontosabban alakulnia, fejlődnie, változnia kellene, ami elsősorban már nem a gazdasági helyzet függvénye... És ebben talán többet tehetnek a népművelők, mint az építészek. Magyarország lakótelepei sehol sem alkotnak önálló egységet, általában egy régi városhoz csatlakoznak. Az „őslakók” úgy érzik, megrövidítik, az újak, hogy elhanyagolják őket. A működtetők nem végeznek alapos, feltáró elemzést a lakótelepekről, pedig a tervszerű munkának ez volna az alapfeltétele. Az emberek hálóhelynek, alvóvárosnak, s nem sajátjuknak tekintik, hiányzik belőlük az igazi otthonosság érzése, nincsenek szálak, amelyek odakötnék őket. A kötődésnek feltételei vannak. Csak kettőt említek. Az egyik, hogy ki tudnak-e alakulni egy városrész sajátos hagyományai, s ezzel a mozaikszerűen összetevődő népességből szerveződhet-e valamilyen határozott arculatú egység. Magától nem. Akkor pedig lehet-e kívülről, tudatosan szervezni, segíteni a szokások, hagyományok kialakulását? Igen. Ekkor jöhet a közművelődés. A népszerű szabadtéri rendezvények mozgósító hatásukkal már sok lakótelepen hagyomány- nyá kezdenek válni. Jó példa rá a fővárosban évek óta sikeres „színházalási” akció. Amatőr művészeti csoportok előadásokat tartanak a tereken, a parkokban összegyűlő tömegnek. De ugyanilyen hatásuk van a sportrendezvényeknek, gyermekprogramoknak is. Egy másik fontos feltétel, hogy a telepen élők ténylegesen részt vehessenek saját sorsuk intézésében, az őket érintő döntésekben. Ha a lakosság felajánlásait, kezdeményezéseiket, javaslataikat komolyan veszik, az nagy mértékben hozzájárulhat a lokálpatriotizmus kialakulásához: sajátjukként vigyáznak a parkra, büszkélkednek a tornacsarnokkal. Már szóltunk arról, hogy a kiegészítő intézmények egy része vagy nem, vagy csak több éves késéssel készül el. Például a játszószoba, a klub, a művelődési ház, a könyvtár. A más célú helyiségek azonban vállalhatnak közösségi, kulturális funkciót. Nem új találmány, a leggazdagabb nyugati országok is igyekeznek az egymást nem taszító funkciókat összevonni. A lépcsőházak, a kerékpártárolók, a szárítóhelyiségek, az iskolák, a pártházak közművelődési célra is használhatók. Fontos, hogy a kulturális munka a helyi viszonyokhoz, a szociális összetételhez igazodjék. Talán nem az avantgarde-irodalom terjesztése, hanem az olyan kultúra terjesztése a fontosabb, amely a családokat a mindennapi döntésekre készíti fel, például a gyereknevelésben, a lakáskultúrában, az öltözködésben, a táplálkozásban stb. Az emberekkel manapság sok intézmény foglalkozik — az egészségügytől a jogsegély- szolgálatig —, amelyek gyakran elszigetelődnek egymástól. A lakótelep kulturális szervezője vállalhatná, hogy élő kapcsolatot teremtsen az egyes ágazatok között, s ezzel segítsen az embereken, akiknek egyszerre vannak egészségügyi, nevelési, jogi és kereskedelmi problémáik. Péterfi Ferenc Személyes izzással Szokolay Sándor. (Nádor Ilona felvétele) Szokolay Sándor a zenéről, Kodályról Szokolay Sándor sokféle szerepben kerül szóba, a sajtóban, s a társadalmi-művészeti életben. ötvenéves múlt; éppen negyedszázaddal ezelőtt, 1957-ben nyert zeneszerzői diplomát, de már ezelőtt is aratott külföldi sikereket: díjat nyert 1955-ben a varsói, 1957-ben a moszkvai, 1959-ben a bécsi VIT-en. Hegedűversenyét 1956-ban a varsói Wieniawski zenei versenyen díjazták. Kétszeres Erkel-díjas, Kossuth-díjas. Dalművei: a Vérnász (1963), a Hamlet (1968), a Sámson (1972) elismerést szereztek a modern magyar operának külföldön is. Negyedik operájának szövegkönyvét is maga írja; forrása a száz esztendeje született Nikosz Kazantza- kisz regénye (ebből készült az emlékezetes Akinek meg kell halnia című film forgatókönyve). Szokolay az Ecce Homo! címet adta e művének. 1958-ban megbízták egy Ady-oratórium komponálásával. S A tűz márciusa pályafutása gyújtópontjává vált. S mint mondja, Ady forradalmi lendülete sodorta őt az operairodalom és -színpad felé. Aktív a társadalmi tevékenységben is. Ezt egészen sajátos lobogással és stílussal gyakorolja: ma, amikor a társadalmi funkciók sokasága gyakorta csak formaság — Szokolay személyes izzást visz bele minden felszólalásába, közéleti megnyilvánulásába. (Vagy ez az izzás viszi bele őt a tenni akarásba?) Mindig valami fontosat, minőségben is elsőrendűt képvisel. Fáradhatatlan pro- pagátora, ha kell kiprovoká- lója minden nemes igyekezetnek; gyakran láttam kipirultam lelkendezve — s mindig ilyen, ha valaminek kimondására ösztönzi egy elgondolás, egy terv, egy cél. Szószólója az általános zenei műveltségnek, s ahhoz vezető legigazabb útnak; a Kodály- metódusnak. Mostani találkozásunknak a Kodály-cen- tenárium adott apropót. — Kodály már a századelőn sürgette a mesterkélt tandalok és idegen módszerek megszüntetését. Hirdette, hogy „Az általános emberit minden nép csak nemzeti sajátosságain keresztül közelítheti meg”. Pedagógiája a népdal, a népzene szellemében fogant; azt akarta, hogy a népzene szépségeit mindenki gyerekkorától kezdve magáévá tehesse. Ezt is Kodály mondta: „Zene nélkül nincsen teljes ember” ... — Gyönyörűen hangzik. De vajon lemérhető-e az elért eredmény? — Az ének-zenei általános iskolások példáján kristály- tisztán lemérhető! Az ő tanulmányi eredményeik, érzelmi világuk árnyalt és érzékeny mindenre, ami szép és értékes. — Kodály 1937-ben elítélte a zenei igénytelenséget. Sok minden történt az utóbbi évtizedekben ennek megszüntetése érdekében. De vajon elég-e, ami történt? — A hat-tizennégy évesek zeneoktatását szervesen kiegészíti az állami zeneiskolai hangszeres oktatás . De az értelem első hajnalhasadása az óvodás korra ésik. El kell érnünk, hogy egyenlő eséllyel tegye meg az első lépéseket minden gyerek ahhoz, hogy értelmes, gazdag érzelemvilágú felnőtté váljon. A korai zeneismeret döntő; s a pedagógusokon igen sok múlik. Jól kell sáfárkodnunk az értékes örökséggel, tudatosítanunk kell a ma és a holnap számára, hogy az igazi tudós és művész mindig haladó. Kodály a népet akarta újból eggyé énekelni. Koncepciója mesz- sze túlmutat a zenei nevelésen. Maximalizmusa engem Adyra emlékeztet, akinek egyik nagy mondandója az, hogy a művész: korának lelkiismerete. (Szokolay gyakran idézi Babitsot, Szabó Lő- rincet; vagy háromszáz Ady- verset ma is könyv nélkül tud, hibátlanul.) Talán azért hangoztatom visszatérően a gyerekkori zenetanítás fontosságát, mert számomra meghatározó a gyerekkor. — Hadd emlékeztessem két személyes évfordulóra. Huszonöt éve diplomázott zeneszerzésből, és harminc éve került a Magyar Rádióhoz, mint zenei lehallgató, majd karnagy, szerkesztő; az ott improvizált aláfestő zenéjéből született a nagy sikerű Alba Regia című film zenéje is. Ezt a műfajt mégis abbahagyta. — Számomra erőpróba, előtanulmány volt mindez. Nem kell kihasználni minden 1982. június 19. Q Bajcsy-Zsilinszky utca 16: Kontyolt nyeregtetős, háromosztatú, szabadkéményes ház. If jST ff I CksÍP' ^ ö I Is Ír gp A népi építészet alkotásai mindig egy-egy paraszti közösség életmódjának, életformájának szükségleteit, igényeit elégítik ki, s egyben annak ízlés- és formavilága megtestesítői, az építészeti kép kialakulásában a történetileg változó társadalmigazdasági viszonyok játszanak döntő szerepet. Másrészről viszont a népi építészet fontos jellemvonása, hogy a nép elsősorban azokat az építőanyagokat használja föl, amelyek a közvetlen természeti környezetben rendelkezésre állnak, könnyen beszerezhetők, s így az önellátásra berendezkedett közösség számára egyben olcsók is. Magyarország második legnagyobb kiterjedésű futóhomokkal borított területe a alkalmat. A legértékesebb adottságra kell koncentrálni. És egy-egy mű megérlelésé- hez csönd is kell. Beszéljünk más jubileumokról. Jó egy- egy ilyen alkalom, mint tavaly a Bartók, idén a Kodály centenárium, mert felrázza az aluszékony figyelmet, mert reális lehetőséget nyújt sok jó terv megvalósításához. Az idén például új zenei tagozatos általános iskolákat avattunk; az új iskolákban ének-zenei tagozatok jönnek létre, számos hasonló tervet jóváhagyott a minisztérium és így tovább. — Felkeltjük a nemzetközi közfigyelmet az (amúgy is világszerte elterjedő) Ko- dály-metódusra. A Palestrina óta nem írtak énekelhetőbb kórusműveket, mint Kodály! Napjainkban ismét virágzásnak indult a közös éneklés, s ez Änbernemesitö hatású. 1978*panf j megalakítottuk a Magyaf; Kodály Társaságot, és van már Nemzetközi Kodály Társaság is. Sok szép program, pályázat, tanácskozás, koncert, esemény tölti ki az elkövetkezendő esztendőt. (Kodály december 16-i születésnapja lesz természetesen a csúcspont.) De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy nem elég, ha dokumentáljuk Kodály jelentőségét. Vigyáznunk kell, nehogy alkalmi ünnepélyeskedésbe vesszen a lényeg. Például az, hogy szüntelenül őrködjünk a kodályi életműn, de ne csak őrizzük és ünnepeljük, hanem leheljünk bele igazi életet. Mindennél fontosabb az utódnemzedék nevelése. „A zeneiskola — emberiskola” — mondotta Kodály. így van. A legtöbb nagy ember jellemjelenség is. Az előbb valamire azt mondtam, elsőrendű fontosságú. Igazság szerint nehéz rangsorolni: a pedagógia, a zeneszerzés, a karnagyi, közéleti munkám .fontosabb-e. Mindhez személyes közöm van! — Csak azt csinálom, amit a magam számára elhárítha- tatlanul fontosnak tartok. Lehetetlen a rangsorolás. Könnyen kifog rajtunk az iramló idő. Lesz-e időm ahhoz, hogy véghezvigyek mindent, amit szeretnék? Ez már nemcsak rajtam múlik. Péreli Gabriella Nyírség. A táj szívében fekvő Nyírbátor talajviszonyait is ez a tény határozza meg. A futóhomok mellett, elsősorban homokos lösz és löszös homoktalajok fordulnak elő, amelyek nem kedveznek a sárépítkezésnek, mivel meglehetősen laza szerkezetűek. A homokos, löszös rétegek között csak nagyon kevés az agyag, amely a tisztán sárból való építkezés előfeltétele. Igaz ugyan, hogy a táj egyben az Alföld legnagyobb erdőségekkel rendelkező területe, de az egykori nagy kiterjedésű tölgyeseket már a XVIII. század végére kiirtották, s az újratelepített akácosok nem alkalmasak a faépítkezésre. Nyírbátor történelme során mindvégig jelentős erdőterületet vallhatott magáénak. A város legjelentősebb erdei a Zónátus, Fiatalos, Apafája, Derzsi- csere és Kis-Piricse nevű erdős puszták voltak, melyek ekkor még jórészt tölgyesekből álltak. A város recens népi építészetében alkalmazott faltechnikákat két nagy csoportba sorolhatjuk: favázas és váznélküli sárfalak. Ez előzőhöz tartozik a sövény- és a mereglyésfal, az utóbbihoz a fecskerakásos vert- és vályogfal. Közülük legnagyobb jelentőséggel a mereglyés és a vályogépítkezés bírnak. A falazathoz és tetőszerkezethez szüséges faanyagot a város erdői szolgáltatták. Az ajtókat, ablakokat, a meny- nyezetdeszkákat viszont a helyi ácsoktól és asztalosoktól szerezték be, ill. rendelték meg. A város mindig igen fejlett kézműiparral rendelkezett, s az építkezéshez szükséges szakmunkákat többnyire szakképzett mesterek végezték. Gyakori volt, hogy a lebontott régi ház még használható faanyagát is felhasználták. Nyírbátorban viszonylag kevés volt az olyan terület, ahonnan az építkezéshez szükséges viszonylag jó minőségű agyagot be lehetett szerezni. A legtöbb ilyen, a homok és a homokos lösz között agyagot is tartalmazó terület a város belterületén, ill. annak közvetlen környékén található. Közülük is elsősorban a Papok rétjét, a Vásárteret, a Vasúti út mentét, a Szénarétet, Mesterrétet és a Lugosi tó környékét kell megemlítenünk. Az innen kitermelt földet a telekre szállították már az építkezést megelőző évben, ill. ezeken a területeken történt a vályogvetés is. A vályogot a szegényebb néprétegek maguk vetették, elsősorban a családi munkaerőre támaszkodva, a módosabb polgárok azonban mással vettették ki. A vályogvetés nemcsak cigánymunka volt, hanem szívesen foglalkoztak vele a szegényparasztok is, akik ezt a munkát napszámban végezték. A Nyírségben a legjelentősebb elterjedésű tetőszerkezet-típus, a szarufás tető, amely Nyírbátorban is kizárólagosnak mondható. Szelemenes tetőszerkezettel csak a dohányszárításra szolgáló hodályoknál találkozhatunk. A szarufás szerkezet formáinak kialakulásában igen nagy szerepet játszottak a hivatásos ácsmesterek. A Nyírség hagyományos népi építészetének két legnagyobb múltú tetőformája a nyeregtető és a kontyolt nyeregtető. Ezeket azonban napjainkra igen erőteljesen háttérbe szorította a csonkakontyos nyeregtető, amely Nyírbátor mai építészeti anyagában ma már csaknem kizárólagosnak tekinthető. Míg azonban a csonkakontyos tető a Nyírség középső és déli területein csak a két világháború között vált dominálóvá, Nyírbátor esetében elterjedése már a múlt század utolsó harmaaaDan megindult, a mindkét végén csonkakonty- tyal ellátott tető azonban igen ritka. Általános megoldás ellenben, hogy csak az utcai fronton alkalmazzák a kon- tyolást, a hátsó vértelek többnyire kontyolatlan nyeregtetőben vagy ritkábban kontyolt nyeregtetőben végződik. Mindez azzal magyarázható, hogy a csonkakontyos tetőt előkelőbbnek tartják, mint más tetőformákat, a konty pedig elsősorban a díszítés szerepét tölti be. A padlásteret mindkét végén vértelek zárja le. A nyitott padlású épületeknek ma már az emléke sem él, de elsősorban a nyírségi párhuzamok alapján egykori meglétére itt is következtethetünk. A vértelkek anyaga igen változatos. Lehet favázra font sövény vagy nád, amit kívülről tapasztással és meszeléssel látnak el; építik vályogból vagy téglából, vagy kialakíthatják deszkából is. A vértelkek díszítésére azonban korántsem fordítanak nagy gondot. A tapasztott vagy falazott vértelkek egyszerű sima felületét legfeljebb a kis szellőzőnyílások törik meg. Egyszerűek a deszkaoromzatok is. A deszkákat általában függőlegesen egymás mellé állítják, nem alkalmaznak szegőléceket sem, legfeljebb egyszerű fűrészelt szellőzőnyílásokat. Az egyszerű építészeti formák kedvelését támasztja alá a tornácok igen késői elterjedése és az építészeti stílusok csekély mérvű elterjedése is. Ez utóbbira néhány klasszicista stílusú tornácon és barokk jegyeket hordozó házhomlokzaton kívül alig találunk példát. Az egyetlen ilyen jellegzetesen barokk stílusú és pilléres-oszlopos tornáccal rendelkező lakóházat 1958-ban bontották le. A múlt század utolsó harmadában vált számottevővé a tornácok alkalmazása is, melyek általában a főhomlokzaton helyezkednek el, a rövidhomlokzati tornác igen ritka. A tornácok alátámasztása rendszerint egyszerű faoszlopokkal történik, gyakran fából készült mellvédet is kapnak, amit fűrészelt díszítéssel látnak el. Általában elmondhatjuk, hogy a tornácok elterjedése rangosság «kifejezését szolgálta, amit az is alátámaszt, hogy a csonkakontyos tető és tornác elterjedési üteme közel azonosnak mondható. Dr. Szalontai Barnabás KM
