Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-08 / 106. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET

1982

május 8.

fílmJegyzét

Horineczky

Erika

w&MoG*

Jön velem szemben az utcán, fején széles démoni kalap, s a tetőtől talpig feketébe öltözött, hullámzó, örökmozgó figura, magának, vagy másnak, de játszani kezd. Játék a köszönés, játék az odavetett néhány mondat, és játék az egész találkozás. Nem kopik ki soha alóla a világot jelentő deszka, nem lép le róla egy pillanatra sem.

Nem tudom mikor beszél komolyan, nem tudhatom, hogy melyik szava bánt és melyik akar simogatni. Felkattanó kacagásáról sem tudom mikor öröm, vagy mikor bánatnak álarca. Mikor védekezés és mikor támadás.

Próbák alatt nem nyafog az ismétlődő gyötrelmek közben. Itt még a vicc sem tréfa. Számtalanszor újrarágva a szöveget, számtalanszor újrajátszva a szituációt, újabb és újabb ötlettirádákkal megszórva az írott sorokat, születik valami. Vagy inkább Valaki. Horineczky Erika színész. Horineczky Erika fenegyerek. Valóban fenegyerek?

— Fenegyerek lennék? Enfant terrible — ! ahogy mondani szokták? Az enfant-ról az infantilis jut eszembe, ezt semmiképpen sem vállalom. A gyerekességet a jó értelemben vett gyerekességet azonban igen. Nem hiszem különben, hogy „komisz kölyök” lennék — ahogy a hiteles fordítás mondja. Inkább vagyok az a típus, aki mindent ki akar próbálni, mindent személyesen akar átélni, legyen az akár a leglehetetlenebb szituáció.

Kezdjük talán a Színművészeti Főiskola környékén? Vagy távolabb az időben?

— Talán ott kéne kezdeni, hogy tőzsgyöke- res pesti vagyok, zuglói. Itt voltam gyerek és tulajdonképpen itt nőttem fel. Csodás környék az, ahol éltem. Hatalmas fák, ott van a liget, csupa zöld minden. És ott van a cirkusz is. Borzasztóan szeretem a cirkuszt, a nagy „cirkuszokat” szeretem. Igaz, hogy nem artistának, hanem színésznek készültem, amióta az eszemet tudom. Igazi „cirkuszt”, azt hiszem, nem csináltam még. Éltem a magam kis életét, és lehet hogy közben elkövettem egy csomó ballépést, no de kivel nem

Ifordult.^még.eld^,.„ „sm*! ;

— Az egész életem nekéíri mindeddig „arról szólt”, hogy ez a színházi világ, sőt ez a színházi „őrület” mennyire fontos nekem. A „cirkusz” talán ebben a dologban az, hogy nem nagyon találtam én eddig a helyem ebben a szerelemben. Mert csak szerelemnek tudom nevezni azt a viszonyt, ami engem a színházhoz fűz.

— Több színházban megfordultam már vendégként, vagy éppen úgy, hogy a társulathoz tartoztam, Miskolcon találkoztam egy egészen emberi hangulattal, ahol munka közben és utána is egészen meleg volt a légkör. Sokan voltunk ott látogatóban és volt ott egy kolléga — mellesleg őt is amolyan zűrös embernek tartják — aki rendkívül kedvesen fogadott minket, pedig talán csak engem ismert a csapatból. A pincétől a padlásig megmutatott nekünk mindent, elmondott nekünk mindent nyíltan a színházról, úgyhogy mindenki mindjárt otthon érezte magát. És ami jólesett, még arról sem feledkezett meg, hogy ezután meghívjon egy pohár borra. Félreértés ne essék nem a két- deci boron van a hangsúly, hanem arról, hogy egy színész egy odalátogató másikat kalauzol, vendégül lát minden féltékenység nélkül. Én ezt ma egészen ritka esetnek tartom és azt hiszem ez az ember otthon van a színházában.

— Ilyen rossz lenne a színészek között a kapcsolat?

— Én nem azt mondtam, hogy rossz a kapcsolat, hanem azt, hogy a színvonala alacsony szintre süllyedt.

— Amikor a kollégái keserűen füstölögnek, vagy panaszkodnak, akkor én úgy veszem észre, hogy ön a rossz közérzetéből is bohózatot farag. Miből fakad ez?

— Ezt tartom a legtermészetesebb megnyilvánulási formámnak. Bár nem tudom, hogy mennyire bohózat ez, hiszen üres napokat, órákat, vagy fel nem használt tehetségeket látva nem nagyon tud mit kezdeni az ember. Így inkább tragédia a dolog, mint bohózat. De én olyan alkatú vagyok, hogy a problémáimat a szakmai és a magánjellegű gondjaimat nem szeretem másra „aggatni”. A magam problémáit magam akarom megoldani. Ami'az én bohóckodásomat illeti, inkább szatírának tartom, ha már mindenáron műfaji besorolást keresünk. És én nem cinikusan csinálom ezt, hanem ironikusan. Aki erre az iróniára fogékony, az érti, hogy az én „őrültködéseim” mögött sokkal komolyabb dolgok rejlenek. Én nem vagyok arra kapható, hogy színházi vagy magán dolgokról ájultan, vagy zokogva beszéljek, inkább úgy hiszem, minden dologban kell hogy legyen valami kis grimasz, egy kis szellem, egy kis humor. A halálosan komoly dolgok nekem komolykodásnak tűnnek. Ezt a magatartásformát egyébként ma már talán nem is direkt csinálom. Lehet, hogy valaha védekezésképpen kitaláltam ezt a figurát, de ma már összenőttünk. Észre sem veszem.

— Ez" a szatirikus felfogás és a mindent kipróbálás vágya könnyen összefér?

— Igen. És ez a kettősség nagyon fontos az én életemben. De ne keverjünk itt össze két dolgot. Nekem nem azért van szükségem a mindent kipróbálás, mindent megélés magatartására, mert másképp nem tudnám a hasonló szerepeket megvalósítani. Nem azért élek át egy szituációt, hogy aztán el tudjam játszani. Ez inkább egy fontos önmegvalósítási folyamat. Átélni mindent, hogy megtaláljam azt, amilyen vagyok. Ez egy ösztönös hajrá, egy ösztönös ámokfutás, hogy megtudjam, mi .az, ami jó, ég mi az ami a személyiségöntől idégen.

— Egy ma már biztos, hogy rengeteg olyan

dolog volt, amit nem feltétlenül kellett volna végigcsinálnom. Voltak ilyenek a kapcsolataim között is. így utólag mégis úgy érzem, hogy szükség volt ezekre a kapcsolatokra, mert így megtanultam szelektálni. Ez kellett ahhoz, hogy ha találok egy embert, akivel együtt élek, akkor tudjam, hogy mit várhatok tőle, ha együtt dolgozom, tudjam mire képes. Emellett a főiskolás évek jelentették az igazi „próbát”. Én a főiskolán kikiáltott zseniként indultam

__

— Nem hitte el egy percig sem?

— Azt tudtam, hogy tehetséges vagyok,

de abban is biztos voltam, hogy nem vagyok zseniális. Egy biztos, hogy ennek az időszaknak a legfontosabb momentuma a Latino- vitssal való kapcsolatom volt. Ekkor kaptam ígéretet arra, hogy ha végzek, a Vígszínháznál várnak. Ez aztán nem vált valóra

__

És még egy ma már komikusnak tűnő diákcsíny: Egy este, mint már annyiszor, bemásztam a kollégiumba az ablakon. Elkapott egy rendőr, és nagy fegyelmi lett az ügyből, azzal a határozattal, hogy felfüggesztik a diplomámat egy évre. Így aztán hetvennyolc helyett ezerkilencszázhetvenkilenc- ben kaptam diplomát.

Tetézte ezt az ügyet, hogy gyakorlaton voltam a Madách Színházban és ott egy illetékes megfeledkezett róla, hogy kiadott filmezni, így rendszeresen nem jelentem meg a próbákon. Mondanom sem kell, ebből is nagy kalamajka lett. Amilyen virgoncka voltam, könnyen lehettem én a hibás. Az az érzésem, hogy nagy támadási felületeket hagytam magamon és nagyon irritálhattam a környezetemet.

Aztán Pécs volt az egyetlen színház, ahol fogadtak diploma nélkül. Itt le sem jöttem a színpadról. Próba, előadás, próba, előadás- teljesen kikészültem. A színésznek két ellensége van: mikor tétlen és mikor agyonnyomják a szerepek, öt vagy hat főszerepet kaptam itt, nem bírtam, hiszen kezdő voltam még, felnőtt színpadon nem próbáltam még magam. Itt ebben a rohanásban szakadt rám először az az élmény, hogy magány, egyedüllét és egyebek. Ezt másfél évig nem tudtam kiheverni, és közben másfél évig nem kellettem a pályán, a színpadon. Ezután jött Nyíregyháza, ahová Bozóky István jóvoltából kerültem. Ide kellettem. Kellettem? ...

— Ma már kételkedik ebben?

— A színházban talán nem annyira. Vannak feladataim. A Jancsó—Hernádi produkcióban a Szép magyar tragédiában is játszom, de a városban a kulturális lehetőségek között nem lehet válogatni. Ha az egy mozi, egy múzeum, egy művelődési ház szünnapot tart, akkor nagyon meg kell szervezni az embernek a szabad idejét, hogy színvonalas programhoz jusson. így aztán kevesebb a kapcsolatteremtés lehetősége is. De hát végül is a legfontosabb a színház, leg- alábbiiTszámomra!

Antal István

Trágárságok a moziban

dot) magyar filmből is említhetnék, ám mi ez — mondjuk — A nagy zabáláshoz képest, ahol az ember mint alantas biológiai lény élvezi az életet s dicstelenül múlik ki az árnyékvilágból?

Külföldön — s ezúttal szinte kizárólag a kapitalista országok gyakorlatára utalok — mások a játékszabályok. Fogalmam sincs, mikor és ki kezdte meg a „mindent lehet” jegyében a szubkultúra rétegeibe való alászállást, annyi azonban bizonyos: a

trágárság — vizuálisan és verbálisán — egyáltalán nem a pornószerzők kifejezési privilégiuma. Az Arthur-ban — nagy 6iker Nyugat-Európá- ban — az a komikum egyik főforrása, hogy az öreg inas kacifántosabbnál kacifántosabb káromkodásokkal szórakoztatja környezetét. Számos olyan francia filmet láttam — egyet hamarosan mi is vetíteni fogunk —, ahol a cselekmény mindén mozzanata „akörül” forog, s vágyukat a hősök nevén is nevezik. De nem körülírva, hanem a lehető legvulgárisabban. Szerencsére van értéke is a szó- banforgó alkotásnak s a meséje szórakoztató, rendezője azonban egy kicsit Móricka- szerűen infantilis. Amerikában — könyvben, színpadi műben és filmen egyaránt irodalmi csengése van annak a szónak — azért sem írom ide —, melyet sokáig nálunk i6 a nyomdafestéket nem tűrő kifejezések közé soroltak. Szinkronosak a megmondhatói, milyen gondokat okoz egy-egy rossz akusztikájú kiszólás magyarra való átültetése. Nálunk ugyanis még a francia „merde” megfelelőjét sem illett kimondani sokáig, szolid társaságban vagy kivált hölgyek jelenlétében...

A fentiekből esetleg az vonható le következtetésként, hogy mindig és hivatalból üldözendő a malackodás valamennyi formája.

Fellini Satyricon-iábun az egyik epizód gusztustalanság- ba fulladna, ha a szélién tő hős „mutaványa” nem jellemezne kort, erkölcsöt, hangulatot. De jellemez. És az olasz művész különben sem „tartja ki” a jelenetet, csak éppen úgy találta, hogy ebben az esetben a sejtetésnél

többet mond a pironkodtató megjelenítés. Robert Altman MASH-je (a szó a Mobile Army Surgical Hospital, a Mozgó Katonai Sebészet rövidítése) válogatott szentségelések tárháza. Azt az aprócska körülményt ugye nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az orvosok a koreai háború árnyékában igyekeznek „kikapcsolódni”. Nyilvánvaló az is: az egyenruha viselői általában nem szoktak lakatot vagy 'fiyiigfogót tenni _a szájukra. Ez a nyelvi mocs- '*kosság tehát funkcionális. Képzeljük el, ha a komor mil- liőben, melyet a doktorok viccekkel és hülyéskedések- kel megszelídítenek, ilyesfajta párbeszédek hangzanának él: „Kérem, adja ide a sebészkést!” A patvarba, hiszen ott van ön előtt!” „Elnézést kérek, amiért háborgattam.” „Nem tesz semmit, uram, nyugodt vagyok, legyen ön is az, hiszen mindjárt kezdődik az operáció.”

Ezekután megfogalmazhatjuk főbb téziseinket.

Egy: a képben-szövegben felbukkanó vaskossá'gra akkor adhatunk menlevelet, ha azt az élethelyzet — szituáció, konfliktus — elengedhetetlenül szükségessé teszi;

kettő: a megfelelő mérték- tartás ebben az esetben is ajánlatos, sőt kötelező;

három: küzdelmet kell

folytatnunk annak érdekében, hogy az említett kiskapukon minél kevesebben nyerjenek bebocsátást, par- talanná szélesítve a határokat és „ideológiát” kovácsolva a művészi kifejezés korlátlan lehetőségeiből.

Egyébként nekem is az a véleményem, hogy mintha túlságosan elszabadulna mostanában a pokol. Nem ritka az öncélú trágárság. Ezt csak a tisztességes művészek, nézők és forgalmazók együttes offenzívája szoríthatja vissza.

Veress József

■ni

A tegnap világa

(Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981.)

Kaptam a minap egy levelet, melynek szerzője felszólít arra, hogy emeljem fel a szavam a mozivásznon és a képernyőn mostanában elburjánzott trágárságok ellen. Az illető főleg bizonyos szavak és kifejezések használatát helyteleníti — ahogy ő írja — „a józan erkölcs nevében”. Konkrét példát is említ: a labdarúgó szövetségi kapitány szókincsét.

Nos, ami a híres-hírhedt műsort illeti, sajnos, nem láttam, így hát a kérdéshez szakszerűen nem tudok hozzászólni. Egyébként sem játék- vagy dokumentumfilm volt a Mészöly-portré, tehát illetékes sem vagyok a válaszadásban. A probléma azonban — mármint a • trágárság — valóságos és-összefügg a moziműsorral. Rovatunk hasábjain egyszer már szóba hoztuk a dolgot, de a gond ismét élő, másrészt a legfrissebb adalékok némileg módosították a korábbi gyakorlatot. Nézzünk szembe a tényekkel.

Söpörjünk először a magunk házatáján. Mint köztudomású, a magyar film évtizedeken át „jólnevelt” volt, illetlenségek és káromkodások még véletlenül sem rondították nyelvezetét (egyelőre csak a szövegről beszélek). Ha memóriám nem csal, az első „b... meg” a Fagyön- gyök-ben hangzott fel (mellesleg nő volt a rendezője). Azóta? Mondják a főszereplők, mondják a mellékszereplők, mondja Sebes Guszti bácsi és mindenki, akit csak kamera elé engednek. Ehhez hasonló más szaftos nyelvi vadvirágok filmes karrierje is. Részt vettem a múltkor egy új magyar film előzetes vetítésén. Nem írom le a szerző nevét, mert a jelenség a fontos: legalább száz durva káromkodás fűszerezte az egyik főhős szövegét. Csak reménykedem benne, hogy a végleges változatban valamelyest csökken a mosdat- lanság (amint ezt a különben érdekes mű rendezőjének többen tanácsolták). A látvány trágársága kevésbé terjedt el: úgy látszik, ízlésnormáink ilyen tekintetben merevebbek, akarom mondani állandóbbak. Egy-egy merész megoldást (jelenetet, epizóA száz évvel ezelőtt született Stefan Zweig utolsó könyvét kapja kézhez az olvasó. Csak megindultan lehet forgatni lapjait, hiszen tudjuk: elkészülte után nem sokkal önkezével vetett végett életének. A múlt század végi császárvárostól, Bécstől az emigráció végpontjáig, Brazíliáig hosszú volt az író útja. Nemcsak térben, de időben is. A nyitott szemű író, aki zsidó volt, sokszoros érzékenységgel élte meg a század történelmét, a szellemi és politikai forradalmak, a világháborúk, a világbirodalmak születésének és eltűnésének históriáját.

Furcsa, de Zweig mindig világpolgárnak és politika felett állónak vallotta magát. Maga mondja hogy szívesen kerülte el az ütközéseket, a nyilvánosságnál jobban kedvelte a magányt. Élete azonban azt bizonyítja: a vágyott nyugalom, csend, béke helyett mindig és minden időben, mindenütt vállalta az ember igazságát. Nagyon fiatalon ráébredt arra, hogy hatalmas az írástudók felelőssége, és sokáig azt hitte, hatalmuk van ahhoz is, hogy megállítsák a háború, a kegyetlenség gépezetét.

Könyve izgalmas olvasmány. Elvonulnak előttünk a XX. század nagy szellemi figurái, akiket az író személyesen ismert. A világot járó Zweig magával visz nagy események, találkozások színhelyére. De nem kényelmes kirándulásokra hív, hanem a megbolydult lélek tépelődő, felelősségtől áthatott utazásaira, melyek mindegyike választ keres a kor megannyi izgalmas kérdésére. Zweig polgár volt, igazi humanista Felróhatnánk neki, hogy vizsgálódása polgáré, aki titkon fél szembenézni az osztályharc realitásával. De ne tegyük ezt, becsüljük és tiszteljük annak, ami volt, értékeljük nagyra benne az európai tisztességes embert.

A tegnap világa című memoár egyébként nem hagy

kétséget afelől, hogy Stefan Zweig nagyon is jól látta: nem egyszerűen gyermekkora eszményeitől, nem egyszerűen a magateremtette világtól búcsúzik. Jól látta, egy egész történelmi kor zárul le, s a minden korok legrosszabbika, a fasizmus az emberbe vetett hitének maradékával is végez. Érdekes, a könyv első, a második világháború utáni kiadása Búcsú a tegnaptól címmel látott napvilágot, mintegy összegezve a zweigi mondandó lényegét.

A most Tandori Dezső kiváló fordításában megjelent kiadás döbbenetes élményt ígér. Fiatal és idős olvasó kézközeibe kapja hatvan esztendő történelmét, egy nagyszerű szemű ember szemén át látva személyes ismeretséget köthet írókkal, művészekkel, politikusokkal. A szemtanú kalauzol, s ha néha véleményével pörbe is szállunk, hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat. Irásművészete, felelősségtudata, hite, európaisága és becsületessége akár például is szolgálhat.

(bürget)

m