Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-08 / 106. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET M egyénk népművészete nem kínál látványos meglepetéseket az idegen számára, hiába keres zsúfolt ornamentikáid tárgyakat, harsány színeket, ünnepi külsőségeket. A táj néprajzi arculatának szépségei rejtve maradnak a felületes szemlélő előtt. Ha mégis érteni akarjuk az itt lakó nép művészeti megnyilatkozásait, el kell vetnünk előítéleteinket, korábbi látványélményeinket, amelyek hazánk ismertebb „népvise- letes” tájegységeihez kötődnek (Mezőkövesd, Sárköz). Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy területünkön nem emelkedtek ki a mindennapi használati tárgyak sorából az ünnepi ren- deltetésűek, és nem különbözött a hétköznapi paraszti ruhaviselet az ünnepitől. A magyarázatot területünk történeti múltjában, az országostól némiképp különböző gazdasági, társadalmi alakulásban kereshetjük. A Nyírség és a Rétköz— mostani vizsgálódásunk néprajzi tájegységei — mindmáig töretlenül őrzik — kora középkori kisfalvas településeikben — a magyarság 900 éves történetét. Területünkön mindenkor a hagyományok tiszteletben tartásával mértéktartóan alkalmazták a díszítményeket a házon, a munkaeszközökön, a berendezés és a viselet főbb darabjain. - A háziszőttes végigkísérte a parasztembert egész életén a születéstől a koporsóba tételig, használatban volt a munkás hétköznapokon és kifejezte az ünnepnapok rangosságát. A fehér vászonneműeket a „’vászoncseléd”, a „fehérnép” maga fonta-szőtte. A fehér öltözet természetesen nemcsak az asszonynépet illette, a régi férfiruházat, a vászoning és -gatya szintén fehér volt. Idővel a fehér viselet főleg, mint nyári munkaruha maradt fent. Egy 1846-os felmérés alapján egy átlagos jobbágycsalád már 75%-ban nem volt önellátó ruházat terén (az asszony 113 munEZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Vászoning, cifraszűr kanapot fordított kendermunkára és varrásra, a család ruházatát csak 25%-ban tudta természetben fedezni, és készpénzjövedelmének 40%-át költötte ruházatra. A dombrádi menyasszony két vászon bőgatyát, két vőlegényinget készített jegyajándékba jövendőbelijének az 1890-es években. A lányok, asszonyok aratáshoz, takarításhoz, nagymosáshoz pendelyre vetkőztek. Háziszőttesből készült a gyermekek öltözéke is: tavasztól őszig (6—7 éves korig) kantusban — bokáig érő ingben — jártak. Télen a fiúk nadrágot és kiklit — vászonkabátot — hordtak, a lányok bolyhos szövetű bar- hent — parket — anyagból készült egybeszabott ruhát. A női ingvállt — ünneplőre — fehér gyolcsból, pamutanyagból varrták bő ráncos ujjal. Színes „bolti” anyagból készült az ingváll- hoz járuló pruszlik és vállkendő. (Alatta házivászon inget, a szoknya alatt vá- szonpendelyt viseltek). Az ingváll, vászonpendely csaknem dísztelen ruhadarab, apró azsúrozással kapott némi díszítést. A tirpák asszonyok félruhája (sukne) a XIX. század óta kreton, kattun (karton) anyagból készült, a hozzávaló „szűkujjú” blúz is (bluzky). A XVIII. század végén a Nyírségbe is eljutnak a pesti Valero-gyár selyemárui (Nyírtét 1809), jól ismert a virágos alapanyagú „atlasz”, „tafota” (Apagy 1809). A XIX^XX, század fordulóján kedveltebb területünkön a nagyméretű hosszú rojtú mintásán szőtt vállkendők: vannak közöttük „portzellán kendők” (Tiszaadony,) „tarcolán, ter- cella”, = brokát szó népies elferdítése, „ergetin” (or-' gantin kendők) (Kérsem- jén). Nagy virágos fekete alapú kázsmir és a vastag gyapjú kondor kendő bővítette a vállkendők választékát. De vásároltak sűrű bécsi házivásznat, lengyel patyolatból, metzenzefi gyolcsból (Kassa mellett Alsó-Felső Metzenzef) keszkenőt varrtak a tehetősebbek. A kékfestő anyag területünk népének ruházkodásában is fontos szerepet töltött be. A Nyíregyházán működő kékfestő üzem termékeit maga a tulajdonos Gutyán László és felesége árusították vásárokon — ahogyan fiúk a ma 82 esztendős Gutyán László kelmefestő mester emlékezik vissza —. Ez az üzem 1896- tól működött — a mesterséget 3 generáció folytatta — s az I. világháború utáni években szűnt meg. Ősszel és tavasszal hetente jártak vásárokra: Tiszalökre, Dombrádra, Büdszentmi- hályra. Sátorban árusítottak, a vásár legrangosabb „utcájában” a rőfösökében kaptak helyet. Az indigóval kékre festett, nyomódúcokkal kialakított fehér, zöld, piros, bordó, mintás anyagokat végszámra árusították. Jól ismerték a környező falvak lakosságának ízlését, a helyi „divatokat”, így sátruknál mindenki megtalálhatta a kedvére való mintás anyagot. A kányának, kékcseiek a fehér karikás, lóhereleveles, tűpettyes, babos mintákat kedvelték, a nyíregyházi tirpákok pedig a zöld vagy fehér, nagyvirágos • mintákat. Területünk parasztlakossága ruházatának kialakításában a századfordulótól fokozatosan tért át a gyári szövött anyagok használatára. A gyári anyagok felhasználásával alakult ki a, színes sokszoknyás ajaki női viselet a századfordulón odaköltözött Heves megyei dohánykertész lányok ún. szabadelejű ruhájának és a korábbi ajaki lakatosujjas viseletnek egyesítéséből. A hónap mindegyik vasárnapján meghatározott sorrend szerint más-más színű ruhát öltöttek. A legdíszesebb az első vasárnapi ruha volt, amely egyébként menyasz- szonyi öltözékül is szolgált. A népi díszítő művészetet területünkön is magas fokra emelték a céhes iparágak. A szűcsök, szűrszabók, csizmadiák stb. termékeiket többnyire a vásárokon értékesítették. Nem elhanyagolható az a kulturális értékcsere sem, amely a vásárok alkalmával bonyolódott. Tudjuk, hogy a nyíregyházi országos vásárokra a XIX. században Zólyom, Árva, Sáros, Gömör, Borsod, Abaúj, Zemplén, Hajdú, Bihar, Heves, Szatmár, Bereg és Ung megyéből is érkeztek. A nyíregyházi, nagykállói, a kisvárdai és a szentmihá- lyi szűcsök munkái igen kapósak voltak a megye határain túl is. A híres matol- csi gubások fekete és fehér színű gubákat árultak, amelyek gyapjúszövetből készültek, gyapjúfürtök beszövésével. Olcsóbb téli viselet volt, mint a szűr vagy a bunda. Kisvárdán az 1950-es években még három szűcsmester élt, ezek közül kettő folytatta a mesterségét. Egyikük Kábái Tóth Károly a félig magyar, félig német szűcs a Jászságban tanult, majd kilenc évig Mátészalkán dolgozott. A 30-as évek végén költözött át Kisvardára. Ekkorra már hanyatlóban volt a hajdani virágzó szűcsmesterség. A kimondottan magyar szűcsmesterek, mint amilyen Bumbera Lajos volt, meghaltak. A korábbi évtizedekben ők látták el Kis- várdát és környékét bundákkal. Ezekből — a századfordulón készült darabokból — még sikerült ösz- szegyűjteni néhányat a Jósa András Múzeum részére az elmúlt években. A bőrrátétek mintázata, elhelyezése, a színezés igen jellemző, egy kéz munkája. Ajakon ma is Bomberák-féle bundákként emlegetik az öregek. Tudjuk, hogy az ajakiak eljártak bundáért — ahogyan a színek viseletükhöz a II. világháború után Mezőkövesdről szerezték be az ottani, már „kivetkőzött” asszonyoktól a ruhadarabokat —' ugyanúgy bundát, ködmönt is hoztak onnan. Akadtak azonban cigándi, tornyospálcai és böszörményi bundák is az itteniek tulajdonában. A híres nagykállói szűcsipar utolsó mesterei Bodnár András és Czakó András az 1920-as években adták be az ipart. De Máriapócson, Pócspetri- ben, Nyírvasváriban és Nyírbátorban még 25 esztendeje viselték a kállai bundákat. Készültek fekete hímzésű barna alapszínű bundák, de színes hímzésű- ek is, amiket lila, kék vagy barna bőrharaszttal díszítettek. Hímzés a bundán csak felül volt, a prémezés szélén „bóthajtásos csík”, a vállon tányérvirág, az elején a tányérvirág fele. A nyíradonyíak a színes darabokat kedvelték. A nagykállói szűcsmesterek rendszeresen jártak a nyíregyházi, nyírbátori, a baktai vásárokra. A jobbmódúak bundát és ködmönt is csináltattak maguknak. (Ködmönt a szegényebbek, kocsisok, dohányosok viseltek). Ezeken a ködmönökön hímzés csák iaöl és.alólikpE.-. ben volt, a hátrész dísztelen maradt. A pócspetriek hosz- szabb bundákat viseltek kevesebb cifrával. Adataink vannak arról, hogy a tályai szűcsök rendszeresen árultak, főleg női bundákat a nyíregyházi vásárokon. Fekete irhás piros, zöld, kék hímzéssel készültek. Jó szabásuk és megbízható anyaguk miatt igen kelendők voltak. Kiss Lajos a neves néprajzkutató külön tanulmányt szentelt a nyíregyházi szűcsmesterség és szűcsornamentika bemutatására (1929). A Jósa András Múzeum néprajzi gyűjteményében fellelhető a híres nyíregyházi mester Lejtrik Sámuel szűcsminta könyve és néhány bőrmunkája. A nyíregyházi szűcsök nemcsak a bundát díszítették, hanem a „ködment” női lajbit, bekecset, harisnyakötőt és a sok sallangú kos- tokzacskót is. A cifraszűr a magyar parasztember díszruhája volt egy életen át. A gazdaembernek egy jó szűr kitartott a koporsóig, cselédember 6—8 év alatt nyűtte el, pásztorembernek sem tartott 4 esztendőnél tovább. A cifraszűrt ezért jobbára csak gazdaember és hetykébb jómódú pásztor engedhette meg magának. Kisbéresnek, kisboj- tárnak a szűr 1 évi szolgálata jutalmául járt. A Nyírségben főként pásztorok viselték. A pásztornak mindene volt a szűr: oltalma a hideg, eső, szél, hó ellen, enyhet adó hajléka a perzselő nap ellen. És derékalja, párnája, ülőszéke, takarója. A többség télen gubát hordott. A szegényebbek fehérfürtűt, a tehetősebbek apró fürtű feketét. Asszonyok is felvették. A cifraszűr virágkorát a múlt század 70-es éveiben élte, mikor a Bach-korszak bukása után, még a nemesek is viselték — (a Rétközben, a Nyírségben) — egy finomított változatát magyarságuk kifejézőjeként. Az Alföldön a legszebb ödaraixK kát Debrecen, Nagykálló, Nyíregyháza és Nagyvárad szűrszabói készítették. Muraközi Ágota ■ j j i ] í * i I Elek Emil felvétele KM 1982. május 8.
