Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-08 / 106. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. május 8. Egyedülálló oktatási dokumentum Á „Ratio education's rr — magyarul Aligha ismerünk felszabadulás előtti évszázadainkból jelentősebb — s hatásában ma is kimutatható — átfogó oktatási és nevelési reform- rendeletet, állami dokumentumot, mint az 1777-ben, Mária Terézia korában kiadott, s 1806-ban megújított Ratio educationis. Létezéséről úgyszólván mindenki tud, aki iskolába járt, hiszen e rendelkezést említi minden történelemkönyv, minden iskolai fokozatban, neve annak is ismerősen cseng, aki a latin címet (mély az eredetinek csupán két kezdő szava), aki lefordítani nem tudná, kiadásának évszáma könnyedén megjegyezhető, s azon kevés művelődéstörténeti adataink közé tartozik, amelyekre történeti oktatásunk figyelme kiterjed. (Mert valljuk be, még mindig több rombolással, háborúval kapcsolatos eseményt és évszámot tanítunk meg iskoláinkban, ■ mint amennyit a művelődésre és kultúrára „pazarolunk”. (Most az Akadémiai Kiadó vállalkozott a terjedelmes iskolatörténeti dokumentum teljes szövegének magyar nyelvű kiadására. Elismerés illeti ezért, s a kiadónál nagyobb csak Mészáros Istvánnak jár, aki a mű magyar nyelvre átültetését vállalta, s a szöveget megfelelő magyarázatokkal is ellátta. A Ratio educationis — a nevelés rendszere — jelentőségét még ma sem egységesen ítéli meg a tudomány. Jeles kutatónk, Mészáros sem alkot róla megfellebbezhetetlen ítéletet. rámutat gyengeségeire és hiányosságaira, de elismeri, hogy a rendelkezés „első ízben kísérelte meg az állam felügyelete alatt álló, egységes hazai oktatási-nevelési rendszer létrehozását”.. Csak a felügyelet és irányítás lett állami, mert. az iskolarendszer fenntartásánál meghagyta az egyházi, valamint a községi és városi befolyást. Emellett jelentős egyházi, sőt feudális szellemi hatást is észlelhetünk a rendszerben, de a fontos alapelvet kimondta: az iskolaügy, az oktatás megszervezése, irányítása, ellenőrzése az állam joga és feladata. Nem elemezhetjük itt és most a terjedelmes dokumentumot. Csupán egy-két olyan gondolatot, szemelvényt szeretnénk kiemelni belőle, amellyel talán kedvet csinálhatunk ahhoz, hogy a művelődéstörténet iránt érdeklődők kezükbe vegyék, beleolvasgassanak a szövegbe — a neveléssel hivatásszerűen nem foglalkozók köréből is. A „Ratio” szinte egyedülálló magyarországi oktatási dokumentum abból a szempontból is, hogy együttesen szól minden iskolatípusról, fokozatról, a falusi, anyanyelvi — későbbi szóval elemi — iskolától az egyetemig, szervezeti és tartalmi szempontból egyaránt. Az iskola ügy állami jogkörbe emelésén túl a rendelkezés azt az igényt és szándékot is megfogalmazza, hogy a „szabályzat jótékony hatása mindenkihez egyenlőképpen eljusson”, azaz „a nevelésügy az állampolgárok, illetőleg a lakosok mindegyik rétegét érinti”, s ennek nem lehet az sem akadálya, hogy a népesség nemzetiség és nyelv, vallás, valamint társadalmi helyzet szerint is tagolódik. A „Ratio” ugyanis — Mária Terézia és szűkebb kormányzati környezete gondolkodásának megfelelően — méltánylandó türelmet tanúsít a vallásügyben, s megelőzve a II. József-féle türelmi rendeletet, kimondja azt a fontos tételt, hogy az iskolában a vallásfelekezetek között nem szabad különbséget tenni, s maga az oktatás, még a vallásoktatás sem sértheti az egyes felekezetekhez tartozókat Ettől is rokonszenvesebb talán az a magatartás, amelyet a rendelet a különböző magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatban tanúsít. Megfogalmazza azt az igényt, hogy mindegyik nemzetiség „saját anyanyelvű iskolákkal rendelkezzék”. A vallási és nemzetiségi megkülönböztetést egyaránt ki kell iktatni tehát a nevelésből és oktatásból, mert csak így szolgálhatja az „mindenkinek közös művelődését és a társadalom hasznát” Nem lehet meglepő, ha a rendelet — Mária Terézia korában és Magyarországon! — az oktatásban és nevelésben viszont határozott különbséget tesz az egyes társadalmi rétegek, osztályok között. A rendelet mást kívánt tanítani a jobbágynak, az iparosnak, a nemesnek, a katonának, úgy „hogy kinek-kinek jövendő társadalmi helyzete szerint milyen ismeretek megtanulása szükséges, melyek adnak majd segítséget életük mindennapjainak eltöltéséhez”. De ebben sem szabad már egy középkoriasan merev, feudális szemléletet látnunk, hiszen itt is jelen van egy mérsékelten felvilágosult szemlélet, mert azt kívánná megtaníttatni a fiatalokkal, ami „a jövőben számukra hasznos lehet”, másrészt a falusi kisiskolákban is lehetőséget kíván teremteni olyan ismeretek elsajátítására“ is, amelyek segítségével magasabb szinten is folytathassák tanulmányaikat azok, akiket „a természet nagyobb értelmi képességekkel ajándékozott meg”. Elég közel érezzük a „Ratio” egyes irányelveit mai gondjainkhoz, noha egy teljesen más világban élünk. Például akkor, amikor az anyanyelvű iskolákkal (a mai általános iskola elődje) kapcsolatban megállapítja, hogy azokkal kell a „legnagyobb lelkiismeretességgel törődni, mert a bennük elkövetett legkisebb hanyagság is megingatja az oktatás és nevelés egész épületének alapját, megakasztja, sőt egészen megakadályozza, hogy később a közre áradjon a magasabb tudományok sok-sok haszna”. Nem kevésbé örök aktualitá- sú — tehát mai is — a következő megállapítás: „...arra kell törekedni, hogy a tanulás munkája a gyermekek számára könnyűvé és kedvessé váljon és az alatt a néhány év alatt, amennyi a tanulásra legtöbbjüknek rendelkezésükre szokott állam, sok hasznos és szükséges dolog ismeretére eljuthassanak”. Ugyanilyen ok miatt utalunk arra is, amit a „Ratio” a pedagógusokkal kapcsolatban mond. Leszögezi alapelv- ként azt, hogy a tanítókra „ne rakják a tanítandó tananyag olyan hatalmas terhét, amely meghaladja erejüket, legalábbis kezdetben”, mert ez elveheti a kedvüket az élethivatástól. Ez annál fontosabb, mert a dokumentum szerint is a legtöbb falusi iskolában egyetlen tanító volt akkor és még nagyon sokáig. Ugyanakkor érdekes szemlélettel kezeli a rendelet a pedagógusok fizetését. A tanítók fizetése legyen elegendő „a tisztességes megélhetéshez”, „viszont ne legyen túl magas”. Ez az alapfizetés kétféle módon egészíthető ki. Egyrészt a jó pedagógus munkáját „komoly jutalmakkal” ajánlatos ösztönözni, másrészt a pedagógus gondoskodjon magának különórák tartásával és „hasznot hajtó művek” alkotásával fizetésének kiegészítéséről. A kötelességét rosz- szul, vagy nem teljesítő tanártól az iskola meg is válhat. Az elbocsátás azonban csak úgy volt lehetséges — például a gimnáziumokban —, hogy ha a pedagógus négy- szemközti baráti, majd tanári kar előtti figyelmeztetés után sem változott, az egész tanári karral való közös egyetértéssel és a tanárok egyenkénti aláírásával ellátott feljelen1 téssel kérhetett további intézkedést az igazgató a felsőbb hatóságtól. Természetesen tovább lehetne még sorolni a „Ratio” progresszív, és ma is aktuális nevelési elveit, de fogyatékosságait is. összességében talán azt hangsúlyozzuk, hogy az Eötvös József nevéhez fűződő 1868. évi népiskolai törvény előtt ez a rendelet tette a népoktatás és közoktatás területén a legfontosabb lépést. Elegendő-e ennyi az olvasói érdeklődés felkeltéséhez? Tegyünk hozzá még annyit: legyen mai oktatási törekvéseinkben, iskolarendszerünkben, „educationkban” még több „ratio”. (Bp. 1981.) Hársfalvi Péter Berky Nándor emlekezete Hét évtizedes életútjának művészeti tevékenysége két város: Nyíregyháza és Debrecen között zajlott le, mindkét helyen fanatikus akaraterejének, szervező, politikai, pedagógiai és alkotó munkásságának számos bizonyságát s eredményét hagyta ránk, nemcsak köztereken, iskolák falain, temetők köveiben, hanem a változatos formavilágú kisplasztikák sokaságában is. Tehetsége hamar megnyilatkozott. Még polgári iskolás, amikor megmintázta Jókai mellszobrát. A plasztikához vezető első lépéseit rajztanára: Szalay Pál festőművész egyengette. Katonaéveit Debrecenben, a Péterfia utcai laktanyában töltötte. Itt hamar ismertté vált tehetsége, amelynek révén kivételes helyzeti előnyökhöz jutott, portrékat készíthetett, sőt megmintázta II. Rákóczi Ferenc mellszobrát is, amelyet nagy ünnepség keretében avattak fel a laktanya udvarán. Az ifjúnak ez a siker szárnyakat adott, s érezte, hogy ezen az últon kelt tovább haladnia. A főiskolán neves szobrászunk: Bory Jenő már a felvételi vizsga óráiban kegyeibe fogadta. Majd 1945—46-ban Pátzay Pál osztályába került, s az ő égisze alatt szerezte meg a diplomát is. Az elismerés most már nem sokáig váratott magára, hiszen 1947-ig négy ízben is szerepelt a műcsarnoki csoportos tárlatokon, de kiállított a Nemzeti Szalonban és az Ernst Múzeumban is. Mindezek emlékezetét számos újságcikk, fénykép, katalógus őrzi. Nyíregyházára 1946-ban költözött vissza, s művészbarátaival létrehozta a Kelet-magyarországi Népfőiskolát. Ismerve saját szerénységét és az adminisztrációktól való viszolygását, az iskola vezetését barátjára, Ősz Dénes festőművészre bízta, de amikor az a fővárosba került, magára vállalta a sokrétű igazgatói feladatokat is. Nyíregyházán 1949- től rajztanárként működött, majd 1960-ban Debrecenbe került s az ottani szobrász és kerámia szakkör tanáraként tevékenykedett. Jó ideig vonattal járt be az alföldi metropolisba, ahol még nyugdíjas éveiben is tevékenykedett, gondozta, restaurálgatta a Déri Múzeumban szeretett és példaképnek tekintett mesterének: Meggyessy Ferencnek a szobrait. Nyíregyházi iskolájában tanultak többek között Nagy Sándor, Pál Gyula, sőt egy ideig a Váci testvérek is látogatták óráit. Sok-sok növendéket juttatott a főiskolára, amit számos róla megjelent újságcikk is bizonyít. Mind Nyíregyházán, mind Debrecenben számos szobrot, síremléket, s domborművet készített, s magas szinten örökítve meg Krúdy Gyula, Kossuth Lajos, Fazekas Mihály, Arany János, Bethlen Gábor, Bocskai István emlékezetét. Idézzünk fel néhány példát debreceni működéséről is, így Kossuth Lajos és Kossuth Zsuzsanna, valamint Arany János bronz, illetőleg terakotta reliefjeit. Megmintázta a mártírhalált halt Horváth Árpádnak, a színház volt igazgatójának mellszobrát is. Hajdúböszörmény keleti temetőjében Pál-Nagy Zsigmond márványsírkövére domborművet készített, Hajdúszoboszlón Hőgyes Ferenc mellszobrát láthatjuk. Nyíracsádon a templom kertjében Petőfi Sándor életnagyságú szobrát leplezték le 1948-ban. Tunyogmatolcson Zalka Máté szobrát alkotta meg. Csak éppen felsorolunk néhány művet nyíregyházi korszakából is, melyeknek szerves folytatása debreceni tevékenysége. A Helyőrségi Művelődési Otthon tárlatán láthattuk Bessenyei szobrának gipszmásolatát, s a megnyitó beszéd kiemelte Vasvári Pál damborművét, Krúdy és Kossuth plakettjeit. Közvetlenül a főiskola elvégzése után mintázta a kiállításon is szereplő Ma- rokszedőt, ahol már összetett mozdulatok kifejezésére is koncentrált. Hosszú fokozatokon jutott el a Don Quijotte márványba faragásáig, ahol már túlfokozott expressz-indula- tokat is kifejez. Berky Nándorhoz azonban mindig a lírai atmoszféra állt a legközelebb. Még ebben az időben túlzottan tisztelte a részletek cizellált, aprólékos kidolgozását. A tárlaton látható nonfiguratív szobrai végtelenségig összevont formák, már-már a jelzésig leegyszerűsített hieroglifák, mégis kötődnek a valósághoz is. Később Berkynél ez a szobrászi nyelvezet került túlsúlyba, később mértani és geometrikus formarendszerrel is társítva. A Tél, az Anya gyermekével,, a Gém faplasztikák gondosan csiszolt felületein szinte már csak . a jelzések dinamikája sűrűsödik, s hovatovább a grafikai jelzésekbe zsúfolódó megoldások uralkodnak. Berky mindig túllátott az anyagon, s a belső mondanivalókat kutatta, s mindvégig tisztelte a szobrászat egyetemes érvényű törvényeit és az anyagszerűség érvényesítésére törekedett. Művészetének átfogó elemzése Nyíregyháza és Debrecen régi adóssága, úgy érezzük, több figyelmet és értékelést kívánna mindkét város részéről. A debreceni Helyőrségi Művelődési Otthon csarnokában megrendezett emlékkiállítás méltó módon szolgálta a tavaly elhunyt Berky Nándor emlékezetét. Dr. Tóth Ervin Kende Sándor: Álmatlan éjszaka után A lövöldözést, az állandó életveszélyt az első két-három nap után úgy megszokta mindenki a fronton, mint a viselt ruhát s a kitaposott lábbelit. Abban éltünk, ez volt a normális; — a csönd már sokkal jobban izgatott. Hányán pusztultak ott csak azért, mert ugyan mit is törődtek már az egyhangú, távoli, gépfegyverkattogással, eísivító aknával! Nem kúszott a baka a földön, ahogyan tanították neki, mert meg is feledkezett róla. Láttam a vonalba váltásra vonuló katonát helykén félrecsapott sisakkal, mintha bálba készülne — s hozták vissza tíz perc múlva sisak nélkül, véres arccal. Tehát: megszoktuk. Nem törődtünk vele. De ha sebet kapott valaki, akármilyen vacak semmiséget, karba, lábikrába, puha húsba: hideg víz ütött ki a legbátrabbnak a homlokán is. Éjszaka jött a konyha a vonalba, s a szakácsok kocsija vitte hátra a napközben megsebesülteket. De aki sántítva, kúszva vagy négykézláb mozdulni tudott, nem várta meg az éjjelt. Rémült, vacogó, hirtelen' támadt erő remegtette a sebesültet; akkor kezdett félni, amikor már elengedhette a puskáját — s nem lehetett visszatartani: botladozott, vergődött hátrafelé. Hat kilométerre volt az első kötöző- hely ... Csak tetanusz injekciót adtak, mást nem tudtak kezdeni velem. De onnan már sebesültszállító kocsival kerültem hátrább. Nem emlékszem a falu nevére, ahol operáltak. Arra sem, hogy barakkban volt-e a tábori kórház vagy iskolaépületben. Elaltattak a műtéthez, s fogalmam sincs, hány óra múlva eszméltem: vagonban ébredtem, szalmán, valaki a vállamat rázta, az arcomat paskolta: — Magyarország!... — ezt súgta (de lehetséges, hogy kiáltotta). . Alagútban haladtunk. Piros lámpát láttunk: — ez jelezte az országhatárt. Husztra szállítottak. A börtönt rendezték be kórháznak. Ketten feküdtünk egy cellában. Közel a mennyezethez négyzetméternyi rácsos ablak ... Aki tudott, kikuporodott délutánonként a kapualj közelébe az udvarra, míg vissza nem zavarták a cellába. A kapuból ki lehetett látni az utcára ... Két hét múlva, ahogy a front fokozatosan befelé szorult, Szatmárnémetibe kerültünk. A tornateremben a bordásfal tövében feküdtünk szalmán és pokrócon. Nyár volt, s aki mozdulni tudott, kifeküdt az iskolaudvarra a fűbe; bent nem lehetett megmaradni a sebszagtól. Közeledett, közeledett a front... Budapestre szállítottak. Az Abonyi utcai vörös köves iskolaépületben már két év óta működött a kórház. Helyi, hátországbeli betegek kórháza; vakbél- gyulladás, lábtörés, sárgaság, gyomorfekély. Mi voltunk az első frontosok, koszos zubbonyunk mellén a tűzkereszt- tel. A teakonyhába, az ápoló- személyzet szobáiba is sebesülteket fektettek, s a folyosókon operáltak. A sárgaság, a vesebaj, a lábtörés miatt fekvők fintorogtak tőlünk: — pizsama ugyanis nem volt velünk, furcsa színűek lehettünk, s nem szerettünk beszélgetni. Az első napokban még magam voltam a szobában „frontos”. Rajtam kívül csak nyolcán feküdtek, ,s hol az egyiknek, hol a másiknak akadt valami kívánsága; — de amilyen ütemben érkeztek a sebesültszállító kocsik, úgy egyre ritkábban jelentkezett a hívásukra ápoló vagy orvos. Ha Schrammel úrnak szüksége volt valamire: csöngetett, felült, s úgy várakozott. — Fegyelmezetlenség! — mérgelődött. — Órákig hiába jelez az ember! Néhány náp múlva egy páncélos katonát fektettek be hozzánk. A fején sebesült, s akkora turbánt hordott, mint egy mohamedán. A nevét se tudtuk jól. De ha Schrammel úr lázongott, azt mondta: — Majd jövőre! — Mit jövőre?! — Akkor nyaralhat! Schrammel úr a Thököly úti tömbépület házparancsnokaként tevékenykedett mielőtt idekerült. — Ki a fene akar nyaralni ?! — csattant föl. — Mondom, hogy jövőre! — Még hogy jövőre! Kiűzzük az ellenséget! Utána még éppen elég dolgunk lesz! A páncélos katona nagy nehezen megfordult az ágyán, és a hátsóját mutatta, melyről lecsúszott a takaró ... y Egyszer tárva felejtődött az ajtó. Kint azt híresztelte valaki, hogy Kecskemétre ért a front. Schrammel úr kiült az ágya szélére, de így se látta, kik beszélnek a folyosón. — Azt hiszik, olyan egyszerű! — ingatta a fejét rosz- szallóan. — Vészmadarak! — Maga belehalna, ha vége lenne! — mordult a páncélos. KM
